A testtől távol...

Kellemesen bizsereg minden. Patrick feje a melleim között, keze a derekamra fonódik, lábaink összegabalyodnak. Elvigyorodom. A tegnap este jut eszembe. A nap kellemesen süt be a szobába. A hajával kezdek játszani, bele-beletúrok, csavargatom. Kócos, frufruja össze-vissza áll. Mély sóhajjal ébred föl.
- Jó reggelt. – mosolyog rám.
- Szia. – vidáman mosolygok vissza. Mocorogni kezdek. Sajog minden…izomlázam lenne? – Izomlázam van…- motyogom felvont szemöldökkel, mire felnevet.
- Ez megnyugtató…- mosolyog bele a hasamba. Két oldalt megfogja a derekam, majd megpuszilja a hasam. – Nem megyünk zuhanyozni? – néz rám mosolyogva. Állát az alhasamon pihenteti, kezei a csípőcsontomon pihennek. Lábaim átkulcsolom a hátán.
- De. – izgatott vigyor jelenik meg az arcomon. Átfogja a derekam, majd lehúz magához.
- Na, gyere. – feltápászkodik, és magával húz. A takaró leesik rólunk. Világosban is végig mérem, minden egyes centijét, így ruha nélkül… . Ugyan ezt teszi ő is. – Menjünk. – nagyot sóhajt, csukott szemmel hátra dönti a fejét. Valószínűleg ha tovább nézett volna, nem jutunk el a fürdőig. Megnyitja a vizet, közben én a tükörbe vizsgálom magam. Hirtelen átölel.
- Gyönyörű vagy…- suttogja, a víz zubogásától alig hallom. Végig nézek a pici, vékony testemen. Vállat vonok.
- Enyhe túlzás…- sziszegem.
- Nem is igaz…- puszit nyom a vállamra. – Gyere…- simít végig az oldalamon, majd a kezem után nyúl.
- Ennyire akarsz zuhanyozni? – kérdezem nevetve felé fordulva.
- Nem éppen…- mormolja egy hosszú csók előtt.

Mindössze egy köntös van rajtam, Patricken nadrág. Az ágyon az ölében fetrengek. Ma egy újabb szabadnapot adtam magamnak. Biztos nagyon fognak neki örülni, hogy a főszereplő nincs bent… .
- Nem megyünk ma el valahová? – nézek föl rá mosolyogva.
- Ha szeretnéd…- visszamosolyog, majd puszit ad a homlokomra. Egy lenge, virágos, nyári ruhák veszek magamra, hozzá szandált. – Gyönyörű vagy…- néz le rám csodálattal, majd szorosan magához ölel. Egy hét…nem lehet. Csak egy hete ismeritek egymást. Nem lehetséges. Első utunk hozzá vezet, tiszta ruháért. A ház az…hű. Mindössze ennyit tudok róla mondani. Születésem óta, Los Angeles piszkosabb, belvárosi, emeletes házas környékén élek, barátok híján pedig nem nagyon látogattam senkit, aki nyugodt, családi házas környezetben lakik, számomra ez hihetetlen. Kisebb előszobából egy hatalmas nappaliba érkezünk, jobb oldalra egy sok személyes étkező asztal, mögötte a konyha, a többi nappali. A nagy kanapé körül, két kisebb puff van, a falon tévé, alatta kandalló. Onnan tovább fa lépcső, előtte egy fekete zongora. Emeleten, két hálószoba, és egy fürdő van. Lent is van egy állítólag, de az elkerülte a figyelmem. Modern, és letisztult minden, mégis csodálatos, és otthonos. A barna és a fehér a két uralkodó szín.
- Mehetünk? – nemcsak a ház, a tulaj is csodálatos… . Barna rövid ujjú, fekete hosszú nadrág, fekete cipő, szürke kalap, napszemüveg…több mint csodálatos. Kelleténél, kicsit hosszabb ideig csodálom. Lassan mellém sétál, majd a karjait körém fonva, hosszan megcsókol. Így indulunk el kicsit sétálni… .

****
Egy hónap telt el az első közös esténk óta. Azóta…igazán jól összemelegedtünk… . Nyugodtan telnek a napok, szerencsére, idén nyárra nincs turné, csak koncertek külföldön. Szinte teljesen pontosan, hét órakor, borzasztó hasfájásra ébredek.
- Patrick…- nyüszítek a hasamhoz szorítva a kezem.
- Mi a baj? Mi történt? – szinte azonnal kipattant a szeme.
- Nagyon fája a hasam…- suttogom könnyezve. – de nem úgy, mint mielőtt megjön…annál sokkal jobban…- már zokogok.
- Azonnal elmegyünk orvoshoz. – azonnal a szekrényhez rohan, először ő öltözik föl, majd engem öltöztet. Óvatosan a karjaiba kap, futva visz a kocsihoz. Minden nagyon gyorsan történik. A fájdalom úgy elhatalmasodik rajtam, hogy már nem is érzékelem hol vagyok, mi történik. Az utolsó emlékem, a kórház parkolója, az első, pedig az egyik kórterme. Fertőtlenítő szag terjeng a levegőbe. Patrick a jobb oldalamon ül, mintha sírt volna. Szomorúság fájdalmasan látszik az arcán. Azonnal észreveszi, hogy felébredtem, de nem ér hozzám.
- Mi történt? – fordulok felé. Kezem az övébe helyezem, óvatosan az ujjaimra kulcsolja az övét.
- Mikor először együtt voltunk…teherbe estél. – motyogja. Forogni kezd velem a világ. – Elvetéltél…- suttogja, a kezemen lévő bütyköket simogatva. Kettős érzelmek kavarodnak bennem. Nagyon nem lett volna jó, egy baba…de…egy apró élet fejlődött bennem, egy hónapon át, amiből én mit sem tudtam. A fájdalom hatalmasodik el rajtam. Hangosan kezdek bőgni. Bármennyire is nem akartam volna, ez egy baba. A mi kicsi babánk volt… - Shh…ne sírj…- Patrick az ágyamra ül, szorosan magához ölel. Könnycsatornáim úgy tűnnek, végtelenek. Nem akar sehogy elfogyni a sok könny… . Egy nővér lép be a szobába.
- Elnézést…- próbál együtt érző lenni, több-kevesebb sikerrel. Patrick dühös tekintetétől, még félénkebben kezd beszélni. – Sajnos…nincs elég hely a kórházba, nem tud itt maradni. – oh, mégiscsak végesek ezek a könnyek. Száraznak érzem a szemem, kikerekedett szemmel nézek rá, ahogy Patrick is.
- Nincs elég hely? – nyugodtan kezdi. – A barátnőm most vetélt el, és csak úgy hazaküldik?? Nem vagyok egy rohadt nagy orvos, de ennek, lehetnek szövődményei! – a kiabálástól összerezzenek.
- Uram, én…- motyogja falfehéren az ápolónő. – nem tehetek erről…a barátnője kap gyógyszereket…nekem…mondták, hogy mondjam meg. – szegény lány, még csak igazi nővér se lehet…talán gyakornok… .
- Csodálatos. –motyogja Patrick még mindig idegesen. A lány egy ideig hezitál, majd jobbnak látja, ha kimegy… .
- Jobb lesz otthon. – motyogom megtörve a feszült csendet. – Kellemesebb.
- Igen. – sóhajt. – De ha bármi bajod lesz emiatt, hogy konkrétan kiraknak a kórházból…
- Nem lesz semmi bajom. – mosolyodom el halványan.
- Nagyon remélem…- simítja meg az arcom ellágyulva. Megint csak felöltöztet, a gyógyszerek megszerzése után, pedig elindulunk. Némák vagyunk mind a ketten. Sírni nem tudok. Kiapadtak a könnycsatornáim…olyan jó kis egy hónap volt…mi jöhet még?
- Egy óra múlva jövök. Addig aludj, rendben? – rak le az ágyamba, már otthon. Bólintok. Hang nem jön ki a torkomon. Szinte azonnal álomba merülök, ajtócsapódás a következő emlékem. Volt ez egy óra?
- Már is eltelt az az egy óra? – mosolygok halványan, rekedtes hangon szólalok meg…nem Patrick áll az ajtóban. A rémálmom. Aron Mcryan. A főiskolán…ő volt…az egyik…a fő… Hogy? Mikor? Miért?? Pánik. Hang nem jött ki a torkomon.
- Nocsak-nocsak, tényleg itt lakik Mia Spring. Sring streeten. Igazán vicces. – felém lépked, közben idiótán vonyít. Talán nála ez a röhögés.
- Te mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kelek föl lassan az ágyból. Már sírok.
- Kinyomoztam. – von vállat.
- Minek? – remegek. Rettegek.
- Látni akartam a gyönyörű Mia Springet…akinek pasija lett…- egy kést vesz elő. Édes istenem segíts! – Be akarom fejezni, amit a főiskolán elkezdtünk a srácokkal…- újra vonyít.
- A barátom nem sokára itthon lesz. Ha most azonnal nem mész el sikítok! – hadarom hisztizve. A falnak ütközöm.
- Gyors leszek, ne aggódj. Viszont ha sikítani mersz, akkor ezt…- mutatja fül az előbb elővett kést. – Gyorsan, és roppant ügyesen beléd állítom. – vigyorát látva összerogyok. Én nem bírom tovább… . Sírok. Zokogok. Mellém lépve egy hatalmas pofont lekever, amitől a földre rogyok. Ökölbe szorítja a kezét, majd a szemem, és a halántékom között részre üt. Felvisítok. – Kussolj, különben megöllek! – mondja idegesen rángatva. Valami anyag darabot vesz elő, azzal köti be a szám. Sikításom elfojtja. Rugdos, üt először. A ruháimat kezdi letépni rólam. Én csak sírok. A sikításom nem hallja senki. – Amióta megtudtam, hogy pasid van, ezt tervezem. Milyen jól időzítettem…pont nincs itthon. – röhög. Talán. Teljesen felismerhetetlen hangokat ad ki…teljesen elvesztem. Vége.
A sarokban kuporgok. Ruha nélkül. Egy apró vérzőseb van a szám sarkában, szemem mellett. Jobb csuklóm nem bírom mozdítani, valószínűleg eltörte. Folyamatosan sírok. Újra működő képesek az elapadtnak hitt könnycsatornáim. Az egész testem fáj. A lelkem romokban. Kettő órája tudtam meg, hogy elvetéltem. Alig tíz perce megerőszakolt egy olyan ember, aki évekkel ezelőtt. Nem tudom miért jött, hogy talált ide. Nem tudok semmit. Teljesen üres vagyok. Az ajtócsapósára már fel sem figyelek.
- Bocsánat, kicsit tovább tartott a…- Patrick áll az ajtóban. Kezében lévő virágcsokor a földre hullik. Teljesen megkövesedett. – Mia! – rohan hozzám. Át akar ölelni, de elhúzódom tőle. Nem bírom az érintést. Képtelen vagyok elviselni. – Mi történt veled?? Uram isten…- kel föl mellőlem, mikor elveszem a kezem az arcom elől. – Hogy történt, és ki tette ezt? – a szeme csillogni kezd. Sír. Nem szólalok meg. – Az ég szerelmére, Mia mond már valamit! – kiabál rám idegesen a könnyeivel küszködve. – Legalább írd le. Kérlek. – nyújt át könnyezve egy lapot és egy tollat. Bal kézzel, bénán írom rá ki volt az. A papír is olyan könnyedén esik ki a kezeiből, mint az előbbi csokor. – Ez nem lehet igaz…miért…és…hogy talált meg? Mit csinált veled? – feszült a hangja. Ideges. Újra az íráshoz folyamodom. Leírok mindent, amit tudnia kell. Beszélni még mindig képtelen vagyok. – Most azonnal elmegyünk a kórházba, utána pedig a rendőrségre. – ideges nagyon. Félelem is kihallatszik a hangjából. – Hozzád kell, érjek. Valahogy fel kell, hogy öltöztesselek. – csóválom a fejem. – Óvatos leszek. Megígérem. – bugyit, melltartót, egy sortot, pólót, zokniz, cipőt vesz ki a szekrényből, óvatosan feladja rám. Vigyáz, hogy ne érjen a bőrömhöz. Patakokban folynak a könnyeim. Testi, fájdalmam eltörpül a lelkitől. Mikor becsukom a szemem újra és újra lejátszódnak az események előttem. – Kérlek, hagy öleljelek meg. – motyogja összeszorított szájjal Patrick. Megrázom a fejem. Nem bírok a lábamra állni. Próbálok, de nem megy. Túlságosan remeg. – Sajnálom…- motyogja, majd a karjaiba kap. Mindenem megfeszül. Csak zokogok. Magam sem hiszem el, hogy ennyire fájdalmas az érintés. Eszembe jut, ahogy az a vadállat, megszorítja a karom…és… . Nem bírok Patrickhez bújni. Csak mereven, bőgve tart. A kocsiba helyez óvatosan, beköti az övem. Egy pillanatig hezitál, adjon e puszit. Inkább becsukja az ajtót. Megkerüli az autót, beül, és elindul. – Mit csinált veled? – szólal meg hirtelen.
- Nem tudom. – suttogom. Két szó. Látszólag ő ennek is örül már.
- Ha…szeretnéd…mond el. Amikor akarod. – itt megint befullad a beszélgetésünk. Ugyan abba a kórházba megyünk, ahonnan pár órája eljöttünk. Először a csuklómat nézetjük meg, ami hatalmasra dagadt, és borzalmasan fáj. Még a vak is látna, hogy eltört. Hamar sorra kerülünk. A gipszet letudtok. Csak most jön a „java”… . Jó pár vizsgálatot csinálnak. Sebeimet lekezelik, egyet a lábamon összevarrnak. Kisebb agyrázkódásom lett, a legnagyobb félelmünk, hogy esetleg…egy ilyen után komoly nőgyógyászati problémáim lesznek, elkerül. Egy elvetélés után, megerőszakoltak, és nem lett semmi ilyesmi bajom…ez csakis szerencse lehet. Lila foltok, sebek a testemen. Talán kívülről annyira nem is tűnik durvának…viszont belülről a poklok, pokla. Elveszettnek, érzem magam. A karrieremnek vége. Az életem, a lelkem romokban. Az öngyilkosság gondolata folyamatosan a fejembe mozog. Patrick, mintha megérezné ezt, a rendőrség után, kérdés nélkül dr. Fox-hoz visz. Csak tőmondatokban beszélek vele. Hihetetlen, de még így is tud Patricknek „diagnózist” mondani… . Nem nézek rájuk, reménykedem benne, nem veszik észre, hogy hallom őket.
- Mia teljesen összetört. A saját lakásába játszódtak le ugyebár azok az események, amik évekkel ezelőtt a főiskolán. Nagyon instabil a lelkiállapota. Ne hagyd, hogy bármikor is egyedül maradjon. Rakj el minden olyan eszközt előle, ami segítségével kárt tehetne magával. Legyél nagyon óvatos vele, és ha lehetséges hetente kétszer hozd el. Kedden és csütörtökön négytől ötig megfelel?
- Ha megfelel, ha nem, hozom. Ez az érintés dolog…meddig tart vajon?
- Nem tudom. Lehet, csak pár napig, lehet hónapokig. Ugyan így a némasága. Először magában kell lerendezni a dolgokat. A kezelések segítenek majd, de ez tőle függ, mikor fogja engedni. Magadtól ne próbálkozz, attól végleg elveszítheted…kövesd. Segíts neki, vigyázz rá. Tudni fogja, mikor van jobban…várd meg. – ezt a sok mindent, vajon hogy állapította meg az én rövidke tőmondataimból?
- Akkor…mi most megyünk. – néz felém Patrick. Lassan állok fel. Észre se vettem, de már eltelt a nap. Sötétedik… .
- Kedden és csütörtökön, négytől ötig programod van. – mosolyodik el az utat figyelve. . De…gondolom hallottad. – nevet. Halványan elmosolyodom. – Tudom…kellemetlen lesz, hogy folyton a nyomodban leszek…- újra elmosolyodom. Ó, drága Patrick, még hogy kellemetlen lesz… . – de…nem bírnám elviselni, hogyha valami bajod esne. Tudom, milyen gondolatok vannak a fejedbe, de meg ne próbáld. Sokan vagyunk, akik nagyon szeretünk téged. Bárki, aki megismer, megszeret. Nem éri meg…a balett dolog…szóval…csak egy időre szól. Biztos vagyok benne, amint jobban leszel, visszamehetsz dolgozni, és újra kapsz főszerepet.
- Az álmom ment tönkre…talán örökre…- motyogom, és megint sírni kezdek. – állj félre, kérlek! – bömbölöm. A kormányt óvatosan jobbra fordítva megáll, majd abban a pillanatban a nyakába ugrom. átülök az ölébe, a vállába fúrom a fejem, és hangosan bőgni kezdek. – Úgy érzem…mintha meghaltam volna belül. Az álmom tönkre ment, az életem legborzalmasabb szakaszát éltem újra át, miután egy kisbaba elvesztésén is túl kell lépnem! Nekem ez már túl sok! – először beszélek, a történtek óta. Csak bőgök és bőgök. Az érintéstől, a belső fájdalmaktól. Mindentől.
- Shh…semmi baj! Nyugodj meg…- a hajamat simogatja, közben ringat. Mélyen beszívom az illatát. Patrick illat…mennyei. Nem találok nyugalomra a karjai között. Sehol. Halkan dúdolni kezd a fülembe. Andalítóan, halkan. Imádom, mikor énekel. Lehunyom a szeme, és élvezem. Úgy bánik velem, mint egy kisgyerekkel. Olyan szeretet teljesen. Alig hiszem el. Én…szeretem őt.
- Szeretlek. – suttogom, mielőtt elaludnék.
- Szeretlek. – suttogja ő is a fülembe. Óvatosan visszahelyez az ülésre, már félálomba vagyok. Egészen hazáig alszom. Túlfáradt vagyok, hogy törődjek az érintésével. Lassan felcipel, lerak az ágyamra. Hallom, ahogy pakolászik. Egy nagy táskába dobálja a cuccaim. Ruhák, és az összes fürdőszobai dolgom. Mozdulni nem bírok, ahhoz túlfáradt vagyok. Mikor végez, megint a karjába vesz, bezárja a lakásom ajtaját, majd elindulunk lefelé. Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem kell a lakásomba lennem. Patrick nagyjából egy órára lakik tőlem, az alatt az idő alatt is alszom. Néha riadok csak fel. Gyorsan, és ügyesen visz be a házba. Az emeleti fürdőbe visz, ahol elkezd vetkőztetni.
- Nem akarok fürdeni…- motyogom.
- Jót fog tenni…- néz rám bátorító mosollyal. Nagyokat pislogva nézek magam elé. Olyan vagyok, akár egy bábu. Patrick gyorsan vizet enged, a kádba ültet, megfürdet. Olyan megalázónak érzem…de teljesen erőtlen vagyok. Nehezek a végtagjaim, mintha ólomsúly lenne rajtuk. Megtöröl, pizsamába öltöztet. Az ágyához cipel, ráenged, majd jól betakargat.
- Jó éjszakát. Szeretlek. – suttogja, majd bátortalanul puszit nyom az arcomra. Az alsó ajkamba harapok. Fáj. Belül…

