X. fejezet 1. rész

Szűk, számomra ismeretlen helyen ébredek. Mielőtt kinyitnám a szemem, beleszagolok a levegőbe, ahol már ismerős illatok terjengnek. Patrick arcával találom szembe magam. Szemhéjai puhán fekszenek egymáson, ajkai kissé szétnyílnak, haja kócosan hullik a szemébe. Órákig el tudnám nézni, annyira édesen alszik, de sajnos nincs ilyen szerencsém, mert mocorogni kezd, amit legkevésbé sem mondanék problémának.

− Szia. – suttogom mosolyogva.

− Jó reggelt. – motyogja rekedtesen, mosolyogva.

− Biztos lehetsz benne, hogy az. – vigyorgok – Jó is lenne, minden reggel így ébredni. – lejjebb csúszom, s a mellkasának döntöm a fejem.

− Megoldható. – ölel át, majd puszit nyom a hajamba – Csak egy szavadba kerül.

− Megengednéd, hogy hozzád költözzek? – felvont szemöldökkel pillantok föl rá.

− Milyen kérdés ez? – nevet – Azt hittem, ez egyértelmű.

− De hát… nem is vagyunk együtt. – értetlenkedem tovább. Morcosan a kávézóasztalra mered.

− Reméltem, hogy a tegnapi napból kiderül, hogy mit érzek irántad, de úgy látom, nem voltam elég meggyőző.

− Bocsánat, én… nem úgy értettem. – dadogom elvörösödve – Te is tudod, hogy én mit érzek.

− Nem. Az a helyzet, hogy nem tudom. – nevet föl keserűen – Echo, én mióta megismertelek, többet akarok. Még a tegnapinál is. Nem csak a külsőd akarom imádni, hanem a belsőd is. – végén, már suttogva mondja ki a szavakat, mintha attól félne, valaki meghallja. Vallomása egészen szíven üt. Pólója hátuljába kapaszkodom, nehogy leszédüljek a kanapéról.

− Igazából… én is így vagyok ezzel. – mosolyodom el kínosan. Hosszú csönd nyúlik el köztünk, de még mindig összeölelkezve fekszünk.

− Úgy látom, ez a kérdés, egy ideig megválaszolatlan lesz. – szólal meg hirtelen.

− Amíg félünk ki mondani.

− Nem is igazán ez a helyzet. – gondolkodik el – Csak nehéz, ez az egész. – rázza a fejét.

− Nehéz? Az egész bandád és a családjuk is úgy állt kettőnkhöz, mintha együtt lennénk! – nevetek föl – Más meg nem mindegy mit gondol rólunk?

− Anyukád, mit szólna? Még csak nem is tud rólam.

− Pont ez az. Nem is hiszem, hogy érdekli. – vonom meg a vállam.

− Jaj, Echo. – karjai szorosan fonódnak körém, fejem a nyakhajlatába hajtom. Néhány percig, némán feküdtünk. Nem vártam, hogy bármit is fog mondani. – Echo. Leszel a barátnőm?

Hatalmas mosoly terül szét az arcomon, s a szívem hevesen dobogni kezd.

− Természetesen, igen. – annyira szorosan a vállának nyomom a fejem, hogy még abba sem vagyok biztos, hogy könnyezek-e vagy sem.

− Egyszer… szeretnék a barátnő helyett, valami mást kérdezni. – mosolyodik el. Agyam rohamtempóban kattogni kezd. A gondolat, hogy összeházasodom valakivel, megrémiszt. De mi van, ha ennek a valakinek neve is van, és itt fekszem összebújva vele a kanapén? Erős érzéseink vannak egymás iránt, az tény. De van-e akadálya a kapcsolatunknak? Van. Rengeteg. Már eleve, a korkülönbség. Patrick harmincegy éves. Egyértelmű, hogy családod szeretne. Feleség, gyerekek… Talán, nem most. De később igen és én, még akkor is botrányosan fiatal leszek. Érettnek érzem magam, ehhez az egészhez. Egy igazi kapcsolathoz. Amúgy sem vagyok, az az őrjöngős fajta, de mi lesz, ha esetleg egyetemre kerülök, és ez megváltozik? Már a szakítás gondolatától is hányingerem lesz. Tegyük föl, hogy nem így lesz. Leérettségizem, ideköltözöm, esetleg, egyetemre járok. Mindenki boldog lenne. Vagy mégsem?

− Mind töröd azt a gyönyörű fejedet? – kuncog a hajamba Patrick.

− Az mennyire gáz, hogy csak most mondtuk ki hivatalosan és már azon agyalok, hogy belepusztulnék, ha elveszítenélek?

− Eléggé. – nevet föl meghökkenve – Nekem már… elég stabil döntéseim vannak, ezen a téren. Én inkább attól félek, hogy te unsz rám. Olyan fiatal vagy Cica, még gimibe jársz, csak most kéne jönni az igazi életnek nálad.

− Te most tényleg magad ellen uszítasz? – nézek rá hitetlen mosollyal – Részben, nem vagyok az a bulizós fajta, más részt veled is ugyan úgy kitudnám élni magam. Csak lenne valaki, aki vigyáz rám, hogy ne kövessek el, hatalmas hibákat. De ha meggondoltad magad a kapcsolatunkról, már elkéstél vele, hogy visszamond. – nevetek föl. Nevét forgatja, de végül ő is kuncogni kezd.

− Inkább gyere, adok egy pólót. – húz föl a kanapéról. Emeletre sétálunk, majd a szobába, ahol már bizony, aludtam is. A gardróbot elhúzva, megcsap a különlegesen finom öblítő illat, amit életem végéig tudnék szagolni. Hm, talán, be kéne költöznöm a szekrényébe. Egy sima, fekete kereknyakú pólót emel le a polcról, majd a kezembe nyomja.

− Nem akarsz kimenni? – nézek rá felvont szemöldökkel.

− Ezt eltaláltad. – mosolyog kajánul.

− Oké, akkor megyek a fürdőbe. – sarkon fordulok, de természetesen oda is követ. Ajtó kattanására leszek figyelmes. – Minek zártál be?

