~20.

Délfelé járhat, mikor felébredek, már kipihenten. Nagyot nyújtózkodom, mintha el akarnám érni a plafont. Villámcsapásként ér a felismerés, miszerint ma április 27.-e van! Vagyis, Patrick szülinapja…mindenki elfelejtette volna? Basszus, basszus! Ezt orvosolni kell, de sürgősen. Sietősen kapok magamra egy nadrágot és egy felsőt, hajamat kontyba fogom. Kissé feltűnően gyorsan robbanok be a nappaliba.

- Jó reg…- köszöntenének kedvesen, de a szavukba vágok.

- Pete! – sziszegem számomra is ismeretlenül magas hangon. Felvont szemöldökkel pillant rám, szememmel jelzem, hogy jöjjön velem. Lassan tápászkodik fel a nővérem mellől, akivel egy igazán érdekes kapcsolat kezd kialakulni köztük. Mindenki minket figyel, mégis mi történik. Egymás mellett némán sétálunk ki az udvarra. Megszeppenve csukja be maga után az ajtót, így teljesen elzárva a bent folyó eseményeket. Pár másodperc alatt összeszedem a gondolataim…

- Ma van Patrick szülinapja! – visítom, idegesen – Mindenki elfelejtette!

- Basszus…- sziszegi a fogai közt – most mi legyen?

- Diszkréten elmondjuk a többieknek és sürgősbe szervezünk egy mini bulit Patricknek. Anya biztos még tortát is sütne, addig én elmennék vele valamerre…

- Ez nem rossz ötlet. Utána eldönthetné, mit szeretne csinálni. – bólintott.

- Oké, akkor…- egy ismerős férfihang üti meg a fülem, az utcáról.

- Ez Logan…- suttogom ijedten.

- Sziasztok. – sétál mellénk mosolyogva. Hirtelen történik az egész. Egyik pillanatban, földbegyökerezett lábbal, lehorgasztott fejjel állok, a másikban, Logan szorosan a karjaiba zár, és megcsókol. Kezem a mellkasára helyezem, abból a célból, hogy eltolom magamtól, de a teraszajtón kilépő Patrick, ezt nem így veszi észre.

- Itt mégis mi a büdös franc folyik?! – kiabál ránk kikerekedett szemmel – Ezért jöttetek ki?! Hogy ezzel találkozhass?? Köszönöm, hogy ennyit érek neked! – üvölt az arcomba.

- Ne, Patrick én nem…- motyogom könnyes szemmel.

- Te nem, mi?! Véletlen volt talán?! Véletlen tapadtál a szájára?! Egyáltalán mit keresel itt, és mégis miért csókolgatod a barátnőmet?! – szemei, most Loganhez fordulnak.

- Barátnőd? – néz rá döbbenten az említett személy. Figyelmen kívül hagyva a kérdését, Patrickhez fordulok.

- Kérlek ne, ez nem úgy történt…én…- karjára helyezem a remegő kezeimet.

- Nem érdekel a magyarázatod, oké?! – egy mozdulattal kirántja a kezeim alól a karját, majd elviharzik.

- Várj! – kiáltok utána, de mire utána megyek, már nem látom az utcában. Könnyeim patakokban folynak – Menj el Logan…- sziszegem szipogva.

- Én sajnálom, nem tudtam…- motyogja ijedten.

- Oké, nem tudtad. De miért kell megcsókolni valakit, akivel már kitudja mióta nem találkoztál? – néz rá Pete, kérdően.

- Én…sajnálom…- suttogja, majd ő is elrohan. A csendes szipogásom Pete töri meg.

- Nem a te hibád. – simítja meg a vállam, majd magához húz és szorosan átölel.

- Hanem?!

- Logené. Még ha nem is tudta, hogy együtt vagytok, ilyet nem csinálunk, hogy megcsókolunk egy lányt, akit már egy hónapja nem kerestünk…de Patrick is túlreagálta a dolgot. Majd megnyugszik, ne aggódj.

- Komolyan, ilyen idegesnek talán még soha nem láttam…- motyogom.

- Nagyon odáig van érted…érthető, hogy ilyen érzékeny…

- Tényleg odáig van értem? – nézek föl Petere a pilláim alól, mint egy szégyenlős kislány.

- Igen. Imád téged, Annie.

- Hát…az előbb nem úgy tűnt, mint aki annyira imádna…

- Ideges volt, majd megnyugszik. Csak…így ugrott a szülinapja…- sóhajt föl szomorúan.

- Én…utána megyek. – bontakozok ki Pete öleléséből, majd indulni készülök.

- Egy, nincs rajtad cipő, kettő, ráér. Hagyd megnyugodni. Az ilyenkor a legjobb. Talán, egy órát várj. Ha addig nem jön haza, menj utána.

Bólintok.

- Addig is, fel a fejjel, oké? Nem fog örökké haragudni. Mint mondtam, ahhoz túlságosan szeret…- mosolyog rám – Gyere, menjünk be. – int a fejével az ajtó felé. Diszkrétek maradtak a bent lévők, azért nem jöttek ki, de biztos tudják, hogy veszekedés volt, ugyanis egy emberként fordítják a fejüket felénk, mikor belépünk a nappaliba.

