Szünet

Hát sziasztok. Nem akarom senki idejét rabolni, szóval csak annyit mondok, a blog szünetel. Nem tudom egyenlőre meddig (egy hét, egy hónap, vagy esetleg végleges zárás). Őszintén, mostanság nem érzek ambíciót arra, hogy írjak. Nem mintha nem imádnék írni, de valahogy se ihletem, se kedvem hozzá... . Akit érdekel, esetleg érint, attól elnézést kérek...több mondani valóm igazából nincs:). Viszlát, legalábbis egy időre biztos!

~22.

Levegőért kapkodok. Sötét van. Tapogatózni kezdek. Szinte jeges, fém falak vesznek körbe, a levegő is hideg. Mozogni is nehezen tudok. Zsibbad mindenem. Az agyam, lassan kezdi helyre rakni a dolgokat. Orvosnál voltunk, aztán hazafelé jöttünk. Engem…meglőttek. Basszus, basszus! Egy hullaházban vagyok! Kezemet, lábamat rágatva dörömbölök, közben segítségért kiabálok. Zajt hallok kívülről, majd nyílik az apró ajtó. Egy harminc körüli férfit pillantok meg, aki kikerekedett szemekkel néz. Valószínűleg sokkot kapott… . Még csak most veszem észre, hogy teljesen meztelen vagyok, ezért magam elé kapom a kezem.
- Elnézést…kaphatnék valami ruhát? – motyogom dideregve. Bólint, majd az ajtó felé veszi az irányt. Én követem. Fehér pongyolát nyom a kezembe, amit gyorsan magamra öltök – Mióta vagyok itt?
Néma. Még mindig.
- Én…azt hittem meghaltam. Vagyis…meglőttek, nem? Más is azt hitte, azért vagyok itt, és maga azért kapott sokkot. De én nem haltam meg! Miért? A halottakat nem szokták felboncolni? Mi történt?! Mondjon, már valamit kérem! – a végén már kiabálok. Erőt vesz magán az alacsony, fekete hajú halottas házas, majd sóhajt.
- Egy hete van nagyjából, nem tudom, hogy élte túl, vagy mi történt, felboncolni a családja nem engedte, a kisbabája miatt. – hadarja el, egy szuszra. Arcon csap a felismerés. Jézus istenem! Ugye életben van még…?
- Most pontosan hol vagyunk? – kérdezem gondolkozva.
- Hírességek körzetének a szélén.
- Esetleg…tudna rajtam segíteni? El tudna vinni orvoshoz…
- Persze. – bólint. Már jóval nyugodtabb hangon. Mögötte sétálok ki az ajtón, magunk mögött hagyva a szintén sokkot kapott portást. Első utunk az orvoshoz vezet, aki számomra egy teljesen idegen, nő. Tom, akinek az autóban időközben megtudtam a nevét, ruhákat szerez nekem.
- Jó napot. – lépek be az orvosi szobába.
- Jó napot. – mosolyog rám kedvesen egy szőke, idősödő doktor nő – Feküdjön, föl kérem. – mutat az ágyra. Szívverésem szapora, légzésem egyeletlen. Biztató mosolyt küld felém a hölgy, amitől, kissé megnyugszom. Némán húzogatja a hasamon a műszert, amit már régen láttam. Mintha évek teltek volna el, pedig csak egy hét… .
- Életben van a magzat. – mondja ki a nagy csendet megtörve. Könnyek szöknek a szembe attól a hatalmas kő lezuhanásától a szívemről – Viszont nagyon le van gyengülve. Egy-két hétig, a szokottnál jobban kell figyelni rá, illetve amint hazamegy egyen valamit. Ha lehet, táplálót. Gyümölcsöt mindenképpen.
- Rendben. – bólintok.
- A férjének mondja meg, hogy…
- Az úr…nem a férjem…- vágok közbe – és még nem is a gyerekem apja…- teszem hozzá, mire felnevet a doktor nő.
- Értem. – bólint mosolyogva – Akkor a kedves segítőjének mondja meg, hogy vigye el azonnal enni.