− Hogy ne menekülhess ki. – egy lépéssel közelebb lép hozzám.

− Szerinted tettem volna ilyet? – alsó ajkamba mélyesztem a fogsorom, ezzel elfojtva egy vigyort.

− Én azt nem tudhatom. – utolsó lépésénél én is hátra lépek, így a pultnak ütközöm. Pillantásunk egymásba forr, miközben én, lassan húzom le magamról a ruhát. Az ujjával kezdem, ami a karom felénél, lecsúszik, így a fölső részem, teljesen meztelenné válik. De ő még mindig a tekintetem fürkészi. Derekamról még lassabban tűntettem el, de az, még hamarabb megadja magát, így, már teljes valómban állok előtte. A két gyönyörű, kékes-zöld írisz, elválik az én mogyoró barnámtól, s végig mér. Milliméterről, milliméterre forrósítja föl a bőröm a puszta pillantásával, ugyanis, kezei a pulton támaszkodnak a két oldalamon. Hirtelen felkapja a pólót, és felém fogja. Engedelmesen felemelem a kezemet, így át tudja húzni a fejemen. Ezt követően felkap, és a márványlapra helyez, minek hűvös érintésétől, felsikkantok, mire kuncogni kezd. Cirógatni kezdi a combomat, majd finom puszit nyom a számra.

− Bocsánat, de nem hiszem, hogy tovább tudtam volna türtőztetni magam.

− Az volt a célom. – kacsintok rá – De legközelebb te jössz. – vigyorgok izgatottan.

− Soká lesz az még. – gyengéd homlok puszival folytatja, majd lecsúszva a halántékomon, rátér a nyakamra.

− Remélem, azért annyira nem. Például, lehetne most is, úgyse zuhanyoztál tegnap, nem? – letörölhetetlen mosoly kunkorodik a számon.

− Abból az lenne, hogy rólad is leszedném, ezt az átkozott pólót és berángatnálak magammal, amiből, nem túl sok fürdés lenne.

− Jó is lenne. – kócos hajtincseit az ujjaim köré csavarom.

− Te kérted, hogy ne siessük el, de percenként hergelsz. – nevet bele a nyakhajlatomba.

− Rád, ez ilyen automatikus reakció. – vonom meg a vállam. Szemem a sliccénél kialakult dudorra téved. – Patrick…− suttogom.

− Hm? – morogja továbbra is a nyakamat ízlelgetve.

− Megérinthetlek? Mármint… tudod hol.

− Ezt nem kell megkérdezni, Cica. – nevet föl – Most már főleg nem. Egyébként, imádom, hogy a huncut énedből, ilyen kis visszafogott leszel, mikor tettre kerül sor.

Szememet lesütve, pironkodva megvonom a vállam, miközben, ő közelebb lép hozzám. Övtartójába dugom az ujjam, amivel közelebb húzom magamhoz. Ujjaimat a mellkasának támasztom, majd elkezdem lefelé húzni. Zilálva veszi a levegőt és mikor, a hasaaljához érek, felszisszen. Finoman végig húzom a fekete anyagon az ujjam, mire felnyög. Meg akarom érinteni. Megint. Minden ruhanemű nélkül. Mit is olvastam egyszer? „Olyan, mint a selyembe csomagolt, acél”. Beleremegek a gondolatba. Tegnap, tüzetesen meg tudtam vizsgálni, nem csak a kezemmel. Bontogatni kezdem a gombot, s a zipzárt. Öve, már egy ideje, hanyagul lóg a nadrág két oldalán. Az én légzésem is egyre szabálytalanabb lesz. Alsónadrágján, már egészen kihívóan nyomakodik ki. Mocorogni kezdek a pulton, de ahogy az érzékeny pontomnak nyomul a hideg kő, még forróbb leszek. Kezeim, újra utat találnak hozzá. Alhasától, lassan araszolok lefelé, egészen be a fehér anyag alá. Mellettem támaszkodó karja megremeg. Szét nyílt ajkakkal figyelem a kezem útját. Talpam a faajtónak feszítem, a bennem dolgozó energiát levezetve. Közben a kezem, szüntelenül mozog. Patrick teljesen szétesve nyöszörög, s úgy érzem, én is mindjárt szétrobbanok.

− Oh, Echo. – nyögi teljes átéléssel. Karja erőtlenül megcsuklik mellettem, lábamat a dereka köré fonom, nehogy összeessen. Apró puszikkal halmozom, míg a légzése vissza nem áll a normálisra.

− Na, hagylak szépítkezni. – csúszok le a pultról, de alig ér le a lábam a földre, már vissza is emel, s hátra dönt, amennyire a csap fölé szerelt tükör engedi. Pólómat felcsúsztatja a hasamig, majd a tegnapihoz hasonlóan elveszek.

Még, kissé remegő testtel üldögélek a felmelegedett, márványpulton, Patrickkel a lábaim között.

− Menjünk, csinálok reggelit. – mormolja a nyakamba. Elégedett mosollyal bólintok, s hagyom, hogy leemeljen az ülőhelyemről.

− Már jó lenne hazamennem. – gondolkozom el a lépcsőn lefelé menet.

− De milyen ember lennék, ha a tegnapi után hagynálak éhesen hazamenni? – néz rám huncut mosollyal.

− Akinek csak szexre kellek. – kuncogok.

− De hát, mint tudjuk, ez nem így van, szóval foglalj helyet. – int a konyhapult mögötti bárszékre. Csöndbe somolyogva figyelem, ahogy Patrick a konyhába tevékenykedik. Pontosabban hátulról szemlélem meg jobban. A még mindig kócos, haját, aminek, bár el kéne egy fodrász, de annyira édesek azok a kis hullámos tincsek a tarkójánál, hogy lehet, csak egy keveset kéne lecsippenteni belőle. Szememet tovább vezetem a fekete pólóba bújtatott hátára, majd a szintén feketébe rejtett fenekére és lábaira. Ezen a két helyen, talán a kelleténél tovább elidőzöm, mert egy általam behatárolhatatlan idő után, megfordul.