- Mi történt? – kérdező elsőnek Joe.

- Patricknek ma van a szülinapja…- kezdek bele, de a közös „basszus, tényleg” megzavar – és…Petetel ezt beszéltük meg kint, hogy mit kellene csinálni, mikor megjelent Logan, aki lesmárolt, én próbáltam eltolni magamtól, de kívülről biztos úgy tűnt, mintha csak romantikuson a mellkasára tenném a kezét, és…Patrick pont akkor jött ki.

- És most hol van? – kérdezi aggódva anya.

- Elment, kidühöngeni magát. – szólal meg helyettem Pete.

- Már az elején sem volt szimpatikus az a Logan…- csóválja a fejét anya.

- Oké, mindez tiszta, de ki az a Logan? – kérdezi felvont szemöldökkel a nővérem.

- Olyat csinált a húgod vele, amit majd te is szeretnél velem…- huppan le Pete, Hannah mellé a kanapéra, azzal a kaján mosolyával.

- Fejbe csapta valami kemény tárggyal? – néz Petere érdeklődve. Csak egy fintort kap válaszul, mire mind felnevetünk.

- Nem volt szerelem, sőt nem is jártunk, csak…kétszer találkoztunk.

- Aha. – bólint.

- Úgyhogy, várok. Egy órát. Ha addig nem jön haza, utána megyek. – ereszkedem le a fotelba, majd felhúzom a lábaim.

- Tényleg, mi van ezzel az „Időfutársággal”? – teszi föl az elterelő kérdést Andy.

- Nem tudom. Még nem csipogott. – vonom meg a vállam, majd a kezembe veszem a nyakamba lógó, köves nyakláncot.

- Nem is fog. – kiabál ki a konyhából anya.

- Mert?

- Mert a hallókészüléked meghibásítani az átjárót, ezért nem engedik, hogy dolgozz. – hoz be egy bögre teát nekem.

- Ó, hála az égnek…- emelem a tekintetem a plafonnak. Szinte percenként figyelem az ajtót, hátha valamikor beront Patrick rajta, és felrohan a szobájába, de sajnos egy óra után se történik ez, így hát utána indulok. Előtte valami elfogadható külsőt varázsolok magamnak, hátha, a csinos, rövid farmer sortomban, és a fehér, spagetti pántos csipke felsőmben, könnyebb lesz elnyernem a bocsánatát… . Lassan ballagok a meleg, áprilisi időben a kihalt utcán. Biztos vagyok benne, hogy valami készülőben van…túl csendes itt minden…rossz előérzetem van. A régi város fölötti sziklán találom meg Patricket. Törökülésben ül, a füvet tépkedi. Mielőtt elküldhetne melegebb éghajlatra, belekezdek.

- Az egész nem úgy volt, ahogy azt gondolod. Én…azért hívtam ki Peteet, hogy megbeszéljük a szülinapodat. Mert ma van. De…egyszer csak megjelent Logan, és megcsókolt, én el akartam tolni magamtól, de túl erősen fogott, érted? Nem szeretem és nem is szerettem őt soha! Én téged szeretlek! – nyomom meg a legfontosabb szót a végén – És nem tudod tagadni, hogy te nem így érzel…Pete mondta…

Halványan elmosolyodik, de nem szól semmit. Egyre jobban kezd zavarni…

- Most…nem mondasz semmit? – kérdezem percek elteltével. Ujjaival végig cirógatja a lábszáram, majd a combomhoz érve feltérdel elém, és a csuklómnál fogva, óvatosan lehúz maga mellé.

- Igaza volt…- simítja meg az arcom – nem tudok rád haragudni…főleg, ha nem te tehetsz róla.

Finoman hátra dönt a fűben, majd az ajka olyan hirtelen tapad a nyakamra, hogy a jól eső érzéstől, egy nyögés hagyja el a szám. Finoman csókolgatja, szívogatja az érzékeny bőrfelületet. Egy biztos pontot talál el, amit szétnyílik az ajkam, a fejem hátra vetem, közben mélyen a hajába túrok, így a kalapja mellénk esik, amit eddig a fején volt.

- Sajnálom, hogy ennyire heves voltam, de ennyire fájt, hogy mással látlak csókolózni…- suttogja a homlokát az enyémnek döntve.

- Ne…ne te kérj bocsánatot. – simítok végig az arcán. A beszéd itt újra abba marad, inkább jobb dologra használjuk a szánkat…egyre hevesebbé, forróbba válik a csókunk, még időben sikerül leállnunk. Szinte futunk hazáig. A házba berobbanva, egy „sziasztokkal” elintézzük az üdvözlést, majd felrohanunk a szobába. Már az ajtóban egymás ajkának esünk újra. Az ágy felé terel Patrick, majd finoman rálök. Combomnál fogva feljebb tol rajta, hogy nagyjából középen legyünk. Különböző ruhadarabok repülnek szét a szobába, leginkább a földön lelik meg végső helyüket. Mi pedig…itt középen, nagyon szeretjük egymást…

~19.