- Rendben. – bólintok újra – Viszontlátásra. – lépek az ajtó elé.
- Viszlát. – hallom utoljára a hangját. Kint Tom vár rám, ruhával a kezében.
- Köszönöm! – veszem ki a kezéből – Mindjárt jövök, a mosdóban átöltözöm.
Másodpercek alatt magamra rángatom a ruhám, majd a cipőm. Tükörbe nézve egy ismeretlen nő néz vissza rám. Hatalmas lila karikák, kócos haj. Pont, mint egy hulla. Mi van, ha tényleg az vagyok? És ez a menny? Ha így van…elég nagyot csalódtam benne… . Egy kiadós alvás kellene, most azt agyamnak úgy érzem… . Ujjaimmal összerendezem a hajkoronám, hideg vízzel lemosom az arcom, majd elvégzem a szükségletem, ami egy hete nem történt meg. Erről jut eszembe…az ember nagyjából két napig bírja ki víz nélkül (plusz, mínusz egy nap) és én mégis élek…elképzelni sem tudom, hogy… . A rengeteg kérdést, Tom szakítja félbe.
- El kell vinnem, enni, mielőtt hazamegy. – áll föl a váró székéből. Igazán csak most tűnik fel hogy mennyire éhes vagyok és szomjas… .
- Maga szerint…
- Tegezzen nyugodtan. – szakít félbe.
- Akkor te is. – mosolyodok el – Szóval szerinted, hogy éltem ezt túl? Étlen, szomjan feküdtem egy héten keresztül egy hullaházban… .
- Őszintén? Fogalmam sincs. Tényleg. Miután túl élted, hogy hátba lőttek, ezen már meg sem lepődöm.
Felnevetek, de…még is…igaza van.
- A háborúval mi van? – kérdezem már a kocsiba ülve, evés közben.
- Hamar vége lett. Ahogy jött, úgy ment. Teljesen tönkre ment a rendszer. Mindenki szabadon jár-kell, miután a főnököt megölték.
- Megölték?! – nézek rá kikerekedett szemekkel.
- Igen. De ha hiszed, ha nem, ez nem egészen jó. A kintiek örülnek csak neki. A hírességek nagy része nem…ja, és a talpnyalóik se, akiket sorba ölnek meg a kintiek.
- Nem teljesen tudok eligazodni ki-kicsoda az elmondásodban. – rázom meg a fejem.
- Mindegy. – legyint – A lényeg az, hogy ha ez sokáig így marad, vége a földnek. Az emberek nem dolgoznak, vagyis el fog fogyni az élelmiszer, illetve minden más is, ami az élethez szükséges lehet. Úgyhogy gáz van.
- Ahhoz képest, egész nyugodtan meséled…- nevetek föl hitetlenül.
- Egy halottas házban dolgozom, lakásom nincs, családomat megölték…elhiszed, hogy nekem mindegy? – mosolyog rám. Az alsó ajkam harapdálva bólintok. – Inkább hazaviszlek. Úgy sejtem, viszont téged várnak már. – indítja el az autóját. Némán telik az út. Egyre idegesebb vagyok. Mi vár vajon otthon? Hasamat simogatom, ami már szépen kerekedik. Mocorgást érzek lentről, ami boldogsággal tölt el, ugyanis, így tudom, biztos jól van a bent lakó.
- Nagyon szépen köszönök mindent! – fordulok Tom felé, mikor leparkol a ház előtt.
- Semmiség. – rázza a fejét. Esetlenül átölelem, amit először nem ért.
- Esetleg…bejönnél…? – válok el tőle.
- Nem hiszem, hogy most rám lennének kíváncsiak…- mosolyog rám, miután kiszálltam – remélem, minden rendben lesz.
- Rendben. – bólintok – Még egyszer köszönök mindent. Nélküled…nem is tudom mi lett volna…
- Ne gondolkozz ezen…- sóhajt – inkább menj.