Ma sucrée belle

Kilenc óra hat perc. Basszus…elfelejtettem visszaállítani az órát a telefonomon… . Másodpercek alatt pattanok ki az ágyból, majd rohanok a fürdőbe, ahonnan rohanok öltözni, végül pedig a táskámba dobok mindent, amit találok és indulok. Mindössze negyed órát késtem. Sűrű bocsánatkérés után elkezdtük a próbát. Borzasztó nehéz egyedül táncolni. Legnagyobb szerencsémre, kibírtam roham nélkül…jut eszembe, tegnap se volt… . Oh, a tegnapi nap…próbafülke… . Mosoly ül az arcomra a gondolatoktól, mikor a vizembe kortyolok. Mai estére is vannak terveim, hogy hergeljem…úgysem fogja kibírni az öt randit. Kettőig tart ma a próba, mivel mennem kell orvoshoz… . Szokás szerint egy kis félelem van bennem, ami miatt egy enyhébb rohamom lesz, de szerencsére, a kis szerkentyű ilyen esetekre való.
- Jó napot! – lépek be vonakodva a rendelőbe.
- Jó napot, Miss Spring. – mosolyog bátorítóan az orvos. Nagyon kedves, viszont keménykezű. Szó szerint, ugyanis balerinákat vizsgál. Pontosan az a munkája, hogy minket szadiz. A lábunk törögeti, „benyúl” a rekeszizomba… . Hát, ezért ilyen bátorító, mikor valaki bemegy hozzá. Részben egyébként masszőr is, mivel vizsgálat után megmasszíroz. A kisebb kínzás után, jöhet a nőgyógyász… . Ez sem a kedvenc elfoglaltságom…főleg, hogy az orvos egy ismerősöm. Ahányszor elmegyek hozzá, elmondja, hogy keressek pasit, mert ez így nem lesz jó, hogy több mint öt éve nem voltam senkivel…és minden alkalommal megállapítom, hogy ez egy marhaság. Öt év nem a világ!
- Mia! – mosolyog rám vidáman, Dr. Stewart.
- Kate. – bólintok. Nőnemű nőgyógyászom van, igen. A vizsgálat gyorsan lezajlott.
- Na, és Mia drága, van már pasi a láthatáron? –néz rám izgatottan, orvosból, egy egyszerű kíváncsiskodó nő lesz pillanatok alatt.
- Kate, nem érdekel, most már mit mondasz, utána néztem, és öt év nem a világ! – jelentem ki előre gyorsan. – De igen van. Ma randizunk. Egy hete hogy ismerjük egymást, de most randizunk először…na, jó. Ez egy…nagyon hosszú sztori. Majd egyszer elmesélem, de…még van dolgom.
   - Jaj, jó. – sóhajt. – Mielőtt elmész…van egy kisebb gyulladás, de semmi komolyan. Nem gátol semmiben…- gyűlölöm ezeket az utalgatásait… .
- Emiatt nem kell aggódnod. Szia. – lépek ki az ajtón a szememet forgatva. Nevetését, éppen hogy meghallom, mielőtt elviharzom a rendelőből. Fülhallgatóval a fülemben folytatom az utat. Lenyugszom, mikor végre hazaérek. Négy óra van…te jó isten. Részben saját hiúságból, részben reményből szőrtelenítem a testemen lévő bőrfelületem. Újonnan vásárolt, tűzpiros fehérnemű szettet öltöm magamra, még a fürdőbe. Hajam eleve hullámos, de hajsütővassal rásegítek kicsit. Sminkem merészebbre alakítóm. Kissé füstös, fekete. Számra nem teszek semmi felesleges ragacsot. Cipőm felvételével véget ér a készülődés. Hét óra ötvenöt van. Meg vagyok elégedve a tükörképemmel. Ennyire jól, talán még soha nem néztem ki. Jól is érzem magam a bőrömben, életemben talán először. A csengő hangja zavar meg a bámulásban. Nagy sóhajt követően határozottan nyitom ki az ajtót. Ó, istenem…nem csak én készültem… . Patrick fekete inget visel, aminek a felső két gombja nincs begombolva, szürke kockás zakót, fekete nadrágot, elegáns cipőt, és fekete kalapot… . A vérem felforrósodik, bizseregni kezdek. Ő is végig mér. A végén megnyalja az alsó ajkát…jó este lesz, érzem… .
- Ezt a játékot ketten játsszák, drága. – vigyorog rám lehengerlően. Mintha zseléből lennének a lábaim. Csak bámulok rá. Hirtelen erőt veszek magamon, édesen elvigyorodom.
- Ahogy mondod. – hajolok hozzá egészen közel, azzal a lendülettel kapom fel a fekete kézi táskám, és lépek ki hozzásimulva az ajtón. A levegő benne ragad. – Induljunk. – teszem csípőre a szabad kezem. Mosolyogva, a fejét rázva lép ki az ajtón. Gyors, ügyes mozdulattal zárom be. Kissé bizonytalanul lépkedem le a lépcsőn. Lehetetlen ezekben a cipőkben járni… . A kocsiban nem nagyon beszélgetünk. Esti fények sütnek be az ablakon, pont megvilágítják Patrick arcát. Látom, ahogy mosolyog. Tudja, hogy nézem. Tökéletes orr, csókolni való ajkak. Pironkodva kapom el a fejem. Nehogy azt higgye már, hogy nyert ügye van… . Romantikus, intim hangulatú étterembe lépünk be. Vörös bársony és fekete mahagóni minden. A bejáratnál sima asztalok vannak székekkel, jobbra boxok. Van egy olyan érzésem, hogy boxban fogunk ülni. Sejtésem beigazolódott. Nem sokan vannak itt, méregdrága hely, ahol asztalt kell foglalni, jóval előre. Tudtommal, Patrick ismerőse itt dolgozik (természetesen nem pincérként), ezért tudtunk egyik napról a másikra asztalhoz jutni. Kellemetlenül érzem itt magam, amit meg is említek, mikor az ülőhelyünk felé vesszük az irányt.
- Valami egyszerűbb hely nem lett volna jobb? Rosszul érzem itt magam… . – sziszegem a fogaim között.
- Az étterem hátuljában leszünk, egy eldugott sarokban, meg amúgy is kevesen vannak. – mosolyodik el, majd bátorítóan megszorítja a kezem. – Külsőd miatt ne aggódj…bárkinél jobban nézel itt ki. – harap az alsó ajkába mosolyogva.
- Majdnem…- vigyorgok. Válaszomtól elpirul. Igaza van. Abszolút nem láthatnak minket, a fa fal miatt. Vörös bársonnyal beborított padszerű ülőhely van bele építve, kettő között mahagóni asztal. Óvatosan csusszanok beljebb. Patrick is ugyan ezt teszi. Vigyorogva nézünk egymásra, a pincér zavar meg.
- Jó estét. Amíg kiválasztják a rendelésük, hozhatok vörös bort? Esetleg sajttálat?
- Köszönjük, mind a kettőt kérünk. – válaszol Patrick.
- Milyen fajta legyen a bor?
- Nem igazán értek a borokhoz…- látszólag kínosan érzi magát. – a legjobbat. – mondja végül.
- Rendben. Azonnal hozom. – bólint udvariasan, majd elviharzik.
- Csinos ez a ruha. – néz végig rajtam Patrick vigyorogva. Azt hiszi, zavarba tud hozni a nézésével? A tegnapi nap, sokat dobott az önbizalmamon.
- Köszönöm. – vigyorodom el. – Bár nem kellene melltartó alá. Kényelmetlen. – sóhajtok, közben a ruhába nyúlik, és úgy igazítom a fehérneműt, hogy kivillanjon a vörös csipke. Elakad a lélegzete. Nyertes mosollyal dőlök hátra, majd keresztbe vetem a lábam, közben megérkezik a pincér. Még időben visszagyűröm a melltartóm. Eldarálja, milyen sajtok vannak a fatálcán, illetve, hogy a bor Pinot noir, régi évjárat… . Patrick próbál úgy nézni rá, mintha értene is valamit…több –kevesebb sikerrel… . A borász nevét legnagyobb szerencsénkre már nem mondja el, távozik… . Egy korty a finom vörösborból, kicsit oldja a kezdeti feszültségem. Én nyúlok először a sajt tál felé. Számomra is ismert parmezánt veszek le róla, majd bekapom, és lassan rágni kezdek. Patrick minden mozdulatomat nagy figyelemmel kíséri. Néha iszik egy kortyot. Hirtelen ötlettől vezérelve felveszek egy számomra ismeretlent, ami kevésbé tűnik taszító színűnek, majd közel hajolok Patrickhez.
- Nyisd ki a szád. – vigyorgok a szám szélét rágcsálva. Ő is elmosolyodik, azt teszi, amit mondok. Szájába rakom, mielőtt rágni kezdene, finoman a körmöm alatti részbe harap, éppen csak karcolja. Lassan rág. Szexin…ő még rágni is szexin rág…az alhasam belefeszül, ahogy az ajkait nézem. Elégedett vigyorral nyeli le. Egy-egy… . Rövidebb időre elszakadunk egymástól, míg az étlapot nézzük. Rendelésünk leadása után, beszélgetni kezdtünk végre.
- Anya elhívott magához. Kettőnket. – jelentem ki. Kérdő pillantást vet rám. – Reménykedik benne, hogy összejövünk…- motyogom.
- Ahogy én is. – mosolyodik el. Elvörösödöm. A pincér szakítja meg újra a beszélgetésünk. Ez…gyors volt. Evésközben megint csak nem beszélünk. Minimális mennyiséget tudok magamba tömni, mint általában. Hamarabb fejezem be, mint Patrick. Hátra dőlve nézem. Visszaemlékezem a tegnapira…azt várnám magamtól, hogy elvörösödöm. Helyette forróság önt el. Vágy. Arra, hogy újra az ajkára tapasszam az ajkam. A hátam cirógassa, a nyakam harapdálja… . Az alsó ajkam rágcsálva nézem, mikor végez. Rám néz, és elmosolyodik.
- A szemeddel vetkőztetsz Mia, mire gondolsz? – kérdezi hatalmas vigyorral az arcán.
- Semmire. – sóhajtok, én is vigyorgok. Nőies mozdulattal állok föl, megkerülöm az asztalt, majd leülök Patrick mellé. Kezem a térdére helyezem. Simogatni kezdem, egyre feljebb… . Megállok, visszahúzom a kezem. A szemébe vágy csillog. Combom simogatja, majd benyúl a ruhám alá. Az ujja súrolja a csipke anyagot. Halk nyögés hagyja el a szám. Visszafelé is cirógatja a combom, majd a térdem. Végül elveszi a kezét.
- Szerintem menjünk…- suttogja rekedtesen. Bólintok. Hívja, a pincért fizet, és már ott sem vagyunk. A kocsiban ugyancsak letéved a jobb keze, a lábam keresztbe vetem, összeszorítom a combom. Egyértelmű jelzést adva arról, hogy inkább vezessen. Elmosolyodik. Szinte bezuhanunk az ajtón. Amint lerakom a kulcsom a kis asztalkára az előszobában, felkap, és vadul csókolni kezd, úgy mint tegnap. Szűk ruhám nem bírja a terpeszt, így felcsúszik a derekamig. Bejárati ajtónak nyom, a combomon van a keze, én az arcát fogom. Egy kézzel ügyesen bezárja az ajtót, majd a szobába visz. Közben a nyakam harapdálja, felnyögök tőle. Mikor az ágy lábához kerülünk, a csípőmmel lökök egyet, az ágyra esünk. Ügyetlenül feltápászkodom róla.
- Ennyit az öt randis szabályodról. – vigyorodik el.
- Oh, Patrick, pont leszarom azt a marhaságot. – lihegem. Lassú, kecses mozdulattal lehúzom az elől lévő cipzárt a ruhámon, végére érve, megrázom a csípőm, így a földre esik a sötétlila koktél ruha. Kilépek belőle. Szőke hajam göndören omlik a meztelen vállamra és hátamra. Mindössze a piros csipke melltartó, aminek a pántját leszereltem és bugyi van rajtam a magas sarkúmmal, amit direkt nem vettem le. Tág pupillákkal mér végig föl-le nyár a szeme rajtam. Lángolok a pillantásától. Óvatosan lépkedem vissza hozzá, azonnal visszamászom . A nyelve az enyémbe fonódik, a keze a hátam simogatja. Áttérek a nyakára, amit csókolni, harapdálni, szívogatni kezdek. Halkan nyög a fülembe, amitől megfeszülök. Ágyékának dörgölöm magam. Hangos nyögés szakad ki belőle, hátra veti a fejét. Oh, istenem nem bírom tovább!