− Jobban égetsz a nézéseddel, mint a sütőlap. – kuncog.

− Hát, ami jó, az jó. – vonom meg a vállam, mire felnevet. Lekúszom a székről, mögé szökkenek, majd finoman rácsapok a fenekére, minek hirtelenségétől megremeg. – Mióta először láttalak hátulról ezt tervezem. – ölelem át hátulról.

− Ha ezt tudom, hamarabb is megtehetted volna. – morogja elfojtott mosollyal. Hátának támasztom a fejem. Minden mozdulatánál érzem, ahogy megfeszülnek, majd kiengednek benne az izmok. Olyan megnyugtató az egész, hogy félő, el fogok aludni. – Ha így maradunk, sose lesz kész a reggeli. – suttogja.

− Nem baj. Úgyis másra vagyok éhes. – simulok még jobban a testéhez.

− Imádsz hergelni, ugye?

− Eltaláltad. – kuncogok, majd elengedem, és visszaülök. Néhány perc múlva, egy adag palacsintát tesz le elém, amit megint hihetetlen sebességgel nyomok a fejembe. – Nem tudom, hogy létezik-e evés fétis, de téged látva, tuti. – fejemet a tenyeremmel támasztom alá, közben csillogószemekkel figyelem.

− Teljesen megőrjítesz, Echo. – sóhajt föl. Kezét a kézfejemre simítja, pillantásunk összeakad.

− És én mit mondjak? – nézek rá hitetlenül – Nem is értem, hogy voltál te szingli. Elképesztő kedves, gondoskodó, imádni való vagy, elképesztő jól nézel ki és még főzni is tudsz. Mi ez, ha nem főnyeremény? – nevetek föl hitetlenül – Meg hát… hozzá kell tennem a száddal és a kezeddel művelt tehetséged is, plusz, amit még nem próbáltam, de már jó lenne, és zenész vagy. Ki ne akarna egy zenésszel járni? – sorolom. Érdeklődő vigyora, még a monológom után is az arcán marad.

− Most én is soroljam föl, mit szeretek menned? – nevet föl és látszólag, észre se veszi mit is mondott – A szeretni való, visszahúzódó, angyali természeted mellett, ott van a nőies, szenvedélyes, huncutságod, amiből jócskán kapok, nem is kis ízelítőt. Meg aztán…− csúszik le a székről, engem is magával húzva – szívesen elnézegetnélek, csak úgy. Ruhában is, de anélkül sem bánnám. – suttogja a fülembe.

− Haza kellene már mennem. – cirógatom meg a tarkóját, mielőtt, újrakezdődne a fürdőszobai.

− Jó lenne, ha már ez lenne az a „haza”. – dönti a vállamnak a fejét.

− Patrick…

− Úgyis hozzám fogsz költözni. Ne is ellenkezz. – kuncog, majd puszit nyom a nyakhajlatomba.

Kelletlenül kikászálódom az öléből, de egy határozott mozdulattal visszahúz.

− Tényleg mennem kell. – suttogom a fülébe.

− Na, jó, de hazaviszlek. – kel föl, velem együtt a kanapéról.

Vissza akartam venni a ruhámat, de természetesen, rá lettem beszélve, hogy ilyet semmiképp se tegyek, de azért, a bugyimat felvettem, még ha, próbálkozott Patrick, azzal az indokkal, hogy minek az. Így végül, szandálban és Patrick pólójában sétáltam ki a házból, kezembe a ruhámmal.

− Akkor mi most…− kezdek bele, mikor megállunk a házunk előtt.

− Hát, úgy tűnik. – mosolyog rám. Derekamnál fogva, az ölébe emel, majd hosszú csókot nyom a számra.

− De nem tudhatja meg senki. – rázom a fejem.

− Nem, egyelőre nem. Én biztos nem fogom elmondani senkinek. A srácoknak sem. – utal a banda többi tagjára.

− Ők, már így is azt hiszik. – nevetek föl.

− Hitték. Még az akusztik napján, de letagadtam.

− Szerintem a barátainknak elmondhatnánk. Nem azt mondom, hogy írjuk ki hirdetőtáblára, de nekik, igazán elmondhatnánk.

− Nem szükséges. Majd ha kérdezik, elmondjuk. Viszont, anyukádnak nyugodtan mond el.

Szarkasztikusan felnevetek.

− Biztos lehetsz benne, hogy ő lesz az utolsó, aki megtudja.

− Echo, ne legyél ennyire gyerekes. – sóhajt föl – Joga van tudni. Egyébként az anyukád, ne haragudj már rá.

− Már megint jobban akarod ismerni az anyámat, mint én? −  teszem keresztbe a kezemet – Azonnal eltiltana tőled, amúgy meg, pont az ő véleménye hagy hidegen.

− Esküszöm hihetetlen vagy! – kezdi fennhangon – Úgy tudsz viselkedni, mint egy sértődött kisgyerek.

− Mert az vagyok! Gyerek, kamasz, és ha nem tetszik, el lehet menni! – ripakodok rá, majd kiugrok az öléből, vissza az ülésre. Sértődötten üldögélünk néhány percig, végül visszamászok hozzá, s morcosan puszit nyomok a nyakhajlatába. Durcás félre néz, de karját a derekamra kulcsolja. – Most, te vagy olyan, mint egy hisztis kislány. – motyogom.

− Nem is igaz. – húz magához. Ajkam végig futtatom a nyakán, az állán át, egészen a szájáig. Csókunk egyre jobban elmélyül, keze már a felső alját tapogatja, mikor eltolom magam, tőle.

− Tényleg mennem kell. – mászok le róla kuncogva – Szia. – utolsó puszit nyomnék a szájára, ha nem húzna magához megint. Egy igazán hosszú búcsú után, végre kikászálódom a kocsiból, majd elindulok befelé. Szobám felé venném az irányt, mikor anya hangja üti meg a fülem.

− Echo Williams! Azonnal gyere a nappaliba! −  kiáltja mérgesen. Unottan a nappaliba sétálok a helyiségbe, ahol a kikerekedett szemű, tátott szájú édesanyámmal találom szembe magam. – Te mégis hol a csudába voltál egész éjjel? – motyogja halkan, de látszik, nemsokára kitör belőle a tűzokádó sárkány.