Szófogadóan becsukom az ajtót, majd a bejárat felé veszem az irányt. Amint belépek a kapun, Tom elhajt. A gyomrom liftezni kezd, szívem hevesen ver. Állok az ajtó előtt, és nem merek belépni. Remegő kezekkel nyúlok a kilincs után. Amint belépek, megborzongok az érzéstől, miszerint itthon vagyok. Halk beszélgetés hallok a nappali felől. Lassan sétálok, félek, ki fogom dobni a taccsot… . Vörös szemek, hatalmasra nyílva néznek rám. Olyan hirtelen történik minden, hogy már nem is tudom, ki ugrott először a nyakamba. Anya és Hannah beszélni sem tudnak a zokogástól, és ahogy látom, mások is elpityeredtek az érkezésemtől… .
- Hogy…hogy történt ez?! – szólal meg először anya.
- Nem tudom. – rázom a fejem – Én…egyszer csak felébredtem. Nem tudom. – ingatom a fejem sírva, és mosolyogva.
- De…te…olyan voltál…mintha meghaltál volna…Patrick karjába haltál meg! – motyogja Pete. Patrick. Úristen. Mit élhetett át…senki mást nem akarok most megszeretgetni, csak is őt. Kisebb tömegem mögött, kábán álldogál.
- Szerintem menjetek föl…de utána gyertek vissza, mert beszélned kell! – szól anya, mikor látja, hogy csak állunk egymás előtt. Előtte sétálok föl a lépcsőn. Gondosan bezártuk az ajtót, de még mindig csak álltunk. Meg akarom érinteni minden egyes négyzetcentiméterét, de egyszerűen nem tudom, hol kezdjem, mit csináljak… . egészen közel lépek hozzá, kezem az arcához emelem, ujjaimmal megcirógatom. Hirtelen elkapja a karom, majd az ajkát az enyémnek nyomja. Hallom, hogy szipog. Érzem a meleg könnycseppeket a számon, az arcomon. Kezét mindenhol végig csúsztatja rajtam, nm tud megállapodni egy helyen, én is ugyan ezt teszem. Közbe az ajkunk egy másodpercre sem válik el egymástól. Hátrál az ágyhoz, magával húzva leül rá, engem az ölébe ültet, lovagló ülésbe, hogy a hasam is elférjen kettőnk között.
- Nem tudom elmondani, mennyire nagyon hiányoztál. – motyogja, a kezeimet egymáshoz szorítva – Ugye…?
- Jól van. – dörgölöm az orrom az övének – Csak kicsit gyenge, de jól van.
- Elképzelni sem tudom, hogy ez hogy történhetett…- rázza a fejét – remélem nem csak álmodom…
- Nem…- rázom a fejem mosolyogva.
- Annyira fájt…újra elveszteni a két, számomra világot jelentő személyt…- összefacsarodik a szívem, ahogy a könnyes szemét látom – egy percet sem aludtam…minden egyes, rohadt alkalommal, mikor lehunytam a szemem, feljött újra a kép arról, ahogy a földön térdelek veled…és…te…nem vettél levegőt…nem volt pulzusod, mégis itt vagy! Ezt biztos, hogy csak álmodom…- cirógatja végig a combom.
- Nem. – nevetek föl – Tényleg itt vagyok…vagyunk. – utalok a pocak lakónkra.
- Nagyon remélem…- nevet föl halkan. Majd lágy csókot lehel a számra. Amennyire csak tudok, közel csúszik hozzá, majd a nyaka köré kulcsolom a kezemet. Pólója alá csúsztatom a kezem, végig simítok a hátán, majd le a pólója széléig, amit lerántok róla. Fizikai fájdalmat érzek, hogy megérintsem, ahogy ő is engem…
Nappaliba ülünk. Mind. Félig már nyolcan. Beszélgetünk, rólam. És mindenről. Kint, minden összeomlott, pár órával ezelőttig itt, bent is. De most itt ülünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne…annyi minden történt velem, mióta megszülettem…mióta ismerem négyőjüket…szinte, minden napra jutott valami…és…mi tényleg itt ülünk. Együtt, félig nyolcan…