Victoria Secret Angel

Az éjjel, nagyjából hatszor keltem föl. Így is kipihentem ébredek reggel hatkor. Lassú tempóba csoszogok ki a konyhába, tea főzés céljából…zöld tea filterbe ütközik először a kezem. Patrick kedvence… . Nagy sóhaj közben teszem föl a vizet melegedni. Közönyös arccal mártogatom a filtert a felforrósodott vízbe. Lassan kezdem kortyolni. Ügyesen le is égetem a nyelvem, de attól függetlenül ugyan úgy iszom. Zavaros érzések keverednek bennem. Patrick, a betegségem, a balett…szegény Thomas. Ha ezt tudná…sajnos, pont nincs ideje az én problémáim végig hallgatására…egy valakinek viszont van…az én drága egyetlen anyukámnak, akit oly régen hívtam föl. Zuhanyzás után, lengén öltözöm föl, amolyan otthoni szerkóba. Hét óra van…remélem már nem alszik.
- Szia, anya! – köszöntöm kedvesen.
- Mia, angyalom! – sugárzik a hangjából az öröm. – Nem is emlékszem mikor hívtál utoljára…- mondja elkeseredetten.
- Jaj, anya…- sóhajtok nagyot. – annyi időm sem volt, hogy levegőt vegyek…főleg ezen a héten…sajnálom.
- Semmi baj, kicsim. Na, mesélj! Mond, hogy van barátod! – ó igen. A nagy barátkérdés. Minden beszélgetés itt kezdődik.
- Nem, anya nincs. Vagyis…huh. Kezdem az elejéről. Szóval, volt egy kisebb incidensem, pár barom beszólt, este a ház előtt, mikor munka után jöttem haza, és…éppen arra volt dolga, a hős megmentőmnek…- mosolyra húzódik a szám, mikor ezt kimondom. – éppen csak párpercet beszélgettünk, de nagyon megkedveltem. Kedves, bár akkor kicsit visszahúzódó volt. Nem nagyon akarta elmondani a dolgait. Rá két napra, a West Coastban futottunk össze…munka után…anya, megkaptam Mária hercegnő szerepét a Diótörőben. – susogok vigyorogva, mintha valami hatalmas titkot mondanék el. Anya örömében felvisít.
- Az én, egyetlen, gyönyörű balerina kislányomnak megvalósul az álma! – mondja szipogva. – Miért nem ezzel kezdted?! Sőt! Miért nem hívtál föl azonnal?? – kérdi, már pattogóan.
- Igen…folytatom tovább. Szóval a West Coast-ban összefutottunk, ahol két órán keresztül beszélgettünk. Utána felhívtam ide, a lakásomra, itt csak rövid időt töltöttünk. Nagyon kíváncsi volt, hogy balettozom, ezért megmutattam neki. – mesélem mosolyogva.
- Ez csodálatos! – szinte kicsattan az örömtől. – És, ki ez a szerencsés?
- Patrick Stump. – hm…igazából eddig nem is mondtam így igazából ki a nevét…furcsa melegség fut át rajtam, ha rágondolok.
- Mesélj róla! Azt mondtad nincs pasi ügyed…- csodálkozás van a hangjában.
- Keress rá a neten! – kuncogok. – Híres. Egy banda énekese. – mondanám én anyának, hogy melyiké, de nem ismerné.
- Oh…- vidám elfojtott nevetés hangzik a vonal túlsó végből.
- Nagyon figyelmes. Tényleg. Kedvesség jellemzi legjobban. Kedves, figyelmes, aranyos…- kissé álmodozó a hangom, amit anya rögtön észrevesz.
- Kicsim, ebből szerelem lesz.
- Nem is tudom…barátságnak indult…nagyon jó barátságnak, idő szűke miatt, egyébként is csak egy hete ismerjük egymást. De…tegnap…
- Mi történt? – izgatott. Nagyon is.
- Többször is…megcsókolt. Talán, ez a mai világban, nem nagydolog, de az én világomban az. – sóhajtok. – Megnézte a balett órát…- kissé elhaló a hangom.
- Mi a baj? – kérdezi ijedten.
- Anya, asztmás vagyok, majdnem hogy súlyosan…- könnycsepp gördül végig az arcomon. – Elvitt engem a bandájuk koncertjére, ahol majdnem megfulladtam, olyan asztmás rohamom volt.
- Úristen…te voltál az…mutatták a hírekben…- motyogja, mire megborzongok.
- Igen anya, én. Tegnap is kétszer. Reggel, és balett órán. Ő segített rajtam…- motyogom pironkodva. – A partnerem miatt, kis híján megfulladtam…azonnal kirakták a társulatból is. Nem találtak megfelelő embert erre, ezért meg lesz változtatva a koreográfia, és egyedül fogok táncolni. – újra öröm szökik a telefonba. Mind a ketten könnyezünk.
- Ez…annyira csodálatos…és annyira szörnyű…- hallom, hogy sír.
- Anya, nyugodj meg. Nincsen semmi baj. – mondom ezt én… . – Tudnod kell, még valamit…emiatt az asztma miatt…elszállt az agyam…és…újra…vagdostam magam…
- Mi?!- hangja, most már vádló, dühös.
- Sajnálom…- suttogom. – Patrick itt volt…elvitt orvoshoz. Aznap, vagyis tegnap vizsgálták meg az asztmám, lefertőtlenítették a sebeim, amiket reggel csináltam, és persze ő azonnal bekötött nekem, utána elvitt a pszichológus barátjához, és hogy őszinte legyek, már sokkal hamarabb el kellett volna mennem…jól esett. Akkortól jöttek ezek az érzések…egymás felé Patrickkel. Dr. Fox, a pszichológus, igazán jól eső, dolgokat mondott rólam Patricknek…és…megállapítottuk, hogy mind a ketten valami furcsát érzünk egymás iránt. Nem szerelem, de nem is barátság. – furcsa anyának, ilyen részletesen mesélni.
- Egy hét után? Hm…érdekes. – ennyi volt a maximális reakciója… .
- Mindegy…- sóhajtottam. – Nem akarlak zavarni, anya. Amint tudlak, meglátogatlak!
- Kicsim, te sosem zavarsz engem. – hallottam a mosolyt a hangjában. – Elhozhatod magaddal Patricket is. – apró mosoly jelenik meg az arcomon. Talán majd egyszer… .
- Anya…Patrick nem a barátom…mármint…- nem tudom hogy fogalmazzam meg.
- Igen, értem. De…hívhatnál sűrűbben. – szomorkás, kissé vádló a hangja.
- Rendben megígérem. Viszont leteszem. Tényleg nem akarlak zavarni. Szia.
- Szia, kicsim.
Szinte azonnal megszólal a csengő. A tippem be is jön, ki fekszik a csengőn.
- Szia. – mosolyog Patrick halványan.
- Szia. –sóhajtok, majd lesütöm a szemem. Némán a szoba felé vesszük az irányt. Kínos csend telepszik közénk.
- Szóval…- kezd bele. – Nem tudtam, most mi van…azért jöttem…hogy…megbeszéljük. – dadog.
- Nem tudom…- motyogom. – Egy hete ismerjük egymást…- vonom meg a vállam. Választ nem kapok. Karomnál fogva magához ránt, majd szenvedélyesen megcsókol. A következő pillanatban, ledönt az ágyra, majd fölém magasodik, így csókol tovább. Karjába kapaszkodom, a nyakam nyújtani kell, hogy elérjem az ajkát, belenyom a matracba, a keze a szürke, otthoni térdnadrágom felé vándorol, az agyam rögtön megállít. – Ne…- lihegem. – ezt semmiképpen sem. – dőlök hátra az ágyon. Lebiggyesztett ajkakkal kel fel rólam, én pedig utána. Végig nézek rajta. Fekete, mélyebb kivágású, környakú póló, rajta egy rövid ujjú, fekete-kék ing, fekete farmer, fekete kalap, hozzá különlegesen csillogó szemei. Mélyen az ajkamba vájok a fogammal. Észreveszem, hogy ő is vizslat. – Oké, ez a barátság dolog nem fog menni. – Kezdjük, előröl. Menjünk el randizni. Vacsorázni mondjuk. Hoz virágot. Sétáljunk nyálasan, romantikusan a parkba este. – hadarom. Elkerekedett szemmel néz rám először. Úgy néz rám, mintha földönkívüli lennék. Szememet forgatom. – Lásd be, hogy több lesz köztünk, mint barátság. – direkt tartom az egy lépés távolságot. Féle, rávetném magam…miért kell ilyen jól kinéznie??
- Ja, öm…i-igen. Szóval…- köhint egyet, majd bátrabban szólal meg. – Mia Spring, eljössz holnap velem vacsorázni? – villant lehengerlő mosolyt. Hasam vidáman kezd hullámozni.
- Természetesen. – bólintok elfojtott mosollyal ellazulva. – Akkor most menj, hogy holnap különleges legyen, hogy találkozunk.
- Ezt ugye most te sem gondoltam komolyan? – nevet fel kínosan.
- De. – bólintok komolyan arccal. – Akarsz öt randis szabályt? – kuncogok.
- Mit? – nevet.
- Egy filmben hallottam, hogy a főszereplő, egy filmben látta. Az a lényege, hogy az ötödik randiig nem feküdhetünk le. – magyarázom, mire felvont szemöldökkel néz rám.
- Nem fogod kibírni…- összehúzott szemmel mered rám, ezzel is leplezve a mosolyát.
- Remélem, azt tudod…hogy az az öt randi nem egy héten lesz egymás után…maximum te nem fogod. – fonom össze a karom.
- Majd meglátjuk. – mosolyodik el csábítóan. Nem, nem nyerhet…- Akkor megyek is. Holnap nyolcra itt leszek. Szia. – utoljára megvillantja a csábítóan széthúzott ajkait, majd elmegy… . Jó lesz ez…érzem… . Ma nem megyek dolgozni, max. aerobikra, illetve el kell mennem a gyógyszertárba, asztma pipáért…csodálatos. Ja, és nem ártana beszélnem Thomassal sem…hm…elhívhatnám vásárolni. Stylistként és barátként is tudna segíteni, keresni valami ruhát holnapra. Áh, aerobik lefújva. Ez ma csajos nap lesz, nem érdekel a munka! Céltudatosan sétáltam a szekrényemhez. Fekete ujjatlan top, rá, egy könyékig felgyűrt fekete-piros kockás ing, fekete sort és bordó, alacsony szárú Converse.
- Mond, hogy ráérsz! – szólok bele a telefonba köszönés nélkül.
- Neked is, szia. – nevet föl a barátom. – Fél óra múlva ráérek.
- Találkozzunk a plázában. Majd mindent elmesélek. – mondom, és ugyan azzal a lendülettel le is csaptam a telefont. Az önbizalmam egyik pillanatról a másikra megjött. Táskámba dobáltam egy-két fontosabb dolgot (leginkább a pénztárcám), majd a napszemüvegem a kezembe kapva indultam el. Szinte egyszerre értünk a plázába Thomassal. Gyorsan vázoltam neki a helyzetet, majd bementünk az általa ajánlott boltba.
- Rendben, akkor mit szeretnél venni? Szokásos, babarózsaszín, balerina cipő? – fordult felém mosolyogva.
- Nem. Nőiesedni akarok. Magas sarkú például. Holnapra, pedig valami szexi ruha…ami felnyomja a mellem. – tette hozzá gyorsan, amin Thomas hangosan röhögni kezdett.
- Oké, értem. De…magas sarkú Patrickhez?
- Igen. Százötvenhét centi vagyok, ő százhatvanöt…még belefér.
- Max nyolc centis sarok. Részben, egy tizenkét centisben egy lépést sem tudnál tenni, részben…- azonnal megszakítottam.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy soha nem hordasz magas sarkút. Ha rá akarsz szokni, öt-hatcentissel kell kezdeni. Maximum.
- Jó. De akkor is fel fogok próbálni egy tizenkét centiset…- húzom össze a szemem.
- Oké, nekem mindegy. – nevet. A vásárlás, nagyjából úgy telt, hogy Thom hordta, nekem a ruhákat, rakattal, én pedig próbáltam…a választásom egy mell közötti cipzáras, sötétlila, koktél ruhára esett, ami…MELLesleg a kérésemnek is megfelelt… . Hozzá, egy hét centis, fekete magas sarkú. Felpróbáltam egy tizenkét centist…amibe el is estem… . Gondoltak, amíg a barátom nézelődik még nekem (meg magának…), körül nézek a fehérnemű részlegen. A szemem, egy piros-fekete csipke csodán akadt meg. Ránézésre szörnyen kényelmetlen, bár szexi…hm…lesz, rá remélem szükségem. Gyorsan levetkőztem, majd magamra rángattam a fehérneműt. Christian Louboutin magassarkúm elfelejtettem levenni magamról (Thomas…nagyon bőkezű volt…tiltakoztam, de ragaszkodott hozzá). A szőke hajam göndören omlik a vállamra. A tükörbe nézve…nagyon meg vagyok elégedve magammal. A fülkébe, kicsit…produkáltam magam a tükörbe… .
- Hm…- a hangra azonnal hátra kaptam a fejem. Amint meglátom, a „látogatóm” visítva ugrok hátra, a ruhámmal pedig takargatom magam.
- Mégis mit keresel itt?! – suttogom magas hangon toporzékolva.
- Erre jártam…- vigyorog a próbafülkének dőlve.
- Oké, most már mehetsz is. – nézek rá vörös fejjel mérgesen.
- És ha nem szeretnék? – a sarokba szorít, és nagyon közel van hozzám. Érzem a teste melegét, de nem ér hozzám… .
- Ez egy nyilvános próbafülke…- lihegem. Az egész belsőm felforrósodott.
- Nem csinálok semmit…- mélyen a szemembe néz, de még mindig nem ér hozzám. Kezeim a saroknak támasztom hátul, ahogy a jobb lábam is. Az alsó ajkam rágcsálva vetem hátra a fejem. Alig halható nyögés szakad ki belőle, amitől megfeszül minden belső izmom… . Kinyitom a szemem, a nyakamon érzem a forró leheletét.  – együtt fogjuk ezt a játékot elveszteni, egy nyilvános helyen, ha most nem megyek…- suttogja rekedtes hangon, majd sarkon fordul és kimegy… .
- Basszus…- szakadt ki belőlem a visszatartott levegő. Erőtlenül rogyok le a székre, ahol a szám szélét rágcsálva próbálom visszaállítani a légzésem.
- Na, mutasd, hogy áll! – kukkant be vidáman Thomas. – Látom, járt itt a herceg…- kuncog.
- Te tudtad, hogy itt van? – nézek rá, közben sziszegem a szavakat.
- Édesem, szerinted ki mutatta meg melyik fülkében vagy? – nevet.
- Majdnem egymásnak estünk a próbafülkében! – pattanok föl a székről idegesen. Ahhoz képest, hogy nem hordtam még magas sarkút, ügyesen megtartottam az egyensúlyom.
- Jaj, ne legyél már ilyen! Egy kis közjáték…vagyis…inkább próbafülke játék. – látszólag nagyon jól szórakozik rajtam. – Na, szóval ugyan ilyen szettet láttam a Victoria Secret-ben! Öltözz vissza, majd ott megvesszük.
- Mi? Minek? Feleannyiba sem kerül itt, mint ott, ráadásul, ugyan olyan…
- Igen, de az az eredeti.
- Háromszor annyiba kerül.
- Nincs vita, jössz és megveszem. – mondja végül szigorúan. – Öltözz. – húzza rám a függönyt, ami kilibbent oldalra, majd vissza újra takarva. Gyorsan visszarángatom magamra, az egyszerű fehér fehérneműm, a ruhám, és Thomas után sietek, aki kint várt, három szatyorral. Bízom az ízlésében, ezért nem is nézem meg a tartalmukat. Mikor belépünk az üzletbe, egy pillanatig, nem veszem levegőt. Tökéletesen berendezett, üzlethelyiség, rengeteg gyönyörű fehérnemű. Thomas, eltűnt a bugyi rengetegbe, én viszont még mindig esetlenül álltam a bejáratnál.
- Segíthetek valamiben? – lép mellém, egy magas sarkúban tipegő, csinos szőkeség, aki felvont szemöldökkel vizslat… . Süt a szeméből, hogy nem lát itt szívesen…utálom az ilyen üzleteket… .
- Nem, köszönöm…- motyogom, majd a barátom után viharzom, aki egy teljesen ugyan olyan szettet fog a kezében, mint amiben a másik boltban voltam. A szemem viszont megakad a tökéletesen. – Thom…tudom, mondtam ezt a stílusváltást…de…- lassan emelem föl a babarózsaszín, csipkés, selyem hatása fehérnemű szettet.
- Megveszem mind a kettőt, ha szeretnéd. – mosolyog rám kedvesen, elszakadva a pulttól. Elvörösödöm szégyenemben.
- Gondolhatod, hogy nem fogom hagyni, hogy kifizesd. Amúgy se kell egyik se…- vágom be a durcát.
- Ne legyél gyerekes! Most kellenek, vagy nem? – néz rám sürgetően. Szemforgatással kapom ki a kezéből a tűz pirosat, majd a próbafülkébe viharzom velük. Meg kell hagyni…tényleg jobban nézek ki magas sarkúban. Hosszítja a lábam, szép tartást ad. – Ezt próbáld föl! – nyúl be hirtelen, a kezében egy lila-fekete fűzővel, hozzátartozó, falatnyi bugyival. Selyem pántok lógnak rajta, aminek a végén kapcsok vannak, harisnyához rögzítés céljából.
- Na, nem. Ezt nem. – adom vissza azonnal.
- Jaj, csak próbáld fel. Várjál, adok hozzá harisnyát is.
- Ne…- késő szólni, ugyanis már az is a kezembe van. Szintén lila-fekete. Vonakodva öltözködöm. A tükörbe egy számomra idegenül szexi lány pillant vissza rám, akinek szőke, hullámos fürtjei játékosan hullnak a vállára. Annyira nem én vagyok… .
- Kevesebb néha több. – hallom meg a számomra már nagyon is ismert, kedves hangot, majd két meleg kéz helyezkedik a vállamra. – Nagyon jól nézel ki. – puszilja meg Patrick a bal vállam.
- Thomas hívott ide, mi?
- Aha. Akkor adta meg a számát, mikor az előző üzletben voltatok.
- Csak miattad kellett ezt felpróbálnom, ugye? – pillantok rá föl, a szempilláim alól, mire bólint. – Hát…akkor tessék. – mutatok végig magamon szomorúan. – Sosem leszek szexi…pici, vékony vagyok…tele testi hibákkal…- motyogom.
- Ilyet ne mondj…- néz rám mérgesen. – Gyönyörű vagy…és…nekem nagyon tetszik ez…is…- suttogja, kissé dadogósan, amitől mosoly fut át az arcomon.
Kopogás üti meg a fülünket, majd a tükörbe megpillantjuk Thomot.
- Ha még…oh…- meglepettség fut át az arcán. – látom nem. Ezt próbáld még föl. – nyom a kezembe, egy világos rózsaszín, lenge hálóingféleséget, amihez egy csipkés francia bugyi társul. A felső, éppen addig ér le, hogy az alsót ne takarja, a hasból, pedig egy vékony csíkot mutasson.
- Akkor…én…felpróbálom…- habogom.
- J-jó…ha…nem baj, kint megvárom…- motyogja Patrick vörösen. Lassan öltözködöm. Egy kicsit elgondolkodom, megmutassam-e Patrick…de ha már a többit látta… .
- Patrick…- dugom ki a fejem a függönyön. Egy pillanat alatt vált az arcszínem falfehérből, vérvörösre. A szöszivel beszélget. Amint észreveszi, hogy szóltam szó nélkül ott hagyja. Grimaszolva, gúnyos mosollyal néz a szemembe, a szőke hárpia. Nincs túl sok időm foglalkozni vele, ugyanis Patrick egy másodperc múlva bent van. Tágra nyílt pupillákkal néz végig rajtam, majd egy egyszerű mozdulattal felkap, a falhoz nyomva, éhesen csókolni kezd. Gyorsan áttéved a nyakamra, amit szívogatni, és csókolni kezd. Saroknak döntve a fejem kapaszkodom a nyakába, időnként magamra húzom. A lábaim a derekára kulcsolva pihentetem. Fenekembe markol, majd benyúl a felső alá, és a hátam cirógatja. hajába túrva emelem föl a fejét, hogy újra a számhoz tapadjon. A nyelve vadul cikázik a számba. Halkan nyögök bele. A gyomrom úgy hullámzik, mint még soha… . – Neh…- lihegem, elfordítva a fejemet, utasítóm vissza az újabb csókot. Az agya megérti a visszautasítást…valamely része, viszont nem irányítható ily egyszerűen… . Lágyan a földre helyez végül.
- Ha még egyszer vásárolni jöttök…vedd el Thomas telefonját…- motyogja vörös fejjel.
- Mondhattad volna, hogy nem. – nevetek. Megint a sarok felé fordulok, háttal Patricknek, majd lekapom a felsőm. Szemem sarkából látom, ahogy vérvörös fejjel, elfordul.
- Mondtam neki…nagyjából ötvenszer…imád téged, Mia. Azt akarta segítsek neked…
- Mi?! – fordulok felé. A melltartó, abban a pillanatban esik le rólam…- Basszus, bocsi! – szorítom magamra a jobb kezem, a ballal pedig gyorsan felkapok a már említett fehérneműt.
- Mielőtt a bugyit is leveszed előttem, kimegyek…- motyogja rekedtesen.
- Nem inkább maradj…mesélj. Csak…fordult el. A másik sarok felé. Intek a fejemmel.
- Oké…- sóhajt. Belekezdeni nem tud, ugyanis másodpercek alatt öltözöm föl.
- Kész. – fújom ki szaggatottan a levegőt. Fésűt kapok elő a táskámból, ugyanis a csapzott hajam, mindent elárulna. Miután sikerült rendbe tenni magunkat, némán sétáltunk ki a fülledt fülkéből.
- Ezt szeretném. – nyomom Thom kezébe, vörösödve a kis hálóinges szettet… . Patrick arcán halvány mosoly fut át, finoman az alsó ajkába harap.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez jobban tetszett Patricknek…- mondja a fogas tartalmát forgatva, mire megvonom a vállam. Patrickkel vörös fejjel a földet pásztázzuk. – Ti…nagyon összeilletek. – nevet. Még jobban elvörösödünk. Pénztárhoz érve, mind a ketten kicsit összeszedjük magunkat. Szöszivel farkasszemet nézünk végig. Mikor a kis hálóinges szettről szedik le a csipogót, a szemem sarkából látom, ahogy Patrick az alsó ajkát harapdálva hol rám, hol arra mered. Idióta vigyorral nézek a szöszire, aki összehúzott szemmel csóválja a fejét. Ügyesen mondtam el neki, hogy amíg ő a vevőkel szolgálta ki, mi nagyon jól elvoltunk odabent… . Igaz én vagyok, aki „ellenzi” a kettőnk közötti dolgokat, mégis ebben a helyzetben, szuperül jött… .
- Viszlát. – köszönünk el egyszerre. Egy utolsó pillantást vetek a szöszire, aki szépen artikulálva annyit mond, hogy „ribanc”. Erre válaszul Patrick keze után nyúlok. Fújtatva csörtet el a látó körömből. Amint Patrick észreveszi az összekulcsolt kezeink, először arra, majd rám mosolyog. Elkapva a tekintetem bontom ki a kezem a szorításából… .
- Akkor…most te is jössz velünk Patrick? – fordul felé Thom. Helyette én válaszolok… .
- Nem. Patrick hazamegy, és készül arra, hogy holnap randija lesz. – mondtam határozottan, mire felnevet.
- Ahogy Mia mondja. – bólint. – Sziasztok. – mosolyog ránk. Mielőtt elindulna, habozik. Öleljen át, adjon csókot? Inkább csak kacsint egyet, és elmegy. Thom kapargat fel a földről a kérdésével.
- Most ez komoly? Se csók, semmi? – néz rám döbbenten. – Na, jó. Menjünk, vegyük meg azt az asztma pipát, és menjünk haza. – legyint. Fáradtan dobom le a szatyrokat, mikor hazaérek. Az „utána megyünk hazából”, még cirka négy óra vásárlás, és nézelődés lett. Utána még a városban is kavarogtunk, ettünk, kávéztunk, mindennel együtt pedig, ötre értem haza. Pihe, puha ágyikómba fekve, gyorsan elbóbiskoltam, és csak este tizenegykor keltem föl. Gyors zuhany után, szinte azonnal visszadőltem az ágyba. Éhes és szomjas is voltam, de egy hét fáradtsága most jött ki rajtam, a vásárlástól, így hát az alvás mellett döntök…