− Valahol. – vonom meg a vállam – És te? Hogy-hogy erről bármit is tudsz? Általában dolgozol. – nevetek föl gúnyosan.

− Szabadnapom van. – sóhajt föl, magát nyugtatva.

− Hűha, azt hiszem első alkalom!

Az utolsó mondatom volt az utolsó csepp a pohárba.

− Velem te ne beszélj ilyen hangnemben! – üvölti – Mi történt veled kislányom? Egész éjjel császkálsz, a kutyád hidegen hagyod, anyádnak egy szót sem mondasz…− nem hagyom, hogy befejezze, én is beszállok a kiáltozásba.

− Mindent hidegen hagyok? Te most láttad először a kutyát, akinek amúgy neve is van! – kiabálok rá – Órákat agyaltam, hogy mit kezdjek vele, amíg én a kávézóban vagyok, mert hát igen, én is dolgozom! Itthon mindent én csinálok, az egész nyaramat feladom rád! Az életünkre, magunkra! Lassan, már én vagyok a te anyukád, nem pedig fordítva! Soha nem vagy itthon, hetek óta, egy szót sem beszéltél velem, még telefonon sem! És most te számon kéred rajtam, ilyen módon, hogy hol voltam? – a monológom végére, szinte elmegy a hangon a kiabálástól.

− Teljesen mindegy már! Ugyanis el fogunk költözni. – hangunkat, már lassan a szomszédok is hallgatják. Szédülni kezdek, és úgy érzem, tényleg elájulok.

− Hát te lehet, de rohadtul biztos lehetsz benne, hogy én nem megyek innen sehová! – üvöltöm hisztérikusan.

− Tudod, lenne lehetőségem, egy jobb állásra, Chicagóban. Új életet kezdhetnénk, egy jobb helyen! Van itt valami, amihez ennyire ragaszkodsz?

− Igen, képzeld el, van! – sírógörcs határán állva, még mindig hangosan válaszolok vissza – Amíg te, teljes egészébe kiírtál az életedből, addig én három, igazán fontos embert kaptam! Tudod? Három igazi embert, akik szeretnek, foglalkoznak velem, érdekli őket, mi van velem, veled ellentétben! Soha, de soha nem fogom itt hagyni őket a pénz érdekében, de még csak más miatt sem! – egy kövér könnycsepp gördül végig az arcomon, ahogy belegondolok, az elvesztésükbe.

Anya, mintha mondani akarna valamit, de végül, nem teszi. Becsukja a száját, majd szipogni kezd.

− Kincsem, én annyira sajnálom. – rázza a fejét – Ezt az egészet, amit mondtam. A háromból, az egyik, egy fiú, jól gondolom? – néz rám könnyes szemmel. Bólintok.

− Nem éppen olyan, akire te gondolsz. – motyogom a padlót bámulva – Nem fogom elmondani, csak eltiltanál tőle. Bár, nem hiszem, hogy ez akadály lenne, tekintve, hogy a kávézó állandó vendége. – nevetek föl félig gúnyosan, mert Patrick, szimpla gondolata is jobb kedvre derít.

− Rendben. – bólint – Ha egyszer mégis úgy döntesz, hogy elszeretnéd, én itt leszek. Kevesebb műszakot vállaltam, mert tudom, hogy nem tehetek rád, ennyire terhet, mint amennyi eddig volt rajtad. Igazán sajnálom. – bocsánata őszinte, de korai. Nem haragszom rá, de kell még idő. – Lehet egy utolsó kérdésem? – néz rém félénken, mire megint bólintok – Most nála voltál, igaz?

− Igen.

Érzelemmentesen válaszolok, majd elindulok a lépcső felé, ahol Percy szeretett teljes feje fogad. Halvány mosolyt küldök felé, majd a kezembe veszem, és felsétálok vele a lépcsőn. Ágyamra dobom magam, laptopommal és telefonommal együtt. Az ITunes Store-ra nyomok, majd a kereső mezőbe pötyögök. Sorba ad föl albumokat, s külön számokat, a keresésemre. Az első albumra kattintok, amit feldob, majd a vásárlásra. Néhány percen belül, már a telefonom, csekély zenei kínálatát ékesíti. Fülembe, fülhallgatót dugok, majd elindítom az első számot. Patrick csodálatos hangja csendül fel, először hegedű, majd dob és gitár kísérettel. Még egyszer rápillantok a szám címére, és memorizálom. The Phoenix. Hanyatt fekszem, majd lehunyom a szememet. Bár tudom, nem tesz jót a fülemnek, de maxra hangosítom a hangerőt, és átadom magam a csodálatos dalnak. De még milyen csodálatosnak! Nem csodálom, hogy Vic ekkora rajongó, egyszerűen elképesztő ez a szám. Patrick gyönyörű hangja, olyan tökéletes összhangba van a hangszerekkel, hogy teljesen elalélok, és még csak, ez után következik a My Songs Know What You Did In The Dark. Nem győzöm figyelni azt a sok pozitív észre vételt, amit találok a dalba. Azt hiszem, kedvencemmé vált. Ezt a dalt, háromszor is újra játszom. Egyszerűen, képtelen vagyok betelni vele. Meg persze, a szövege sem utolsó… bizony, Patrick tudja, mit csinálunk a sötétbe. Sorba jönnek a számok. Young Volcanoes, Alone Together… személyes kedvencem a Light ’Em Up mellett, a Just One Yesterday és az album címadó, Save Rock And Roll lett. Meg persze, semmiképp nem szeretném említésen kívül hagyni a Where Did The Party Go-t és a Death Valley-t, aminek a szövegük igazán megfogtak. Leginkább, ahogy elképzeltem, magamat és őt, miközben ezt-azt csinálunk, és ezeket énekli a fülembe… hm, ezt mindenképp megmondom neki. Oh, meg persze a Mighty Fall. Igazság szerint, az egész album elképesztő. Még gyorsan, zuhanyzás előtt, a legújabb albumukat az American Beauty/American Psycho-t is megvettem. Közben természetesen, a 2013-as albumukkal folytattam, de nagyon kíváncsi vagyok, már a másikra is. A szokásos, ujjatlan, sort és tornacipő dolgozós ruhát kapom magamra, hajamat kontyba fogom, összehajigáltam a táskám, majd indulok is munkába. Igaz, negyed tizenegyre fogok csak beérni, de semmiképp sem akarok itthon maradni. Elmotyogok egy sziát a konyhába tüsténkedő anyukámnak, akinek ottani látványa, elég meglepő. 

