VI.

*Patrick szemszöge*

Idegesen járkálok föl-alá a szobámban, néhányszor beletúrok a hajamba, ami következtében, lecsúszik a kalap a fejemről, majd a földön landol. Gyors mozdulattal felkapom onnan, majd a szekrényre teszem, a többi mellé. Miért ő? Miért pont az ő anyját kellett, apámnak feleségül vennie? Bár máshogy lett volna… akkor… olyan egyszerű lenne minden! Szakítanék Clary-vel és minden bonyodalom nélkül összejönnék Bianca-val… Én nem mondom, hogy nem szeretem Claryt, mert akkor hazudnék. De számomra ő olyan, mint a húgom. Rosszul érzem magam, ahányszor megcsókol, vagy éppen lefekszem vele… egy éve fordultak meg az érzésem a két lány iránt, azóta fordítva működik az agyam. Mikor Clar-rel vagyok, bármilyen módon, Bi-t képzelem oda… ahányszor megcsókolom az állítólagos barátnőm, mindig Bianca csodálatos, édes, rózsaszín, telt ajkait gondolom a számra… próbálok elvonatkoztatni, és Clary csókját élvezni… de… egyszerűen nem megy. Alig néhány órája ment el, de már most hiányzik és még egy hónap. Blair hangja zökkent ki a gondolataim közül.
− Patrick, le tudnál jönni? Itt van Athina Canasz.
− Megyek már. – szaggatottan felsóhajtok, majd elindulok lefelé. Nálam, néhány centivel alacsonyabb, már-már betegesen vékony lány álldogál a nappaliban. Sötétbarna, szinte fekete haja, szépen keretezi a csontos arcát, amin két, hatalmas barnaszem nézelődik. Csinos lány, de nem éppen az esetem.
− Szia. – köszöntöm mosolyogva.
− Szia, te vagy…
− Patrick. – bólintok, megszakítva a gondolatmenetét, amiben a nevemet kereste.
− Igen, persze…− nevet föl kínosan – Én Athina vagyok, de jobban szeretem, ha Nináznak.
− Nagyon örülünk, hogy itt vagy Nina! – mosolyodik el Blair – Érezd magad otthon, ha bármi baj van, szólj bármelyikünknek!
Úriember módjára, segítünk felvinni apával a csomagjait a vendégszobába, amíg ő, Blairrel beszél. Bianca, csukott szobaajtaja előtt állok, mintha várnék valamire. Vagy épp valakire.
− Hiányzik? – apám hangjára leszek figyelmes magam mellől, aki épp, fél kézzel átkarolja a vállam.
Megrökönyödve nézek rá. Szabadkozni próbálok, de megállít.
− Nincs ezzel semmi baj. Még, ha csak mostoha, de akkor is testvérek vagytok. Már lassan négy éve. – csapkodja meg a vállam barátságosan.
Hangosan fújom ki, az eddig bent tartott levegőt.
− Igen… persze… hiányzik. – mondom őszinte szomorúsággal, bár máshogy értelmezzük ezt mindketten.
− Elhiszem. – mosolyodik el, majd ellép tőlem – Nem hívod ma meg Claryt vacsorára? Biztos szívesen megismerné ő is Ninát.
− Nem, vagyis… sajnos ma dolga van. Egész napos… családi dolog.
−  Értem. −  bólint −  Na, hagylak, ismerkedjetek kicsit. – bók a fejével a vendégszoba felé, majd lesétál a lépcsőn. Nina ideiglenes szobájába megyek, ahol az említett lány, nyitott bőröndök mellett üldögél a földön.
− Bejöhetek? – kopogtatok az ajtófélfán.
−  Persze. Gyere csak. – meleg mosolyt küld felém, A nem túl nagyszobában, pont egy lépést kell tennem oldalra, hogy az ágyra tudjak ülni.
− Egyébként… hogy-hogy ilyen jól tudsz angolul? Mármint… szinte, teljesen akcentus nélkül beszélsz.
− Apukám mexikói, és bár hamar Görögországba költözött, mégis megmaradt nála. A szülei fontosnak tartották, hogy jól tudjon angolul, ezért, míg otthon lakott, felváltva beszéltek hozzá spanyolul és angolul. Költözés után, a spanyolt, próbálta teljesen kiiktatni az életéből… lelki okok miatt. Az angolt, viszont tovább fejlesztette, és születésünk után is megtartotta ezt. Legtöbbször, otthon is angolul beszélünk. Persze görögül is tudok, de… számomra fontosabb az angol. Terveim szerint, egyetemre, már itt, az Államokban fogok járni. – magyarázza egy huzamban. Állam megfeszül, mikor visszagondolok rá, mit is mondott. „Születésünk”. Övé, és még…
−  Van testvéred? – kérdezem hirtelen.
− Igen, egy bátyám van. – bólint, miközben, elkezdi felakasztani a ruháit a szekrénybe. Idegességem, egyre csak fokozódik. Szemem előtt, egy jóképű, magas, napbarnított bőrű, izmos, mexikói srác képe villan be. Majd Bianca gyönyörű arca, ahogy a srác arca felé közelít, majd ahogy az ajkuk összeér… megremegek a képtől, a hányinger kerülget.
−  Baj van? −  néz rám kérdően Nina.
− Nem, nincs. – rázom a fejem, ezzel terelve a gondolataim.
− Elképesztő nagy nőcsábász, de tud, igazán szeretnivaló is lenni. – mosoly bele szeretetteljesen a szekrénybe a lány.
Zseniális. Ezzel most igazán megnyugtatott.
− És te? Bianca-val mostohatestvérek vagytok, ha jól tudom. Amolyan Hamupipőkés viszonyt képzeljek el, vagy szeretitek egymást? – kérdezi nevetve, de az arckifejezésem láttán elkomorodik.
− Mi… jóba vagyunk…− motyogom. Látom az arcán, hogy tudja, valami mély dologba nyúlt bele.
− Tudom, nem ismerjük egymást régóta… pontosan fél órája, de nyugodtan elmondhatod. – néz az szemembe komoly arccal. Most mondjam el, hogy szerelmes vagyok a mostohahúgomba? A barátnőm helyett? És én se vagyok neki közömbös?
Csak egy bólintással nyugtázom az ajánlatát. Vidámabb témát dobok be.
− Ha szeretnéd, később körbe vezetlek a városban.
− Igen! Vagyis, rendben, köszönöm! – bólogat izgatottan. A pakolás további része csendben telik. Ő teljes erejéből a dolgára koncentrál, én a gondolataimba mélyedek, amik, leginkább Bianca körül forognak. De, hogy mi van Clary-vel? Fogalmam sincs. Három napja beszéltünk, utoljára, de akkor is hamar lerázott a „családi program” ürüggyel. Elképesztő átlátszó már ez a duma. Minden második héten ezt mondja… komolyan, ennyit egy ember nincs a családjával. Komolyan, már nem is bánnám, ha szakítanánk. Sőt. Örülnék. Annak még jobban, ha ő dobna ki, mert akkor nem lenne lelkiismeret furdalásom, amiatt, hogy összetörtem esetleg a szívét. De ha megtudom, hogy megcsal… esküszöm, az orra alá dörgölöm, hogy már régóta nem érzek iránta szerelmet. Nem vagyok egy bosszúálló fajta, de a megcsalásnál kevesebb undorítóbb dolog van. Eleve, a hazugság egy rohadt dolog.
− Nagyjából készen vagyok a pakolással… szóval… ha neked jó, szívesen körbe néznék a városban. – szólít meg Nina, ezzel kiszakítva a bambulásból.
− Ja, öm, persze, mehetünk! – pattanok föl az ágyról. Jól öltözz föl, mert nincs túl meleg itt ilyenkor, leginkább a szél miatt. – mondom, mielőtt kilépnék a szobájából. Telefonom felkapom a szobámban lévő asztalról, amire két üzenetem is érkezett. Egy Petetől, amiben azt üzeni, holnap toljam oda a seggem próbálni… a másik viszont Biancatól jött. Egy mosolygós, napszemüveges selfie, amin a Földközi-tengerrel pózol. Fehér arcát, megpirította egy kicsit a nap, de épp csak annyira, hogy egy kis színe lett, ez alatt a rövid idő alatt. Ilyen békésnek, vidámnak és elképesztő gyönyörűnek, talán egyszer láttam még ezen kívül… Azon az estén… a karjaimban. Azóta, nem is beszéltünk róla. Meg sem történtnek vettük, pedig, istenem, nagyon is megtörtént! Azóta is a fejembe van az kép. Ajkai szét nyílnak, szemei lazán lehunyva, feje a párnába fúródik. Csípőjét a kezemnek tolja, amennyire csak tudja. Teljesen elveszett. Nyöszörgései és sóhajai álmomban is „kísértenek”.
Mérgesen rázom meg a fejem, eltörölve az újra feltörő emlékeket, majd egy újabb, ideges pillantást vetek az egyre szűkülő nadrágom ágyékrészére. Mikor kilépek a szobámból, Nina a földet pásztázva, hátul, összekulcsolt kézzel vár rám. Már kabátban.
− Mehetünk. – állok meg előtte, mire felkapja a felét, majd bólint. – Elmegyünk Ninaval, megmutatom neki a várost. – szólok be a konyhába, amire egy egyhangú „oké” a válasz, majd kilépünk az ajtón. Az unásig ismert, Millennium Parkig csendesen telik az út, legalábbis kettőnket tekintve. A chicagói nyüzsgés, számomra már megszokott, neki viszont új és érdekes. Nem győzte kapkodni a fejét a számára új helyszínek és emberek között. Igazából csak a netről és a földrajz óráimról ismerem Görögországot, de még így is tudom, teljesen más, mint Chicago. Sőt. Európa, főleg keleti és déli része, különbözik Amerikától. Egyszer voltam két éve, tavaszi szünetben, Angliában, azon belül is Londonban, de szeretném megnézni a többi részét is… leginkább úgy, hogy előtte, vagy utána, egy teltházas koncertet adunk le a srácokkal…
Park felé sétálva, először Nina töri meg csendet.
− Gyönyörű város Chicago. – néz körbe a felhőkarcoló csoportok között. Felvont szemöldökkel mosolygok rá.
− Hát… a maga módján tényleg az. – egyezek bele végül. Miután fotózkodott a Cloud Gate-tel és megcsodáltuk a Crown Fountain-t, tettünk egy kört a park többi részében, egy hatalmas, vattacukorral ültünk le egy padra.
− Már tudom, hogy kérdeztem, de… mi van Biancaval? Mármint milyen a viszonyotok. Bocsánat tényleg, hogy már másodszorra kérdezem, de nagyon érdekel. – magyarázza a vattacukor mögül a lány. Finoman eltolom a kezét, hogy lássam az arcát. Két kérdő, barátságos szempárral találom szembe magam. Nem tudom miért, de valahogy úgy érzem, ebben a lányba megbízhatok. Talán ad egy, esetleg két jó tanácsot ezzel kapcsolatban.
− Na, jó…− fújom ki szaggatottan a levegőt. Első találkozásunktól kezdem mesélni a történetünk. Akkor mi volt, hogy éreztem iránta, és hogy most hogy érzek. Mi változott, mit szeretnék, hogyha változna. Meg úgy általánosságban az egészet. Még azt a bizonyos estét is. Kissé meglep a már-már intim részletességem, de tényleg bízom ebbe a lányba. Mintha, ezer éve a barátom lenne.
Történet végeztével, egy ideig csendben ül. Kezdenék aggódni, hogy ennyire nem érdekelte, de megszólal.
− Őszinte legyek vagy kedves? – sóhajt föl bekapva egy hatalmas adag rózsaszín pamacsot.
− Olyan nincs, hogy mindkettő? – nevetek föl.
− Akkor őszinte… nagyon nagy szarban vagytok. – mondja, miután lenyelte a ragacsos édességet. Nehézkesen veszem a levegőt.
− Van esély… bármire is?
− Tekintve, hogy valószínűleg, nem egyoldalú a dolog, van. Az is így előny, hogy csak mostohatesók vagytok. – megint felnevetek – Igazából csak a szüleitektől függ. Ha jó fejek, jól fogadnák. De ezt csak te tudhatod. A barátnőddel meg mindenképp beszélj, mert tuti kamuzik. – megint eszik – Ennyi családi program egy ember életében nincs. − rázza a fejét értetlenül. Én bólintok.
− Ezek szerint, mégsem vagyunk akkora szarban. – mosolyodok el.
− Persze. Sőt. Nem értem miért szenvedtek. Csak jól esett kimondani, mintha tényleg valami lehetetlen dolog lenne.
Hangosan nevetek.
A nap további részében oldottan beszélgetünk, mint két régi, jó barát. Járjuk a várost, várva, hogy este legyen, és úgyis láthassa Nina. Egészen héttől tízig csodálja a fényeket. Ábrándos tekintetéből sok mindent ki lehet olvasni, miközben a túlparti fényeket csodálja. Vágyott ide. Mindennél jobban. És maradni is akar. Ennek hangot is ad.
− Kiskorom óta el akarok jutni az Államokba. – pillant le a cipőjére – Mióta az eszemet tudom, imádom a zenét és szeretnék ezzel foglalkozni… de sajnos tudom, otthon, nem tudnék világhírű lenni és az USA… a hírességek hazája. Az egyetlen igazi, nagy álmom, hogy egyszer énekesnő leszek. – mered újra a távolba – Meg úgy általánosságba… mindig is el akartam ide jutni. – nevet fel, de tudom, hogy könnyezik közben. Érdekes ezt ilyen nyíltan hallani. Egyek az álmaink, azt leszámítva, hogy én már itt születtem.
− Ezt miért nem mondtad korábban? – kérdeztem mosolyogva.
− Mert nem kérdezted! – töröl le egy könnycseppet nevetve.
− Tulajdonképpen én is ezt szeretném elérni… hogy egyszer híres legyek… bár nem egymagamba, hanem a bandánkkal. – húzom féloldalas mosolyra a szám. Egy döbbent pillantást látok meg a szemem sarkából.
− Te egy bandába játszol és ezt eddig nem is mondtad? – tátja el a száját.
− „Nem kérdezted.” – idézem magát.
− Jól vanna’. – löki meg a karom nevetve.
− Holnap megyek próbálni… ha szeretnél, eljöhetsz. – ajánlom fel neki, ő azonnal lecsap az ajánlatra.
− Ki nem hagynám!
− Ezt megbeszéltük. – bólintok mosolyogva – Lassan indulnunk kéne. – pillantok rá a telefonomra, amin az óra negyed tizenegyet mutat és tíz nem fogadott hívást, illetve öt üzenetet. Hoppá.
− Úgy érzem, otthon nem fognak örülni…− húzom föl a földről Ninát – gyere, siessünk!
Rekordidővel érünk haza, de a szülők kicsit se boldogak.
− Úristen, végre! – pattan föl Blair a kanapéról – Rengetegszer hívtunk Patrick! Azt hittük, valami bajotok esett! – a mérge, rögtön elpárolog, csak egy megkönnyebbült sóhajt hallat.
 − Nekünk lesz még beszélni valónk! – néz rám szigorúan apám.
− Jaj, David, hagyjad. – legyint lemondóan Blair – Hagy, pihenjen. Ráér a fejmosás holnap. – kuncog.
Apám a szemét forgatja, majd ő is csak legyint.
− Azt hiszem… én megyek és lezuhanyozom. – hátrál a lépcső felé Nina.
− Nina, szívem, a fürdőben van tiszta törölköző, aztán, ha éhes vagy, maradt még vacsora.
A lány csak bólint, majd felsiet.
A szülők fáradtságra hivatkozva felmentek, Nina, nem sokkal később lejön hozzám, már frissen fürödve. Szinte látom az illatfelhőt körülötte, mikor lehuppan mellém az étkező asztalhoz. Még vacsora közben is beszélgetünk, de nem túl nagy témákról. Zene, filmek, egyebek. Ennek végeztével én is lezuhanyozom, majd jó éjt kívánunk egymásnak, s mind a ketten elvonulunk a szobánkba. Üzeneteimet böngészem, amiből kettő a szülőktől, egy a szolgáltatótól jött, viszont egy újabb Petetől és Biancától. Az előbbitől egy legkevésbé sem szalonképes arról, hogy miért nem írok neki vissza, viszont az utóbbitól már sokkal inkább egy édes.
Látom, nagyon elfoglaltak vagyunk.:)
Mosolyogva pötyögöm be neki az üzenetem, majd a küldés gombra kattintok.
Tudod, hogy van ez :D… egyébként, imádtam a képed. De talán, ha kevesebb ruha lenne rajtad…
A válasz, szinte azonnal érkezik.
Hát… lehet egyszer olyanról is lehet szó…
Oh, hova tűnt az én kis szégyenlős angyalom?
Izgatottan várom, hercegnő. ;)
Én is… :) 
Flörtölős kis beszélgetésünk után, vissza írok az „előbbinek” egy „nyugodjál le, dolgom volt” üzenetet, majd lenémítom a telefonom, ugyanis, tudom, ő is azonnal visszaír, és azt is jól tudom mit, de most ahhoz túl fáradt vagyok, hogy vele poénkodjak…

V.