Törékeny porcelánbaba

Saját levegővételemre kelek. Hangos zajként hat a nappal megvilágított, csendes szobában. Fekve még nehezebben megy a levegővétel, ezért felülök. Fulladozva veszem a levegőt. Megterhelő, úgy érzem, mindjárt megfulladok.
- Mia. – ül fel Patrick a szemét törölgetve. – Úristen jól vagy? – pattan ki a szeme, miután fel fogja mi is a helyzet. Megrázom a fejem.
- Nem, kapok, levegőt. – préselem ki a szavakat lihegve. Az agya gyorsan kattog, nem habozik. Magához húz, finoman kinyitja a szám, az ajkait az enyémre tapasztja, majd finoman belefúj a számba. Hosszú másodpercekig így ülünk, mikor végre csendesedni kezd a légzésem. Bíborvörös fejjel válok el tőle.
- Ez…pusztán segítség volt…- motyogja. Bólintok. – Szóval…- köhint egyet. – ma elviszlek orvoshoz.
- Jó. Elmegyek, lezuhanyozom. – kelek ki kábán. Most mi lesz? Tényleg asztmás vagyok? Mi lesz a karrieremmel?  Táncosként nem lehet ilyen bajom! Idegesen vágom be a fürdőszoba ajtót. A szememből patakokban kezdenek folyni a könnyek. Vége. Ennyi. Gerincemmel is baj van, asztmás vagyok…esetleg még valami? Bőgve kezdek kutatni a fürdőszoba fiókban. Első éles tárgy, ami a kezembe akadt, vagyis a kisolló. Meleg vizet engedtem, gyorsan levetkőztem, majd beültem a zuhany alá. Régen csináltam…utoljára, tizenévesen. Csuklómtól kezdtem…a vér gyorsan folyt a víztől. Tusfürdővel együtt, a vér is végig kenődött rajtam.
- Mia, jól vagy? – hallom meg Patrick hangját kintről.
- Igen. – nyüszítem bizonytalanul. Egy szál törölközőben állok, és próbálom elállítani a vérzést.
- Biztos jól vagy? – kérdezi újra
- Igen mondtam már! – suttogom magam elé.
- Mia! Na, jó. Nem érdekel, bemegyek. – lereagálni se tudtam, ugyanis azonnal berontott. – Te még mit művelsz?! – kiabált rám, majd erősen megragadta a karom, és hideg víz alá nyomta.
-Áá! – szisszenek fel. Idegesen tartotta, majd egy törölközővel felitatta. Fáslit szorosan kötötte rá.
- Ez mégis mire volt jó? – kérdezi lágyabban fogva a kezem.
- Kétségbe estem. Gerincbeteg, asztmás balerina? Jó vicc…- motyogom könnyezve.
- Miután elvittelek orvoshoz, megyünk pszichológushoz. – köt csomót a fásli végére, majd finoman alátűri.
- Időpontot kell előtte kérni nem? – motyogom.
- Ha egy barátod a pszichológus, akkor nem. Na, most pedig szépen felöltözöl, és nem érdekel, ha nem tetszik, de előttem. Úgy látom, nem hagyhatlak egyedül sehol…- enged el, majd a fejével előre bólint, utalva, hogy induljak már be. Úgy csináltam, ahogy mondta. Megrakattam a törölköző két végét, ahol találkoznak, majd elengedtem.  Barna anyag, lágyan hullott a lábamra.
- Öm…- néz félre elvörösödve. – nem így gondoltam…- motyog. Rá sem hederítve, ugyan úgy kezdek öltözködni, mintha egyedül lennék a helyiségben. Balerina cipőt veszek sorttal és ujjatlannal. Hajam kifésülöm, és már készen is vagyok. Egész úton, némán ülünk. Ő az utat figyeli, én bámulok ki az ablakon. A gondolatainkba merülünk. Orvosnál nem kell sokat várni, csak ketten vannak előttünk.
- Jó napot! – köszönt minket az orvos mosolyogva. Negyven évei elején járó, magas férfi. – Mi a panasz?
- Tegnap erős asztmás rohamom volt, mentőt kellett hívni, illetve ma reggel is.
- Eddig tapasztalt ilyesmit?
- Nem. Ez volt az első alkalom.
- Rendben, kérem, vegye le a pólóját, hogy meg tudjam hallgatni a tüdejét, és üljön le. – int a szék felé. Engedelmesen teszem, amit mond. A hideg sztetoszkóp a mellkasomnak nyomja, miután kényelembe helyezem magam. – Vegyen mély levegőket. – végig hallgatja először a mellkasom, majd a hátam. – Rendben, visszaveheti a pólóját. – bólintok, majd a pólóm után nyúlok. – Most pedig ebbe vegyen levegőt. – ad a kezembe egy kis műszert, amiből egy kisebb cső áll ki. Számba veszem, majd levegőt veszek. – Rendben, köszönöm. – veszi el, végig méri a kijelzőjét, ezt követően pedig számomra érthetetlen szakszavakat diktál a nővérnek. - Mérsékelt perzisztáló asztmája van, ami erősen a súlyos felé hajlik. Mindenképpen vegyenek asztma pipát. – nyom a kezembe egy vényt. – Illetve, egy hónap múlva jöjjön vissza vizitre. – mondja.
- Rendben. Köszönöm szépen. – indulni készülünk, mikor megállít.
- Ja, és…legyenek óvatosak…- tudtam mire utal. – veszélyes lehet, ha…- nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
- Mi…csak barátok vagyunk. – mondom ki, bár nem mintha ez az orvosra tartozna.
- Oh…akkor elnézést. De ha bárki mással ilyesfajta kapcsolatot létesít, legyen óvatos. Viszontlátásra.
- Viszlát. – köszönünk, majd kilépünk a rendelőből.
- Leviszlek még megmutatni a csuklód. Nehogy elfertőződjenek a sebek. – mondja, majd megint elhallgat. Meddig fog még kínozni ezzel a némasággal?
- Elég mély sebek…- mondja az orvos, miközben a csuklóm tisztogatja. Tiszta, friss fáslit rak rá, és már mehetünk is. Pszichológus felé tartunk, mikor megtörök.
- Meddig fogod még ezt csinálni? Mégis miért haragszol rám? – kérdezem idegesen.
- Az öncsonkítás nem megoldás. És ezt te is nagyon tudod. – fordítja egy pillanatra felém a fejét.
- Néha úgy érezd mégis…- motyogom. Jobbra tekeri a kormányt, megáll az út szélén.
- Ne érezd úgy. Mellettem ne érezd úgy. – néz rám meglágyulva. – Ne csinálj ilyet soha többet. Érted? – fogja két keze közé a fejem, mire bólintok. Az út további részében, már végre tudunk beszélgetni. Felszabadultan. Sokkal hamarabb el kellett volna jönnöm pszichológushoz. Minden problémámról, fájdalmamról nyíltan tudok beszélni. Végén dr. Fox, beengedte Patricket, akivel félre vonult…nem messze a kanapéról, amint ültem…van egy olyan érzésem, hogy nem véletlen nem ment vele messzebb…remélte, hogy hallom.
- Figyelj…ez a lány nagyon törékeny lelkű. Egy rossz szótól teljesen össze tud törni, ami a rossz múltja miatt van. Hozzád valami nagyon furcsa viszony fűzi, ilyen rövid idő alatt. Úgy beszél rólad, mint egy istenről. Nem szerelem, de nem is egyszerű barátság. Borzasztó erős szeretet hiánya van, ami az első dologhoz köthető.  Nagyon vigyázz rá, ne engedd, hogy egyedül maradjon. Lenyűgözött ez alatt a másfél óra alatt teljesen. – lefagyva ültem a kanapén.
- Még csak egy hete ismerem…de igen. Az. – mosolyodik el. – Törékeny, gyönyörű, érzékeny. Nem tudom én se meg mondani mit érzek iránta. – sóhajt. Oh…ez…váratlanul ért.
- Akkor…- köhint egyet hangosan dr. Fox. – ha legközelebb szeretnétek jönni…szorítok időpontot. – mosolyog.
- Rendben. Köszönjük. – néz rám mosolyogva, jelezve, hogy induljunk. Kezemmel felsegítem magam a kanapéról, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Köszönök mindent dr. Fox. – mosolygok rá kedvesen.
- Ez a munkám Miss Spring. – mosolyog. – Egyébként is szívesen tettem. Jó volt magával beszélgetni. Szólítson csak Thomasnak.
- Engem pedig Miának. Viszlát. – mosolygok rá kedvesen.
- Viszlát, Mia. – meleg szívvel mosolyog vissza.
- Hallottál mindent, amit beszéltünk ugye? – kérdezi Patrick, a kocsihoz érve.
- Tényleg így érzel? – kérdezem.
- Ezt én is kérdezhetném. – néz rám mosolyogva.
- Igen, de most én kérdezem.
- Szeretnélek megismerni. Mindenhogy. – a végét nyomatékosítja. A gyomrom megremeg. – Olyan vagy, mint egy porcelán baba. Hozzád se merek érni. Félek, összetörlek. – simítja meg az arcom, amit pír borít be tőle.
- Én se ismerlek igazán. – sóhajtok. – Érdekel, mi volt az első benyomásom, mikor aznap este megláttalak? – kérdezem mosolyogva.
- Persze, hogy érdekel!
- Azt, hogy te vagy a megmentő, szőke herceg, fehér lovon. – hunyorítok rá. Belepirul, amitől elolvadok… .
- A szőke herceg nem, magas, jó képű, izmos…és szőke? – nevet szégyenlősen.
- Nem. – rázom a fejem mosolyogva, majd hirtelen ötlettől vezérelve közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Kezeim közé fogom a fejét, majd egy picit lábujjhegyre állok, hogy elérjem a száját. Kezei a derekamon. Alig ér hozzám. A szánk is éppen, hogy összeér. – Bocsánat…- biggyesztem le az alsó ajkam, elválva tőle.
- Semmi baj. – rázza a fejét ártatlan mosollyal az arcán. Hazafelé sem beszélünk túl sokat, de most Patrick vigyorog. Egész úton.
- Ha esetleg van még időd…- kezdem. – El tudsz vinni, dolgozni? Csak gyorsan felugrom a táskámért.
- Persze. – mosolyog rám, és itt megint kimerül a beszélgetés. A hajam a kocsiban csinálom meg.
- Öm…- kezdi. – nem mehetek be megnézni egy próbát? – kérdezi. Felvont szemöldökkel fordulok felé.
- Hát…de, biztos beengednek. – vonom meg a vállam, az utolsó hullámcsatot beletűzve. Kapun teljesen nyugodtan engednek át kettőnket.
- Mindjárt jövök, várj meg itt. – utasítom, majd hátra megyek. Mr. Davids-t találom bent az irodában.
- Jó napot. – néz föl mosolyogva.
- Jó napot. – biccentek komoran. – Egy…barátom szeretné megnézni a próbát, azt szerettem volna kérdezni, szabad-e.
- Barát? – vigyorog. – Persze, csak nyugodtan. Végül is…maga a gyönyörű hercegnő…- kacsint rám. Ennek a férfinak szült most a felesége, és máris egy táncosával flörtöl…csak gratulálni tudok.
- Köszönöm. Viszlát. – mondom, majd a lehetős leggyorsabban kilépek az irodából. Mikor visszaérek, Patrick…Soniajával beszélget… .
- Sonia. – biccentek. Patrick, szinte azonnal átkarolja a derekam, amibe belepirulok.
- Mia! Van barátod? – kérdezi szarkasztikus hangnemben.
- Igen! Van neki. – bólint Patrick határozottan. Az enyém, és az ő szája is tátva marad.
- Mi csak…- kezdeném.
- Mi együtt vagyunk. – nyomatékosít Patrick újra.
- Oh…értem. Nekem most…mennem kell. Sziasztok. – motyog lesütött szemekkel Sonia, majd gyorsa léptekkel elmegy… .
- Ez most mi…- megint csak nem hagy megszólalni, csak éppen most máshogy hallgattat el… Maga elé fordít, majd a számra tapasztja az ajkait…megint. Most is én szakad el tőle először.
- Ezt…ne…- dadogom. – Egyébként miért mondtad, hogy együtt vagyunk?
- Ezek a hárpiák élve felfalnak téged…a törékeny, kicsi Miát…sokkal kisebb az esélye, hogy bántanak, ha tudják, itt vagyok neked. – mosolyog, még mindig a karjába tartva. Valamiféle vidám, fényességet látok a szemébe. Teljesen máshogy néz rám, mint eddig.
- Menjünk…bejöhetsz…- motyogom, titkon boldogan. Jobb kezével magához húz, így megyünk végig a folyosón. Csodálkozó pillantások vesznek körül. – Menj be a terembe, ülj le, és ha kérdezik, mond meg, hogy velem vagy. Gyorsan öltözöm, így is már késésben vagyok. Szoknyás dresszem fel, cipőm hihetetlen sebességgel teszem használhatóvá.
- Elnézést a késésért. – motyogom. Louis idegesen néz rám. Zene szinte azonnal elkezdődik. A saját, egyedüli részemet, teljes átéléssel csinálom, viszont mikor Louis is becsatlakozik…rángat, szorongat. Fáj minden egyes mozdulat, a könnyeim patakokban folynak. Rémülten néz ránk mindenki, aki a terembe van. Senki nem mer megszólalni. Mindenkiben benn reked a szó. Éppen egy emelésnél szorongatja a derekam, mikor elszorul a torkom, asztmás roham tör rám. Látja, hogy fulladozom, de nem enged el, csinálja tovább. Patrick állítja le a szenvedésem. Mellénk sétál, majd a karjaiba fog, ájulás szélén állok.
- Ezt mégis hogy a képzeld?! – üvölti, a vadállat táncpartnerem.
- Asztmás rohama van, de idióta vadbarom. – kiabál vissza, a zenét megállítják, mindenki kiabál, ideges, rohan. Fél ájultan tart Patrick a karjaiba, majd ugyan azt megcsinálja, amit reggel. Számra tapasztja a száját, majd finoman belefúj, többször. Nem hallok, nem érzek semmit, csak őt. Pár másodperc múlva visszatérek a valóságba, egyenletessé kezd válni a légzésem.
- Nincs semmi baj hercegnőm. – suttogja, majd csókot nyom a számra, ami megint csak meglepetésként ér.
- Én ezt nem fogom bírni Patrick…- suttogom, majd lerogyok a földre, és sírni kezdek. – Nem tudok végig táncolni egy számot…