Barna loboncom, lágyan terül szét a fejem körül, ami két párna között nyugszik. Kezem két oldalt nyújtva, bal Patrick mellkasán, a jobb félig lelóg az ágyról, a fehér lepedővel együtt. Kívülről, elég mókásan festhetek. Fejem kiszabadul a párnabörtönből, ugyanis a hátamra fordulok. Reggeli nap szokás szerint az ágy elé süt, félig a lábrészre is. Jó kis szerkezet ez a fülembe, hirtelen el is felejtettem, hogy bent van. Egy hónap. Ez jár a fejembe. Hiszen csak egy napja történt, ráadásul hallok, csak éppen külső segítséggel. Annyi minden történt már velem, ez az észre vehetetlen probléma, már szinte semmissé válik. A reggeli sziesztában a testem zavar meg. Először meg kordul a gyomrom, majd az alhasamba erősen bele nyilall a fájdalom. Hirtelen megijedek, de hamar rájövök, ez más, mint a tegnapi. Ez a nálam öt napos problémát jelzi, ami alatt a menstruáció értendő. Érdekes, pont tegnap gondoltam erre, milyen fárasztó lesz a srácoknak, ha hármunknak egyszerre lesz meg. Óvatosan felhúzom a lábam, majd magzatpózba fordulok Patrick felé, aki még békésen alszik. Bár, ha én itt elkezdek szenvedni mellette, nem hiszem, hogy sokáig így marad… . Felhúzott lábakkal mellékuporodok, majd cirógatni kezdem a karját, amitől természetesen felébred.

- Hm. – nyöszörgi csukott szemmel a hasára fordulva – Nem akarsz…esetleg visszaaludni? – mosolyog föl rám.

- Fáj a hasam. – húzom el a szám, majd a térdemre hajtom a fejem. Ijedt pillantását látva, gyorsan hozzá teszem: - Csak…női gondok. – mosolygok bágyadtan.

- Hozzak gyógyszert? – ül föl. Egy édes félmosolyt követően, mélyen végig szánt, az ablakon beszűrődő napfénytől vörösesen csillogó hajába, amitől még kócosabb lesz. Már is jobb a hasfájásom… .

- Le tudok menni. – vonom meg a vállam, majd erőtlen mosolyt varázsolok az arcomra. Patrick lassan feltérdel, térdhajlatomba helyezi a kezét, így óvatosan kihúzza alólam a lábam és végig dönt az ágyon. Egészen lassan széthúzza a lábaim, majd közéjük helyezkedik. Újabb gyengéd mozdulattal kioldja a pizsama alsóm zsinórját, lejjebb húzza és ezt követően egy hosszú, meleg, egyben gyengéd puszit nyom a fájó alsómra. Hangos sóhaj hagyja el a szám, automatikus hozzá nyomom magam. Az érzékeny bőrömön érzem, ahogy elmosolyodik. Bár még lüktet a fájdalomtól, de Patrick csókja, gyógyszerként hatott rá.

- Gyere. – emel el az ágytól, az ajtóban tesz le – Jó reggelt. – kuncog halkan, majd lehelet finom puszit nyom a homlokomra.

- Szia. – suttogom a fejem a vállába fúrva. Kezemet szorongatva kísér le a nappaliba, ahol a következő látvány fogad: anya, szokása ellenére a fotelba ül, hasára párna szorítva, üres tekintettel néz maga elé, nővérem oldalra húzott lábakkal a kanapén, szenvedő fejjel. Hát, erre nem tudok mást mondani, csak hogy ezt jól megszívták a srácok.

- Adjak rá gyógypuszit? – huppan le Pete Hannah mellé.

- Idióta…- morogja, mire mind felnevetünk.

- Na, ne…- „üdvözöl” Joe – neked is Annie?

- Amint látod…- motyogom morcosan. Sarokkanapé másik felére ülök le, Hannah-val merőlegesen.

- És…akkor ma nem lesz ebéd? – nézek föl anyára szomorúan.

- De, lesz. – mosolyog rám kedvesen – Én csak lusta vagyok…- nevet fel – ilyenkor.

- Tessék, vedd be. – guggol le elém Patrick egy pohár vízzel és egy fájdalomcsillapítóval a kezében. – Ez pedig reggeli. – nyújt át egy tál gabonapelyhet, tea kíséretében, miután egy húzással megiszom a vizet. Puszit nyom a térdemre, keze a combomra csúszik, amit simogatni kezd, miközben én, szinte egyesével eszem ki a tálból a kis, gyűrű alakú ennivalót.

- Nekem is kell ilyen gondoskodó pasi…- motyogja fáradt hangon a nővérem. Patrick pironkodva felnevet, én is halványan elmosolyodom.

- Ott van Pete…- kuncogok a teám szürcsölgetve. Neve hallatára felkapja a fejét.