„Kérjük, kedves utasainkat kezdjék meg a leszállást!”
Ébreszt föl, az utasító férfihang, ami egyet jelent azzal, hogy megérkeztünk. Izgatottan kászálódom ki a helyemről, várva, hogy végre lemászhassak a gépről. Mély levegőt veszek, majd kilépek. Forró, párás időcsap arcon. A hőmérséklet olyan harmincöt fok körül mozoghat, ami nekem, chicagói lánynak, szinte a pokol. Nálunk, egyszer, ha van nyáron harminc fok fölött a hőmérséklet… és London se éppenséggel egy trópusi hely. Kezemmel legyezgetem magam, legszívesebben letépném magamról a francos hosszúnadrágot. Légkondicionált reptéri váró, valamennyire lehűt, miközben a csomagjaimat várom. Hatalmas bőröndömmel és másik két táskámmal indulok el megkeresni a befogadó családom. Nem kell sokáig kapkodnom a fejem, hogy megpillantsam őket. Egy nagyjából százhetven centi fölötti férfi, mellette százhatvan körüli felesége. Nikolaos és Helena Canasz. A férfi, erősen napbarnított, fekete, göndör hajú. Inkább mondanám mexikóinak, mint görögnek. Neje, szinte tejföl szőke, napszítta, hullámos hajú, az ő bőre, inkább aranybarna. Első ránézésre, egy friss, házaspárnak tűnnek, nem két gyerekes szülőknek.
− Jó napot! – köszöntöm őket félénken.
− Szia, Bianca! – köszönt mosolyogva, két cuppanós puszival Helena.
− Szia! A nevem, Nikolaos Canasz és a feleségem Helena, de gondolom, már tudtad a nevünket. – mosolyog rám kedvesen a befogadó apám, miközben kezet rázunk −  Indulhatunk?
Bólintok, majd mielőtt észhez térnék, könnyedén felkapja a táskám, bőröndöm pedig, maga után húzza.
− Oh, és nyugodtan hívj Nik-nek! −  pillant rám. A hűvös váróból, újra a negyven fokos, párába kerülök.
− Jó lesz Drágám, ha bekapcsolod a légkondit a kocsiban, mert Bianca hosszúnadrágban van! −  mondja Helena.
− Öm… nem szükséges…− motyogom a tarkóm vakargatva.
− Dehogynem! Látom, hogy majd’ felgyulladsz! – rázza a fejét sajnálkozva, mielőtt beülnénk a járműbe. Talán egy órába is beletelik, hogy a házukhoz érjünk, a dugó miatt, a már számomra megszokott, viszont a környezet, teljesen más. Dimbes-dombos, kanyargós utak, tűző nap, csodálatosan régies házak. Persze, a belváros szíve, itt is tele van üzletekkel, de legnagyobb szerencsémre, külvárosi részen élnek Canasz-ék, ami egyet jelent a kék háztetős házakkal, a hegyed területeken, és a csodaszép tengerrel. Úristen, imádom Athént!
De természetesen az úton se unatkoztam, mert a nézelődés mellett, megtudtam egy s mást a családról.
− Már görög nevem van, nagy részben, mexikói vagyok. Édesanyám teljesen az, édesapám viszont, félig görög. Neki az apja görög volt, anyja viszont, szintén mexikói. Két évet éltem Mexikóban, legkevésbé se jó körülmények között, ezért is döntöttek a szüleim a költözés mellett. Azóta itt élek Athénban.
− Sose tervezte, hogy vissza megy Mexikóba? – kérdezem furcsállva.
− Részben, nyugodtan tegezz, részben nem. Én itt nőttem föl, ezt az országot tartom a hazámnak.
− Értem. – bólintok.
− Hát, rólam annyit, hogy ebben az országban születtem, bár nem Athénban, hanem Pireuszban, és tíz éve költöztünk ide. – magyarázza Helena – Hm, más egyebet a családról… Athina mellett, van még egy fiúnk, bár ezt gondolom, mondták a tájékoztatón. Nikon, néha kissé… nehézfejű. De ha akar, nagyon barátságos tud lenni.
Egy fehér, kétszintes csoda előtt állunk meg, ami közelről se hasonlít az ahhoz, amit eddig élőben láttam. Neten keresgéltem egy kicsit, és pontosan ehhez hasonlókat dobott ki. Igazán tető nem fedi, erre-arra, téglatestek, illetve kockák buknak ki belőle, ablakai, fehér, ajtói, kékre festett fából vannak, de, ezek se egyszerűen helyezkednek el a ház falain. Íves ablakszerű „bebúvókban” foglalnak helyet, vagy néhány centivel beljebb a falba, amit kék spaletták fognak közre jobbról és balról, illetve két terasz, amit szintén kék kerítések zárnak le. Persze mindenfelé zöld növények, színes virágok, padocska… emellett, a tradicionális kinézete mellett, valami modern elegancia is van benne, főleg a kocsi beállón álló, ezüst BMW, ami nem a legújabb változata, ha jól látom… de amennyire én értek az autókhoz…
Belsejében, megint csak összetalálkozik a görög kultúra, a modern szépséggel. Konyha legnagyobb része, világos márvány, sötét, fa konyhapulttal. Ebből nyílik a nappali, ami a rengeteg nagy ablaktól és a hatalmas terasztól mediterrán külsőt kölcsönöz neki. A kilátás is azért megér egy misét… tenger, zöld hegyek, kisebb része a városnak… azt hiszem, sok időt fogok tölteni azon a teraszon…
− Nikon, kérlek, gyere le, megérkezett Bianca! – kiált föl Helena az falépcsőn. Néhány perc elteltével… megérkezik maga a görög, mexikói isten. Arcom erősen égni kezd, szívem őrült tempóba kezd el verni. Tudom, Patrick otthon van, és én belé vagyok szerelmes… de édes Zeusz! Neki barátnője van és ez a srác… anyja aranybarna és apja erősen kreol bőre keveredik rajta, haja viszont teljes egészébe az apjáé. Koromfekete, erősen hullámos, már-már göndör. És… félmeztelen test. Száznyolcvan fölötti, tömör, csodálatos izom. Szinte bizseregnek az ujjaim, hogy megérinthessem azokat a csodás, kidolgozott kockákat…− Igazán felvehettél volna egy pólót, fiam. – ingatja a fejét az anyja. Én nem bánom, hogy nincs rajta.
− Anya, van vagy’ negyven fok! – férfias, simogató nevetést hallat, amitől újra elolvadok – Egyébként se tudtam mikor érkeztek, és mikor hívtál, siettem le, hogy láthassam a vendégünk…− mosolyog rám sejtelmes fél mosollyal. Bianca, beszív, kifúj. Nehogy elájulj…
− Szia… én…− makogom.
− Bianca Potter. Tudom. Én meg Niko Canasz, de gondolom, tudtad…− mosolyog rám újra, amitől megjelennek a gödröcskék az arcán. Azon a szobrász faragta arcán…
− Viselkedj már…− mordul rá halkan az apja.
 − Én viselkedek! – vigyorog, még mindig a szemembe nézve. Egyre inkább kezdem felfogni, hogy csak szórakozik velem, így egy grimasz kíséretében, összeszedem a méltóságom, és normális pillantást vetek rá.
− Semmi probléma, sejthettem volna, hogy tudja a nevem. – mosolyogok rá erőltetetten a szülőkre. Tengerkék szemű seggfej.
− Inkább tedd hasznossá magad fiam, és segíts felvinni Biancanak a cuccát! – utasítja Helena. Ő pedig egy könnyed mozdulattal a kezébe kapja a bőröndöm a táskámmal együtt. Felvágós…
− Két fürdőszoba van a lakásba, egy fent, egy pedig itt lent. – mutat át a nappalin – Érezd magad otthon, hiszen… egy hónapig ez az otthonod! – simogatja meg a karomat kedvesen – A szobádat, úgy dekorálod, ahogy szeretnéd, ha kell, segítség szólj bátran! Ha kipakoltál, Niko, körbevisz a környéken.
Az említett személy, kérdően fordul az anyja felé.
− Én? – néz ré felvont szemöldökkel.
− Nem mintha lenne egy harmadik testvéred, akit így hívnak, és jelen lenne, szóval igen, te!
Ajkamba harapva elfolytok egy mosolyt. Cuccaimat cipelő Nik mögött sétálok föl a lépcsőn, ami egy nagyobb folyosóra vezet, végén, erkéllyel… mily meglepő. Öt ajtó nyílik folyosóról, mi a terasz melletti felé vesszük az irányt. Fél lábbal belöki az ajtót, ami másik oldalán, egy nagy ablakos, szépséges szobácska tárul elém. Falak homokszínűek, a parketta szürkés fehér, hasonlít egy kopott hajópadlóhoz. Fehér ágy áll az ajtótól jobbra, azzal szembe egy tévé, mellette, egy bútorokhoz passzoló fehér szekrény, illetve, közvetlen az ajtó mellett, egy öltöző/íróasztal, székkel és persze egy nagy, kerek, fehér, szőrős szőnyeg. Meleg szellő lebegteti meg a függönyöket, amik szellemként táncolnak az ablak előtt. Minden olyan fehér, letisztult és mégis, kellemes. Ámulatom egy vigyorgó szempár szakítja félbe.
− Szóval Bianca… Potter? Nem éppen egy amerikai név…− kuncog.
−  Ha tudni szeretnéd, apám angol, anyám pedig félig ír. – motyogom sértődötten.
− Mi a baj, cica? – lép mellém, majd kókadt állam a hüvely és a mutatóujja közé veszi – Szeretnéd, hogy maradjak még? – suttogja, egészen közel hajolva a fülemhez. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, hogy ne lássa, hatással van rám…
−  Egy: TE ne cicázz engem, értve vagyok? – morgom összeszorított fogakkal − Kettő, előbb engedj el.
  − Amikor megláttál, teljesen mást mondott a tekinteted…− vigyorog, győztes mosollyal.
− Mert akkor még nem szólaltál meg… seggfej.
− Le seggfejezni valakit, úgy, hogy nem is ismered, nem túl szép dolog…− nevet föl jóízűen.
− Ismerem a hozzád hasonlókat…
− Igen? – hajol még közelebb, így a szánkat, már csak pár milliméter válassza el egymástól – Elég ártatlan kiscicának tűnsz ahhoz…− abban a pillanatban, ahogy összeért volna az ajkunk, Helena lép be a szobába.
− Na, hogy tetszik a szoba?
Azonnal szét röppenünk, még mielőtt bármit is láthatna.
− Nagyon… szép. – motyogom paprikavörös fejjel.
− Reméltem hogy tetszik…− billeg a sarkán, kínos mosollyal – Nik, gyere velem, kérlek, lenne egy kis… megbeszélni valónk. – morogja. A fiú csak bólint, majd kimegy a szobából, mintha misem történt volna…
Kipakolni készülnék, de mindegy egyes pólónál megakadok, hogy halljam a beszélgetésük…
Csúnya dolog, de… lesettenkedek a lépcsőn, majd a negyedik foknál leülök.
− Láttam, amit láttam, Nikon! – suttogja mérgesen Helena – Nem hagyom, hogy újra megtörténjen!
Megtörténjen? Mi?
− Úristen, anya… az csak egyszer volt!
− Egyszer?! Mióta működik a férfi ösztönöd, minden befogadott lányt behülyítesz! Ez a kislány, maga a tisztaság! Ha vele is bepróbálkozol, én komolyan mondom, kiteszlek a házból! – förmed rá – Kontrolláld magad!
− Pff… apa is ugyan ezt csinálta ennyi idősen! – motyogja Nik.
− Már megint az apáddal jössz? Igen, csinált hülyeségeket, de mostanra, hétköznapi emberként dolgozik, és családja van… egyébként se kell neked az ő útját járnod!
− És ha én azt akarom? – csap a combára.
− Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy elképesztő buta vagy! Nektek, Mexikóiaknak a véretekbe van ez…
− Hagyjál már ezekkel a sztereotípiákkal!
− Hát, ezek szerint, nem az…− motyogja, majd abba marad a beszélgetés. Gyorsan hangtalanul, sprintelek föl a lépcsőn, majd behajtom az ajtót, majd pakolászni kezdek, mintha eddig is ezt csináltam volna…

IV.

Néma csend ölel körül, a fürdőszobában. Lehajtott mosdótetőn kuksolok és agyalok. A tegnapon. Olyan fölösleges kérdések járnak a fejembe, minthogy: Miért? Hogyan? Egyáltalán, tényleg megtörtént, vagy csak álmodtam? És a legrosszabb… hogy nem bántam meg. Lábaimat felhúzom, majd átkulcsolom rajta a kezem. Fejem, a hűvös csempének döntöm, a szemeimet lehunyom. Már éppen álomba szenderednék, mikor forró, mégis édesen puha érintést érzek az ütőerem fölött. Lassan nyitom ki a szemem, de a látvány abszolút nem lep meg. Patrick guggol mellettem, immár felöltözve.
− Baj van? – kérdezi aggódó tekintettel.
− Igen! – pattanok föl, majd kiviharzom a fürdőből.
− Bianca, ne csináld már! – lép be a szobába Patrick . Némán olvasom a telefonomban, barátnőm, Kiara által írt üzenetet. – Mondj már valamit! – csap idegesen a combjára. Újra csend. Leülök a gép elé, ugyanis, az üzenetben az állt, nézzem meg az iskola honlapját, gyorsan. Megnyitom, az első linket, amit kidob a kereső, megjelenik a főoldal. Friss, hír: Cserediák program, Görögországban. Felkelti az érdeklődésem a cikk, ezért rákattintok:
„Kedves Diákok és Szülők!
Mint minden évben, most is megrendezzük cserediák programunkat, amit idén, Görögországba, Athénba szervezünk. Két okból is rendhagyó ez az év. Eddig, angol, illetve iskolánkban tanulható spanyol vagy francia nyelvterületekre utaztattuk azt a diákot, aki jelentkezett, tanulmányi átlaga, 4,5 fölött volt, idén, viszont, mi választottuk ki azt az egy szerencsés tanulót, aki egy hónapot tölthet Európa, egyik csodás, történelmi városában és ott, ez idő alatt, a Nemzeti Képzőművészeti Gimnáziumában tanulhat. Gratulálunk, Bianca Potter! (Részletes tájékoztatás, hétfőn lesz az útról.)”
Újra és újra elolvasom, hátha rosszul láttam, de nem. Tényleg, az én nevem áll a szöveg végén! Ami egyet jelent azzal, hogy megyek Athénba…
− Bianca! – nyöszörög Patrick – Miért kínzol? – túr bele az eleve kócos hajába.
− Én… megyek… Görögországba…− motyogom. Kérdően pillant rám, majd közelebb hajol a képernyőhöz. Szeme gyorsan, többször jár végig a monitoron.
− Úristen! Ez csodálatos! – mosolyodik el hitetlenkedve. Sikoltozva kezdek ugrálni, mire elkap, majd megforgat. Hirtelen történik, hogy újra megcsókol, miközben még mindig a levegőben vannak a lábaim. Nagy örömömben, igazából, el is felejtem, hogy ezt nagyon nem kellene, így, átkulcsolom a kezem a nyaka körül, lábaimmal pedig, körbefonom a derekát. Ő, erőteljesen a falnak nyom, de mielőtt elforrósodnak a helyzet, elválok tőle. Érti a célzást, ezt követően letesz. – Szóval Görögország. – mosolyog rám.
− Szóval Görögország. – bólintok izgatottan az alsó ajkam rágcsálva.