- De, végig fogsz! Javulni fogsz. – húz magához, majd a hátam kezdi simogatni. Időközben észreveszem, hogy mindenki eltűnt a teremből.
- Van erre esély? – nézek föl rá a szempilláim alól.
- Van. – bólint mosolyogva. Mrs. O’Realy tér vissza.
- Mia! Szívem! – pattan mellém. – Jobban vagy?! – néz rám örömmel telt szemmel.
- Igen. – szipogom.
- Új válogatást fogunk tartani, Louist elbocsájtottuk. Ilyen ember nem lehet a társulatunk tagja…- motyogja lemondóan. – Kedves, önnek esetleg nem megy a balett? – nézz Patrick mosolyogva, mire hangosan felvihogok. Patrick harisnyában…hm… .
- Öm…- néz rá megrökönyödve. – Nem…én…zenész vagyok, nem táncos…- nevetgél kínosan.
- Ó, milyen kár. Mia drágám, megbeszélem Mr. Davidssel, hogy egyedül táncolhasd. Páros rész helyett, kitalálunk neked valamit. Egy kis újítás. – kacsint. – Na, de ennyit a mai próbáról. Menjetek haza, pihenni. mosolyog, majd feláll, és kimegy a teremből. Öltözőben természetesen, minden kolléganőm jó pofizik, aggódóan kérdezi jól vagy-e…még Sonia is. Kilépni a színház ajtaján, maga a csoda. Kocsiban rákérdezek.
- Mi volt…ez a mai nap? – motyogom Patrick felé lesve.
- Nem tudom. – sóhajt az utat figyelve. – Védeni szeretnélek. Veled akarok lenni mindenhol, és vigyázni rád. – motyogja. – Féltelek. Olyan vagy, mint egy törékeny porcelán baba. Egy értékes, porcelánbaba. – pillant felém. A gyomrom apró gombóccá szűkül. – Legszívesebben azt mondanám, költözz hozzám, hogy mindennap veled lehessek…de…ilyen rövid idő után, még nem mondhatok ilyet…
- Az lesz a legjobb, ha most hazaviszel, te is hazamész, és lepihensz…- motyogom, mire szaggatottan bólint. Hat óra van. Lezuhanyozom, majd lefekszem aludni…biztos vagyok benne, hogy az éjjel, többször is fel fogok kelni, de én ezt a napot nem bírom tovább…

Los Angeles

Egy csodálatos hét után, ma este lesz a beígért koncert, amit már izgatottan várok. Egy szabad pillanatom nem volt a héten. A folyamatos próbák mellett, gyógy masszázsokra is kellett mennem, kiderült baj van a gerincemmel, ezért orvostól, orvoshoz jártam, végül megállapodtunk, a péntek hét órai gyógytornában. Aerobikot is beszerveztek nekem kedden és csütörtökön öttől hatig, és ami szabad időm maradt volna, azt vagy Thomassal vagy Patrickkel töltöttem, amiben szintén az volt a bökkenő, hogy nekik is rendes mennyiségű dolguk volt, bár megbeszéltük, hogy még így is én nyertem. Mai napra, vagyis szombatra, egy szabadnapot vettem ki, amit még Ms. Lewis is javasolt. Bal oldalamra akartam fordulni, mikor beleütköztem valamibe. Vagyis inkább valakibe. Ijedten nyitottam ki a szemem, kis híján lezuhantam az ágyról… .
- Remélem, tudod, hogy nagyon veszélyes nyitva hagyni éjszakára az ajtót. – néz rám Patrick felvont szemöldökkel. – Örülj, hogy én jöttem be…
- Basszus…nyitva hagytam az ajtót? – pattanok föl ijedten.
- Nyitva bizony.
- Úristen. Tényleg véletlen volt…annyira szét vagyok esve mostanában…- dőlök vissza az ágyba.
- Biztos én vagyok az oka. – mosolyog, fejét a kezén pihentetve.
- Biztos…- kuncogok. – te vagy nekem a szabadidő. – bólintok a párnámba, mire felnevet.
- Csináljak reggelit? – kérdezi mosolyogva.
- Hát…- vonom meg a vállam. – nem bánnám…- bólint egyet, feltápászkodik a rózsaszín, habos-babos ágyamból, majd a konyha felé veszi az irányt. Egy hét alatt annyit voltam vele, mint mással egy hónap alatt se…szabadidőm tényleg ő volt. De tényleg, mint egy barát. Semmi több. Komolyan, mindent meg tudok vele beszélni. Szerdán már a vállára borulva sírtam, és meséltem a múltam… . Ezt a ragaszkodást, a szeretet hiánynak tudom be, amit az évek során, gondoltam, megszoktam. De úgy veszem észre, Patricket sem zavarja. Túl jó most minden. Biztos vagyok benne, hogy valami rossz fog történni…érzem. Rosszabbnál, rosszabb dolgok jutottak eszembe, mikor Patrick megérkezett a reggelivel.
- Ágyba reggeli a hercegnőnek, – rak le elé egy tálcát, amin egy tányér palacsinta volt, plusz narancs lé. – és nem érdekel, ha a hercegnőnek nem szabad ilyet enni, mert most ilyet fog. –bólint, igazából magának, mire felnevetek.
- A hercegnő, nagyon szépen köszöni a reggelit. – mosolygok rá, mikor leül velem szembe az ágyra. Szintén szerda óta becéz „hercegnőnek”, mivel én vagyok a szőke hajú, porcelán bőrű, balerina, akinek a lakása, úgy néz ki, mint egy babaház. – Hányra kell a stadionba menni? –kérdezem egy falat palacsintát rágva, miközben a fejemre teszem a kalapját.
- Ötre.
- Az olyan soká van még. – biggyesztem le az ajkam szomorúan.
- Hát…még hét óra. – nevet a telefonjára pillantva. – Ha már annyi szabadidőd van, elmehetnénk valahová.
- Los Angelesben születtem…de még nem voltam például a Hollywood feliratnál. Mondjuk, sétáljunk ott. Meg…mindenképpen el akarok menni az Universal Studios-ba, és úúú a Disneylandbe! – ábrándozok csillogószemekkel.
- Egyikbe sem voltál még? – tátotta el a száját. – Kis korodban sem voltál mondjuk a Disneylandbe? – megrázom a fejem. – Mindenképpen be kell pótolnunk. – mondja komoly fejjel, mire felnevetek.
- És még a hírességek sétányát, se jártam végig. Csak az elejét láttam.
- Úristen…de tényleg Los angelesi vagy? – kérdezi hitetlenül nevetve.
- Nekem az életem, sajnos az iskola és a balett órák között kimerült. Most pedig örülök, ha itthon lehetek. Bulizni se voltam még. Esetleg még soroljam, mi maradt ki az életemből?
- Nem…- rázza meg a fejét. Sajnálat csillog a szemébe, amit gyűlölök. De ezt ő is megértette, ilyen rövid idő alatt is. – Biztos lehetsz benne, hogy mindent be fogsz mellettem pótolni. – nevet föl, ezzel is oldva a feszülté vált hangulatot.
- Na, jó. Hosszú mind a kettő, úgyhogy készülni kéne. – kászálódom ki az ágyból. Gyors zuhany után, egy nyárias sminkkel dobom fel az arcom, amiben nem használok se alapozót, se korrektort, így a szeplőim egyenletesen rajzolódnak ki az orromon, és az arcom egy részén. Ruhám nem nagy szám. Fehér ujjatlan, farmersort, tornacipő. Hajam lófarokba kötve. Telefonom zsebembe csúsztatom, a napszemüvegem a kezembe fogom, majd Patrick elé állok, aki teljes nyugalommal ül a kanapén, és nyomkodja a telefonját.
- Induljunk. – állok az egyik lábamról a másikra izgatottan, mire felnevet, és felkel. Fáradtan rogyok le a földre, mikor végre felérünk a Hollywood felirathoz. Pontosabban fölé.
- Ezért megérte feljönni. – nézek körbe, szemem elé tárul egész Los Angeles. Hatalmas „O” betűtől, egy kisebb lejtő és egy kerítés választ el.
- Hát, meg. – huppan le mellém Patrick, aki hasonlóképpen nézelődik.
- Vajon mennyire őrzik ezt? – kérdezem, mire megrökönyödik.
- Elégé…- nevet. – Miért?
- Vajon észrevennék, hogyha bemászom? – porolom le magam.
- Meg ne próbáld. – néz föl rám fenyegetően.
- Soha nem csináltam semmi rosszat…most fogok. – mosolyodom el, majd lecsúszom a lejtőn. Kerítésbe kapaszkodom, mászni kezdek. Már majdnem a másik oldalra jutok, mikor Patrick elkapja a lábam.
- Szállj le. – néz rám mérgesen.
- Nem vagy az apukám, hogy nevelj. – kuncogok.
- Az lehet, de ez részben veszélyes is, részben pedig tilos. Gyere le, mert ha nem, én magam szedlek le.
- Akkor gyerünk. – nevetek. Abban a pillanatban megrántja a lábam, hatalmas sikollyal a karjaiba esek.
- Én meg mondtam. – vigyorog rám.
- Úristen, te idióta! Ez a kerítés rohadt magas, mi van, ha nem bírsz el?! – hüledezem.
- Mit is mondtál hány kiló vagy negyvennégy? Kösz, hogy ennyit se nézel ki belőlem. – röhög felmászva velem.
- Jól van, na. – lágyulok el.
- Induljunk, még van dolgunk. – indul el. Pár lépéssel előttem jár, mikor neki futásból a hátára ugrom. Azon kívül, hogy kicsit meginog, semmi nem történik.
- Mondtam már, nagyon könnyű vagy. – néz hátra. Rákulcsolja a kezeit a combomra, majd kicsit feljebb nyom, én pedig lazán pihentetem a karjaim a nyaka körül. majdnem egész úton cipel, mint egy zsákot. Hihetetlen komolyan… . Kibírhatatlanul előjön belőlem a gyerek. Pontosabban, a kamasz. Patrick nevetve figyeli például, ahogy futkosom az utcán, mint egy agyi sérült, illetve ha kell, megnevel, mint egy apuka. Őrült, turista módjára fotózgatom a csillagokat, miközben Patrick kioszt néhány autogramot. Az idő gyorsan telik. Hazafelé vesszük az irányt, ahol mindössze a sminkem igazítom meg, illetve a felsőm veszem át. Kellemesen telik az az egy óra, amiben megismerem a többieket is, illetve a koncert is. Pontosabban az utolsó számig. Elég erős köhögő roham jön rám, iszom egy kortyot, amit szinte azonnal kiköpök, lenyelni nem bírom. Csak köhögök, és fulladozom. Levegő vétel is egyre nehezebb. Mikor az egyik hangosító észreveszi, azonnal szól a színpadon éneklő Patricknek, hogy nagyon nagy baj van. Rémült arccal, másodpercenként néz felénk, miközben négyen is próbálnak rajtam segíteni. A szám végén rögtön kirohan a színpadról, a többiek még bent maradnak. Szinte egyszerre érkezik be a mentőssel, és egyezerre kezd ki rohanni vele. Szinte az utolsó pillanatban kapok az arcomra maszkot, amibe, akár egy tüdőbeteg bele-beleszippantok. Lassan kezd helyre állni a légzésem. Ez így már rendben is van. Ülök a mentőautóban, hátamra terített takaróval, és légző maszkkal, mellettem Patrick nyugtatgat, simogatja a hátam, két mentős, Pete, Joe, Andy és a négy ember, akik segítettek. Ez van a kordonokon belül. Kívül, viszont kitudja hány rajongó, újságíró, fotós.
- Valaki…- veszem le nagy levegővételekkel, akadozva a maszkot. – elmondaná, mi történik.
- Asztmás rohamod volt. – szól először a mentős orvos.
- Kirohantam a színpadról. – mondja Patrick.
- A mentő láttán, pedig jöttek az újságírók, hogy vajon Patricknek van-e valami baja, vagy mi történt. – fejezem be én magam, mire mindenki bólint. – Mielőtt néhány tizenéves elhalálozik, szerintem mutasd meg magad, hogy élsz és virulsz. – fordulok Patrick felé, aki felnevet, majd a tömeg felé veszi az irányt, amit a sikításokból sejtek.
- Mindenképpen be kell mennem ma a kórházba? – kérdezem az orvost.
- Nem, nem feltétlen. Ha jobban vagy. De ajánlom, hogy menj el holnap orvoshoz. – magyarázza, bólintok.
- Viszont, ha nem akarsz holnap reggel a címlapokon virítani, menj. Remélhetőleg Patricket nem szedték szét, és utánad tud menni. –mondja Pete, mire felnevetek.
- Rendben. – bólintok, majd a takaróm lerakva, kiszállok a kocsiból, és balra, a sötétben elslisszolok. Be, majd a srácok öltözőjébe. Ledőlök a kanapéra, majd…elalszom. Következő emlékem, már az, hogy Patrick ébresztget.
- Hazaviszlek, gyere. – mosolyog rám.
- Mi történt?
- Semmi. Elmagyaráztam az embereknek, hogy egy barátom lett rosszul. Természetesen jött a „nő nemű barát” kérdés…
- Erre te? – kérdezem visszafojtott mosollyal, mivel sejtem, valami borzasztó frappánsat válaszolt.
- Lehetséges. – mosolyog, mire felnevetek.
- Holnap tele lesz a net „Patrick Stump titokzatos barátnője” cikkekkel. – kuncogok.
- Meg lehet. – bólint mosolyogva.
- Patrick…- szólok félénken.
- Igen?
- Nem alszol ma nálam? Mármint…félek…nem merek egyedül maradni ma éjjel.
- Csak természetes. Szerinted ilyen után egyedül hagynálak?  - mosolyog rám… . Néhány elintézni való után, elhagytuk az arénát, és elindultunk hozzám. Gyors zuhany után, azonnal az ágyba dőltem, Patrick pedig a kanapéra. Csönd uralkodott a sötétségben. Remélve, hogy nem alszik, félénken szólongatni kezdtem.
- Patrick. – suttogom.
- Mondjad. –bár nem látom, de biztos vagyok benne, hogy mosolyog.
- Nem jössz ide? Csak kényelmesebb az ágy…- mosolyodok el. Pár másodperc múlva érzem ahogy, megmozdul az ágy, majd egy kar ölel át.
- Így már jó? – húz magához még közelebb.
- Igen. – bólintok csukott szemmel a párnámba, majd végre elalszom…