IX. fejezet

Bágyadtan, szétterülve fekszem az ágyon. Sírástól dagadt szemeim, alig bírom kinyitni. Egy pillanatig, nem is tudom, hogy kikerültem ágyba, a tegnapi ruhában. Egy papír cetlit találok magam mellett, mikor a másik oldalamra fordulok. Lassan, ropogó háttal, ülőhelyzetbe helyezkedem, majd olvasni kezdem.

„Jó reggelt Hercegnő!:) Remélem, jogos lesz a köszönésem és mire megtalálod ezt, kipihenten ébredsz. Először is, sajnálom, hogy ezt nem az én számból hallod, de biztos vagyok benne, anyukád nem értékelte volna, ha reggel engem talál az ágyadban… Nem tudom, mit kezdjek a helyzetünkkel. Gondolom, te is tanácstalan vagy, ezért csak annyit írok, hogy köszönöm neked ezt a csodálatos hónapot, amit veled tölthettem. Ne vedd ezt végleges búcsúnak, de ha mégis így hozná a sors, tud, sokat jelentesz nekem *letörlöm a könnyeid*.

Szipogva felnevetek. Mennyire ismer…

Nem is akarom tovább szaporítani a szót, mert lassan, a lap aljához érek. Remélem, még látjuk egymást!:)

Patrick

Többször, egymás után elolvasom a levelet. Vajon, tényleg úgy gondolja, hogy ez nem végleges? Vagy, csak az én megnyugtatásomra írta mindezt? Tényleg ennyi lenne nekünk?

Zavarodottan végzem a reggeli teendőim. Reggeli közben nézem meg a telefonom, ami reggel negyed hét órát mutat. Tegnap, öt óra óta, teljes időhiányba voltam, egészen mostanáig. Nem tudom, mikor jöhettünk haza, hánykor történhetett mindaz, ami történt, vagy épp, mikor aludhattam el. Hangulatomhoz képest, egész jól sikerült összeszednem magam. Nem szokásom a szoknya viselése, főleg nem a kávézóba, de a szekrényem legmélyén, rátaláltam, egy lenge, fehér, hát nélküli nyári ruhára, aminek szoknya része combközépig ér. A mellkas, és a derék részen, egy gumi tartja, hogy ne csússzon le rólam, minimális mintája, a kék pamutcsipke, ami leginkább takarás céljából van, ugyanis a ruhához borzalmasan néz ki, ha melltartót vesz az ember, de a fehér anyag kissé átlátszó. S mindezt, egy barna saruszandál egészíti ki. Nem szokásom a túl nagy smink, de kivételesen, muszáj voltam kiemelni a szemem, illetve lealapozni a kipirosodott bőröm. Körmeim, bár két napja lakkoztam ki, így is szépen tartanak kezemen és a lábamon is. Hajamat, már jó ideje nem vasalom, de a harminckét fog, így dupla annyinak tűnik. Fekete, göndör hajam, elég jól szívja a napot.

Az úton, az átlagnál többen néznek meg, főleg férfiak. Ennyit számít nekik a ruha? A kávézóba, elsőnek érek, bőven a nyitás előtt. Némán üldögélek a szállítók megérkezéséig, utána kipakolok, majd folytatom a semmittevést nyitásig. Agyamat teljesen üresnek érzem. Mintha kiszippantották volna belőle a gondolataim. Louis és Vic érkezésére kapom csak föl a fejem.

− Jó reggelt, Echo! – köszönt jó kedvűen Vicky – Baj van? Rosszkedvűnek tűnsz. – néz rám aggódva, miközben lepakolja a táskáját.

− Nincs semmi baj. – rázom a fejem – De nem vagyok ma beszélgetős kedvemben, sajnálom. – felpattanok a székről, majd az ajtóhoz megyek, ahol megfordítom a „Nyitva-zárva” táblát. Az unalmas, szokásos menet szerint megy minden. Ugyan azok a vendégek, ugyanaz a kávé. Rajtam kívül, minden ugyanaz. Lou és Vic eleget tesznek a kérésemnek és még csak rám sem néznek. Fél tizenegykor megcsendül a csengő az ajtó felett. Azonnal odakapom a fejem és pontosan az sétál el a hátsó asztalhoz, akit vártam.

− Patrick az? – szól ki a raktárból Vicky.

− Igen. – bólintok – Szeretnék egy kicsit kettesbe beszélni vele. – fordulok Louis felé. Aki csak némán bólint. Lépéseim egyre gyorsulnak, s mire az asztal közelébe érek, már futok. Lendületesen zuhanok rá a mit sem sejtő Patrickre.

− Neked is, szia. − fogja át a derekam, majd felnevet.

− Utállak. – motyogom a nyakába. Kezemet a nyaka köré tekerem, fejemet a vállába fúrom.

− Érzem. – simogatja meg a derekam a hüvelykujjával.

Annyi minden megfogalmazódik bennem, de csak egy valamit mondok.

− Te is fontos vagy nekem. – suttogom a fülébe. Ujjait végig futtatja a meztelen hátamon, amibe mind a ketten beleremegünk.

− Sose láttam ezt még rajtad. – morogja a nyakamba.

− Nem szokásom munkába ilyet felvenni. – orromat végig húzom a nyakán, majd a számmal félre nyomom a pólójának szegélyét, és puszit nyomok a vállára.