- Pff…- Hannah a távolba csodálkozik, mintha valami őrültséget mondtam volna – a strici?

- Még mindig ez a téma, basszus?! – mordul rá az említett személy.

- Jól van, na, tudod, hogy csak viccből mondom. – nevet, fejét hátra fordítva. Szemforgatást kap válaszul, de Pete szája sarkában halvány mosoly bujkál.

- Tudom. – nevet huncutul – Hiszen, velem aludtál.

Hirtelen mindenki megdöbben, még maga Hannah is.

- Mi van?! Én…nem veled aludtam, csak a kanapén, ráadásul a másik felén, és egyébként, mint mondtam neked is, mert anya kis híján lelökött az ágyról, annyit szenvedtem, azért költöztem le ide.

- Néhányszor itt alszol, és át akarsz majd költözni mellém. – vigyorog rá kajánul. Gyorsan visszajött az önbizalma…vagyis inkább el se ment.

- Álmodozz csak…- mosolyog rá. Lassan állok fel a fotelból, majd a lépcső felé veszem az irányt.

- Azt hiszem, én visszaalszom. – motyogom, választ sem várva felsétálok. Újra visszabújok a párnák közé, majd lehunyom a szemem, várva újra az álmot…

~18.

Úgy, ahogy sikerül berendezkednie Hannah-nak, aki végül anyával fog együtt aludni. Bár ahogy elnézem őket Pete-tel, hamar egymásba fognak gabalyodni… . Szokásos „bázisunkon” üldögéltünk, a nappaliba. Tévé halkan szólt a háttérben, amiben valami borzalmas propaganda ment. Szorosan Patrickhez bújva hallgatom a beszélgetést, ugyanis legkevésbé sem érzem jól magam. Zsibbad az egész alhasam, és ráz a hideg… . Hirtelen erős,fájdalom hasít bele, amitől felsikoltok. Potyogó könnyekkel húzom magam össze. Tompán hallok mindent. Kérdezgetik, mi van, mi történt. Fátyolos tekintettel, összeszorított szájjal pislogok föl rájuk, majd az utolsó erőmmel a hasamra mutatok. Látásom és a hallásom se, tiszta, mégis ébren vagyok. Lágyan emelkedem el a kanapétól, valószínűleg Patrick vesz a karjába. Körbe pislogok. Mindent lassítva látok, de tudom, hogy mindenki ideges, rohan. Bágyadtan követem végig az eseményeket az ágyból. Nem bírom megmozdítani semmimet, Patrick végig mellettem ül, és a kézfejemet simogatja. Egy orvost látok belépni a szobába. Ijedten veszem tudomásul, hogy bizony kiküldi Patricket. Utána nézek, szólni akarok, de nem bírok. A szemhéjamon kívül mindenem elnehezült, és mozgásképtelen. Egy férfi orvos ül az ágy szélén. Gyors mozdulattal szedi ki az injekciót a táskájából, majd a pár másodperces előkészület után, a karomba nyomja…

Saját légzésemre ébredek. Ujjaimat mozdítom meg először. Kezemen, majd a lábamon. Fokozatosan mozgatom át magam, már amennyire tudom. Szemem kinyitom. Teljesen tisztán látok, viszont nem hallok. Semmit. Anya feszülten figyel, aki egyedül van a szobába. Visszacsukom a szemem, hátha mégse vagyok tiszta, Újra nyitom, de még mindig semmi. Ijedten ülök föl, nem hallom az ideges lihegésem, nem hallok semmit, az ég egy adta világon. Anya a vállamnál fogva tol vissza, újra fekvő helyzetbe. Az éjjeliszekrényről, egy eszközt vesz a kezébe, amit a fülemre illeszt. Megteker rajta valamit, és hallok. Mindent. Újra tekeri, majd semmit. Végül még egyszer. Rekedtes hangon, egészen halkan szólalok meg.

- Mi történt? – köhintek egyet, hátha jót tesz a hangomnak.

- A szerv, ami benned van, megsérült. Egyelőre nem tudjuk miért. – kezdi feszülten – Ez…kihat más testrészekre is, ugyanis részben, ez irányítja a tested. Pontosan nem tudom, miképp, ne kérdezd, de…meg…megsüketített.

Olyan sokként ér, hogy hirtelen…nem is tudom, mit szóljak.

- Ez a műszer, amit az orvos adott, amolyan külső dobhártyaként szolgál. Úgy van az egész kialakítva, mint a dobhártyád…volt. Mind a kettő sérült, de úgy van megcsinálva, a hallókészülék, ha a bal füleden bemegy a hang, akkor a jobb füleden is hallod. Pontosan nem tudom én, se hogy van, ugyanis ez egy roppant korszerű dolog, öt éve fejlesztette ki ezt, az orvos barátom, aki itt volt nálad. Azt hiszem öt darabot csinált belőle. Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy ez egy érzékeny műszer. De a legfontosabb, hogy hallasz. – mosolyodik el halványan – Egyelőre ez segít. Pontosan egy hónap múlva tudja megműteni a füled, szóval…ez csak egy ideiglenes megoldás. – simítja végig az arcom. Várja, hogy mondjak valamit, de én csak ülök és bámulok magam elé. Némán. Rengeteg kérdésem lenne, de most csak egyedül szeretnék lenni. Legalább pár percre. Anya, mintha csak olvasna a gondolataimba, feláll.