Barátság&Balett

Legnagyobb szerencsémre, ma is csak kettőig dolgozom, ezért van időm pihenni. Thomas nem írt este, és nem is hívott, ami miatt, kicsit haragszom is, mivel megígérte… . Nyolc órakor, már kellemesen, melegen sütött kint a nap. Rövid munkaidőm végett, egy fehér szoknya, beletűrt, fekete spagetti pántos ujjatlannal, hozzá saruszandállal. Hajam megint csak begöndörítve ömlött a vállamra. Szeplőim direkt nem fedtem el alapozóval, éppen csak egy kis szempillaspirált és szemceruzát kentem föl.
- Randid lesz, hogy így kiöltöztél? – mér végig Sonia gúnyos vigyorral. Sonia, egy „roppant kedves” kolléganőm.
- Nem, tudod én néha normálisan is felöltözök. – viharzok el mellette, majd bevágom az öltöző ajtaját, ahol valamilyen oknál fogva egyedül vagyok. Szokásos padrészemre vágom le táskám. Gyorsan öltözök, nem tervezem még közben is hallgatni a lesajnáló beszólásokat. Dresszem gyorsan, rutinosan rángatom magamra, a harisnyám felvétele után, ezt követi a kis fehér boleróm, apró balerina szoknyám. Hajam kontyba igazítása után jön az új balettcipőm használhatóvá tétele. Tépek, vágok, olvasztok, karcolók, varrok. Szinte minden balerinánál más ez a rituálé. Valaki például leszedi a spicc cipő elején lévő babarózsaszín selyem anyagot (mint jómagam is), valaki nem. Rendet rakok magam után, majd a terem felé veszem az irányt. Ott lévők nagy része rám se hederít, mindenki melegít. Én is letelepszem egy sarokba, ahol a szokásos nyújtások, lazítások után picit gyakorlok. Csak úgy magamba.
- Jó reggelt, minden kedves táncosnak! – lép be női vezető koreográfusunk Ms. Lewis. Bizony Miss. Egyedül álló, idős, jótét lélek, hölgy. Az egész társulat imádja, mindenkinek kicsit a második anyukája. – Mr. Davids sajnos ma nem tudott megjelenni, ugyanis, a felesége most szül, mint tudják, ezért én fogom kiosztani a szerepeket, az új előadásunkba, a Diótörőbe. Unalomig táncolt darab, gyermek szereplőkkel, akiket a Marie Camargo Balettintézetből fogunk kiválogatni. Ugyebár nem ez szokott lenni a menete a szereposztásnak, de az idő nagyon szorít, ezért most az eddigi teljesítmények alapján válogatok. – magyaráz csengő hangon, mosolyogva. Egyszerre öröm, és izgalom fut rajtam végig, mikor egy papírt húz ki a táskájából. Most vagy beteljesül a kiskori álmom, vagy maradok udvartartás. Vágni lehet a csendet. Ms. Lewis hangja szakítja meg, mikor sorolni kezdi ki, ki lesz. Nem mondja a nevem. Mindig várom, de nem mondja. – Mia Spring, Mária hercegnő. – az örömöm nem lehet szavakba önteni. Csak ülök megdermedve. Alig látható örömkönnyek szöknek, égkék szemembe. Irigy, utálkozó női pillantásokat kapok, főleg miután kiderül ki lesz a herceg, akivel a végén táncolni fogok. Louis Adams, egyik legsármosabbnak tartott táncos a társulatban. Erre most mit mondjak? Beteljesülni látszik a gyerekkori álmom…legkevésbé sem érdekel egy férfi sem. Az én szívem a munkámé, a baletté. Ez van. Szerepek kiosztása után, mindenki ment a dolgára, különböző próbatermekbe, ahova ki lettek osztva. Én az egyik legkisebbe mentem, táncos párommal, aki rögtön a közepébe csap.
- Most hogy így összekerültünk…elmehetnénk valamikor, valahová. – mosolyog csábosan.
- Munkakapcsolat Louis. Sajnálom, de nem fog menni. Épp eléggé be vagyok így is táblázva. Egyébként se vagy az esetem. Sajnálom. – próbáltam kedves maradni, de ezzel a nagyképű idiótával nehéz… .
- Pff…- forgatja a szemét. – Fogsz te még könyörögni nekem egy randiért. – mosolyog gúnyosan, amit egy sóhajjal nyugtázok. Amolyan „Jó, majd rájössz!”. Kisebb összezörrenésünk ellenére sikerül összhangba dolgoznunk, amit Mrs. O’Realy meg is jegyezett.
- Csodálatos ez az összhang, ami kettőtök között van! Mia…el sem tudom képzelni, eddig miért nem adtak főszerepet. Hihetetlen tehetséges vagy! A mozgásod kifinomult, lágy, mintha felhőkön táncolnál! Csodálatos! Louis kedves, te pedig már többször is voltál főszerepben, és ezért nem is fűzők semmit hozzá a munkádhoz. – mosolyog ránk a próba végén, háromnegyed kettőkor. – Köszönöm a munkátokat! Holnap találkozunk. – köszön el tőlünk vidáman. Hatalmas vigyorral az arcomon sétálok. Csípős, durva beszólásokkal illetnek, de az örömömtől nem is figyelek rájuk. Gyorsan öltözök, igazítom a sminkem, göndörítem a hajam, majd indulok el azzal a tervvel, hogy a West Coast-ban iszok egy kávét (Thomassal a törzshelyünk). Legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arcot pillantok meg. Hasonló, mégis más érzések játszódnak le bennem, mint mikor megkaptam a szerepem.
- Szia! – lépek mosolyogva a kinti asztalhoz, aminél Patrick üldögél bordó rövid ujjúban, fekete nadrágban, kalapban, és napszemüvegben.
- Szia! – veszi le napszemüvegét, látszólag vidáman.
- Remélem…nem baj, ha leülök…- húzom ki a barna, fonott széket, majd kényelembe helyezem magam.
- Sőt…- mosolyodik el. – Mesélj magadról. – hirtelen ér a kérdés. Természetesen a hirtelen jött „megmentő szőke herceg, fehér lovon” történet, csak akkor abban a pár percben volt érvényes. Nem mintha nem jönne be még most is, de…először jó lenne kicsit beszélgetni.
- Hát…mit mondjak? Itt nőttem föl Los Angelesben, egy szép kertvárosi házban. Utána szüleim elváltak, anyukámmal egy lakásba költöztünk, egyébként nem messze innen. Apának új családja lett, amibe nem tartoztunk bele…- kezdem a nagy élettörténet mesélést.
- Mondjuk…mesélj a balettról. – néz végig rajtam mosolyogva. – Hogy megy ez? A kislányokat az anyukájuk íratja be, vagy ez ilyen saját döntés?
- Valakinek az anyja, de nálunk, ez az én döntésem volt. Vagyis…négy évesen kaptam egy kazettát a nagymamámtól, aki szintén balett táncos volt. Mindennap, de szó szerint mindennap, végig néztem rajta a Diótörőt. Utána beálltam a tükör elé, és próbáltam azokat a mozdulatokat csinálni, amiket ott láttam. Anya, következő évbe, be is íratott balett tanfolyamra. Nyolc éves koromig imádtam balettozni. Csak tehetségesnek bizonyultam, ezért átraktak a „nagyokhoz”. Persze, mikor megkaptam életem első spicc cipőjét, tütüjét fellépésre, akkor hihetetlen büszke voltam. – nevetek fel. – Csak amíg eljutottam odáig…képzelj el, egy magas, csontváz vékony, öreg nőt, aki üvölt.
- Őő…muszáj? – kérdezi kínos mosollyal, mire felnevetek.
- Na, hát igen…pontosan egy olyan nő volt az én tanárom. Olyan szinten kínozta a gyerekeket…szörnyű még visszaemlékezni is, ahogy megfogja a lábam, és a fülemhez tolja…állásba…- ahogy kimondtam, Patrick lefehéredett.
- Te jó isten…- fordul el szörnyülködve, mire felnevetek.
- Hát igen…- kuncogok. – szóval…tizenkét évesen kerültem be abba a csoportba, ahol végleg maradtam gimi végéig. Nem volt túl jó időszak…de mindegy. Lényegtelen. Aztán a főiskola…- a hangom elcsuklik, a könnyek másodpercek alatt szöknek a szemembe.
- Mi a baj? – kérdezi aggódva.
- Semmi-semmi…- törölgetem szipogva a szemem, összeszorított szájjal. – Nem lényeges.
- De az. Nyugodtan mond el. Tényleg. – olyan kedvesen mosolyog rám, hogy muszáj egy halovány mosolyt küldenem felé.
- Tényleg nem fontos. – rázom a fejem. – Szóval…a főiskola után, kerültem rögtön a színházba. Nem én jelentkeztem, ajánló levelet küldtek a Balett Akadémiáról, amit elfogadtak, eljöttek egy próbára, ahol tehetségesnek és megfelelőnek találtak a munkára, így hát bekerültem. Azóta itt vagyok. – vonom meg a vállam lenyugodva.
- Egyébként most hány éves vagy?
- Huszonhárom. – mosolyodok el.
- Értem. Ugye nem zavar, hogy kérdezgetlek?
- Ja, nem. – rázom a fejem.
- Akkor jó…- nevet föl. – Milyen főszerepeid voltak? – olyan hihetetlenül jól esik, az érdeklődése… .
- Hát…- pirulok el. – eddig nem nagyon volt…most kaptam meg, ma Mária hercegnő szerepét. Kiskorom óta ez az álmom, szóval…elég boldog vagyok. Ezen kívül nem volt még soha főszerepem.
- És…egyszer majd esetleg láthatom, hogy táncolsz?
- Mindenképpen. – bólintok, egyszerre nevetünk fel. – Most te jössz. – bár inkább udvariassági kérdés volt, mivel tegnap este bőszen olvasgattam a Wikipédiát. Bár biztos van olyan, ami nincs benne leírva.
- Hát…mit mondjak? Én chicagoi vagyok. Akkor költöztem ide, mikor a banda befutott. Nincs komoly élettörténetem. Még kiskoromba elváltak a szüleim, apukám maradt Chicagoba. Igazából tizenhét éves koromba, mikor megalakult a banda, akkor kezdődött nálam az „élet”.
- És…teljesen magatoktól lettetek híresek? Mármint…segítség nélkül.
- Igen. Az elején örültünk, ha pár ember odatévedt a színpad elé. – mosolyodik el, nosztalgiázva.
- Most meg stadionokat töltötök meg…- nézek rá én is mosolyogva, mire szégyenlősen bólint. – amin nem is csodálkozom… . Észre sem veszem, hogy magamba dúdolok. Nem is akármit…Patrick mosolyogva pásztáz.
- Talán…nem is kell annyit mesélnem a bandáról, jól gondolom? – mosolyodik el.
- Lehet…- vonom meg a vállam kuncogva. – tegnap hallgattam meg az új albumotok. Talán egynél többször…de komolyan nagyon jó. Zseniális hangod van. Meg…úgy az egész album az, a hangszerekkel együtt. – reméltem, hogy a roppant szépen megfogalmazott monológom után, nem fog itt hagyni a francba.
- Köszönjük. Ha szeretnéd, egyszer elviszlek magammal egy koncertre. Ha már felajánlottad nekem a balett előadást. – nevet.
- Rendben. – kuncogok. – Addigra megtanulom az összes számnak a szövegét.
- Rendben. – bólint vigyorogva. Egészen fél ötig a kávézóban ültünk, és beszélgettünk. Egyelőre, családi dolgok nem kerültek szóba. A múltam meg amúgy sem szeretem emlegetni. Csak ha nagyon közeli valakiről van szó. Nem szeretem, ha az emberek sírni látnak. Nem vagyok egy makacs, erős jellem, de a sírás a végzetem. Naponta sírok. Bármilyen furcsa is, teljesen bátran hívtam föl a lakásomba. Kevés embert engedek be az én kis babaházamba. Pici, és rózsaszín.
- Hű. – mosolyog körbe. előszobából jobbra nyílik a konyha, a mellett a fürdő, a folyosó végén, pedig a nappali+háló. Nincs külön helységbe a kettő, mivel a mellette lévő, ténylegesen aprócska szobát, balett „teremnek” rendeztem be. Tükörrel, rúddal.
- Ez az én kis baba házam. – sétálok mosolyogva, a nappali felé, ő pedig mögöttem. – Nem kérsz esetleg valamit inni? – nézek rá mosolyogva. mikor leül a kanapéra. – Esetleg…nem tudsz valamit mutatni? – néz föl rám. – Mármint balettot…
- Ja, de persze. Csak átöltözöm. Egy perc. – fogom meg a már tegnap használt fehér pólóm és fekete sortom. Gyorsan átváltom, majd a piciny balett termembe lépek.
- Te jó isten…- hallom meg Patrick hangját az ajtóból, mikor éppen angol spárgába ülök.
- Sok, fájdalmas órába telt ez régen…- nevetek. Bejáratott balett cipőm kapom föl, majd feltápászkodom a földről. Diótörőből, a szóló részem mutatom meg neki. A zenét elindítom, majd beállok. Mint ilyenkor mindig, a világ megszűnik körülöttem. Csak én vagyok és a zene. A mozdulatok. Könnyeden, kecsesen lépkedem, forgok. Mikor vége lesz a zenének, mosolyogva fordulok felé, majd meghajolok.
- Hű…nem is tudom, mit mondjak…- motyog elképedve.
- Leginkább az igazat.
- Ez gyönyörű volt…- mosolyog rám. – Kíváncsi lennék erre színházban is.
- A premier még soká lesz. – sóhajtok már a gondolattól is fáradtan. – Mindenképpen szerezek rá jegyet.
- Köszönöm. – mosolyog. – Koncert viszont egy hét múlva lesz, szóval…ha szeretnél, és nem zavar annyira, a dalszöveg tudás hiánya, akkor szerzek belépőt.
- Nem, nem zavar. – nevetek.
- Viszont…én nem akarlak tovább zavarni… . A telefon számom…
- Írd bele. – nyomom a kezébe a telefonom, ő pedig az enyémbe, az övét. Miután megtörtént a telefonszám csere, kikísérem.
- Majd még beszélünk. – mosolyog.
- Szia. – mosolygok vissza rá.
- Esetleg…zavar ha adok egy puszit? – kérdezi szerényen. A belsőm azonnal megolvad, majd mellélépve, szorosan megölelem. Erősen, szorongatva ölelget, hosszú másodpercekig. – Most már tényleg megyek. – nyom puszit az arcomra nevetve. – Szia.
- Szia! – integetek utána. Hatalmas mosollyal pattogok végig a lakáson, egészen a fürdőig. Ennyire kedves és édes emberrel még nem találkoztam. Komolyan. Alig ismerjük egymást, és már ilyen aranyos. Ilyen rövid idő alatt is a szívembe zártam… . Mint egy barátot…ki tudja mi lesz még ebből, de egyelőre, egy remek barátság kezdete. Nagyon, nagyon régen volt ilyen, de még csak nem is pityeregtem fürdés közben. Sőt, utána se. Semmikor az este folyamán. Csak…boldog voltam, hogy egy ilyen emberre találtam…