− Hm…− finoman belemarkol a fenekembe, majd belemosolyog a nyakamba. Várom, mikor kezd el égni a fejem a pírtől, de csak a tegnapihoz hasonló nyomás kezd alakulni az alhasamban. Kezét a térdemtől felsimítja, egészen a csípőcsontomig. Ujjai a bugyim pántját érintik. Szédelegni kezdek, mikor a két vékony, fekete pánt alá utat talál magának. Cirógatni kezdi a finom bőrt, de egy milliméterrel sem csúszik lejjebb az ujja, pedig, egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy én magam tegyem arrébb a kezét. Egész testem az övé ellen nyomom, akárcsak tegnap. Csak most már nincs titkolni valóm.

− Ha nem itt lennének, biztos nem állítanálak meg. – motyogom. Nyöszörögve leejti a kezét, majd a vörös kárpitba mar. Nagy sóhajt követően, arcát felém fordítja, s az ajkát az enyémre nyomja. Máshogy csókol, mint tegnap. Lassan és gyengéden. Rövid időn belül, lecsillapodik a belső lángom. Szívverésem és légzésem is helyre. Egyszerűen csak csókolózunk. Mintha egy napi rutin lenne. Talán percek telnek el, mire elválik az ajkamtól és beszélni kezd.

− Figyelj, én nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. – rázza a fejét hitetlenül – Akár hiszed, akár nem, amit tegnap mondtam, azzal tényleg téged akartalak volna védeni.

− Tudom és sajnálom az egészet. Én… nagyon gyerekesen viselkedtem. – sütöm le a szememet.

− Kicsinálnának, ha kiderülne. – mondja, mintha meg sem hallotta volna a bocsánat kérésem – Magamat nem féltem, nagyfiú vagyok már. – mosolyodik el – De te fiatal vagy. Nagyon. Kikészítene az egész balhé.

Sértődötten nézek el a válla fölött, mire felnevet.

− Nem vagyok kisgyerek. – teszem karba a kezemet.

− Tudom. Nagyon jól tudom. – simít végig az arcomon. Pillantása olyan nyílt és szenvedéllyel teli, hogyha valaki meglátná, biztos, hogy vörösödve tovább állna. – De azt be kell látnod, hogy kamasz vagy. Ez van. – vonja meg a vállát.

− Ne próbálj az apám lenni. – fintorodok el.

− Miért tennék ilyet? Nem csak az apád félthet. Mondhatnám, hogyha idősebb lennél, akkor is megterhelne az egész, de ha nem tizenhét lennél, nem lenne ilyen probléma.

− Nem egy idétlen kislány vagyok. Elhiheted, hogy érettebb vagyok a koromnál. – teszem hozzá idegesen.

Szemét az égnek emeli, lehunyja, sóhajt egyet, s végül rám néz.

− Több, mint egy hónapja huszonévesnek hiszlek. Mind külsőleg, mind belsőleg. Tudom, hogy nem vagy egy buta tini lány. Ha az lennél, most nem itt ülnénk, és nem erről vitáznánk. De ezzel a hisztiddel tud, teljesen úgy viselkedsz.

− Tényleg huszonévesnek hittél? – nézek rá kikerekedett szemmel – Akkor, hogy-hogy nem kérdeztél az egyetemről, vagy… bármiről az életemmel kapcsolatban?

− Mert mielőtt megtudtad az igazat rólam, te se kérdezgettél. Én ezt tiszteletben tartottam és vártam, mikor mesélsz valamit. Egyébként, emlékszem, szentül állítottad a tengerparton, hogy te mindent elmondtál magadról én meg semmit. – kuncog.

− Jó, de akkor ideges voltam. – morgom.

− Elég sűrűn vagy az. – ölel magához békülően – De akkor itt az idő. Mesélj, melyik gimibe jársz?

− Az Eastwoodba. Nem messze van innen.

− Tudom, ismerem. – bólint – És most fogsz érettségizni, vagy…

− Igen. Szeptemberbe kezdem az utolsó évem.

− Van terved, hova akarsz tovább menni?

− Őszintén? Nincs. – nevetek föl – Fogalmam sincs, mit akarok. Évek óta gyűjtök az egyetemre és a költözésre, de már szinte, esélyt sem látok rá, hogy itt hagyjam anyát. Egész nap nincs otthon, vagy ha mégis, alszik. Folyton éjszakázik, és már hetek óta nem is találkoztunk. Kezdem azt érezni, hogy direkt csinálja…− egy rakoncátlan könnycsepp gördül le az arcomon, amit Patrick a hüvelykujjával elkap, mielőtt végig csuroghatna rajta.

− Kapd el egyszer, ha otthon van és beszélj vele. Biztos vagyok benne, hogy ő is jót akar neked, csak…

− Tudod mit? Kezdem úgy érezni, hogy őt már nem érdekli, mi van velem. – nevetek föl, hisztérikus éllel.

− Ne mondj már ilyet. Az anyukád.

− Nem is ismered! – teszem hozzá.

−Ha ráhasonlítasz, csak jó ember lehet. – mosolyodik el – Ha bármiben kell segítség, én itt vagyok. Remélem, ezt tudod. – néz mélyen a szemembe.

− Nem fogok szívességet kérni.

− Ez nem szívesség. Egyébként, hagyod, hogy megcsókoljalak, de nem hagynád, hogy segítsek? – vonja föl a szemöldökét.

− Az egyéjszakás kalandokból sem lesz szerelem.

Aucs. Ez azért erős volt. Szomorú tekintete láttán, belém mar a bűntudat.

− Sajnálom… én nem úgy értettem. – simítok végig az arcán, majd puszit nyomok az orrára.

− Semmi baj. – rázza a fejét halvány mosollyal.

Elveszek az ártatlan tekintetében. Az egész lényéből sugárzik a kedvesség, a szeretet. Szeretnék, minden reggel ezekre a szemekre kelni. Ezt a hangot szeretném először meghallani, mikor belépek a házba, az Ő illatát szeretném érezni a nap minden percében.

− Mire gondolsz? – mosolya még inkább megmelengeti a szívemet.

− Semmire. – rázom a fejem. Mocorogva elhelyezkedem az ölébe, fejemet a mellkasára hajtom, lábamat felhúzom, s az ülésre helyezem.