Reggel fél hat, Chicago-i repülőtér.Egy hete tudtam meg, hogy utazom, egy hete volt az esténk Patrickkel, és most itt várok, a felszállásra. Általában, egy hónapja van a cserediáknak, az utazás előtt, de mivel, a szervezésben, valami nagyon elromlott, csak az utolsó pillanatban mondták meg a jó hírt, ezért egy hét alatt kellett, egy havi feladatot megcsinálni, ami annyit jelentett, hogy rohanás ide, rohanás oda, de végül, mindent sikerült elintézni, és hát… most itt vagyok. Pontosabban vagyunk. Én, anya, David és Patrick…
− Bianca, el tudsz velem jönni… valamit megnézni? – súgja a fülembe Patrick. Felvont szemöldökkel pillantok rá, de végül, bólintok.
− Mindjárt jövünk. – szólók hátra anyáéknak, akik hozzám hasonlóan, egy bólintással nyugtázzák. Addig keringünk a váróban, míg látótávolságon kívül kerülünk szüleinktől. Már éppen kérdezném, miért hívott, kezemnél fogva megragad, magához ránt, majd olyan hosszú és szenvedélyes csókot nyom a számra, hogy majd’ beleszédülök. Talán percek telnek el, mielőtt elválunk egymástól. Szemem sarkából látom, ahogy néhányan együtt érzően mosolyognak ránk. „Búcsú, meg minden alapon…”
− Remélem, tudod, hogy borzasztóan fogsz hiányozni, cica. – suttogja a homlokának támasztva az enyémet. Kikerekedett szemmel nézek föl rá. – Édes, mikor ezt csinálod. – nyom puszit az orrom hegyére mosolyogva. Egy hete történt az eset, Clary, még mindig a barátnője, velem, ugyan olyan kedvesen, védelmezően viselkedett, mint az ominózus este előtt, viszont, most megcsókolt. Emberek között. Mintha csak hozzá tartoznék… igazán örülök, hogy elmehetek. De mit is tudok a cseretársamról? Lány, tizenhat éves és nagyon jó fej. Abszolút nem jelent „veszélyt”, ugyanis, van barátja, és teljesen normális. Sötétbarna haj, mogyoróbarna szem és napbarnított bőr. Semmi feltűnő nincs rajta, amolyan „lány a szomszédból”.
− Szerintem menjünk vissza…− motyogom, de megszorítom a kezét, jelezve, hogy az előbbi tette, nem közömbös számomra, még ha, úgyis tűnik kívülről.
− Rendben. – bólint.
Mintha misem történt volna, úgy sétálunk vissza anyáékhoz.
− De jó, hogy visszajöttetek! – pattan föl anya a fehér, várói székről – Indulnod kell, most mondták be, nem hallottátok?
Pironkodva rázom meg a fejem. Nem éppen ezzel voltunk elfoglalva…
Anya felvont szemöldökkel néz ránk egy darabig, de végül, egy vállrándítással elintézi.
− Jaj, drágám, annyira fogsz hiányozni! – ölel szorosan magához, és talán, még pityereg is.
− Te is nekem anya, de csak egy hónapra megyek…− nevetek föl, miközben elszakadunk egymástól.
− Még szerencse! Akkor haltam volna csak bele, ha egy év lett volna, mint tavalyelőtt Rose-nak! Emlékszem, Kate, teljesen ki volt borulva…
Kate, anya legjobb barátnője, akivel, még egyetemen találkozott. Egy kolesz szobába rakták őket, anya művészeti karon tanult, Kate jogin. Elég nagy szerepe volt anya életében, ahogy végül is, most is. Kate, egy baráti társaságba járt apával, és ő hozta őket össze, ahogy később Daviddel is, ami már egy bonyolultabb dolog… Kate férje is zenei körökben mozog, pontosan, producer, ő jóba volt Patrick apjával, akiről ugyebár tudták, hogy elvált, és így jött képbe anya, aki akkoriban eléggé maga alatt volt, (én pici voltam, nem igazán érzékeltem semmit ebből) szintén a válás miatt, ezért Kate, elvitte egy ilyen, baráti összejövetelre, onnan meg már minden ment magától. Egyébként hozzá teszem, Kate a keresztanyám, és nagyon jóba vagyunk. Ja, és hát a lényeg, neki Rose a lánya, aki két éve volt cserediákprogramon Franciaországban. De nem, mi nem vagyunk legjobb barátnők. Oviba azok voltunk, de teljesen más lett az érdeklődési körünk, mondhatni, tűz és víz lettünk, szóval már csak ritkán beszélünk.
− Vigyázz magadra, Bianca! – ölel át David mosolyogva.
− Igyekszem! – nevetek föl. Alig válok el tőle, Patrick magához ránt, fejét a nyakamba fúrja, s puszit nyom az ütőerem fölé, amitől észrevehetően kiráz a hideg.
− Borzalmas egy hónapom lesz. – motyogja a fülem mögé – Megölöm, ha összeszedsz valami napbarnított, görög szépfiút…− nevet föl. Az eddig bénán magam mellett lógatott karomat, a nyaka köré fonom, közben szorosan hozzányomom magam. – Nagyon fogsz hiányozni, cica.
− Te is nekem. – suttogom. Talán percekig állunk így, mígnem, az idegesítő géphang, szét nem választ minket.
Bőröndöm, műanyag karját szorongatva indulok el, vállamon táskámmal, a bejárat felé. Utoljára hátra fordulok hozzájuk: anya, Davidhez bújva pityereg, Patrick fájdalmas tekintettel néz rám.
Hahó! Csak egy hónapra megyek, nem egy életre… majd akkor kell pityeregni, mikor végleg elköltözöm ebből a városból…
Jó párszor ültem repülőn, így számomra, nem új semmi. Várakozás közben, két kávét, és egy sütit tolok magamba, s mikor már unalmamba kikaparni tervezem a szemem, végre megszólal újra a robothang, aminek kivételesen borzasztóan örülök. A poggyászommal a kezembe sétálok ki a kapun, a repülőhöz vezető busz felé, ami, öt perc múltán a repülőnél van. Felszállás, majd a helykeresés. Hármas ülésben, az ablaknál ülök, a középső üres, a szélén, egy idősödő nő, aki ahogy leült, bekötötte az övét és elaludt… egy hosszú, unalmas, de legalább nyugodt útnak nézek, elébe azt hiszem…

III.

Kezét leveszi a pultról, majd hátra lép. – Gyere, táncoljunk. – mosolyog rám gyengéden.
− Nem hiszem, hogy jó ötlet…− motyogom idegesen – mindenki ismer odakint…
− Bianca, csak táncolni hívtalak! – nevet föl – De, ha te mást is szeretnél…− húzza féloldalas mosolyra az ajkát. Pironkodva elmotyogok egy „okét”, majd a kezét megfogva, a nappali felé indulok. Két nagy lépéssel elém lép, hogy ő vezethessen. A helyiség, legeldugottabb részére irányít. Megragadj a karomat, majd magához ránt. Magához ölelve ringunk a dal ritmusára. Hirtelen a lassú szám megáll, majd elindul egy gyors, pörgős dal. Ideiglenesen felszerelt lámpák piros fényei villogni kezdenek, füst terjed szét körülöttünk, amit a számomra érthetetlen okból kihelyezett füstgépek ontanak magukból. Ringó csípőjű lányok, a szimpla látványuktól izgalomba jött srácok. Különböző parfümök, füstgép illatosító, illetve, enyhe izzadságszag keveredik a levegőben. A megfigyelésemet követő másodpercben, Patrick, a csípőjével a falnak taszít, kezeimet a fejem fölé szorítja, s az ajkát pedig, az enyémre. Hamar áttér a nyakamra, aminek érzékeny bőrére, forró csókot lehel. Ennek hatására, hátravetem a fejem, csípőm, az övének nyomom, majd egy halk sóhaj is elhagyja a szám. Már épp, nagyon belemelegednénk, mikor egy fiú hang, azonnal szétrebbent bennünket.
− Hát ti mit csináltok itt? – néz ránk, kissé kába tekintettel. Szuper. Pont annyira részeg, hogy nem fogta föl, pontosan mit is csináltunk.
− Mi…− kezdi Patrick a tarkóját vakargatva.
− Beszélgetünk! – vágok közbe, a kelleténél hangosabban.
− Jah, értem! – bólint – Patrick, kellenél nekünk egy kicsit. – csípőre tett kézzel állva vár a válaszra.
− Oké. – vonja meg Patrick a vállát – Gyere, B. – int a fejével.
− Bocs, a lány nem jöhet.
− Adam, jön. Nem hagyom itt. – jelenti ki határozottan, a nála, jó, két fejjel magasabb srácnak.
− Rakd le a kinti kanapéra, vagy mi tudom én, de nem jön. – néz rá összehúzott szemmel.
− Oh, istenem…− forgatja a szemét. Adam ötletével élve, az előtér, fehér, bőrkanapéján üldögélek, és várok. Már a távozás gondolata fut át az agyamon, mikor egy újabb hímnemű huppan le mellém… ebben a buliban, csak srácok vannak?
− Bianca, ugye? – néz rám mosolyogva, egy gyönyörű tekintettel megáldott srác. A halovány fény, még inkább kihangsúlyozza a különlegesen tengerkék szemeit. – Stump húga.
− Igen. Mostohahúga…− teszem hozzá, magamban erősítve, hogy nem tettünk Patrickkel az előbb, semmi… elítélendőt.  – Egyébként honnan tudod a nevem? – vonom föl a szemöldököm.
− A madarak csiripelték. – kacsint rám vigyorogva. Szemforgatással díjazom a válaszát, mire felnevet.  – És mond csak Bianca – nevemet, úgy ejti ki, mintha csak valamiféle édesség lenne, amit éppen jóízűen falatozik – hány éves vagy?
− Azt nem tudták azok a rosszcsont madarak? – döntöm oldalra a fejem, úgy mosolyogok rá – Egyébként, tizenhat.
− Mondták már, hogy szemtelen vagy? – kuncog.
− Néhányan. – bólintok.
− Szemtelen, okos, gyönyörű…− kisfiús mosollyal néz vissza rám, várva, hogy elolvadjak tőle…
− Okos? Ezt miből vontad le? Hogy nem dőlök be a dumádnak és a szemednek? – felvont szemöldökkel nézek rá.
− Talán. – mély, mégis bársonyos hangon nevet föl. Tagadhatatlanul próbál elbűvölni. − De… mi is van a szememmel? Tán, tetszik? – alsó ajkába harap. Válaszul, újra a szememet forgatom. Kezd idegesíteni ez a bájolgás. Nem mondom, hogy nem helyes, de részben, biztos vagyok benne, hogy naponta új barátnője van, részben pedig… az én szívem már másé…
− Igazán izgalmas ez a beszélgetés, de most sajnos mennem kell…− állok föl a kanapéról. Hirtelen, ő is felpattan, majd a karomnál fogva, magához ránt. Éppen csak néhány centiméter válassza el az ajkát az enyémtől.
− Elképesztő módon beindít a flegmázásod…− sziszegi rekedten. Egy pillanatig fel sem fogom, mi történik, egy legkevésbé sem diszkrét köhintés ébreszt föl a döbbenetemből. Pillanatok alatt kiszabadulok a számomra, névtelen srác karjai közül. Szinte összeesek a megnyugvástól, mikor Patrick szikrákat szóró tekintetével találom szembe magam.
− Induljunk, B. – motyogja srácra szegezett szemekkel. Csukott szemmel bólintok, majd karon fogom. – Legközelebb, valamelyik részeg ribanccal próbálkozz, ne a Biancaval. – szól neki oda, mielőtt elindulnánk. Válaszát nem halljuk, addigra, már az ajtón kívül járunk. Mélyet szippantok a hűvös szeptemberi éjszakából, majd az orromon, szabadon eresztem a friss levegőt. – Jól vagy? Ugye… nem csinált semmit? – lép mellém, hangja, már nyugodt, mégis aggodalmas.
− Nem. – rázom a fejem – Valószínűleg, csak az utóbbi huszonnégy órában, nem volt csajjal, én meg magányosan üldögélve, pont kapóra jöttem volna.
− Akkor jó. – kifújja, a válaszomig bent tartott levegőjét – Mondani mondott valamit?
− A béna bókjain és néhány kérdésén kívül, csak annyit, hogy „Elképesztő módon beindítja a flegmázásom” – hangomat elmélyítem, ezzel őt utánozva. Patrick is a szemét forgatja. Erre a gyerekre, mást nem is lehet reagálni. – Komolyan, nem tudom, miért engem szemelt ki… hiszen… már az elején sejthette, hogy nem fogok ráakadni a horogra…
− Tudod B…− kezdi Patrick, miközben beülünk a kocsiba – a srácoknak, általában a megszerezhetetlen kell…− mosolyodik el, miközben beindítja a motort. Frufruja a szemébe lóg, csak az ajkát látom oldalról, ahogy mosolyra húzódik. Kissé, túl feltűnő csodálattal figyelem a mozdulatait. Egy idő után, felém is kapja a fejét. Még mindig vigyorog. Vörösödve pillantok a műszerfalra, mintha annyira érdekes lenne. Az út nagy részében csendben vagyunk. Vége felé kezd igazából kattogni az agyam. Ami a buliban történt… a konyhában… aztán a nappaliban is… az mi volt? Semmiféle, utóreakciót nem tudok Patrick arcáról leolvasni. Csak szórakozott volna, mert tudja, hogy odáig vagyok érte? Nem lehet… ő nem olyan… vagy mégis? Szomorúan kászálódok ki az autóból, mikor megállunk a ház előtt. Másodpercek töredéke alatt terem mellettem Patrick. Magához ránt, majd az ajkamhoz tapad. Kis híján, elolvadok a karjai között a gyengédségétől. Finoman az autónak taszít, kezeit a csípőmre vezeti, én az arcára.  Hosszú, gyengéd, egyben kínzó percek után, elválunk egymástól.
− Menjünk be, mielőtt megfázol. – mormolja az orrát a fülem tövéhez dörgölve, amitől a test hőm, a normális fölötti értéket csapkodja. A ház sötét, néma és üres, mikor belépünk az ajtón. Patrick karon fog, majd a telefonja fényénél felvezet a lépcsőn, egészen a hálószobámig, aminek ajtaját gondosan bezárja. A történések közben, a szívem, már bőven a torkomban dübörög, végtagjaim remegnek, légzésem egyre szaporább. – Nyugi! – édes nevetése űzi ki a fülemben dobogó vért – Semmi olyat nem csinálok, amit nem szeretnél. – suttogja, miközben végig simít a karomon. Bent tartott levegőm kifújása, tisztító erővel bír. Kézen fogva az ágyamhoz vezet, a következő pillanatban már nem érik a földet a lábaim, az ezt követőben pedig már az ágyon fekszem. Mikor a testem minden része hozzáér a pihe-puha takarómhoz és párnáimhoz, végleg elszáll a józan eszem. Patrick fölém helyezkedik, majd az ajkát, a fülem mögötti, vékony bőrhöz nyomja. Mocorogni kezdek az egyre lejjebb haladó szájától, ami már a nyakhajlatomnál jár, keze pedig a cipőmet hámozza le rólam. Mindössze a kislámpám világít, s a csendes szobában a légzésemen kívül, a cipőm koppanását lehet hallani, mikor találkozik a padlóval. Határozott mozdulattal fogja meg a bokáim, majd teszi szét a lábaim, hogy közéjük férjen. Szűk szoknyám természetesen felcsúszik, egészen a medencém fölé. Patrick kapva az alkalmon odahajol, egy hosszú puszit lehel rá, majd a nyelvével megcirógatja. Hátam ívbe feszül tőle, így könnyen eléri a ruhám cipzárját. Okos. Borzasztó lassan húzza le, de mikor a végéhez ér, beharapom az ajkam. Gyorsan végig futtatom az agyamon, pontosan milyen fehérnemű is van rajtam. Fekete csipkézett melltartó, szintén fekete, teljesen csipkés, francia bugyi fazonú alsó. A ruhám, olyan hirtelen kapja le rólam, hogy észre se veszem, és már elakadó lélegzettel méreget. Már kezdeném magam kínosan érezni, mikor végre, újra megcsókol.
−  Annyira – újabb csók – gyönyörű − még egy – vagy − majd egy hosszabb. Kezei a mellemre tapadnak, ajkaim közül, szabadon szökik ki az első nyögés. Gyengéd, puha ujjai, tovább haladnak, át a hasamon, egészen az érzékeny pontomig. Finoman megcirógat, a vékony csipke anyagon keresztül, majd belecsúsztatja a kezét a fehérneműmbe.
− Várj! – állítom meg ziháltan – Nekem nem kéne… csinálnom… valamit… ? – alsó ajkam rágcsálom.
− Hm, mire gondolsz? − kérdezi huncut vigyorral.
−  Hát… − arcszínem egyre vörösebbé válik – levetkőztetni, vagy valami…− motyogom.
− Tekintve, hogy nem fogunk lefeküdni…− kuncog. Szomorú pillantásomtól felnevet. – úgy értettem egyelőre…− mosolya közben ujja, a legérzékenyebb pontom találja meg, amitől megmerevedek…
A takarót markolom, minden porcikám, szinte fájdalmasan kívánja az érintését. Hosszú, kínzóan édes percek után, vége lesz. Úgy érzem, mintha egy szakadékba zuhannék, teljesen öntudatlanul. Levezésképpen, Patrick, a nyakamat csókolgatja. Újabb néhány percbe telik, hogy teljesen helyre álljon a légzésem, és a szívem is normális ütembe verjen. Pólójának a szegélyéhez kapok, áthúzom a fején, majd újra az ajkára tapasztom az enyémet. Az alsóján kívül, minden ruha lekerül róla, de mielőtt bármi is történne, megállít.
− Ezt… nem kellene. – rázza a fejét.
− Én csak…− motyogom.
− Nem tehetsz róla! – vág közbe – Gyakorlatilag… én másztam rád.
− Én meg hagytam magam…− rázom a fejem, majd egy kövér könnycseppet törlök le az arcomról, miközben a magamra húzom a takaróm. Szégyenérzetem egyre erősödik, ahogy végig gondolom, mi is történhetett volna…
− Ne már, Bianca, ne sírj! – csúszik közelebb hozzám – Emiatt ne érezd rosszul magad, rendben? – a félig meztelen hátam, találkozik az ő meleg bőrével, miközben magához húz. Választ nem adok, csak bizonytalanul bólintok. Szeretném neki megmondani a véleményem, de helyette inkább, lehunyom a szemem. Érzem, hogy mocorogni kezd, majd a hátam az ágyamhoz ér. Lélegzetvétele csiklandozza az arcom, biztonságérzetem van a karjában. Az illata, a bőre melege és puhasága…