- Akkor…én most lemegyek. – mosolyog rám biztatóan, majd kimegy. Mérhetetlen düh önti el az agyam. Miért én?! Miért?? Miért nem hallhattam meg még 2015?! Akkor most nem kellene ennyit szenvednem! Idegesen tépem ki a fülemből a hallókészüléket, majd kikapcsolom. A külvilág megszűnik körülöttem, lábam felhúzom, majd a térdemre hajtom a fejem, így kezdek el, hangosan (gondolom) zokogni. Elegem van már mindenből. Egyszerűen, már unom. Unom, hogy folyton történik valami! Egy rohadt nyugodt napot akartam! Egyet! Talán percek óta sírok, belülről némának hallva. Vállamnál egy gyengéd érintést érzek. Összerezzenek. Felkapom a fejem, Patrick ül a jobb oldalamon. Óvatosan felveszi az ágyról, a már említett készüléket, átnyúl rajtam, majd a fülembe helyezi, és feltekeri. Kicsit előrébb tol az ágyon, ő a támlának dőlve, terpeszbe ül le mögém, majd a lábai közé húz. Szorosan a karjába zár, mellkasának döntöm a fejem. Végül ránk teríti, (főleg rám) a takarót. Puszit nyom a fejemre.

- Nem lesz semmi baj. – suttogja a hajamba – Egy hónapot kell így végig csinálnod.

- Mi lesz, ha akkor nem sikerül a műtét?

- Olyan nincs.

- De ha van…? – nézek föl rá a pilláim alól.

- De nincs. Ha lenne, akkor is az én gyönyörű szerelmem maradsz…- simít ki az arcomból egy hajszálat. Nagy szemekkel pislogok rá, mintha nem hinném el, amit mondott. Combján megtámaszkodva tolom föl magam a szája vonalába, hogy megcsókolhassam. Jobb lábam a bal, bal lábam a jobb lábán vetem át, ő lejjebb csúszik, így egy magasságba kerül az ajkunk. Arcát cirógatva csókolom, ő a kezét a derekamon pihenteti. Ez kell. Végre vele legyek, máshogy is…a csóknál többet akarok. Kezem lecsúsztatom a nyakára, a vállára, majd le a mellkasán a pólója aljáig. Belemarkolok, azzal a céllal, hogy lehúzom róla, de megállítja a kezemet.

- Most…nem lehet…- enged el lassan.

- Mi? Miért nem? – nézek rá csodálkozva.

- Mert nem lehet. – kulcsolja össze a kezét a derekamnál – Anyukád mondta, hogy most semmiképp se lehet.

- Meddig? – motyogom morcosan.

- Nem tudom. Ő sem tudja. Egy ideig. – vonja meg a vállát, egy sóhaj kíséretében.

- Csodás! – pattanok föl idegesen – Végre veled akartam lenni! Ugyanis, már nagyon elegem van! – csapok a combomra. Legszívesebben kiugranék a francba az ablakon…

- Hé! – lép elém Patrick, majd visszahúz az ágyba – Nyugi. – simít végig az arcomon – Majd…eddig is vártál…- mosolyodik el.

- De most már nem akarok…- nyüszítek, majd az érdekes ülőhelyzetemhez mérten, a fejemmel egy magasságban lévő részéhez dörzsölöm a fejem, ami az ágyéka… . Ennek hatására, élesen beszívja a levegőt.

- Szerintem menjünk le. – kel föl mellőlem. Nagy meglepetésemre, őszintén elnevetem magam.

- Jobban vagy? – néznek rám a lent tartózkodók kérdően. Bólintok.

- Azt leszámítva, hogyha ez a dolog nincs a fülembe, nem hallok és csak egy hónap múlva kezdenek valamit…akkor igen, remekül. – vonom meg a vállam, majd a kanapéra ülök. A délután folyamán, mindent megpróbálnak, hogy kicsit vidámabb legyek, beszéljek, de nem sikerül nekik. Végére már inkább idegesítővé válik az egész, ezért lecsavarom a hallókészülékem, ami kikapcsol, így nem hallok semmit. Tényleg…jól esik a csönd. Milyen furcsa, ezt egy újdonsült sikettől… . Igazi csönd. Ijesztő, mégis valahogy megnyugtató. Remekül megy a szájról olvasás, ezért tudom, miről beszélnek. Leginkább rólam… .  Hat óra fele, kelek föl a kanapéról, se szó, se beszéd, felsétálok az emeletre, majd rávetem magam az ágyra, és lehunyom a szemem…

Teljesen sötét van. Kitapogatom a szerkezet tekerőjét, amivel, egy mozdulattal bekapcsolom. Patrick halk szuszogása az első, amit meghallok magam mellől. Mikor kikelek, az ágyból veszem észre, hogy be voltam takarva. Gyorsan elvégzem a fürdőszobai teendőimet, majd pizsamába sétálok vissza a szobába. Meglepetésemre, Patrick nem alszik.