− Megint olyan vagy, mint egy kiscica. – puszikkal halmozza el a hajamat.

− Szeretem, mikor becézel. – mondom ki hirtelen. Mosolyát, most a fejemen érzem.

− Van még egy személyes kedvencem, de azt egy bizonyos alkalomra tartogatom. – ajka a fülemet érinti, ahogy a szavak elhagyják a száját. Beleremegek a rekedtes hangjába.

− Lesz olyan alkalom? – suttogom.

− Szeretnéd, hogy legyen? – néz rám fátyolos tekintettel.

− Nagyon. – szinte ki se mondom a szavakat, de az elsötétült tekintetéből tudom, értette, amit mondtam. – Egyszer, álmodtam rólad. Rólunk. – csúszik ki a számon.

− Mond el. – érzem, hogy remegni kezd, alfele pedig, egyre jobban nyom.

− Te felettem voltál. Mind a ketten izzadtak voltunk és meztelenek. – suttogom szédelegve – A megcsókoltam a nyakad, és vállad. Te felnyögtél. Még jobban belém nyomtad magad. Aztán, mintha egy szakadékba estem volna. Arra keltem, hogy izzadok és át vagyok ázva. – a végén, egészen közel, a fülébe mondom. Kiélvezem minden pillanatát, a testi reakcióinak. – Mostanában, egyre többet fantáziáltam rólad. Volt néhány pillanat, mikor már nem bírtam magammal…− alsó ajkam rágcsálom, ezzel elfojtva egy mosolyt – kitalálod, mit csináltam?

− Kikészítesz, Cica. – nyögi elgyengülve – Hova tűnt a szende angyalom? – kérdezi visszatartott nevetéssel.

− Ilyen pillanatokban, eltűnik. – cirógatom meg a mellkasát, amin a póló időközben, úgy előre csúszott, hogy a felét feltárta előttem.

− Mit szeretnél, Cica? – kérdezi hirtelen.

− Téged. – lehelem a fülébe – Mindenhogy. A külsőd, a belsőd. Nem merem kimondani. – suttogom remegő ajakkal. Válasz helyett egyszerűen, átölel, és ha lehetséges, még közelebb húz magához.

− Még várjunk azzal. – puszilja meg a halántékom – És mással is. Bármennyire is szeretném.

Egyetértően bólintok, de azért hozzá teszem:

− Más azért lehet? – kuncogok.

− Ez nem is kérdés. – nevet fel halkan. Egy ideig, még így üldögélünk, de rájövök, bő fél óra után, életjelet kellene adnom magamról a srácoknak. Cipőtalp kopogást hallva, kiugrok Patrick öléből, s mellé helyezkedem. Nem sokkal utána Louis jelenik meg.

− Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, csak tudni akartam, minden rendben van-e. – mentegetőzik megszeppenten. Egyre furcsább nekem ez a srác…

− Semmi baj. Csak beszélgettünk. – mosolyog rá Patrick ártatlanul. Egyre nehezebb feladatnak tűnik visszatartani a nevetést.

− Furcsállom, hogy Vicky nem jött ide. – kuncogok.

− Aha… biztos pakol, vagy valami. – lesütött szemmel vállat von, majd sarkon fordul és elviharzik. Felvont szemöldökkel nézek utána.

− Mi lehet mostanában Louissal? – kérdezem, inkább magamtól.

− Nem tudom. De nagyon furcsán viselkedik. Túl csöndes. – teszi hozzá Patrick – Viszont Vic, a szokásosnál is jobban föl van pörögve. – nevet föl.

− Rá se merek már kérdezni. – rázom a fejemet, majd visszabújok az ölébe. Puszit nyom a hajamba, kezét pedig, a combomra simítja. – Szerintem, ma hamarabb végzem a munkával. – motyogom, majd kikászálódom az öléből.

− Alig múlt el tizenegy. – kuncog.

− Jó, akkor kiveszek egy szabadnapot. – mondom, hátra sem nézve. A maga elé bámuló Louis felé lépek, aki még a pulton kopogtatásra sem kapja föl a fejét. – Louis, kiveszek mára egy szabadnapot, oké? – rogyasztom be a térdem, megpróbálkozva az arca fürkészésével.

− Oké. – bólint.

− Akkor… szia.

− Szia. – motyogja maga elé. Visszaindulok a bokszhoz, de közben a vállam fölött őt kémlelem, és persze, nem is én lennék, ha nem mennék neki valakinek.

− Indulhatunk, Cica? – belerezzenek Patrick hangjába, ami közvetlen a fülem mellett szólal meg. Bólintok, s ezt követően, elindulunk kifelé. Csak a kocsiba tudatosul bennem, hogy igazából, miért is megyünk Patrickhez. Hirtelen megrémülök, úgy érzem, mintha a kocsi egyre szűkebb lenne. Mi lesz, ha valamit elrontok? Bénán csinálok… vagy, majd magától jön minden? Idegesen mocorogni kezdek, de Patrick, ezt látszólag félre érti, így az arcán, egy féloldalas, huncut mosoly jelenik meg, ami rögtön változtat is a helyzetemen. Másodszorra járok nála, de már így is otthonosan érzem magam. Kanapéra heveredek le, de amint ő is helyet foglal mellettem, az ölébe, húz, és az ajkamhoz tapad. Sokkal határozottabb mozdulatokkal érint meg, mint eddig, bármikor. Ugyan olyan gyengéd, de nem bizonytalanodik el, mikor a térdemtől felsimít a combomig, majd a szoknyám alányúlva, a derekamra helyezi a kezét. Hirtelen leemel magáról és végig fektet a kanapén.

− Ismerős ez a helyzet. – mosolygok föl rá.

− Már akkor is ugyanezt kellett volna tennem. – rázza a fejét dorgálva magát. Kezét az arcomhoz vezeti, s végig simít rajta, le a nyakamra, át a vállamon, végül le a karomon. Hasamnál folytatja, majd le a lábamon. Ugyan úgy, mint első alkalommal, most se érinti meg az érzékeny pontjaim. A vágy egyre erősödik bennem, mocorogni kezdek. S mikor az ajkával folytatja ugyan ezeket a köröket, szinte zokogva nyögök föl.