II.

A szüneteket, egészen az ebédig, egyedül töltöm. Nem tudom megfogalmazni, még Kiarának sem, hogy mi történt.
─ Na, jó, miért kerülsz engem? ─ lép mellém, a barátnőm, miközben elveszek egy üveg vizet.
─ Én nem kerüllek, csak…─ lépek ki a sorból.
─ Csak? ─ néz rám idegesen, almát szorongatva a kezében.
─ Ezt… inkább kint beszéljük meg, jó? ─ szorítom meg a tálcám szélét.
─ Bianaca… mégis mi a franc történt?
Kiindulok az udvarra, még véletlen sem ránézve, Patrickék asztalára. Szemem sarkából látom, ahogy végig mér. Minden, egyes, porcikám… látom, hogy Kiara, kikerekedett szemmel bámul rám.
─ Oké, mit csináltatok Stumphel?! ─ eszelős tekintettel néz rám, mikor letelepedünk az épülettől legmesszebb eső padra.
─ Meghívott egy végzős buliba. Azt mondta, csak az ő szabályai szerint mehetek. Megkérdeztem, mi lesz, ha nem tartom be, ő erre azt mondta: „Annak nem lesz jó vége…” ─ mélyen az alsó ajkamba harapok ─ aztán asztmás rohamot kaptam, ő megkérdezte jól vagyok-e, mondtam igen, ő erre felkapott, én a karjában, vele szembe fordultam. A te tanácsodra bátorodtam föl, mélyen egymás szemébe néztünk, aztán úgy az ajkába harapott, hogy ott, helyben, majdnem…
─ Elélveztél? ─ teszi hozzá nevetve, mire pirulva bólintok ─ De ezt mind a folyosón? ─ kérdezi döbbenten.
─ Nem. Nem vettem észre akkor, hogy közben bevitt a szekrényrésekhez. Ott el kezdett puszilgatni. Nem csókolt meg, csak az arcomra adott puszikat, és közben a combom is simogatta…─ hadarom álmodozóan.
─ És utána? ─ néz rám izgatottan.
─ Utána letett. És mintha misem történt volna mondott valamit… de… nem igazán emlékszem már rá mit…
─ Hm, jogos. ─ bólogat együtt érzően ─ De figyelj, már. Tetszel neki.
─ Kötve hiszem.
─ Csak úgy, nem kezdünk el senkit… puszilgatni. Testvéredet főleg nem. Na, hát a comját, meg főleg nem kezdi simogatni…─ hőköl hátra.
─ Jó… tudom… de… neki barátnője van! És egyébként is… mindenki azt várja tőlünk, hogy testvérek legyünk. Anyáék is úgy kezelnek minket. Fel sem merül bennük, teljesen jogosan, hogy bármifajta, más kapcsolat lehetne köztünk.
─ A lényeg, hogy ma elmész vele abba a buliba. És őszintén? Kipróbálhatnád azt a szabály szegést…─ vigyorog sejtelmesen ─ de délután, én csinállak meg! ─ vigyorog rám.

Délután, hat óra, a szobámban ülök, mögöttem Kiara szenved a hajammal.
─ A büdös….─ morog, miután huszadszorra is végig húzza a hajamon a hajvasalót. ─ Na, jó! Feladom! ─ csapja le mérgesen az asztalra.
─ Én mondtam, hogy lehetetlen. ─ nevetek ─ Amúgy meg… szeretem, a természetesen hullámokat benne. ─ vonom meg a vállam.
─ Jó, de a sminkről már akkor is én döntök. ─ fordít maga elé.
─ Nem teljesen. Nem engedem, hogy elfedd a szeplőim.
─ Mert? Sokkal jobb lenne ha…
─ Mert Patrick cukinak tartja…─ motyogom, megint vörösbe borult orcával.
─ Oh. ─ gonoszkásan vigyorog ─ Mindent az első…
─ Kiara Lewis! ─ ripakodok rá ─ Nem igaz, hogy neked csak ezen jár az eszed!
─ Drága, tizenhét éves vagyok… min járjon? ─ kacag föl.
─ Például… hogy mi legyen veled, érettségi után.
─ Ezt szerintem te se gondoltad komolyan…─ rázza a fejét, miközben a csukott szemhéjamra felken egy vonalnyi tust.
─ Nem. Igazából, nem.
Hangos nevetésben törünk ki.
Kezei gyakorlottan járnak az arcomon. Akár egy profi. Néhány perc elteltével, késznek nyilvánítja a fejem.
─ Azta! ─ kapok a számhoz.
─ Vigyázz! Nehogy elkend a rúzst! ─ szól rám, figyelmeztetően.
Épp annyira természetes, amennyire elegáns. A fekete, cicás tusvonal, olyan ívvel terül el a szemem felett, mintha egy sminkmester húzta volna. Éppen csak a pattanásaim vannak elfedve, a szeplőim, barnán csillognak a bőrömön. Ajkamon vöröses rúzs. Közelebbről nézve, a szemhéjamon, még egy halvány rétegnyi ezüstös por is található, csak a hatás kedvéért.
─ Ez valami elképesztő lett Kia! ─ sikkantok föl, örömömben.
─ Tudom! ─ húzza ki magát, büszkén vigyorogva ─ Na, már csak a ruha hiányzik!
Innen kezdődnek a nehézségek. Barátnőm, mindenképp, egy által hozott, fekete, mini, koktélruhát akar rám adni, platform magas sarkúval, én sortot akarok felvenni, tornacipővel… A szekrényem tartalmát, szinte teljesen kirángattuk már. Különböző felsők, sortok, szoknyák, cipők hevernek a földön. Végső soron, egy kissé bizarr öltözetbe egyezünk ki. Felveszem, a fekete, testre simulós, mini ruhát, de hozzá, a zöld, alacsony szárú Conversem öltöm föl. Tükröm előtt vizsgálom magam. Vörös loboncom, „hátra tűrt” fazonban terül szét, sminkem, még mindig kifogástalan, a szeplőimet szeretem, ruhám nagyon rövid, nagyon feszülős… a tornacipőm, meg csodálatosan kényelmes. A szomszédlány és az nőies stílus keveredik rajtam, ami meglepően jól áll.
─ Te, mit raktál ebbe a ruhába? ─ húzom föl a ruhát, két szélén fogva.
─ Egy kis tömést… ha már melltartó nincs rajtad.
─ Argh…─ egy egyszerű mozdulattal benyúlok, majd kikapom a két, párnázott anyagot.
─ Ajj már, Bianaca! Miért baj az, ha nőnek nézel ki? ─ sóhajt föl, összeszedve a tömőanyagot.
─ Nem az baj, hogy nőnek nézek ki, hanem, nem akarok hazudni…
─ Ez nem hazugság…─ rázza a fejét ─ az nem fog lejjebb menni. ─ néz rám, ahogy próbálom lejjebb húzni a ruha alját.
─ Ajj! ─ engedem el ─ Lassan menni kéne. ─ pillantok az órára.
─ Igaz. Na, jó. Nem igazán tudok mit mondani… vigyázz magadra! ─ lép mellém, majd szorosan átölel ─ Hívj, ha hazaértetek.
Bólintok, mikor elenged.
Éppen egyszerre lépünk ki a szobánkból Patrickkel, aki, mikor meglát, fennakad a szeme. Éhesen legelteti rajtam a pillantását, s én se, nézek el róla. Mind mindig, most is kifogástalanul fest. Szürke, fekete kockás flaneling, kigombolva, alatta fekete póló, fekete farmer, fekete sportcipő, illetve kalap. Ami szintén fekete. Haja, kivételesen, baloldalra van fésülve, jobb helyett.
─ Nagyon jól nézel ki Bianca. ─ szólal meg ő először. Tudom, nekem ki kellene mondanom valamit… de ahhoz túl elfoglalt a szemem, hogy a szám is mozogjon közben. Egy pár másodpercig csak néz rám, válaszra vár. Végül, csak mosolyogva bólint.
─ Na, srácok, én magatokra hagylak titeket. ─ vigyorodik el Kiara ─ Jó bulizást! ─ kacsint rám, amit egy szemforgatással nyugtázok.
─ Akkor… indulhatunk? ─ nyújtja felém a kezét Patrick. Bizonytalanul felé nyújtom a sajátom, ő teljes magabiztossággal ragadj meg.
Nem mintha, nem lettem volna már bulin, de… itt mégis, mindenki végzős. Megkockáztatom, talán én vagyok az egyetlen, aki nem.
─ Patrick! ─ semmiből tűnik elő, két pohárral az általam is ismert srác, Josh. ─ És…
─ Bianca. Patrick… húga. Mostohahúga.
─ Ühüm…─ mér végig ─ Őszintén, Stump… elég jó nő a húgod… vagyis…─ röhög föl ─ a mostohahúgod…─ vihog hangosan. Nagy esély van rá, hogy pián kívül, más is van benne már…
─ Josh, ha hozzá mersz érni, komolyan mondom, elintézem, hogy soha ne lehessen gyereked…─ ütögeti meg haverian a vállát Patrick.
─ Jól van, hát tudod, hogy csak vicceltem…─ magyaráz részeges hangon. Az alsó ajkam harapdálom, hogy visszatartsam a röhögést.
─ Gyere. ─ hajol közel a fülemhez, majd átöleli a derekam. A konyha felé irányít, ahol néhány ember lézeng. Kaját keresnek, inni töltenek… de nagyrészt, mindenki a hatalmas ház, hatalmas nappalijában ugrál a zenére. ─ Na, jó. A szabályok. ─ nyújt felém egy piros poharat ─ Senkitől nem fogadhatsz el inni, csak tőlem. Egyik részeg, seggfejjel sem állhatsz szóba, de még csak kevésbé részeggel sem. Fel, főleg nem mehetsz velük. Egész este maradj mellettem, vagyis… inkább én leszek melletted.
Felvont szemöldökkel hallgatom.
─ És, mi lesz, ha nem tartom be a hülye szabályaid? ─ kérdezem fennkölt vigyorral.
─ Hm…─ mosolyog rám sejtelmesen ─ mint mondtam, semmi jó. Vagyis…─ fogával belecsíp az ajkába ─ már ameddig…
Egy lépéssel közelebb lépek hozzá.
─ Igen? Mutass egy kis ízelítőt…─ suttogom összehúzott szemmel mosolyogva. Fenekemnél fogva felkap, a kiszolgáló pultra helyez, majd az ajkát az enyémre tapasztja. A meglepetéstől, hirtelen, ki sem nyitom a szám, kapva az alkalom, végig nyalja az alsó ajkam, majd elmosolyodik. Bátortalanul, mégis hirtelen nyílik szét, és nyelve, máris rátalál az enyémre. Kínzóan lassan, édesen csókol. Pontosan úgy, ahogy már három éve elképzelem. Tele van vággyal és ígérettel. Keze a combjaim közé téved, éppen csak, az ujjbegyivel kezdi cirógatni az érzékeny bőrt. A forróság lüktet bennem. Minden érintése után, képes lennék felnyögni. Általam, még ismeretlen érzések kavarognak bennem. Többet akarok. Már-már fájdalmasan. Kezem a tarkójára vezetem, lábamat a dereka köré fonom, így húzom közelebb magamhoz. Direkt, úgy helyezkedik, hogy ahányszor megmozdulok, az érzékeny pontom, az övéhez dörzsölődik. Ajka, éppen csak néhány milliméterre távolodik el tőlem. − Ennél még lenne rosszabb is…− susogja az ajkát az ütőeremre nyomva. Rosszabb? Nála ez a „rossz” kategória? Istenem, de szeretném tudni, milyen a „jó”…

I.