Szombatok szombatja

Hatalmasat ásítva, lustán ülök fel az ágyamba. A szombat számomra egy csodálatos pihenőnap, mivel ilyenkor a szólósok, és párosok mennek próbálni. Tavaszi nap kellemesen világít be a szobám ablakán, amihez közel csoszogva hatalmasra nyitom. Az ablakpárkányon támaszkodva, mosolyogva élvezem a napsütést, nagyjából tíz másodpercig. Valaki nagyon el akar érni, mivel a telefonom egy perc után se akar elhalkulni. Lassan a készülék felé vánszorgok, majd felveszem.
- Na, végre Mia! Basszus, azt hittem sose veszed fel! – szól bele, legjobb barátom Thomas.
- Jól van, bocsánat! Csak kicsit kiélveztem, hogy ma nem kell dolgozni mennem… . – sóhajtok mélyet.
- Azt hittem szereted a munkád, balerina. – nevetett.
- Szeretem, csak borzasztó fárasztó. – dőlök végig az ágyon. – Egyébként miért hívtál?
- Szóval, arra gondoltam, elmehetnénk ma valahová. Olyan régen találkoztunk már!
- Ez nagyon jó ötlet! – mosolyodok el a plafont pásztázva. – Úgy is el akarok mesélni valamit…- harapok az alsó ajkamba elfojtva egy mosolyt.
- Mond, hogy pasi ügy! – biztos vagyok benne, hogy felcsillant a szeme.
- Igen. – mondom mosolyogva, mintha csak látná.
- Ez az! Már azt hittem ilyen sose lesz!
- Most miért? Tök jól el vagyok én itt egyedül…
- Azért van olyan, ami egyedül nem olyan jó…- kuncog.
- Jaj, már…- forgatom a szemem. Nem fogok neki, úgy se igazat adni ebben a témában! – Ne is próbálj rábeszélni semmiféle „egy éjszakás kalandra”, mert az nem én vagyok. A szerelmet keresem. – sóhajtok fel ábrándozva.
- Nem próbáltalak volna, mert tudom, hogy te a saját kis álomvilágodba élsz, ahol egy hatalmas házban élsz a szerelmeddel, és talán van egy kis kölykötök, te éled a balerina életed, de közben tökéletes anyuka is vagy, ő pedig tökéletes apuka, valami tökéletes, munkával, ami…
- természetesen nem béna irodai munka, hanem valami művészet. – mondjuk a végét teljesen egyszerre.
- Igen, pontosan. – nevetek föl.
- Drágám, remélem, tudod, hogy ilyen nincs, csak a mesébe? – sóhajt nagyot.
- Olyan sokat szenvedtem…szeretnék egy kicsit reménykedni. Saját kis álomvilág. Ami tudom, hogy nem fog beteljesülni…- ülök föl, majd egy kövér könnycsepp hagyja el a szemem.
- Mia, szívem! Ugye nem sírsz? – kérdezi aggódó hangon.
- Nem! – válaszolok szipogva a szemem törölgetve.
- Na, jó. Készülj gyorsan, a szokásos helyen találkozunk! – elköszönni sem hagyott, rögtön lecsapta a telefont. Még mindig törölgetve a szemem kászálódok ki az ágyból, majd készülni kezdek. Imádom Thomast. De tényleg. Igazi barát. Bár fiú, de sose volt vele semmi… „kapcsolatom”, ugyan is…hogy is mondjam…egyezik az ízlésünk. Egyik előadás után megvárt, ugyanis beszélni akart velem. Édes mozdulataiból, hanglejtéséből, és tökéletes stílusából, rögtön levágtam, hogy ő bizony nem randira akar velem menni. Aznap este rengeteget beszéltünk, nevettünk. Hónapokig szinte minden egyes nap beszéltünk vagy személyesen, vagy telefonon, esetleg chaten. De kapcsolatba keveredett, és új munkát kapott. Azóta örülünk, ha két hétben egyszer sikerül találkozni. Egyébként divattervezőként és stylistként dolgozik, és boldog párkapcsolatban él, velem ellentétben. Mindig próbál a földön tartani, de sajnos álmodozó típus vagyok, ebből kifolyólag folyton máshol jár az agyam. Órákat tudom mesélni, hogy majd ilyen lesz a férjem, ez lesz a gyerekem neve, a jövőbeli házamba hol lesz a nappaliban a kanapé, és hogy milyen párnák lesznek rajta… . Na, igen, mikor már a párnáknál tartok, akkor már nem lehet visszarántani…csak mondom, és mondom. Szóval…nekem ő az egyetlen, legeslegjobb barátom. Sőt. Ő az egyetlen valamire való barátom. Mikor találkozom vele, mindig a lehető legdivatosabb ruhám veszem föl. Nem mintha nem dicsért már volna meg egy cica nadrág, I♥NYC óriáspóló kombóban, de…hát, na. Spagetti pántos, virágmintás, több részből összeálló felső mellett döntöttem, sorttal és saruszandállal. Utolsó tükörbenézés közben felkaptam a napszemüvegem, majd egy kis hajlakkot fújtam a szőke, begöndörített loknijaimra. Kellemes meleg volt odakint. Májusi meleg szél, finoman cirógatta az arcom, a napsugarakkal együtt. Mosolyogva indultam el az utcán kifelé, majd le a metróba, ami gyorsan repített be a belvárosba. A kávézó éppen csak pár méterre van a metró megállótól. Barnák az uralkodó színek, a belső részen, mégsem sötét a hely, a hatalmas ablakok miatt, amik bevilágítják az egész kávézót. Ajtó falán végig boxok vannak, középen asztalok, a másik felén pedig a pult, illetve a hátsó rész, amibe ajtó vezet, természetesen a személyzetnek. Nagy ritkán vagyunk bent. Inkább a külső, teraszrészen szeretünk üldögélni, amit egy napellenző fed. Két oldalt fadobozokban tuják vannak, középen, a zöld szőnyegszerűségen pedig az asztalok. Megszokott helyen (félig árnyékos, félig napos asztalnál) várt már rám Thomas.
- Mia! Milyen gyönyörű vagy ma is! – kel fel a barna, fonott székből azonnal, mikor mellé érek. Fehér ing, amin egy gomb nincs fölül begombolva, az ujja mérnöki pontossággal felhajtva, farmer csőnadrág, csinos, fekete férficipő, tökéletesen beállított haj, napbarnított bőr, fogkrém reklámba illő, csillogó, fehér fog. Csak Thomas. Ezért sem akarok sittesen kinézni mellette.
- Köszönöm! – puszilom meg mosolyogva. – Te pedig úgy látom, megint magazinfotózásra készülsz. – nézek végig rajta, mire felnevet.
- Na, ne húzzuk az időd bókokkal! – sürget. – Mesélj, ki a kiszemelt! – néz rám izgatottságtól csillogó szemekkel, majd elém tolja a kedvenc kapucsínóm.
- Jaj, semmi különös…- vonom meg a vállam. – Éppen csak…tegnap este a ház előtt… pár idióta beszólt, és ő, mint szőke herceg segített rajtam, aztán…beszélgettünk…- bámulok magam elé álmodozva. – Olyan kedves…és édes, és…helyes. – kevergetem mosolyogva az italom.
- Képet kérek azonnal! – húzza közelebb a székét hozzám. Telefonomba, pár másodperc alatt megkeresem a képeket. Lassan tekerem le a képkereső találatait. – Te lány! – képed el teljesen. – Ugye tudod, hogy egy hírességbe estél bele?
- Tudom hát. – mondom magabiztosan, majd felnevetek. – Nem magától mondta el tegnap, hogy ki is ő…úgy kellett kihúzni belőle, hogy mondjon valamit magáról.
- Jó zenét játszanak. Hallottad már?
- Nem.
- Hallgasd majd meg…elképesztő hangja van! És meg kell hagyni, nagyon jó pasi! – nevet fel.
- Nehogy nekem lecsapd a kezemről! – kuncogok.
- Boldog párkapcsolatban élek! – teszi a mellkasára a kezét, mintha csak fel lenne háborodva. Mindketten felnevetünk. – De most komolyan…elkérted a számát? Vagy ő a tiéd?
- Nem…- sóhajtok. – egyik sem.
- Mi?! Hogy köszönt el tőled?
- „Remélem, egyszer még összefutunk!”, közben mosolygott, és talán egy kicsit olyan volt, mintha várna valamire még.
- Mia…tudod, mennyire imádlak…de hihetetlen hogy ennyire nem értesz a férfiakhoz!
- Mi? Mert? – kérdezem megilletődötten.
- Arra várt, hogy megadd neki a telefonszámod!
- Miért nem ő kérte el? Ez a pasi dolga nem? – nézek rá csodálkozva.
- Oh, istenem…- néz föl unottan. – Ez a huszonegyedik század! Arra vársz, hogy udvaroljon és kezet csókoljon?
- Jaj, ne túlozz már! Egyébként lesz még lehetőségem találkozni vele. Nem lakik messze. – vonom meg a vállam.
- Reménykedjünk benne…
- Egyébként, nem is biztos, hogy bejövök neki.
- Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy bejössz neki.
- Na, jó. Ezt a témát hagyjuk…nem lehetsz benne biztos. Még én is csak egyszer találkoztam vele!
- Jól van, na! Csak biztattalak. – teszi föl védekezően a kezét. – Új téma…hogy állsz a főszereppel?
- Sehogy…- sóhajtok föl. – Megint jött a „tegyél bele egy kis egyediséget” marhaságával… . De basszus! Ez balett! Itt meg vannak a pontos, kecses mozdulatok, amit el kell táncolni. Nem lehet variálni! Tuti, ezt csak azért csinálja, hogy megalázzon a többiek előtt…szánalmas, ahogy viselkedik. Mint egy kamasz gyerek… . – magyarázom idegesen.
- Jaj, már! Ne foglalkozz vele! Nem tudja, mit veszít. Tehetséges és gyönyörű vagy! Hagyd őt a francba…
- Olyan jó, hogy te mindig meg tudsz nyugtatni. – csukod szemmel, egyenletesen fújom ki a levegőt, majd közel csúszva hozzá, átölelem.
- Én szépséges Miám…ne aggódj, minden rendbe lesz. Sikerülni fog minden, hidd el nekem! – suttogja közbe a fülembe a kedves szavakat. Ölelkezésünk telefoncsengés szakítja meg.
- Aha. Értem. Máris indulok. – bólogat komoly fejjel, mintha csak látná a vonal túlsó végén lévő illető.
- Mia, szívem, mennem kell! Nagyon fontos modell munkám van! Esküszöm, amint hazaérek, felhívlak, de most rohannom kell! – löki hátra a kényelmes fonott fotelt.
- Rendben. Én hazamegyek…és alszom. – nevettem. – Vagy kicsit gyakorlok.
- Rohanok, szia! – lép mellém, puszit nyom az arcomra, majd elmegy. Szomorúan konstatálom, hogy bizony megint egyedül maradtam. Teljesen szokásos, unalmas utat fél óra alatt teszem meg ugyan úgy, még ha egy örökké valóságnak is tűnik. Csinos kis szettem kényelmesre váltom. Fekete, combra tapadó sort, fehér lógós felső, boka zokni. Pár válltekergetés után, angol spárgába ülök, majd felkelek, lehajolok, miközben a lábam is jön föl. Következik az álló spárga. Minden lehetséges módon megcsinálom ezeket a hajlékonysági „feladatokat”, majd magamra kapom a balettcipőm, és már forgok is. Délután így telt. Estém se volt sokkal izgalmasabb. Megettem azt a minimális mennyiségű vacsorám, amit megszoktam. Néhányan sajnálkozva, egyesek dühös arccal néznek rám az utcán. Rengetegszer megkaptam, hogy anorexiás…senki nem hiszi el nekem, hogy nem, nem akarok enni, hanem nem tudok! Pici a gyomrom. Kevesebb étel kell. Ennyi. Persze néha a fagyi is, és a süti is lemegyek, most például mind a kettő egyszerre. Apró falatokat vágok le a villámmal, mikor a tévébe egy ismerős arc tűnik fel.
- Üdvözöljük stúdiónkba az új lemezzel jelentkező Fall Out Boy-t! – szól bele a mikrofonba az interjúztató csaj. Mosolygós, vidám köszönést kapunk válaszul, majd elkezdődik. Jó párszor nevetek föl a negyed óra alatt. Sajnálom, hogy véget ér…komolyan, sugárzik belőlük a pozitív energia, jó őket hallgatni, és persze nézni… . Új lemez, hát akkor halljuk. Tévé kikapcs, laptop bekapcs. Első keresésem ők természetesen. Lejátszási listát keresek, amiben mind a tizenegy szám benne van. Az interjú miatt vagyok ilyen okos, nem magamtól… . „Irresistible” című szám kezdődik el, és hát hű. A szöveg, Patrick hangja elvarázsol, és az a francia a végén…mit mondhatnék? Minimum, ami miatt újra fogom hallgatni. Ezt a számot váltja az album címadója az „"American Beauty/American Psycho”. Szöveg, a hangszerek…és az a hang…komolyan mondom, őket fogom hallgatni. Maroon 5 mellé. Lefekvés előtt, már volt olyan, aminek a szövegét is nagyjából tudtam…alig bírtam kinyomni őket, de az álmosság sajnos erős fölénnyel győzedelmeskedett fölöttük…