- Felkeltettelek? – suttogom, miközben bebújok az ágyba mellé.

- Talán. – hangjából kihallom a mosolyát – De nem baj.

Pár perc csend. A plafont bámulom, ahogy valószínűleg ő is.

- Annie. – szólal meg hirtelen Patrick.

- Hm?

- Kipróbálhatok valamit? – suttogja.

- Persze. Mit? – kérdezek visszacsodálkozva.

- Csak…szeretném tudni, mennyire bízol bennem.

- És…akkor…mit kell csinálnom, nekem? – kérdezem. Hangomból halvány ijedtség hallatszik ki, anélkül, hogy félnék.

- Ne félj, élvezni fogod. – újra hallom a mosolyát. Mocorgást hallok, majd a jelenlétét érzem magam fölött – Le fogom halkítani a halló készüléked…- suttogja két nyakra puszi között – aztán hunyd le a szemed.

Oh, már értem mit szeretne. Úgymond…siketen és vakon bízzam meg benne. Bár nem értem, ezt miért akarja így megtudni…mintha nem lenne ez teljesen egyértelmű.

- Engedd el magad…- suttogja. Hangosan beszívom a levegőt, majd kifújom. Ezzel jelzem, hogy mehet. Óvatosan kiszedi a fülemből a készüléket, valószínűleg az éjjeliszekrényre helyezi. Lehunyom a szemem, majd ahogy kérte ellazulok. Nincs sok időm agyalni, ugyanis Patrick meleg kezét érzem a combomnál. Külső felét kezdi simogatni, cirógatni. Végig vezeti a kezét, egészen a felsőm aljáig, amit óvatos mozdulattal lehúz rólam, amit követ a nadrágom is. Koromsötét van a szobába, ezért ő sem lát, én se őt. Nyakamba fúrja a fejét, finom csókokat lehel rá, körbe. Lefelé haladva folytatja ezt, végig a felső testemen. Zilálva veszem a levegőt, nem tudom sóhajtok-e, esetleg halkan, vagy hangosan nyögök. Finom érintéseitől, csókjaitól, megremegek. Lábaim felváltva húzom föl, majd csúsztatom vissza. Egész testem magától mozog, csípőm emelkedik, ahogy egyre lejjebb ér az ajkával. Alsóneműm lassan, bizonytalan húzza le…

Patrick feje az alhasamon pihen, kezei a csípőcsontomon. Csukott szemmel pihegek, mellkasom mozgása kezd egyenletessé válni. Szerelmem feje, hirtelen eltűnik rólam, a következő észrevételem, hogy visszahelyezi a fülembe a hallókészülékem.

- Jó volt? – suttogja, miközben öltöztetni kezd.

- Nagyon. – mosolyodok el, még mindig lehunyt szemhéjjal.

- Mondtam, hogy élvezni fogod. – nyom puszit az ajkamra, majd visszadől mellém. Le se véve rólam a kezét, magához ölel – Szeretlek. – hosszú csókot nyom a számra.

- Én is szeretlek. – mosolyodom el.

- Aludjunk most már. – megállítom a kezét, mielőtt újra kivenni a hallókészülékem – Ki kell venni éjszakára.

- Nem. Anya azt mondta, hogy bent maradhat.

- Mi? – nevet föl – Ezt te honnan tudod? Amikor erről beszéltünk, ki volt kapcsolva.

- Nagyon jól tudok szájról olvasni. – kuncogok – Minden este a szuszogásodra alszom el…- dörgölöm az orrom az övéhez – Anélkül, nem tudok. – vonom meg a vállam.

- Oké…- ölel szorosan magához, majd egy utolsó puszit nyom a homlokomra. Egészen közel vagyok az arcához, így még jobban hallom, az édes szuszogását, ami nélkül, tényleg nem bírok elaludni mostanában… 

~17.

- Lily Taylor? – mosolygott rám kedvesen a már említett nő. Hihetetlen, hogy engem mindenki ismer…

- Igen. – bólintok erőltetett mosollyal.

- Én Hannah Taylor vagyok, a nővéred. – vidáman mosolyog rám megint, majd széttárja vékony karjait, azzal a céllal, hogy szorosan magához öleljen.

- Te meghaltál…- motyogom a vállába kikerekedett szemekkel.

- Hát…amint látod, nem. – nevet föl – Két héttel ezelőtt találkoztam anyával, eddig bent…- elakad a mondanivalójában, a hátam mögé néz, tágra nyílt szemekkel – éltem…- suttogja sokkos állapotban. Érdeklődve fordulok hátra, mi is ennyire hihetetlen. Ja. Bizony az én állítólag nővérkém hatalmas fanjuk volt a srácoknak, de a kővé dermedt lány előttem, még mindig azt mutatja most is az. Nekem is sokkot kellett volna kapnom miatta, de már megszoktam. Komolyan, szinte lehetetlen engem már meglepni.