Hát sziasztok! Mint látjátok, címként, egy egyes szám áll, vagyis, egy történet, első része lesz olvasható, a dumálásom után! :D Előző történetem, befejezés nélkül ért véget, mivel egyszerűen... elment az "ihletem", illetve a motivációm arra, hogy tovább írjam, viszont egy másik sztori volt a "tarsolyomban", amit most láthattok! :) Kellemes olvasást hozzá! :)

Annál, kevesebb szívfájdítóbb érzés van, mikor a szerelmed, pár lépésre tőled, egy másik szobában, egy másik lánnyal van… hallgatni, egész este a nevetésük… a beszélgetésük… és, hogy mi a legnagyobb szívás? Hogy az a srác, a mostohatestvérem. Anyáék, még tíz éves koromban elváltak, apa, Európába, Franciaországba költözött, azon belül is Párizsba, mi anyával maradtunk Chicago-ban, ahol megismerte David Stumph-et, majd két év múlva össze is házasodtak. Patrick, csak házasság után, tizenhárom éves koromban költözött hozzánk, és én az óta szerelmes vagyok bele… béna, kislányként, megjelent nálunk, ő, tizenöt évesen… hát hogy, ne szerettem volna bele? Akkor gondoltam, majd elmúlik. De… az időmúlásával csak egyre erősebb lett. És most itt vagyunk, ő tizennyolc én tizenhat. Húgaként kezel, ahogy kell, én viszont, mind már említettem, képtelen vagyok, bátyámként ránézni…

Másnap, nyúzott ébredek, Clary, a barátnője itt léte miatt. Éjszaka, sokáig hallgattam őket. Ha nem is szándékosan, akaratlanul is vékonyak itt a falak… igazán jó lett volna, néhány dolgot nem hallani…
Telefonom, kegyetlenül csörömpöl mellettem. Félálomban próbálom lekapcsolni, de ahelyett, hogy a kikapcsolóra nyomnék, a sötétben, lelököm az asztalról, legnagyobb szerencsémre, a szőnyegre zuhany. Nyöszörögve kászálódom ki az ágyból, majd az ablakom felé veszem az irányt. Rolómat, az ablak tetejéig húzom, az őszi nap, kegyetlenül világít be az ablakon. Itt, Chicago-ban, az ősz, egy ritka szeszélyes évszak. Egyik nap, még ujjatlanban és sortban sétálgatsz a napsütésben, másiknap, már hosszúnadrágban és pulcsiban… és hát… nem véletlen hívják a „Szelek városának”. Mennyivel jobb lenne, mondjuk az „Angyalok városában” lakni, L.A.-ben… felvetettem már néhányszor a költözés ötletét, de nemleges választ kaptam, több okból is… leginkább, David és Patrick miatt. David, itt folk énekes, Patrick, meg egy bandában játszik. Kezdetleges gimis banda, ami nem teljesen igaz mondjuk, mert lassan ő is elvégzi a gimit, ahogy a gitáros is, a másik két tag (a basszeros és a dobos), pedig már huszonegy felett van… szóval már felnőttek. Egyre többször lépnek föl, kisebb klubokban, gyűjtik a pénz, közös lakásra… a szívem, mindig kifacsarodik, mikor erről beszél, mert tudom, akkor még kevesebbet fogom látni… elköltözik, bejön nekik ez a banda dolog… már nem csak itt, Illinois-ban lépnek fel… de a francba is! Én is el akarok innen húzni, amint leérettségizem, ami még két év… Los Angelesbe akarok költözni és ott egyetemre járni, művészeti szakra. nem mintha, nem szeretném Chicagot, hiszen, itt születtem, de L.A… ki ne szeretne ott lakni? Esetleg, még Miamiban gondolkodtam… de New York-i főiskolát is be fogok jelölni. Tudtommal, Patrick, nem tervez tovább tanulni, teljes erejével a bandára akar koncentrálni… Szóval, miután konstatáltam, a ma melegnek ígérkező időt, a fürdőbe vettem az irányt, ahol a mosdó után, fürdőszobai szekrényből kikutattam a kontaktlencsém, ugyanis, csak este hordok szemüveget, mert utálom. Kényelmetlen, bénán áll, folyton koszolódik… szörnyű. A következő teendő, a zuhanyzás volt, ami a reggeleim kedvenc része, a reggeli után. Törölközőt csavartam magam köré, majd a hosszú, hullámos, tűzvörös fürtjeimnek estem a hajkefémmel. A testem ékessége a sörényem. Apa ágról ír vérrel vagyok megáldva, az egész család, hozzám hasonló brutális fürtökkel rendelkezik. Egyébként, tartjuk az ír szokásokat, ahogy az angolokat is, ugyanis, anya angol. Vérbeli úri kisasszony. Nemesi család voltak a felmenői és őt is, még próbálták úgy nevelni, több-kevesebb sikerrel. Ahelyett, hogy Londonban maradt volna, és hozzá ment volna, valami gazdag angolhoz úrhoz, inkább apával Amerikába költözött, hogy itt éljék, az „amerikai álmot”. Micsoda tündérmese az én drága szüleim története, nem? Mégis válás lett a vége… egyébként, irtó büszke vagyok, a Brit felmenőkre, azon túl, hogy én már az Államokban születtem. Kiskoromban, folyton azzal dicsekedtem, hogy én angol hercegnő vagyok, és bizony, már jártam, a szivárvány végén, ahol találkoztam az ír manóval… A kisgyerekek és a sztereotípiák… hozzá teszem, régen, egész nyáron Nagy-Britanniában voltam, a nyár egyik felét, Írországban, a másik felét, Angliában töltöttem. De persze, néhány, skót rokont is meglátogattunk közben, akik elvittek, az ő, walesi ismerőseikhez… és ezt minden, egyes, nyáron… már úgy ismerem azt a szigete, mint a tenyerem… Szeplőimet, amik végig az orrom, illetve az arccsontom fedik, sose tűntetem el alapozóval, szeretem őket, sok más szeplőssel ellentétben. Melegben, csak szempillaspirált teszek föl, illetve színezett ajakápolót. Ruhám, egy egyszerű farmersort, hozzá, egy zöld ujjatlan, zöld, alacsonyszárú Converse-zel. Táskámmal a hátamon baktatok le a lépcsőn, majd a konyha felé, veszem az irányt, ahol a népes kiscsalád, már reggelizik. Ez az együtt reggeli, leginkább anya mániája, de nem bánom.
─ Jó reggelt. ─ motyogom, miközben levetem magam az asztalhoz.
─ Jó reggelt! ─ nagyjából, egyszerre hangzik a köszöntés.
─ Kicsim, te nem fésülködtél még? ─ néz rám anya kérdően. Pironkodva sütöm le a szemem.
─ De, anya. Nem tehetek róla, hogy nagy a hajam…
─ Jaj, jól van, tudod, hogy csak vicceltem! ─ kacag föl, David, szeretetteljesen forgatja a szemét mellette. ─ Tényleg, gyerekek, ma este elmegyünk, és csak holnap délután jövünk haza. Egy barátunknak szülinapja lesz, és ragaszkodott hozzá, hogy hotelt fizessen a vendégeknek.
─ Szívesen átjönnék, de hozzánk meg rokonok jönnek, és ma este, közös vacsora lesz…─ húzza el, csillogóra festett ajkát Clary. Köszönöm Anderson család! Ez a csaj, lassan többet van nálunk mint otthon… egy szót, alig bírok Patrickkel váltani miatta… senkit nem zavar rajtam kívül, mert David, inkább örül, hogy a fiának barátnője van, anyát pedig nem különösebben zavarja a lány itt léte… és én? Az senkit nem érdekel, hogy én mit akarok?
─ Idő van. Lassan indulni kéne iskolába…─ teszem hozzá gyorsan, miközben az utolsó falat palacsintát is magamba tömöm.
─ Uh, tényleg! ─ pillant a telefonjára Patrick.
Szokás szerint, hátra vágom be magam, ahol aztán elterpeszkedem. Többször is szólt már rám Patrick, de el lehet képzelni, mennyire érdekel… még ha az ó kocsijáról is van szó. Már nem sokáig kell a hátsó ülésén utaznom az iskoláig, ugyanis, egy hónap múlva, nekem is lesz jogsim! Nyáron már letetettem a vizsgát, már csak a papírokra várok, amit hosszadalmas beszerezni. Addig is… maradok hátul.
─ Jaj, Bianca, hányszor mondta már, hogy ülj rendesen? ─ néz rám a visszapillantóból.
─ Sokszor, Patrick, sokszor. De akár, még százszor is elmondhatod, ugyan annyira fog érdekelni. Amúgy, meg… úgy hangzott, mintha az apám lennél…─ forgatom a szemem.
─ Igaza van Patricknek… nem hiszem, hogy egy rendőr értékelné…─ szól közbe Clary. Hát beszarok, komolyan!
─ Na, te aztán pont ne magyarázz nekem! Hamarabb szereztem jogsit, mint te! Amúgy is…
─ Bia…─ szól rám figyelmeztetően Patrick.
─ Semmi baj… hagyjad. ─ rázza a fejét, a barátnője.
─ Legközelebb gyalog megyek, az tuti…─ morgom.
─ Dehogy mész gyalog. ─ sóhajt Patrick, mintha csak fárasztanám. Az út további részében, morgolódva ütöm tovább a telefonom klaviatúráját, mintha csak az tehetne a dühömről.
─ Na, szia, bébi. ─ állunk meg az egyik szekrény mellett, amit a barna boszorkány ural. ─ Még találkozunk. ─ villantja ki, hollywoodi mosolyát, majd csókot nyom Patrick szájára. Te szívesen megtépném.
─ Szia. ─ mosolyog vissza rá, majd megöleli. Türelmetlenül álldogálok mellettük, míg véget ér a gerlepár reggeli romantikája, ugyanis, Patrick ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen a szekrényemig, ami nem sokkal van az övé mellett.
─ Gyere! ─ fordul hirtelen felém, majd magához ránt. A fejem, a hajkoronám színéhez színeződik. ─ Utálom, mikor hisztizel! Sokkal édesebb vagy, vidáman! ─ nyom puszit a fejemre, és magához ölel. Igen, lehetne gondolni, hogy örülnöm kéne az ilyen gesztusainak, de sajnos, tudom, ezek csak testvériek. Tényleg, csak a húgaként kezel.
─ Én is sok mindent utálok…─ motyogom morcosan.
─  Jaj, ne legyél már ilyen! ─  hozzá el a száját, de látom, hogy az ajkán, mosoly játszik. Miután, a „kedves” barátnője nálunk alszik, mindig olyan, elképesztően vidám. Szóval általában kicsattan…─ Na, gyere ide! ─  int maga felé, mikor megállunk a szekrényem előtt. Vonakodva elé lépek, ő pedig, újra magához húz. Bénán a hátára csúsztatom a kezem, de ő elkapja a karom és a nyaka köré fonja. Patrick kezei, a derekamon pihennek. Felbátorodva, tudva, azt hiszi, nincs bennem más, a testvéri szereteten kívül, szorosan hozzábújok. Vállára hajtom a fejem, mélyen belélegzem a jellegzetes édeskés, mégis férfias, illatát, ami levendulás öblítővel keveredik. ─ Tudod, hogy szeretlek…─ suttogja kuncogva a nyakamba, majd belepuszil. Megdermedek tőle. Na, jó. Az ember, nem szokta a testvére nyakát puszilgatni. Mire föleszmélek, már elköszön. ─ Még számíthatsz rám, ma! ─ nevet vissza. Már a saját szerkényébe matat, mikor én még mindig csak állok. Földbe gyökerezett lábbal.
─ Reggelt’ B! ─ köszönt a barátnőm, Kiara ─ Mi a…─ értetlenül mered rám a következő pillanatban, mikor idegesen megragadom a karját.
─ Patrick ma meg ölelt! Többször is! És belepuszilt a hajamba!
─ És? Mostohatesód, nem? Nem nagy ügy. ─ vonja meg a vállát.
─ Nem fejeztem még be… aztán mielőtt itt hagyott, újra átölelt, de a nyakára emelte a kezem, majd belecsókolt a nyakamba! Rendesen, hosszan…─ hadarom, már izgatottan.
─ Na, ez már máshogy hangzik! ─ kiált föl. Egy pillanatra, többen felénk fordulnak.
─ Nem tudom, mit gondoljak Kia… barátnője van… akivel elég jól elvannak…
─ Bah, már megint hallottad őket? ─ szorítja a gyomrára a kezét, mintha rosszul lenne.
─ Jah…─ forgatom a szemem ─ anyáék, ma nem lesznek otthon, de szerencsére a ribi nem tud átjönni, mert valami családi balhé lesz náluk…
─ Kettesben lesztek egész este, Patrickkel? ─ szorítja a szájára a kezeit, szemei izgatottan csillognak.
─ Igen… meg még másnap is… hotelben alszanak a szülők…
─ Hm, kicsit jobban nyomulsz nála, talán lesz egy igazán jó estéd…─ vigyorog huncutul.
─ Jaj, Kiara…─ pirulok el ─ semmi olyan nem fog történni.
─ Olyan prűd vagy Bianca! ─ csattan föl ─ Nem vagy már óvodás, hogy a szexet „olyannak” kell, hívjad…─  forgatja a szemét. Még jobban belepirulok a gondolatba, hogy elképzelem, hogy mi… Patrickkel… Kiarának válaszul, csak megvonom a vállam.
─ Inkább menjünk órára, oké? ─ vágom be a szekrényajtóm, amibe, időközbe pakolni kezdtem.
─ Okés! ─ vigyorog. Látszik, hogy nagyon meg van elégedve magával, hogy kínos helyzetbe hozott. Kiarát, szabadon nevelték. Gátlásosság nem szerepel a szótárába, ahogy a tabutéma sem. Langaléta mérete és kicsiny keblei ellenére is, olyan laza és magabiztos, amilyen ember kevés van… nem nagyképű, még véletlen sem, de nagyon jól tudja, hogy jól néz ki. Különleges arcával és derékig érő, szőke hajával, egy kifutói modellhez hasonlít. Az anyja és a nagymamája is, modellek voltak és természetesen, Kiarát is annak szánják, akinek, még fogalma sincs, mit csináljon. Nincs terve a jövőre nézve, velem ellentétben.
Egy borzalmas algebra után, a kedvenc órám következett, vagyis a művészet. Festés, rajzolás, szobrászkodás, vagy akár fotózás.  A sulinak, saját sötétszobája van, ami maga az álom. Tavaly lett felújítva, és valamii csodálatos lett! Bár, engem jobban izgat, hogy az egész művészeti terem új és nagyobb! Már saját asztalom van odabent, ugyanis az órákon kívül, szakkörre is járok, illetve, néhanapján, tanári engedéllyel, programon kívül, is bent dolgozom. Ez a szenvedélyem. Ma, nagy dicsőséges, feladatot kaptam, én egyedül. Saját, halloween-i kiállításom lesz, amire már most el kell kezdenem gyártani a munkáimat. Mrs. Armstrong, úgy véli, én vagyok a legtehetségesebb „művész” az iskolában, amit én azért nem jelentenék ki, ilyen egyértelműen… de jól esik az elismerés. Irigy, utálkozó pillantásokat kapok a társaimtól, amik legkevésbé sem érdeklenek. Első festményem, egy hatalmas festővászonra fog elkészülni, amin egy fekete szellemkastély lesz, körülötte temetővel, kerttel. Ez elsőre sablonos, bénaságnak hangzik, de annál sokkal több lesz. A természetfeletti lényeket, úgy akarom megfesteni, hogy másnak látszódjanak, amilyenek. Mindegyik, egy érzelmet fog közvetíteni. Félelem, gyűlölet, harag, fájdalom… és még sok más, rossz, kellemetlen érzelem. Egész órán, némán, szorgalmasan rajzolom az alapot ceruzával, vége felé, a festésbe is belekezdek. Más diákokkal, illetve közös kiállításokat is terveznek a jövőben, ezért egy külön, tároló helyiséget építettek, ahova csak kulccsal lehet belépni, az ott tárolt képek, illetve szobrok alkotóinak. Vidáman szökdécselek ki a teremből, a tároló kulccsal a kezembe. Folyosón, először barátnőmet kapom el, aki a nagy hír elmondása után sikongatva ugrálni kezd. Csatlakozom hozzá, de a lányos örömünket Patrick megszakítja.
─ Mi ez a nagy öröm? ─ kérdezi nevetve, mikor mellénk lép.
─ Saját, halloweeni kiállításom lesz itt, a suliban! ─ magyarázom tapsikolva.
─ Úristen, gratulálok! ─ néz rám döbbent örömmel. Derekamnál fogva megragad, majd magához ránt. ─ Nem baj, ha elrabolom egy kicsit, Biat? ─ néz át a hátam mögött Kiarára.
─ Dehogy baj! ─ biztos vagyok benne, hogy őrülten vigyorog. Patrick elválik, tőlem, majd fél kézzel ölelve, elindul velem a folyosón.
─ Lesz egy buli, ma este, az egyik barátomnál. Nem akarsz eljönni?
─ Én? Egy végzős bulin? ─ vonom fel a szemöldököm ─ Nem hiszem, hogy szívesen látnak…
─ Dehogynem! Hidd el, jól fogod érezni magad… persze, a szabályaimon belül. ─ kacsint, mire felnevetek.
─ Milyen szabályok?
─ Ihatsz, de csak azt, amit én adok, egész este mellettem maradsz, nem állsz le, egyik részeg vagy éppen beszívott seggfejjel se, vagy éppen, józannal.
─ Hm, és mi van, ha nem tartom be a szabályaid? ─ vigyorgok rá kacéran.
─ Annak nem lesz jó vége…─ suttogja a fülembe. Meleg lehelete cirógatja a fülem, szavaitól elakad a lélegzetem.  Szó szerint. Nem is említettem, hogy asztmás vagyok. Bénán sípolni kezdek, nehezen kapok levegőt. ─ Úristen, jól vagy? Itt van a pipád? ─ kérdezi ijedten. Mielőtt megszólalnék, a táskámhoz kapok, aminek a zsebében, ott van az életmentő szerkentyűm, ami nélkül, nem mehetek ki az utcára. Ritkán jön elő az asztmám, de amikor előjön, akkor szinte fulladozom. Mélyeket szívok a fehér, pipába, néhány másodperc múlva, újra normálissá válik a légzésem.
─  Jól vagyok nyugi. ─ nevetek föl, miközben elteszem a pici tárgyat.
─   Ebben az esetben…─ olyan hirtelen kap föl a karjába, hogy felsikoltok. A táskám, ami eddig a félvállamon lógott, majdnem a földre zuhan.
─ Hülye! ─ csapkodom nevetve. Kiara tanácsa jár a fejembe. Nyomulj. Bal lábam átvetem rajta, így a jobb oldalára kerül, a jobbat, hagyom a balon. Karom a nyaka köré tekerem. Csábítóan pillantok rá, már szembe vele. Állja a pillantásom, sőt. Szemei, rabul ejtik a testem többi részét. A forróság, villámszerűen árad az alsómban. Az alsó ajkába harap, amitől egyszerűen, konkrétan felnyögök. Ijedten pillantok körbe, mikor rájövök, már nem a folyosó közepén állunk, hanem a szekrények melletti kis helyen, ami bárkinek rejtett menedéket nyújt. Arcomhoz hajol, amit apró puszikkal halmoz el. Keze, a combomra téved. Lassan cirógatni, simogatni kezd. A szívem, vadul verdes a mellkasomban, a vérem lüktet az ereimben… Hirtelen megáll, majd letesz a földre.
─ Remélem, nem leszel engedetlen. ─ mondja, rekedten nevetve, mintha misem történt volna.
─ Aha…─ nevetek föl, bénán. Egy ideig tétovázik, majd puszit nyom a homlokomra és elviharzik. Kábán sétálok vissza a teremhez, ahol a következő órám lesz. Bár szeretem az irodalmat, és éppen, az egyik kedvenc könyvemről beszéltünk, de… nagyjából néhány „A” betűn kívül, semmit nem fogtam föl az anyagból…