Kezdetekben

Balerina cipőm talpa kopogott a száraz, tavaszi estében. Szám szélét rágcsáltam, csak lopva lestem fel. Nem túl jó ötlet ilyenkor egyedül az utcán lenni, e részén a városnak. De hát, mit tudok tenni. Előadásra készülünk. Nyolckor van vége a próbának, a színházból a metró közel van, meg amúgy is Los Angeles szívében. Rengeteg az ember, egészen a River street és a Waterfall road sarkáig. Innentől már szinte teljesen üres a metró. Néhány narkós, hajléktalan és én. Lincoln Park, Kínai negyed és végül a Spring street. Itt lakom én. Alig párlépésre vagyok a ház előtt, ahol idióták álldogálnak…csodálatos. Bátorságot erőltetve magamra, csak előre nézek. Nem nézek rájuk, csak előre. Határozottan.
- Hé, cica. Még nem is láttalak erre felé. – röhög idiótán a szőke, nagyon bő farmerban… . Nem szólok vissza, nem nézek rá. Basszus, basszus! A kulcsom! Pont most nincs előkészítve. Idegesen állok meg a kapu előtt, a sporttáskámban a kulcsom után kutatva.
- Na, itt maradsz velünk dumálni kicsit? – vigyorog rám idiótán egy másik. Eltűnt…ilyen nincs! Tovább kutatok, ők csak egyre közelebb, és közelebb jönnek. Félelem egyre erősebb bennem, az emlékek egyre jobban kezdenek előjönni, mikor megérkezik fehérlovon a hősöm, akárcsak a mesében.
- Békén hagynátok a hölgyet? – hallok meg egy kellemes, férfihangot.
- Nyugalom, mi csak beszélgetni akartunk. Nem valami beszédes… . – mondta az első szőke fél várról, majd az egész banda elsomfordált, én pedig megtaláltam a kulcsom.
- Köszönöm. – mosolyogtam magam elé a kulcslyukkal babrálva, miután…felé fordultam.
- Igazán nincs mit. – vonta meg a vállát mosolyogva a fekete alak, aki egyet jobbra lépve, az utcai fények alá került, így teljes valójában kirajzolódott előttem. Az én hercegem. A hősöm. A megmentőm. Az a férfi, akibe első látásra beleszerettem. Enyhe túlzással…de régen tetszett meg így valaki, mint ő. Hajszíne nem volt kivehető teljesen. Barnának mondanám. Talán. Esetleg egy kis vöröses csillogással, de abba sem vagyok biztos, mivel a fekete kalap, a haja nagy részét eltakarja. Csak egy kis frufru rész lóg ki alóla. Zöld szemeit, pont úgy süti a lámpa, hogy gyönyörű, smaragdosan ragyogjanak. Kontaktlencsét visel, látszik. Akárcsak én. Ehhez, hogy a csodálatos összkép meglegyen, kedves mosoly járul. Ruhája egyszerű. Fekete bőrkabát, alatta egy egyszerű póló, fekete nadrág és fekete sportcipő. Remélem nem mondott semmit…nem igazán tudnék válaszolni neki.
- Patrick Stump! – nyújtotta felém lágyan a kezét. Kapva az alkalmon, finoman megráztam. Talán kicsit sokáig rázogattam a puha, meleg kezét, mivel felvont szemöldökkel mosolygott rám. Óvatosan megráztam a fejem, ezzel feleszmélve a bambulásból.
- Mia. Mia Spring. – javítottam ki magam.
- Nagyon szép név. – mosolygott le rám kedvesen.
- Köszönöm. Anyának is tetszett. – vontam meg a vállam mosolyogva. – Te…itt laksz? Mert még nem láttalak. – váltottam gyorsan témát.
- Nem. Dolgom volt erre felé. Na, és te?  Mit keres egy lány este kilenckor ezen a környéken egyedül? – dugta zsebre a kezét.
- Hát…valahogy haza kellett jutnom a munkából. – vontam meg a vállam. – Az Operában vagyok balett táncos.
- Hű! – néz rám csodálattal. – Akkor azért voltál ismerős.
- Hát…- vontam meg a vállam pironkodva. – és te?
- Zenész vagyok. – szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak egy sima zenész. Kizárt, hogy egy ismeretlen valaki.
- És...esetleg…egy bandába játszol?
- Eltaláltad. – mosolyodik el. – Fall Out Boy.
- Ismerős. Bocsánat, csak…nem nagyon van időm, még tévét nézni se. Már néha hülyét kapok a sok klasszikus balett műtől. – halkan összenevetünk.
- Nekem most…sajnos mennem kell. Remélem, egyszer még összefutunk. – mosolygott egy utolsót.
- Én is. – bólintok. – Akkor, szia!
- Szia. – intett egyet felém visszafordulva. Remélem. Nagyon is. Gyors léptekkel baktatok fel a lépcsőn, remélve, hogy most már nem akadok össze egy idiótával sem. A lakás kulcsom már az első emeleten kikeresem, majd a másodikon, a harmadik ajtóhoz sietek. Kinyitom, berohanok, majd visszazárom. Kulcs, lánc, kallantyú. Nem szeretek egyedül élni, de hát ez van. Szokásosan megeresztettem a zuhanyt, felraktam, majd meztelenül beültem a kád azon sarkába, ahova csak kicsit ért el a víz és összekuporodva sírtam. Teljesen megszokott este. Így megy ez már évek óta. Tehetném, egésznap búskomor lennék, de a társadalom és a körülöttem lévők, megkövetelik, hogy vidám legyek. Még ha utálnak is. Csak mert jobb táncos vagyok náluk…pff. Sajnos nem csinálhatom ezt soha tovább öt, esetleg tíz percnél, mivel nem vagyok olyan gazdag, hogy a vizet így pocsékoljam. Szipogva tanulmányozom végig a testemen lévő hegeket. Van, amit magamnak okoztam bevallom. De „sajnos” nem mindet. Szőke hajam, hullámosan ömlik a vállamra, amin egy vékonypánt húzódik. Ebből a pántból jön a halványrózsaszín, selyem hálóingem, amit csipke szegélyez. Tavaly karácsonyra kaptam a keresztszüleimtől. Igazán szeretem. Egy pohár vízzel, egy kistányérnyi salátával és mozzarellával ülök le az ágyamra. Háttérzajként kapcsolom csak be a tévém (ezért nem tudok én semmit soha…), majd az ölebe húzom a laptopom. Csak átfutom a már megszokottá vált közösségi oldalakat. Hirtelen ötlettől vezérelve beírom a keresőbe, hogy „Patrick Stump”. Elsőnek a Wikipédiát dobja ki, alatta pedig pár képet, ezeken kívül, még rengeteg más oldalt. Gyorsan futottam át a Wikit, amiből például megtudtam, hogy harminc éves. Remélem, egyszer még sor kerül a találkozásra, ezért inkább abbahagyom az olvasgatást. Következő oldal, amin megakad a szemem az a Twittere. Na, szuper. Érdeklődve, nevetve olvasgatom a tweetjeit. Újabb hirtelen felindulásból bekövetem. Valószínűleg naponta követik be lányok százai, de egy próbát megér. Fáradtan veszem tudomásul, hogy hajnali egy van. Mielőtt félre raknám, a laptopom kedvencek közé teszem Patrick twitterjét, mivel holnapra úgyis elfelejtem, viszont szívesen olvasnám tovább miket ír ki. Tévét kikapcsoltam, a gépem leraktam, majd a takarom alá bújtam. Az egyetlen hely, ahol még biztonságban vagyok.

Prológus

Elérkezett az új sztori, új design-el!:) Ma kirakom a prológust, holnap pedig lehet az első részt.:) Addig is jó olvasást.:*

 Egyszerű mozdulattal törtem be a babarózsaszín balettcipőm. Finoman a végébe nyomogattam egy anyagdarabot, ami a lábujjaim védelmét szolgálja, a kemény, fémtől, ami ezekben a kínzóeszközökben megtalálhatóak. Rózsaszín semelyszalaggal rögzítettem a lábamhoz, majd kézzel felsegítettem magam a földről.
-Mia! – mutat lágyan a teremközepére Mrs. O’Realy, egyik koreográfusunk. Cipőmhöz hasonló, babarózsaszín, spagetti pántos dressz, fehérharisnya. Kezdőpózba állok be, majd elkezdődik a zene. Ritmusra, kecsesen mozgok. Mindent úgy csinálok, ahogy azt megtanultam. Zene lágy hangján táncolok. Mintha repülnék, s a következő pillanatban, azon kapom magam vége. Végpóz. Halktaps kíséretében hajolok meg. Főkoreográfusunkat pillantom meg az ajtóban.
- Gyönyörű volt Mia! Lenyűgöző! – magas, őszülő férfi. Hány kolleganőm került vele „romantikus kapcsolatba”… . Sokak szerint jó képű, szerintem a legkevésbé sem. – Csak…hiányzik a szenvedély. Bár a balett kecses, nőies mozgás, de mint minden táncban ebbe is kell lenni szenvedélynek. Tökéletesen megtanulod a koreográfiát. Túl tökéletesen. Egy kis sajátosság, sokkal jobb lenne, mint a pontos mozdulatok. Nem azt mondom, hogy ne tanuld meg, de az a plusz nincs meg, amiért én főszerepbe raknálak. – kegyetlenül magyaráz. Mint mindig. Szörnyű ez az ember. Gúnyos mosoly tükröződik a többi lány fején. Hülye ribancok. Én is utálom őket, ők is utálnak engem. Már általánosban is kiközösítettek. Vittem ezt gimnáziumba, a balett akadémiára, majd ide a munkahelyemre. Szőke hajú, égkék szemű, fehérbőrű kislány voltam. Míg a többi gyerek kint játszott, én vagyok rajzolgattam, vagy éppen álmodoztam, mégpedig arról, hogy egyszer világhírű balerina leszek. Négy-öt éves kislányt kell elképzelni, aki ül egy ősrégi tévé előtt, és nézi a Diótörőt. Nagymamám szerezte nekem, még egészen régen. Rongyosra néztem akkoriba azt a videó kazettát. Szinte naponta. Utána felkeltem, és a tükör elé állva gyakoroltam. Mindennap. Egy órán keresztül. Látva ezt anyukám, beíratott egy balett iskolába. Kedves kishely, ahol a picurok rengeteget játszanak. Lassan cseperedtem. Tehetséget fedeztek fel bennem. Nyolc éves koromba átraktak a nagyobbak közé, ahol megváltozott bennem az a gyönyörű kép, amit erről a szakmáról felállítottam. Tündéri tanár nénit, felváltotta egy csont és bőr, üvöltöző vénasszony, aki kínozza a gyerekeket. Ha nem úgy ment le a spárgád, ahogy az neki tetszett, rád ült. Egyébként se túl nagy, nyolc éves kislányra. Rengeteg sírás, fájdalom. Közben nőttem, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Bárhol megnézzük, magas, vékony lányok a balerinák. Vékonyság az meg volt. Csak éppen a magasság nem. Pontosan százötvenhét centiméternél álltam meg tizennégy éves koromba. Minden este sírva feküdtem le. Lenéztek, gúnyoltak az órákon. Százhetven körül volt mindenki rajtam kívül. Eközben ott volt a gimi is. A helyzet nem volt jobb ott sem. Vagy levegőnek néztek, vagy gúnyoltak. Különc voltam. Család se volt rendben. Apa és anya elváltak, apa új családod alapított, felénk se nézett. Anya se ült ölbe tett kézzel, új férjet talált magának, akiről csak később derült ki, hogy alkoholista. Nem tudott tőle szabadulni. Többször is kezet emelt anyára és rám is. Ebben az időszakban is már teljesen ki voltam, viszont jött az érettségi, és a vizsga, a balett akadémiára. Keményen tanultam, közben naponta jártam órákra, külön tanárhoz. Bekerültem. Lettek barátaim, fiúm, és még anya is tudta dobni a vadállatot. A suli is jól ment, szinte minden felvett tárgyamból ötös voltam. Úgy éreztem helyre állt az életem…aztán…egyik este sétáltam haza, és összetalálkoztam a fiúm barátaival. Ő maga is velük volt. Nem engedtek tovább, gondoltam viccesek akarnak lenni. Még nevettem is. Csak aztán kiderült, hogy nem. Nagyon nem. Először fogdosni kezdek, majd egyre erőszakosabbak lettek. Ütni, rúgni kezdek, majd…a bokorban megerőszakoltak. Vagyis először egy srác. Majd…a következő nap a másik. Nem tudtam senkinek szólni. Nem hittek nekem. Anyának nem beszéltem róla, mert nem mertem. Majdnem egy teljes éven keresztül bántottak. Minden egyes alkalommal végig nézte az a fiú, akit szerettem. A lány barátaim kiutáltak, hogy ilyeneket terjesztek a fiú csapatról, akik az iskola „nagy menői” voltak. Először ők, aztán az iskola. Undorító, álpletykák keringtek rólam. Vagdosni kezdtem magam. Úgy gondoltam nincs kiút. Második évben békén hagytak. Többet hozzám se szólt egyik se. Innentől számíthatom, az esténkénti zuhany alatti sírásaim. Csak abban az időben pengével kaszaboltam magam pluszba. Saját árnyékomként sétálgattam. A jegyeim egyre jobban romlottak, éppen hogy átrugdostak a vizsgákon. Utolsó előtti szemeszterben, egyik este leültem anya elé, és mindent elmondtam neki. Rendőröknek nem tudtok szólni, mivel a bandavezér apja befolyásos ember. Tuti eltusolta volna az ügyet. Rengeteget segített anya. Minden este megbeszéltünk mi van, hogy vagyok. Bár tizenkilenc éves voltam, segített a tanulásban, mint egy kisgyereknek. Pszichológushoz anyagi okokból nem tudtam járni, anya vállalta fel ezt a szerepet. Rengeteget segített. Csak a tanulás és a balett volt nekem anya mellett. Jegyeim újra jók lettek, újra rendesen, kiemelkedően csináltam a mozdulatokat. Bár otthon, este, magányomban rengetegszer előjöttek az emlékek, de az idő begyógyította sebeket. Csak sajnos ezek túl mélyek voltak ahhoz, hogy örökre eltűnjenek. Fehér hegek maradtak. A testemen is, és az elmémben is. Végre végzőslettem. Szinte egy pillanat alatt eltelt az év. Állás ajánlatot kaptam, a kiemelkedő teljesítményemért az Operában. Még inkább utálat tárgya lettem, de nem érdekelt. Semmi. Csak az, hogy lehet, megvalósul az álom, miszerint én lehetek Mária hercegnő a Diótörőben. Az Operában. Rengeteg ember előtt. Sajnos nem így lett. Első alkalommal megkaptam, hogy bár pontosan, és szépen csinálom, az a kis plusz nincs meg, így hát nem kapok főszerepet. Épp elég sok fájdalom ért. Az álmom összetörése már semmi nem volt. Egy vállvonással nyugtáztam, hogy a százhetvenöt centis, vékony, sötétbarna hajú, mogyoróbarna szemű szépség kapja a főszerepet. A Hattyúk Tavában, legalább a hat hattyú között lehettem az egyik. Életem legnagyobb szerepe még most is. Borzalmas múltam van. Minden egyes percére fájdalom visszagondolni. Elfeledni a borzalmas múltat, élni a jelent, reménykedni a jobb jövőben! Ezt vallom én…mindent a jövőért.