- Ti velük laktok…- motyogja – és anya nem is mondta. – elvileg ő most huszonnyolc éves, ha jól számolom a hibernálást és a kiolvasztást, plusz a közöttünk lévő korkülönbséget.

- Szerintem gyere, ülj le, hozok inni. Nagyon fehér vagy. – simítom meg kedvesen a karját. Mintha egy tizenéves lány állna előttem. Pár perce még egy magabiztos, felnőtt nő, most pedig egy félénk tini lány, akit a rajongásának tárgyai, közre fognak, nehogy összerogyjon. Konyhába kapom el anyut, aki ebédet készít, most már hét főre.

- Látom nem vagy meglepve. – néz rám felvont szemöldökkel anyu.

- Annyi minden „meglepődés” ért, hogy én már nem. – nevetek fel kelletlenül.

- Látod, ez is igaz.

- És biztos lehetsz benne, hogy fog. Jó és rossz értelembe véve is.

- Jaj, kislányom. Már csak apád hiányzik innen. Ki viszont teljesen biztos, hogy nem fog megjelenni az ajtóban…- egy kósza könnycsepp csillan meg anya arcán.

- Temetése volt? – kérdezem hirtelen.

- Nem. –rázza a fejét – nem láttam a holt testét.

- Akkor soha nem mond, hogy soha. – kacsintok. Halvány mosoly játszik az arcán. Hirtelen szorosan átölel.

- Na, menj mielőtt a nővéred tényleg rosszul lesz…- nevet föl. Mosolyogva sétálok be a szobába, majd a nővérkém mellé helyezkedem.

- Tessék, idd meg az egészet. – nyomom a vizet a kezébe. Csendesen hallgatja a társaság a torkán lecsúszó folyadék hangját. Lerakja, majd dühösen megtörli a szemét. Basszus, egész családunk ilyen hirtelen hangulatváltozásokkal küzd?

- Szóval. – köhint, majd kihúzza magát. Komoly arcát próbálja mutatni, mégis látszik, legszívesebben visongva ugrándozna – ti itt laktok, mind együtt. – néz ránk. Bólintunk. – Ti voltatok a Fall Out Boy. – néz a srácokra. Most csak ők bólintanak. Másodpercek múlva, egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

- Oké…- szólalok meg elsőnek, még minden nevetve – mond, anya hogy talált meg?

- Igazából csak összefutottunk. Nem nagy történet. – vonja meg a vállát, majd maga alá húzza a lábát.

- Gondolom, ismered Norát…- motyogom idegesen.

- Ja, ne is mond…- forgatja a szemét – kétszínű liba. Nem nagyon van olyan, aki szeretné. Miért, ti is ismeritek?

- Ja. – felhúzott lábakkal bámulok magam elé morcosan.

- Van, aki egészen belsőségesen…- vigyorognak Patrick. Gyilkos tekintetem hat rájuk, az arcukról, azonnal lehervad a mosoly.

- Ribanc. Egyértelműen…- mormolják nagyjából egyszerre.

- Tényleg, hallottam hírét a kapcsolatotoknak. Azt is sejtettük, hogy vége, ugyanis elég zabos tegnap este óta. Van szerencsém a közelébe, „elit” állásban lenni, majd mindennap őt kell bámulnom.

- Ismerős az érzés. Vagyis az volt. – pillantok Patrick mogorván. Szegényem, nem tehet róla…vagyis de, nagyon is tehet! Ha végig engem szeretett, miért jött össze vele?! Seggfej volt. Kész. De azért szeretem… .

- Szóval Patrick, most te szabad vagy, ha jól értem. – vigyorog rá Hannah, pasi felszedős mosollyal. Vissza a karommal tesó, ő az enyém… .

- Nem, Vagyis…egy másik lány miatt szakítottam vele. – motyogja zavartan.

- Oh. És hogy hívják? – lombozódik le. Ahogy ez alatt a negyed óra alatt megismertem, és a gyökereit nézve, tuti felszedi háromból valamelyikőjüket.

- Öm…hát…Sonia! – nyögi ki végül. Sonia? Komolya, életem?

- Na, és mesélj Patrick, hogy néz ki ez a Sonia? – vigyorogva dől hátra Pete. Ez jó lesz, előre érzem…

- Hát…vörös haja van…zöld szeme…

- Tényleg? Vörös haja? Egy pár éve már nem nagyon vannak vörös hajú emberek…- Pete tovább folytatja a szívatás. Elég valószínű, hogy tud rólunk.

- Vöröses-barna. Akkor. – habogja.

- Na, az tök jó. Mutass inkább képet róla, kíváncsi vagyok, hogy néz ki.

- Nekem…nincs róla még képem…- arca egyre vörösebb.

- Jaj, ne. És gondolom akkor ő szívta ki a nyakad…ugye Annie…Lily? Itt volt nálunk az a bizonyos vörös hajú Sonia. – hát Pete teljesen készen van… .