VII.

─ Aggódom érte… hogy túl lassan tanul. Én lennék a hibás? Keveset foglalkozom vele? ─ nézek Declanra szomorúan.
─ Dehogy vagy hibás! Minden egyes percben vele vagy Tie, nem azért nem tanulja, mert te nem tanítod…
─ De. Többet kellene ilyen szempontból foglalkoznom vele…─ sóhajtok ─ minden másra volt időm, csak rá nem…─ kézfejemmel egy könnycseppet törlök le az arcomról.
─ Kicsim…
Becézésemtől és az öleléstől egyszerre rökönyödök meg, de nem szólók érte. Declan a kezembe, egy ideig néz minket, majd apró, husis karjait, a nyakam  köré fonja, fejét a vállamra hajtja.
─ Kis tündérem, de imádlak! ─ motyogom a fejére, mosolyogva ─ És téged is…─ suttogom a pilláim alól Patrickre nézve. Csodálattal néz ránk, arcát a hajamba nyugtatja.
─ Szeretlek Hercegnő. ─ nyom puszit a fejemre.
─ Én is szeretlek,
Csókja gyengéd, mégis szenvedélyes és… szerelmes.
─ El fogom hagyni Elizabethet. ─ elválik az ajkamtól, majd puszit nyom rá ─ És ezzel nem szállok vitába. ─ mosolyodik el, majd újra csókot lehel az ajkamra.
─ Éhes. ─ vékonyka hang szólít meg, aprócska kéz pihen a mellkasomon, eltolva magát, hogy rám nézhessen.
─ Megyünk már, baba. ─ nevetek rá.
─ Majd én berakom, ülj csak be. ─ nyom puszit az ajkamra Patrick, majd kiveszi Declant a kezemből.
Amint belesüppedek a kényelmes ülésbe, lefehéredek. Patrick szerelmet vallott, újra, és el akarja hagyni a feleségét, miattam. De… talán jobb lesz így, mintha megcsalná. Eldöntöttem, a mai nap, csak Delcanra és Patrickre fogok koncentrálni, senki másra.
─ Na, hova menjünk enni? ─ kérdezi Patrick, mikor beül kocsiba.
─ Hm, talán a South Grill-be.
Bólint, elindítja az autót, és már úton is vagyunk. A köztünk lévő kartámasztón lévő kezem mellett pihenteti a kezét, majd ujjat az enyémre kulcsolja. Leginkább, az elhelyezkedése miatt imádom ezt a helyet. Az óceán mellett futó sétány, egyik kiülős étkezdéje. Egész nap, 0-24-ben nyüzsög. Hosszú várakozás után, kézhez kapjuk az ebédünket, amit az egyetlen üres asztalnál fogyasztunk el. Declannak, felvágom a dinós husit, amit kihisztizett magának gyerekmenüben, vagyis egy kis adag sült krumplit és egy alma levet is kapott hozzá, amit át kellett evakuálni az üvegében, máskülönben, nem issza meg… Kezébe adom a villát, majd enni kezdünk. Már kezdek örülni, hogy végre, van egy kis nyugalom, mikor Patrickkel tudunk beszélgetni, de a rádióból felcsendülő dal, újra felvillanyozza a kis dinó evőt. Declan, bárhol, bármikor meghallja az apja hangját, mindent félre dob és csak is arra figyel. Ez most, Az Uma Thurman-nel sem történt másként. Hatalmas, barna szemei felcsillantak, kezéből, a villát a kis etető asztalra dobta, és fülelt. Lábaival, ütemesen rugdosni kezdte a széket. Aléltan figyeltem a tündéri jelenetet, ahogy Patrick is. Az én szememet mind a ketten rabul ejtették.
─ Imád zenét hallgatni. ─ mosolyodok el ─ Mindent félre dob, ha arról van szó. Főleg, ha téged hall. ─ nézek Patrickre.
Mikor a dalnak vége lett, már éppen neki látott volna, újra az evésnek, ha nem szólalt volna meg az Irresistible.
─ Kicsim, egyél szépen. Közben is hallod apát.
─ Nyem. ─ rázza a fejét, miközben a szájához tartok egy fala húst.
Újra a szája felé kezdem tolna az ételt, mire ő visítva belerúg egyet a székbe.
─ Kisfiam, ne hisztizz! ─ szólok rá, már indulatosabban.
─ Declan…─ nyújtja el a nevét Patrick, de a félünk közeledő, két lány, megakadályozza a folytatásban.
─ Sziasztok! ─ motyogja a barna hajú, izgatottan. Kezében egy lapot és egy tollat szorongatva. ─ Kaphatunk egy autogramot? ─ kérdezi vigyorogva. Vörös hajú barátnője, megilletődve álldogál mellettem. Nem sok választja el a sírástól.
─ Persze! ─ kapja oldalra a fejét Patrick, majd feláll az asztaltól. Szemem sarkából látom, hogy az ölelés hatására, kibuknak a könnyek a szeméből a lánynak, és mivel Patrick, ha tehetné, minden embert megvigasztalna, még inkább a karjaiba zárja, aki ennek hatására, sírva felnevet.
─ Declan, egyél szépen. ─ hajolok közel hozzá, de ő csak durcásan néz lefelé és ritmusosan rugdossa a székét. Nem tudom mi üthetett belé…
─ Megnézhetjük Declant? ─ szólal meg hirtelen a vörös hajú lány.
─ Csak nyugodtan! ─ mosolygok rájuk ─ Csak most kicsit durcás.
─ Mi a baja? ─ kérdezi a barna hajú. A kis csajozóm, a két lány jelenlétére felkapja a fejét és elbűvölő babamosollyal rájuk nevet.
─ Nem hajlandó enni. ─ sóhajtok föl ─ Ha az apját hallja énekelni, megközelíteni se lehet, mert ő akkor hallgatja és kész. ─ magyarázom nyomatékosítva a végét, mire felnevetnek.
─ De cuki! ─ néznek rá csillogó szemekkel.
─ Kiveszem, hátha kicsit megnyugszik. ─ kiemelem az etetőszékből, de természetesen hisztizni kezd.
─ Declan! ─ szól rá erélyesebben Patrick ─ Hagyd abba!
Az Irresistible véget ér, a lányok elmennek, Declan lenyugszik. De mi indul el? Hát persze, hogy a My songs know what you did in the dark…
─ Elhiszem, hogy szeretnek titeket az étteremben, de így Declan sose fog megebédelni…─ motyogom idegesen.
Patrick csak lazán felnevet. Elképzelni sem tudom, hogy tud valaki ilyen nyugodt lenni…
─ Add ide egy kicsit. ─ int maga felé, majd felém tartja a kezét. Declan hóna alatt fogva, átnyújtom Patricknek az asztal fölött, aki az ölébe ülteti. Alig halhatóan magyarázni kezd neki. Declan csak néz rá, a nagy, barna szemeivel és figyel. Némán figyeli a végén elneveti magát. ─ Ide tudod adni a tányérját? ─ pillant rám Patrick. Leszedem az etetőszék asztaláról, majd átnyújtom neki. A babavillára szúr egy dinó lábat, Declan már előre kinyitja a száját és eszik. Közbe még szól bőven a zene, de eszik. Néhány falat után, már magától tömi a szájába a falatokat, Patrick ölébe csücsülve.
─ Elképesztő vagy, ugye tudod? ─ nézek rá mosolyogva.
Villájára szúr egy falatot a saját tányérjáról, megrágja, lenyeli, majd utána válaszol.
─ Tudom, hát! ─  egyszerre nevetünk föl. Lassan áthajolok az asztal fölött, majd egy puszit nyomok a szájára, amiből később csók lesz. ─ Sokan vannak itt, nem kéne…─ motyogja a számra mosolyogva.
Bólintok, majd visszahelyezkedem a székemre. Dobogó szívvel folytatom az ebédemet, aminek a befejezése után, sétálni indulunk. Fél óra múltán, a parton ülünk egy faárnyékában, ami ezen a helyen, szinte egy csoda. Valahogy, megéreztem ezt, ugyanis egy pokrócot is hoztam magammal. Declan, nem bírt ülve maradni, ide-oda kúszott-mászott, jó alkalomnak tűnt, a járás gyakorlás, ami magától is „eszébe jutott”. Egy-két méterrel arrébb mentem, Patrick maradt a pokrócon, és közöttünk járkált fel, s alá Declan. Lassú, aprócska léptekkel kezdte, mikor fenékre esett, eszébe se jutott ott maradni. Makacsul föl kelt, majd folytatta. Nekünk pedig, eszünkbe se jutott, hogy odarohanjunk hozzá, hogy fölsegítsük. Annyira jó, hogy mindketten jelen vagyunk Declan, első, nagyobb lépéseinél. Szó szerint. Talán egy óra is eltelhetett, miután visszahuppant fáradtan a takaróra.
Declan, kiterülve fekszem, felsőtestét, Patrick karolja át, aprócska fejét, az apja ölébe hajtja. Laposakat pislog.
 ─ Mi az? ─ néz rém Patrick kérdően, utalva rá, hogy őket nézem.
─ Semmi. ─ mosolygok rá ─ Csak annyira édesek vagytok, hogy így imádjátok egymást.
Édes fél mosoly kíséretében, megvonja a vállát. Declan másfél éves, de már most látni, hogy mennyire felnéz Patrickre. Csodálja őt, és ez kölcsönös. Declan, tőle örökölte, azt a fajta szeretetet, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg. Egy embert tudnék mondani, akit Patrick, igazán gyűlöl. Azt is, egy másik ember után érzett szeretete miatt. Miattam. És tudom, Declanból is egy ilyen csodálatos ember válik majd. És őszintén? Én is felnézek Patrickre. Csodálom őt. Szeretem őt. Nagyon is. Nincs arra, mód, hogy kimutassam, mit is érzek igazából iránta. Nincs az a csók, az az érintés, amivel ezt ki tudnám fejezni. Uram isten, órákig tudnám sorolni Patrick jó tulajdonságait…
─ Min merengsz ennyire, Tie? ─  kérdezi mosolyogva.
─ Rajtad. ─ döntöm oldalra a fejem, amit a felhúzott térdemen pihentetek. Arcomon, mosoly terül el.
─ Rajtam? Min? ─ nevet föl.
─ Hogy milyen csodálatos vagy.
Nincs miért gondolkoznom, hogy kimondjam-e, vagy sem.
─ Én? Csodálatos? Hát… köszönöm. ─ pironkodva megvonja a vállát. Szerénység. Mellé merészkedem, fejem a vállára hajtom. Utolsó, amit érzek, hogy puszit nyom a fejemre, szemhéjam, elnehezül…
─ Ébredj, Kicsim. ─ suttogja a hajamba, egy lágy hang. Nagy, „kelős” sóhaj kíséretében nyitom ki a szemem. Fáradt mosollyal pislogok az óceánra nézve. Oldalra fordítom a fejem, ahol a víztükörnél is gyönyörűbb, most rendes színében játszó, kékes-szürke szempár néz vissza rám. ─ Haza kellene menni. ─ mormolja továbbra is a fejem búbjába.
─ Mhm. ─ nyöszörgöm ─ Nem akarok. ─ visszacsukom a szemem ─ Veled akarok maradni.
─ Már csak egy nap, Hercegnő. Utána a tiéd vagyok, mindennap. ─ gyengéden homlokon csókol.
Beleremegek a szavaiba. Felkászálódom a földről, az alvó Declant, finoman fölemelem, majd a babakocsiba teszem. Telefonomat előkapom, hogy megtudjam, hány óra. Kikerekedett szemmel nézek a képernyőre.
─ Te jó, ég! Ilyen sokat aludtam? Alig tűnt, néhány percnek! ─ pislogok nagyokat.
─ Pedig bizony, sok volt. ─ nevet föl, miközben összehajtja az ülőhelyünk. Hat óra körül jár már, jó is, ha hazamegyünk.
Bő, egy óra kocsikázás után, már a kaputól, néhány lépésre állunk.
─ Köszönöm, ezt a mai napot. ─ suttogja.
─ Én köszönöm! Mindent…─ ingatom a fejem mosolyogva, mintha nem is akarnám elhinni, hogy a mai nap, valóságos volt.
─ Szia. ─ közel lép, hozzám, átkarolja a derekam, majd puha ajka, rátalál az enyémre. ─ Holnap. ─ válik el tőlem.
─ Jó éjt! ─ suttogom mosolyogva, majd egy rövid puszit nyomok a szájára.
Szerelmesen sétálok be a házba, ahol a szüleimet találom a kanapén. Észre se veszik, hogy hazaértem. Declan, arra az időre, amíg pizsamába öltöztetem, felkeltem, majd az ideiglenes kiságyéba helyezem. Azonnal visszaalszik. Jajj! Éjjel, biztos fel fog kelni, ugyanis nem vacsorázott!
─ El kell mondanom valamit…─ köszönés nélkül huppanok le a szüleim elé.
Most, vagy soha… kitálalok. Mindenről…