The End

~21.

Két hónap telt el, Patrick szülinapja óta. A dolgok…eléggé felhalmozódtak. A számomra legfontosabbal kezdem, vagyis azzal, hogy terhes vagyok… . Nagyjából…a szülinapi este után két héttel jöttem rá, hogy valami „nincs rendben”, illetve a fülem műtéte, ami az orvosnak, már-már rutin műtét volt… . 

*Egy újabb reggel, mikor a vécé ülőkén ülök. Borzalmas hányingerrel kelek, rohanok a mosdóba, de végül semmi. Ezt, a szinte napi problémát, senki nem vette észre még eddig, ugyanis egy órával minimum később kelek mindenkinél mostanság, és már megint éhes vagyok. 

- Elmegyek, kicsit sétálni. – állok meg a nappaliba, immáron felöltözve.

- Ne menjek veled? – lép mellém Patrick.

- Nem, hamar visszaérek, csak kiszellőztetem a fejem. – mosolygok erőltetetten.

- Ugye, nem lesz bajod? – néz rám aggódó tekintettel, miközben végig simít az arcomon – Biztos nem vagy beteg? – néz rám kérdően, a tüneteimre utalva, amiket ezek szerint észrevett.

- Nem. Egészen biztos. – rázom a fejem, majd elválok tőle – Sziasztok.

- Szia. – egy hangú, kissé aggódó köszönés kíséretében lépek ki a házból. Még régebbről ismerek egy orvost, remélhetőleg még életben van… . Idegesen lépkedek a meleg tavaszi napsütésben. Mi van, ha tényleg terhes vagyok? Nem a miatt aggódóm, hogy gyerekünk lenne, hanem mi lenne vele egy ilyen világba? Most már szinte biztos vagyok, hogy háború lesz. Ami sajnos nem egy-két hétig tart… . Fél óra séta után az épület előtt vagyok. Azonnal behívnak. Aránylag modern rendelőről van szó.

- Annie! Jó napot! Mi járatban erre felé? – mosolyog rám kedvesen a negyvenes évei végén járó, őszülő férfi.

- Jó napot, Jack. Én…nem vagyok benne biztos, de…- sóhajtok – minden reggel hányingerrel ébredek, rengeteget alszom, illetve folyton éhes vagyok…

- A menstruációja késik esetleg? 

Megrázom a fejem.

- Nem kell még megjönnie. 

- Értem. Feküdj föl, kérlek. – mutat a mellette lévő ágyra. Nagyjából kényelembe helyezem magam, majd felhúzom a pólóm, illetve kicsatolom a nadrágom. Mr. Stone egy röntgen műszert helyezem a hasamra, majd mozgatni kezdi azt. A képernyőn, feltűnik egy igazán apró magzat. Mérete egy borsóéhoz hasonló. A műszeren lévő gombot, néhányszor megnyomja, így már teljesen élessé válik a kép, amin látszik, minden apró kis része. Egyszerre fog el a félelem és az öröm – Ez bizony, egy két hetes magzat. – hajol közelebb a képernyőhöz – Leszállhat. 

Nadrágom visszagombolom, majd lecsusszanok az ágyról. A gépből, az előbb látott, kinagyított kép, papír formájában jön ki, amit az Jack a kezembe nyom. Félelmem észre vehetően villog az arcomon.

- Maga szerint…mindképpen meg kell születnie ennek a gyereknek…? – kérdezem szaporán véve a levegőt.

- Annie, én sose voltam az abortusz híve, de nem mondhatom, meg magának mit tegyen. Amíg nem beszélt a férjével…

- Barátommal. – helyesbítek.

- A barátjával…addig ne döntsön erről. Hacsak jobb, hogy nem tudja meg.

- Nem-nem. Erről szó sincs, csak…félek. Tudja, egy ilyen világba…nem jó gyereket szülni…féltem őt…már most.  – motyogom. 

- Nincs félni valója. Ha jól hallottam, a barátja híresség, így még kisebb a kockázat. Minden rendben lesz. – mosolyog rám biztatóan – Jövő hónap ilyenkor jöjjön újra. Akkor többet mondhatok.

- Rendben, köszönöm. – mosolygok rá kedvesen, majd az ajtóhoz lépek.

- Ja, és Annie! A helyében összeházasodnék…jobban tolerálják a házagásba születő gyereket.