- Ó, istenem, Pete. Hagyd már szegényt, nem látod, hogy ég? Együtt vagyunk, és miattam szakított a ribanccal, ennyi. Most jobb? – nézek rá lesajnálóan.

- Ezt akartam hallani. – röhög. Patrick mellé kucorodva, belepuszilok a nyakába.

- Nem kell engem sajnálgatni…- motyogja durcásan – nem vagyok kisgyerek…

- De, most teljesen olyan vagy, mint egy aranyos, szégyenlős, durcás kisfiú. – puszilok bele a nyakába mosolyogva.

- Jól van, na. – adja meg magát végül. Karját körém fonva húz még jobban magához, majd belepuszil a hajamba.

- Mennyivel jobb a ti szerelmetek nézni, mit a Norásat…- motyogja Joe.

- Nekem mondod. – nevetek föl Patrick vállára hajtva a fejem.

- Egyébként miért nem mondtátok el?

- Hát, én találtam ki. Játékból. – vonom meg a vállam. Furcsállva néznek rám.

- Óvodás. – nevet föl Pete újra.

- Egyébként…hogy-hogy nem lepődik meg senki rajtunk? – kérdezem felvont szemöldökkel, a közben megérkező anyának is szegezve a kérdésem.

- Egyértelmű volt, hogy össze fogtok jönni.

- Mi? Miért?

- Én konkrétan rajta kaptalak titeket. – szól közbe Pete. Kösz.

- Teljesen odáig voltatok, és ahogy elnézem, vagytok egymásért.

- Hát jó…- nevetgélek magamba. Patrick, Andy és Joe, hirtelen elmosolyodnak.

- Négyünkből, csak Wentznek nincs barátnője…hoppá. – vigyorog Patrick, Petere.

- Mi? – nézünk anyával rájuk kérdően – Nektek is van? Mikor, és én miért nem tudtok róla?

- Tegnapi lányok. Alakulóban vannak. – mondja, kivételesen Andy.

- De hát…Petenek is volt egy, nem? – néz rá anya.

- Elcsesztem, jó? Kiderült, a csajnak…csak egy munka volt. – süti le a szemét Pete. Hangos vihogásba kezd rajta kívül mindenki a szobába.

- Te összejöttél egy prostival? – kérdezem vihogva.

- Honnan kellett volna tudnom?! Ugyan úgy nézett ki, mint minden lány, aki buliba készül…

- Legalább pénzt kért tőled utána? – Joe ezt természetesen viccnek szánta, de egészen mást kaptunk válaszul…

- Igen. – és vége. Folyik a könnyünk, az egész ház zeng a röhögésünktől, amit Pete és Miss ribi kis „kalandja” váltott ki belőlünk. Percek kellettek, mire nagyjából lenyugodtunk. Ő csak ült, és mintha untatná ez az egész, várt.

- Szóval Hannah. – váltotok újra én témát – Voltál a koncerten? – kérdezem, visszatartott nevetéssel.

- Természetesen. – kuncog továbbra is – Szokásos volt. Szokásosan zseniális. – vonja meg a vállát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – Kicsit…eltérve a témától…esetleg, nincs egy szabad szobátok? Vagy inkább egy szabad ágyatok. Pár napja már anya régi lakásában lakok, de nem szeretek túlságosan egyedül lenni ott.

- Hát…- húzom el a szám – mint megtudhattuk, Peteen kívül, mindenkinek van párja, akik nem díjaznák valószínűleg, ha velük aludnál, szóval a kanapé Pete mellett. Peteről egyértelműen lehet tudni, hogy minden lehetséges nőt felszedne, ha tehetné, aki ki is néz valahogy, így „csábító” mosollyal fogadta, miszerint együtt kell aludniuk.

- Uh, lehet, inkább alszom a földön. Lehet, még elkapnék valamit tőle…- néz végig Peteen.

- Nem szállhatnánk le erről a témáról?! – kiabál Pete idegesen, de a vihogás elnyomja a hangját.

- Egyébként…gondolkoztunk rajta, hogyha úgy alakul, mi is ide költöztetnénk a két lányt. – mondja Joe, Andy helyett is.

- Még csak az kéne…így is több nő van hárommal, mint kéne lenni…- morogja magában, a már említett „strici”.  Mérgesen nézünk rá, a hozzá legközelebb ülő Hannah, visszakézből nyakon vágja. Tágra nyílt szemmel nézünk rá. Tipikus Taylor lány. Heves, meggondolatlan, bár lehet megbánja a tettét, még sem kér bocsánatot, az ártana az önbecsülésének…

- Szerintem maradhat…- bólogatunk össze anyával – így legalább három a négy ellen lesz…- kuncogok. Fájdalmasan néznek össze négyen. Három nő, még több női probléma…már rengeteg idő eltelt, sajnos például a menzesz ugyan úgy megmaradt, minden hátul ütőjével együtt. Bár…ennek csak hátul ütője van, a gyerekvállaláson kívül…