VI.

A Fourth Avenue száguldunk, a kocsiban, Delcan nyöszörgésein kívül, amit a játékának tanulmányozása vált ki belőle, néma csönd van. Az ablakon kifelé bambulok. Nézem a mellettünk elhaladó nyüzsgő, Los Angelest. Ritkán járok a belvárosban. Az iskola és anyáék háza is nyugodt, külvárosi részen helyezkedik el, illetve nem messze, egy Target. Semmi okom nincs, amiért a belvárosban kéne járnom. Őszintén? Abszolút nem élvezem, hogy ilyen begyöpösödött vagyok. Régen… teljesen más voltam… Annyi, de annyi élményben volt Patrick mellett részem, hogy felsorolni sem lehet. Az, hogy a fél világot bejártuk, csak egy a sok közül… még az után is, hogy Dec megszületett.
─ Min agyalsz ennyire?
Patrick hangja zökkent ki.
─ A régi időkön. ─ visszafordulok, immár a szélvédőn kifelé nézek ─ Sokkal szebb és egyszerűbb volt minden. ─ motyogom, még mindig kifelé kémlelve.
Szemem sarkából látom, hogy az ajka kemény vonallá préselődik.
─ Sokkal. ─ nagyot nyel, mielőtt kimondja.
Először a lakásnézőbe megyünk, pontosabban, ahhoz a lakáshoz, amit kinéztem, mikor a könyvesboltban voltam. Egy kilenc-tíz lakásos házról beszélünk, amit néhány éves építettek… nem hiszem, hogy a helyettesítő tanári fizetésemből kijön. Bérelni, meg nem lehet, csak megvásárolni. De… azért kíváncsi vagyok, milyen belülről. Hat emelet magas, minden szinten, két lakással. Padlótól, tetőig ablakok vannak, minden szinten, kivétel a földszinten, ami előtérként szolgál, így lakás se található. Külseje, fehér. Ez talán, még egy kíváncsiságnak is felesleges. Külsejéhez hasonlóan, a belseje is gyönyörű, modern. A padlózat, fehér márvány, a falak, vajszínűek. Baloldalon lift található, mellette lépcső. Hátha, valaki az egészséges életmódban hisz. Tágas tér, két, falhoz passzoló kanapé, tíz postaláda és egy portáspult.
─ Jó napot kívánok! ─ köszön ránk a portás ─ Tudok segíteni?
─ Jó napot! A harmadik emeleti lakást szeretnénk megnézni.
─ Rendben, foglaltak időpontot? ─ pillant rám, majd egy füzetet vesz a kezébe.
Bólintok.
─ Miss Godwin fent várja önöket.
─ Köszönjük.
Legnagyobb meglepetésemre, a lift jobb oldala üveges. Kintről észre se lehet venni…
─ Holnap nem akartok eljönni a koncertre? ─ fordul felém, hirtelen Patrick.
─ A volt feleséged, a gyerekünk és feleséged, egy helyen? Nem éreznéd, kissé… kínosnak? ─ vonom föl a szemöldököm kérdően, kezembe ringatva Declant, aki szörnyen nyűgös a tikkasztó hőség miatt. ─ Mert én nagyon. Főleg ami köztünk történt…─ motyogom.
─ Azt szeretném, hogy ti is ott legyetek. ─ néz rám, meg se hallva az előző mondatom.
Felsóhajtok, majd vonakodva, de rábólintok.
─ Jó. Elmegyünk. Declan miatt…─ motyogom. A lift állítja meg Patricket, hogy bármit is válaszoljon.
─ Jó napot! ─ lép mellénk azonnal egy mosolygós, szőke nő, mikor kilépünk az ajtón ─ Maguk Mr. és Mrs. Stump, ha jól sejtem! ─ mosolyog ránk.
─ Nem egészen…─ köhintek.
─ Oh, elnézést…─ rázza a fejét, mintha valamit nem teljesen értene ─ Nem tudtam…
─ Semmi baj. ─ szól közbe Patrick ─ az egyszerűbb lesz, ha a keresztnevünkön szólít. ─ édes mosolyt küld felé. Szinte látom, ahogy az ingatlanos nő szét folyik…
─ Rendben. ─ motyogja ─ Erre. ─ indul el egyenesen, az előtérben. A baloldali lakás ajtaja előtt állunk meg.
─ Itt is vagyunk. ─ mutat az ajtóra, majd kulcsával bajlódva, kinyitja a lakást. Az előszobába érkezünk meg, ami aligha van elkülönítve a hatalmas nappali+konyhától. Padlózata, világos homokkőszerű járólap, fala, fehérbe hajló, bézs. Egész meleg, mediterrán hatást kelt. A ház főékességébe érkezünk, hatalmas ablakokkal az utcafrontra. A délelőtti, forró napsütés kiemeli a gyönyörűre festett falakat, amik szintén egy barnás árnyalatban tündökölnek. Az előszobával ellentétben, amiben van egy enyhe, mustársárgás árnyalat, ez összetéveszthetetlenül világosbarna. A konyha, balról nyílik, mindössze, három tálalópult különíti el a nappalitól. Konyha, külön, egy „nyílásban” található. A lakás világító, meleg színeit, a heba konyhabútor töri meg, a sötétbarna színével, tetején, sötét márványlappal. A modern, mediterrán kivitelezés, enyhén, keveredik a vintage stílussal, ami a nappaliban is meglátszik, bár ott nemigen található bútor. A padlózat, a két helyiségben, ugyan olyan, barnás járólap.
─ Hogy tetszik? ─ kérdezi izgatottan az ingatlanos.
─ Elképesztő gyönyörű! ─ futtatom sokadszorra végig a szemem a szobán.
─ Várjon, amíg meglátja a szobákat és a fürdőket! Jöjjenek velem! ─ jobbra indul el, átvág, a hatalmas nappalin. Egy folyóval találjuk szembe magunkat, ami az előszobával hasonló. Hamar rá is jövök miért, ugyanis, össze van kötve az előszobával, egy ajtón keresztül. Hogy nem vettem észre? A folyosóból, három szoba nyílik.
─ Egyenesen, van a fürdő, ezek pedig, a hálószobák. Illetve, a fürdő mellett, van még egy szoba, az inkább tárolásra alkalmas. ─ magyarázza a Miss Godwin.
A balra eső szobába nyit be. Elakad a lélegzetem. Azontúl, hogy hatalmas, elképesztő gyönyörű! Az ablakok mérete itt már kisebb, az ajtótól, balra található fal, kőberakása, harmonizál, a festett résszel, illetve a sarokban lévő fa, tévéállvánnyal. A bútorok, egy „csomagban” lehettek, ugyanis, a szekrény, illetve az ágy is ugyan olyan, mint az állvány. Hát, igen az ágy… a szobaékessége. Négy sarkában, négy oszlop magasodik felé, amire egy kopott hatású, agyag, baldachinként szolgál. A szobát, inkább egy tengerparti, luxusvillában tudnám elképzelni, mintsem egy Los Angeles-i lakás, harmadik emeletén. Patrick szeme is az ágyra vándorol, ugyanakkor, a keze a hátamra… Miss Szöszi, nem veszi észre, olyan átéléssel magyarázza, a bútorfaanyagának a hovatartozását. Elvörösödöm, akaratlanul felkunkorodik az ajkam széle.
─ Ja, és ne aggódjon, az ágyban lévő matrac, egy hete lett kicserélve! ─ fejezi be a mondandóját. Hevesen bólogatni kezdek, mutatva, hogy figyeltem, a roppant érdekveszítő szövegére. Az utolsó két szoba is elbűvölő. A másik hálóban nincs bútor, látszik, hogy gyerek szobának tervezték. A fürdő, szintén nagy, és mediterrán. A kád, egy külön fellépőn helyezkedik el, az ablak előtt, ami a hálószobainál is kisebb. A másik fürdő megtekintéséhez, vissza kell mennünk a nappaliban, aminek a jobb sarkában, egy fal takarja el az ajtót. A barna, illetve a sárga árnyalatok mellett, a zöld is feltűnik ebben a helyiségben. Egy nagy zuhanyzó található benne, ami a Szöszi elmondása szerint trópusi, esőztetésre is képes. Az aztán marhafontos, tényleg.
─ Hogy tetszik a lakás? ─ kérdezi, immár a nappali közepén állva.
─ Gyönyörű! Tetszik, hogy ilyen meleg hatása van. ─ mosolyt erőltetek az arcomra.
─ Megértem, ha még gondolkoznia kell rajta… de talán egy kis engedmény adhatok…─ rebegteti a szempilláit Patrick felé. Szánalmas.
─ Esetleg, megkaphatjuk róla a papírokat? ─ pillant rá Patrick.
─ Persze, már hozom is. ─ mosolyog rá csábosan, majd elriszálja magát, a konyhába.
─ Tetszik? ─ néz rám meleg mosollyal.
─ Nem győzőm hangsúlyozni, milyen szép. ─ pillantok körbe ─ De biztosan az ára is elképesztő…─ rázom a fejem.
─ Majd kiderül. ─ mosolyog rám.
Miss Szöszi Risza, visszalibben hozzánk, természetesen, Patrick kezébe simítja a lapokat, de feltétlen úgy, hogy összeérjen vele a keze. Ha ezt nagyon hamar nem hagyja abba, esküszöm, megtépem. Féltékeny vagy. Morgós, kishang kezd el idegesíteni. Szorosan Patrick mellé állok, hogy lássam, mit olvas. És hogy megmutassam Riszának, mit is csinálhatok, amit ő nem. Bár nem látom magam, egészen biztos lefehéredek. A nullák, katonás rendben sorakoznak az egyes után. Felpillantok Patrickre, aki láthatólag, magában mérlegel, agyal. Idegesen rágni kezdem az alsó ajkam, amit valószínűleg szeme sarkából észre vehetett, mert ajka mosolyra húzódik.
─ Megvesszük. ─ pillant föl a lapok mögül. Szemem, akkorára kerekedik, hogy csodálkozom, nem pottyan ki, a helyéről.
─ Te teljesen megőrültél? ─ sziszegem, mikor az ingatlanos visszatipeg, a konyhába ─ Nem vehetsz nekem lakást! Ráadásul ilyen drágát… Elizabeth mégis mit fog szólni? ─ suttogom idegesen.
─ Látom rajtad, hogy meghalsz ezért a helyért! Öt percre van a könyvesbolttól, várostól, tízre, nem mellesleg, tőlünk is tizenötre.
─ Nem vagyok a házi prostid, akinek csak úgy, megvásárolsz egy méregdrága lakást!
─ Most én kérdezem ugyan ezt… te teljesen meghibbantál? Házi prosti?! Mégis mi a francról beszélsz te? A volt feleségem vagy a gyerekem anyja! Szeretném, ha a fiam, egy biztonságos, helyen élne, normális körülmények között, a közelemben! És igen, te is benne vagy, mert sze…─ köhint egyet ─ fontos vagy nekem. ─ simít végig az arcomon.
Próbálom feldolgozni a hallottakat, leginkább a majdnem sz betűs szó kimondását.
─ Itt is vannak az eladási papírok, illetve a házzal és lakással kapcsolatos egyéb iratok. ─ lép vissza mellénk a nő.
─ Eladási papírok? Nem kell foglalózni? ─ nézek rá felvont szemöldökkel.
─ Nem igazán volt rá vevőm…─ motyogja ─ szóval nem. Már akár holnap költözhetnek is.  Amint aláírják ezeket…─ újabb köteg papír ─ maguké is a lakás! ─ mosolyog ránk.
Patrick, kérdés nélkül indul el az egyetlen ülőalkalmatossághoz, ami a pult melletti bárszékek szolgálnak. Szám szerint, három. Ölebe Declannal üldögélek mellette, mikor az orrom elé tol, egy papírt.
─ Ez mi? ─ nézek rá a lapra. A pontozott vonal alatt, az áll, hogy „Tulajdonos aláírása”. ─ Patrick, te vagy a tulajdonos, nem én. ─ rázom a fejem értetlenül.
─ Nem Tie, te vagy tulajdonos, én csak megveszem.
─ Az ugyan az.
─ Nem érted? Nem akarom, hogy úgy érezd, csapdába vagy a lakással, hogy az enyém. Se a pénzzel, se a lakással nem fogok visszaélni. Tekintsd úgy, hogy ez a te pénzed és a te lakásod.
Tátott szájjal bámulok rá. Hogy lehet, valaki ennyire önzetlen és édes?
─ Én… nem is tudom, mit mondjak…─ motyogom ─ köszönöm.
─ Nem kell semmit megköszönni. ─ rázza a fejét mosolyogva, miközben a papírokat rendezgeti. Néhány perc múlva, már a lakáskulcsával a kezemben kötöm be Delcant a gyerekülésébe. Patrick a kocsinak dőlve vár. Elé lépek, majd egy gyengéd mozdulattal az arcára csapok, majd az ajkamat az övére tapasztom. Először, fel sem fogja, mit művelek. Néhány másodpercébe beletelik, míg a kezét a csípőmre csúsztatja, és beszáll a szenvedélyes csókváltásba.
─ Hm, igazából egyiket se értem, miért kaptam…─ motyogja az ajkamra ─ nem mintha nem élveztem volna…
─ Az elsőt, azért, mert vettél nekem egy ilyen drága lakást, a második meg a köszönet érte. ─ harapok az alsó ajkamba, elfojtva egy nevetést. Igazán, gondolkozni sincs időm, ugyanis újra lecsap a számra. A csókját, az egész testemben érzem, a forróság, lefelé tódul. Lihegve válunk el egymástól, mielőtt még a parkolóban jelenetet csinálnánk. Felforrósodva ülök be az autóba, nyugtatásképp, hátra hajtom a fejem, mélyeket lélegzek. Mind addig sikeres is, míg Patrick keze nem csúszik a combom belseje felé.
─ Declan, itt ül a kocsiban. ─ motyogom szapora légvétellel.
─ Alszik. ─ mondja rekedten, amitől azonnal felforr, a vérem ─ Annyira szeretném felavatni veled azt az ágyat…─ suttogja, a combom cirógatva. Hátam, ívbe elválik az üléstől, ahogy egyre közelebb ér az érzékeny pontomhoz.
Lábaimat összeszorítom, amitől Patrick nyög fel.
─ Hagyjuk abba. ─ morgom ─ Gondolj…
─ Istenem, Tie! A közeledben nem bírok Elizabethre gondolni, értesd már meg! ─ húzza vissza a kezét.
─ Pedig jó lenne…─ motyogom.
Nem tisztán, de érhetően, hátulról egy szó üti meg a fülünk. Vagyis, pontosabban kettő. Az „apa” és az „anya”.
─ Remélem, ezt nem csak én hallottam. ─ kapom hátra a fejem ─ Álljunk meg! ─ visítok, majd mikor megállunk az útszélén, azonnal kipattanok az autóból. A hátsó ajtóhoz szaladok, ahonnan kikapom Declant. ─ Úristen! Az anya volt az első szava! ─ nézek rá meghatódva, majd cuppanós puszit nyomok a feje búbjára.
─ Igazából… az csak a második volt… az első az apa volt. ─ lép mellém Patrick. Nevetve bele bokszolok a vállába, mire elkapja a karom, és Declannal együtt átölel. ─ De, eddig nem beszélt? Mi, mikor sétálni mentünk vele, mindig mondta, a kutyára, hogy vauvau, a macskákra, hogy miaumiau…
─ De, aminek a hangját tudja utánozni, annak mondja. Babacsatornán tanulta…─ nevetek föl.