Válaszom mindössze egy bizonytalan bólintás, és már kint is vagyok az épületből. Hazafelé végig a kapott képet nézegetem. Igazából fel sem tudom fogni, amit látok. Egy aprócska élet. A mi aprócska életünk. Eszembe jut, az első találkozásunk Patrickkel…ahogy leránt a kerítésről, majd ahogy én a fölre terítem… . Aztán…az a borzalmas időszak, mikor szint egyáltalán nem beszéltünk, Nora…most pedig…kisbabánk lesz! Milyen anya leszek? Semmit nem tudok az anyaságról…és az a bizonyos anyai ösztön…bennem lesz? Vagy ez a féltés, már az lenne? Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy majdnem elmegyek a ház előtt. Nagy levegőt veszek, majd belépek. Szokásos kép fogad. egy olyan kép, ami nyugalommal tölt el. Hogy mondjam el? Valami különleges kell ilyenkor, nem? Zsebemből előhúzom a kis borsót, majd a nappaliba sétálok és lerakom az asztalra, jól látható helyre. Egy emberként, köszönés nélkül hajolnak fölé. Anya is berohan a konyhából a nagy csöndre. Kikerekedett szemek, pár másodpercnyi csönd. Elsőnek a nővérkém pattan föl, újdonsült barátja mellől, akivel ketten, a nappali kanapéján osztoznak éjszakára (is). 

- Úristen, nagynéni leszek! – ugrik a nyakamba.

- Én meg nagymama! – ujjong vidáman anya.

- Én meg…apuka. – pillant föl rám Patrick kába mosollyal.

- Ugye, lehet egy gyereknek három keresztapja? – néz rám Joe felvont szemöldökkel, mire felnevetek. Könnyek szöknek a szemembe a pillanatról. Minden kétségem elszáll, egy pillanat alatt. Sorba kapom az öleléseket, anyával együtt sírunk, majd együtt nevetünk azon, hogy együtt sírunk. Patrick marad a végére, aki csak néz és mosolyog. Lassan kel föl a kanapéról, közel lép hozzám. Homlokát az enyémnek támasztja, majd végig simít az arcomon.

- Köszönöm. – mindössze ennyit mond. Ez a „köszönöm” nekem többet jelent, egy „szeretlek”-nél. Csak ő és én tudjuk, miért. Olyan lágyan és édesen csókol meg, mint még soha. Pólóm alá csúsztatja a kezét, megcirógatja az alhasam.

- Az orvos…akinél voltam, azt mondta, szerinte biztonságosabb lenne, ha mi…összeházasodnánk. – suttogom. 

- Annak örülök…- mosoly, majd a zsebébe nyúl. Egy tényleg apró dobozt húz belőle ki. Azonnal tudom, mi van benne. A hirtelen sokk miatt megszólalni sem tudok, éppen csak az után, mikor a gyűrűs ujjamra húzza a vékony, mégis gyönyörű aranygyűrűt, aminek a közepén, egy apró kő van…olyan apró minden, mégis…talán ezek életem legcsodálatosabb percei. Nem éppen halkan, sírni kezdek, de a szipogásokból a fülemnél, nem csak én. A tudattól, hogy talán Patrick is sír, még inkább bőgni kezdek. Könnyfátylon keresztül látom, hogy a csodálatos kisbabánk rokonsága, mosolyogva figyeli a megható jelenetünk.*

~Ezek után az események felgyorsultak. A kritikus, tizenkét hetes időszakot túléltük, illetve a kicsiny, mégis csodálatos esküvőt véghezvittük. Persze a dolgokat beárnyékolta a háború. A mi házunk persze dupla védelmet kapott, jó pár tényező miatt…~

Meleg, napsütéses időben sétálunk hazafelé Patrickkel, kézen fogva az orvostól, aki időközben nem messze költözött, ugyan is háborús övezet lett a kórház, ahol dolgozott. Ma derült ki, hogy kisfiút várok, így természetesen ez a téma. Mélyen, belül érzem a háborút. A hírességek körzetét lezárták, amiből se ki, se be nem lehet menni, senkinek. Nem mintha, eddig mi olyan sokat jártunk volna ki… . Vidám csacsogással ütöm el az időt. Már majdnem a háznál vagyunk, mikor elakad a lélegzetem. Patrick meleg kezei, hirtelen elengednek, majd utánam kapnak. Homályosan látok egy alakot, fegyverrel a kezében. Hangokat már nem igazán hallok, de látom, ahogy egyre több az ember. Rohanó, ideges emberek. Patrick tart a kezében, a földre rogyva. Könnyek folynak végig az arcán, egyre sűrűbben. Nem hallom mit mond. Szemem lehunyom. Olyan, mintha aludnék. Talán…örökre?