− Kérlek. – nyöszörgök kéjesen. Hamar megtörik a jég, ugyanis, pillanatokon belül, keze a szoknya alatt lesz, szája, a vékony anyagon keresztül érinti a fedetlen mellemet. Erősen beletúrok a hajába, miközben puszikkal halmoz el. Mikor puha ajka megáll, a finom kezei indulnak el a combom belső felén. Medencecsontom kezdi cirógatni, majd lassan áthúzza ujjait a vénuszdombomon, egészen, a másik oldalig. Egyre jobban zilálok, ahogy közelebb ér a legérzékenyebb pontomhoz. Félig lehunyt szemmel pillantok le rá, s rögtön el is olvadok a nézésétől. Olyan csodálattal figyeli a testem, minden rezdülését, hogy félő, itt helyben el is ájul tőle. Gondolataim, akkor hagynak el végleg, mikor tényleg megérint. Bugyim finom anyagán keresztül, miden érintését érzem. Lassan, mégis határozottan kezd dörzsölni, aminek hirtelenségétől, összerezzenek. Az amúgy is érzékeny területem, még érzékenyebb lesz, így a legapróbb mozdulattól is felnyögök. Keze eltűnik, de a fehérneműm két pántjánál, újra előkerül. Finom mozdulattal húzza le a lábamon, s legnagyobb meglepetésemre, minden szégyenlősség nélkül nézek föl rá, miközben terpeszbe csúsztatom. Tekintete fel-le jár a kócos hajamtól, a lecsúszott ruhapánton át, a fedetlen ölemig. Szeméből, olyan gyengéd imádatot és szenvedélyt olvasok ki, amit még sose láttam. Hamarosan be is következik a nagy pillanatom. Igazság szerint, sajnos, tavaly nyáron elvesztettem a legnagyobb erényem, amit már akkor is bántam, de úgy gondoltam, utána érettebbnek fogom érezni magam. Mekkorát tévedtem… hetekig a csúf szégyenérzettel küzdöttem, míg rájöttem, ezen változtatni már nem tudok, így beletörődtem. Szóval a lényeg, hogy már volt szerencsém fiúhoz, de másként. Vele egyszeri alkalom volt és semmi ilyesmit nem csináltunk. Csak smároltunk egy ideig, lehúzta a bugyim, majd az alsóját és kész. Abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e, vagy bármi, a lényeg számára, a saját beteljesülése volt, ami néhány percen belül be is következett. Utána lerakott és otthagyott. Néhány órán belül, egy tengerkék szemű, szőkével láttam szenvedélyesen csókolózni. Most viszont… Patricket más sem érdekel, csak az én gyönyöröm. Az ajak, a nyelve és az ujjai olyan összhangba vannak, hogy számomra ismeretlen helyeket és érzéseket fedeznek fel bennem. Néhányszor áttér a mellemre, a számra, de valami mindvégig a combjaim között marad. Hosszú, gyönyörű percek után, érzem azt, amit az álmom után, csak most sokkal intenzívebben és valósághűbben. Neve, fohászként szalad ki a számon, többször, egymás után ismételgetve. Csukott szemmel pihegek percekig, miközben ő apróbb puszikat hagy a nyakamon, a számsarkában, s minden vékony bőrfelületemen. Élvezettől fátyolos tekintettek ülök föl. Szemei az átlagosnál is jobban csillognak, tekintete, teljesen elvarázsolt.

− Csodálatos gyönyörű vagy. – motyogja. Ajkai elválnak egymástól, s akkor határozom el, hogy bizony, most ő következik. Ügyetlenül helyezkedem el az ölébe, s kezemet a nadrágján alakult, dudorhoz vezetem. Gyengéden cirógatni kezdem, minek hatására, szorosan lehunyja a szemét és mélyen az alsó ajkába a harap. A csodálatos látványa, folytatásra késztet. Övét kezdem bontogatni, de látva az ügyetlenkedésem, segítséget nyújt. Nadrággombjának és cipzárjának szét bontása is komoly problémát okoz, de végül, sikerül. Amennyire tudom, kinyitom az elejét, viszont rájövök, még egy akadály az utamba van. Egyébként, komolyan elgondolkodom, hogy ezek az alsónadrágokat, milyen anyagból készítik, hogy ennyire nyúlékonyak. Csípőjét kicsit megemeli, így a megmaradt anyagot is le tudom róla csúsztatni. Egy ideig csak nézem. Őt, a testét, a félelmetesen gyönyörű szemeit. Lecsúszom az öléből, majd a földre ereszkedem előtte. Minden kétségem elszáll afelől, hogy ügyetlen vagyok. Egyszerűen, minden mozdulatom, jön magától, ahogy sejtettem. A reakcióiból, rezdüléseiből, tudom, mi esik jól neki, esetleg mit szeretne. Ahogy a hajamba túr, s ahogy érzem őt, új forróság alakul bennem. Az ő beteljesülése váratlanul ér. Szívem hevesen verni kezd, attól a melegtől, amit kienged magából. Attól a látványtól. Fejét hátrahajtja, nevemet ismételgeti, majd egy újabb becenév is kicsúszik a száján. Babygirl. Kezével a hajamba túrva tartja a fejemet, amit ha nem tenne, talán össze is esnék. Visszamászok az ölébe, majd hozzá hasonlóan, én is puszikkal halmozom el, míg meg nem nyugszik. Szánk egy gyengéd, forró csókban találkozik újra, miben érezzük még egymás ízét.

− Nem gondoltam volna ezt rólad. – kuncog – Mármint a végén…

− Látod, milyen ügyes nagylány vagyok? – cirógatom meg az arcát, visszatartott nevetéssel – Egyébként, tetszik a különleges alkalmakra tartogatott becenevem. – harapok az alsó ajkamba, mire ő, büntetlenül ugyan ezt teszi, egy csókkal összekötve – Tetszik az a hang, ahogy mondod.

− Ha így haladsz, nem állunk meg itt. – nevet bele a nyakamba, majd egy újabb csókban egyesül a szánk.