V.

Vörös körmeimet piszkálom, miközben egy harmadikos osztálynál ülök, akik bőszen írnak. Jövőjükről, álmaikról, céljukról. Óra vége felé, sorba kezdik beadni azokat, a maradék időben, szabad foglalkozást adok ki, addig átnézegetem az írottakat. Nagy részük egyetem után, házasodni akar, családod alapítani, munkát kapni. Egy lányén megakad a szemem. Felvont szemöldökkel bámulom a lapot. Mosoly terül szét az arcomon. Samantha Hastings. Keze bőszen jár, a pad fölé görnyed. Fekete, középen elválasztott haja, függönyként takarja el az arcát. Körme, szokásszerűen, feketére vannak kilakkozva. Lassan közelebb sétálok hozzá, de látom, füléből, fülhallgató lóg. Csendes lány, általában egyedül rajzolgat és zenét hallgat. Ijedtében, ugrik egyet a székén, mikor meglát.
− Samantha, elolvastam… amit írtál. – kezdek bele.
− Tanárnő… én… sajnálom… nem igazán volt ötletem…
− Samantha! – szólok közbe mosolyogva – Nyugodtan hívj, Tiera-nak. Magunk között – súgom – Nem dorgálni akartalak. Tényleg, ez a nagy álmod? Hogy találkozz velük?
Lapján, mindössze egy mondtad állt. Az én álmom, hogy találkozhassak a Fall Out Boy-jal. Cirádás betűvel, fekete, zselés tollal írta, a lap többi részét kidíszítette.
Megvonja a vállát.
− Talán. – motyogja.
− Figyelj…− guggolok le elé – Mond csak el nyugodtan. Ne érezd rosszul magad emiatt. Hogy te nem azt írtad föl „Meg akarom találni álmaim férfiját/nőjét.” Felüdülés volt, a tiédet olvasni. – nevetek föl – Belsős információim szerint… a közeledő koncert előtt, tudnak fogadni látogatókat. – pontosabban, majd én lebeszélem velük, hogy tudjanak. Legalább öt percet szánjanak rá…
Hatalmas, mogyoróbarna szeme tágra nyílik, felcsillan.
− Nekem arra van jegyem. – motyogja izgatottan.
− Kitudja, lehet, az álmok mégis valóra válnak? – nevetek fel halkan.
Kábultan bólint.
− Köszönöm.
− Egyelőre… még ne köszönj semmit. – teszem hozzá, majd felállok. Visszasétálok az asztalhoz, leülök. örömmel látom, a fekete, szög egyenes hajzuhatag alól, kilátszok a sápadt, kipirosodott arc, amiből most remény és boldogság sugárzik.
− Tiera! – kiált utánam Bearice, az angol tanár – Mondtad, hogy tervezed, kilépsz az iskolából, ugye?
− Most nem valószínű, hogy aktuális…− rázom a fejem.
− Egy könyvesbolti állást találtam!
Izgatottan lépek mellé, bizalmas távolságot tartva.
− Melyik könyvesboltról van szó?
− Nem messze, egy kis magánüzlet. Régiségkereskedésként is működik, de csak könyveket lehet bevinni. Megadom a címet, rendben? – ragyogó mosoly terül szét az arcán, majd előkap egy papírt, amire ráfirkant egy címet. – Sok szerencsét! – bólint a fejével, majd belép a tanáriba.
Negyed háromkor, már az üzlet előtt állok. Takaros, szép üzlet, ami, igazából annyira nem is kicsi.
− Jó napot! – lépek be, fölöttem kis csengő szólal meg.
− Jó napot! – kedves arcú, barna hajú nő, köszönt – Miben segíthetek?
 − Az állás miatt jöttem. Az ismerősöm, aki ajánlotta, azt mondta, nyugodtan jöhetek…
− Jól mondta az ismerőse! – mosolyog rám – Jöjjön, üljünk le! – int a pihenő sarok felé, ahol két, barna bőrkanapé, illetve egy polcokhoz illő, kávézóasztal található. – Kér egy teát, esetleg egy kávét?
− Igen, egy tea jól esne, köszönöm. – kezeimet a térdeim közé szorítom, számat idegesen beszívom.
− Addig, nyugodtan nézzen körül! – kiált ki az aprócska konyhából. Azonnal felpattanok a bár kényelmes, most szörnyen kényes ülőhelyemről. Az üzletbe lépve, jobbra található, a pénztár, illetve egy gyerek sarok, egy apró asztallal, négy apró székkel és néhány játékkal. Jobbra nyúlik el az üzlet, telis-tele polcokkal, roskadásig könyvekkel. A régi, kopott, kissé szakadt könyvektől, a legújabb, nemrég megjelent olvasnivalóig, minden van. A már említett pihenősarok, illetve a konyha, az első polcsor mögött található, elsőre, nem is látszik. Csillogó szemekkel nézelődök, akár egy kisgyerek a játékboltban. Ez az új könyvillat! Komolyan, parfümöt kellene csinálni belőle!
− Hogy tetszik? – két kezében, egy-egy porcelán csészét egyensúlyoz hozzávaló tálkákon.
− Csodálatos! – nézek rá vidáman, majd visszahelyezkedem a kanapéra.
− Nem szeretem, ezeket a megszokott állás interjúkat. Érezd úgy, mintha ez egy egyszerű beszélgetés lenne! – mosolyog rám, majd belekortyol a forró italba.
Kamilla, kellemes illata csapja meg az orrom, mikor a számhoz emelem a csészét.
− Meséljen egy keveset magáról, kérem!
− Tiera Banksnek hívnak, huszonnyolc éves vagyok. Van egy kisfiam, Declan. Sajnos… kevés időm jutott mostanában az olvasásra, illetve a másik szenvedélyemre, az írásra…
− Csodálatos! Hány éves a kis Declan?
− Októberben lesz két éves. – mosolyogva gondolok a kisszívemre.
− De édes! Majd mindenképpen mutasson róla képet! – nevet fel.
A beszélgetés részemről, nagyon jól sikerült. Wanda, megadta a telefonszámát és jó reményeket fűzött az álláshoz.
− Hát te? Hogy-hogy ilyen hamar…? – néz rám meglepetten anya.
− Állásinterjún voltam! – lépek mellé, majd kiveszem a kezéből Declant.
− Állásinterjún? Hol? – kérdezi izgatottan.
Mosolyogva puszit nyomok a kisfiam fejére.
− Beatrice ajánlott, egy magánkönyvesbolti állást. Egy egész nagy üzlet, tele új és régi könyvekkel! – ámulatba ejtve merengek el, egy ilyen csodálatosan nyugodt munka után ábrándozva.
− Csodálatos! – nevet föl anya – Hánykor is találkozol Patrickkel?
A gyomrom, apró gombóccá megy össze.
−  Negyed négy. – megremeg a hangom, remélem, nem veszi észre…
− Jól van. Declant, akkor biztos nem viszed magaddal?
− Nem. – rázom, a fejem − Ketten szeretnék beszélgetni.
− Aha…− gyanakodva felvonja a szemöldökét.
− Úgy értem… Declanról. A Willes ügy kapcsán… mégis csak az apja…
− Értem én Tiera. Nem kell megmagyarázni…− nevet föl.
A hátralévő időt, Delcannal töltöm. Járni gyakoroltatok vele, ugyanis a kis lustaság, eddig nem volt hajlandó nagyon járni, inkább cipeltette magát. De így másfél évesen, már jó lenne, ha tudnak totyogni. Negyed óra elteltével, magától kezd „sétálni”. Egyik láb, a másik után, közben hatalmas, elszánt mosoly az arcán. Telefonommal a kezembe videózom és fotózom az első, nagyobb lépésit, amit már kapaszkodás nélkül tesz meg.
− De jó lenne, ha apa most láthatna. – susogok letargikusan. Fejét felém kapja. Úgy érzem, az első szavak sincsenek messze…
Ruhámat, nem akarom túlzásba vinni, hiszen… ez egy kávézás. A volt férjemmel. A fiúnkról. Szokásához hívően, pontosan, negyed négykor áll meg az autója.
− Szia. – állok föl az asztaltól.
−  Szia.− mosolyog rám. Az ártatlannak tűnő pusziba is beleremegek.
Pincér lép mellénk, Patrick leadja a rendelését, ami mindössze egy kávéból áll. Ő és a kávézás? Ritka…
− Kávé? – kérdezem mosolyogva.
− Nem aludtam, túl sokat az éjjel…− dünnyögi.
− Köszönöm, erre nem voltam kíváncsi. – motyogom, nagyot nyelve.
− Úgy értem, sokáig maradtunk a koncerthelyszínen. – rázza a fejét, elvörösödve. Bólintok. – Veled mi a helyzet? – dől hátra a fonott, nádszéken.
− Beatrice, az egyik angoltanárnő, ajánlott egy állást, egy könyvesboltban, ma ott voltam interjún és nagy a valószínűsége, hogy fel fog venni. Aranyos üzlet, tele könyvvel! Nem messze láttam egy lakást, nyugodt helynek tűnik, lehet, elmegyek, megnézem. Nem akarok életem végéig anyáékkal maradni. – lelazultan, vidáman mesélem a terveimet. Ő csak mosolyogva figyel. – Viszont vissza kellene mennem Willhez… a cuccainkért. Nem aludhat Declan folyton az ágyamban. Neki sem jó, és én is félek, hogy egyszer éjszaka rosszul, mozdulok, és ő leesik rólam…− jó kedve elszáll, feszülten figyel.
− Egyedül, nem hagyom, hogy visszamenj. Veled megyek. Holnap ráérek. – ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki. Jobb híján bólintok.
− Ami nem fér el anyukádéknél, azt nyugodtan hozhatod hozzánk. – vonásai, újra ellágyulnak, szeretetteljesen néz rám. – Declan, hogy van?
− Nagy lépés tett meg… szó szerint…− nevetek föl.
− Megtanult járni? – szeme felcsillan, szinte látom a ragyogást, az imádatot körülötte.
− Hát… gyakorolgat, de csináltam videót és képeket.
Közelebb húzom hozzá a székem, szívverésem felgyorsul a közelségétől.
− Bár ott lehettem volna. – suttogja. A szívem, kifacsarodik.
− Én is ezt mondtam neki. – mosolygok rá bátorítóan. A karfán pihenő jobb kezemre csúsztatja az övét, ujjait az enyémekre kulcsolja. Nem húzom el a kezem. Lenézek, rámosolygok a kezünkre, majd az arcába. Gyengéd csókot lehel a homlokomra. Helytelen. Ráadásul fényes nappal, az utcán.
− Holnap, töltsünk együtt egy napot. Hárman. – simít végig a hüvelykujjával a kezemen. Mint egy család.
− Nem tudom, már mit mondjak a szüleimnek…
− Azt, hogy lakást nézel. – vágja rá azonnal – Veletek akarok lenni és ezt senki nem fogja megakadályozni. – elszánt arcán, újra a szeretetteljes mosolyt látom felcsillanni.
− Látom, ma nem tűrőd a nemleges választ. – nevetek fel.
− A ti boldogságotokkal kapcsolatban? Nem.
Ti.
− Nem akartam, hogy ennek a mainak is ez legyen a vége…− szorítom össze az ajkam.
− Nekünk mindig ez lesz a végünk. – zöld írisze lelkemig lát.
− Tudom, mire akarsz rávenni, de a válaszom nem. Nem fogok tönkre tenni, egy életet a sajátom miatt.
− Erősebbek irántad az érzéseim, mint a józan eszem.
A torkom elszorul a kijelentésétől.
− Tudom, hogy te is így érzel. – szemei, mint mindig, most is rabul ejtenek.
− Igen, Patrick. De ennek nem kellene, hogy így legyen. – rázom a fejem.
Arca, újra ellágyul. Ajka, különlegesen pirosnak, és szépnek látszik. Észre se veszem, hogy már percek óta csak azt bámulom.
− Én is épp ugyanúgy szeretném, de ilyen nyilvános helyen, nem lenne jó ötlet.
− Én nem…− rázom a fejem, ijedten.
− Aha…− dönti oldalra a fejét, majd beszívja az alsó ajkát. Felnyögök a látványtól.
− Haza kellene mennem. – állok föl az asztaltól.
− Lehet…− köhint egyet – az lenne a legjobb. – bólint.
− Akkor holnap… szia. – állok föl.
− Szia. – szintén feláll, kihűlt kávéjára pillantok – Nem valószínű, hogy azt megiszom. – nevet föl.
Én is elmosolyodok.
Hazafelé, másra se tudok gondolni, csak rá. Érzései vannak, irántam. Nekem is, iránta. Otthon, anyáék levelével találom szembe magam, ami magyarázatot ad rá, hogy nincsenek itthon. Néhány, régi barátjukkal találkoznak. Néhány percre sem jó, egyedül hagyni egy kisgyereket… Egy doboz, Ben&Jerry’s-sel ülök a tévé előtt. Valami béna, szappanoperában szenved Don Juan és Maria, a tiltott szerelmük miatt. Vicces. Egész estét magányosa, illetve Declannal töltöm. Fürdés után, a tévé előtt aludt el, hozzám hasonlóan...