Kedves idelátogató!
Ez a blogspotos blog felfüggesztésre kerül egy időre, ami természetesen nem jelenti azt, hogy örökre, mert fájna a szívem két év munkáját csak úgy kidobni. Az írást nem hagytam abba, csak kipróbálom magam a wattpad világába. Egyelőre egy kis "könyv" működik rajta, de az új történetem, már készülőben van!:)
2016. június 3., péntek
2016. március 14., hétfő
X. fejezet 2. rész
Aránylag hamar érek a
kávézóba, ahol semmi nem változott a tegnapi reggel óta. Ugyan azok az emberek,
és a két legjobb barátommá vált pincér, akik azonnal kérdésekkel kezdenek el
bombázni. Komótosan kihalászom a fülemből, a már, szinte beleragadt fülest,
leállítom a zenét és várom, hogy lenyugodjanak.
− Úgy szeretlek titeket!
– mosolyodok el, majd örömkönnyeket hullajtva a nyakukba borulok. Reakciómtól
meglepődve ölelnek át. – Egyelőre nem szeretnék semmit mondani, oké? Igazából,
semmivel kapcsolatban. – engedem el őket – Egyébként Vicky, nem csodálom, hogy
a srácok rajongója vagy. – kuncogok – Azt hiszem, én is az lettem. Mióta
hazaértem a Save Rock And Roll albumukat
hallgatom. Mondom, majd válaszra sem várva, bedugaszolom a fülem. Kötényem
felkötését követően, vidáman törölgetem le az asztalokat, a szedem le a
csészéket. Hátsóboksz melletti takarítóraktár pakolászása közben, épp a Miss Missing You szól a fülembe.
Dudorászva táncikálni kezdek az ajtónak szembe, mikor, hirtelen, paskolást
érzek a fenekemen. Ijedtembe felsikítanék, de a már jól ismert karok között
találom magam.
− Látom, rátaláltál a
zenékre, Cica. – susogja a fülembe kuncogva Patrick, miután kikapta a fülemből
a fél zsinórt.
− Olyan vagy! Úgy
megijedtem. – nevetek föl, fejemet hátra döntve az ülésre – Nézd csak, mim van.
– néhányat nyomok a telefonom képernyőjén, majd megjelenik a két letöltött
albumom.
− Hm, egész jók. Még
mindig. – kuncog, utalva a nyár eleji tudatlanságomra.
− Ha-ha. – forgatom a
szemem, miközben ülőpózba kászálódom.
− De most viccen kívül,
hogy tetszik? – néz rám komoly arccal.
− Hát, tekintve, mióta
hazaértem ezt hallgatom, azt hiszem eléggé. – kacsintok rá, mire felnevet – Azt
hiszem, én is rajongótok leszek. – mosolyodok el.
− Nem szokásom, de
szívesen adok a melledre autogramot. – vigyorog rám kajánul.
− Hát, ajánlom is, hogy
ne legyen szokásod, mert azt hiszem, a csajszi fején is lenne utána szabad
bőrfelület!
− Ú, látom bevadult a
kiscicám. – kuncog, majd puszit nyom a nyakamra.
− A cicák, megvédik azt,
ami az övék. Foggal, körömmel. – teszem keresztbe a kezem, s dölyfösen
pillantok rá, mire felnevet.
− Főleg az én cicám. –
von magához, épp olyan közel, hogy már kezdeném elfelejteni, mi is volt az
eredeti témánk.
− Szóval igen, imádom. –
tolom el magamtól – A My Songs, a Just One Yesterday és a Save Rock And Roll a három kedvencem.
Meg igazából az egész tetszik. – csicsergem vidáman.
− Ennek örülök. –
mosolyog rám, majd puszit nyom a számra, amiből egészen mély, hosszú csók lesz.
− Anya otthon volt, mikor
hazaértem. – mondom hirtelen, mikor elválunk egymástól.
− Mi történt?
− Veszekedtünk. De nagyon
durván. Végül, nekem lett igazam, szóval, amíg jónak látom, nem kell rólad
mondanom semmit. Csak annyit tud, hogy idősebb vagy nálam, de részleteket nem
mondtam.
− Értem. – bólint
vonakodva – Ő lesz az első, akinek elmondjuk, oké? – emeli föl a fejemet, ujjai
közé fogva az államat. Vonakodva bólintok.
− De… most már vissza
kellene mennem, dolgozni. – próbálok ki kelni az öléből, de még csak
elemelkedni sem tudok a combjáról.
− Hirtelen, milyen
szorgos lett valaki. – kuncog – De nem úgy tűnik, mintha olyan sok feladat
lenne, szóval…
− Patrick, engedj el. –
mocorgok.
Válaszra sem méltatva
visszaránt.
− Nálam alszol ma?
− Nem tudom. – rázom a
fejem – Nem szeretném…
− Echo, ezt már
megbeszéltük. – néz rám értetlenül – Amíg te nem szeretnéd, nem fogom
erőltetni.
Kellemes melegség árad
szét bennem, ami erősen megdobogtatja a szívemet, és hatalmas, letörölhetetlen
mosolyt varázsol az arcomra.
− Túlságosan tökéletes
vagy hozzám, Patrick. – fonom a nyaka köré a kezemet, majd szorosan megölelem.
− Én ezt inkább fordítva
gondolnám. – kuncog – Bemocskollak, Cica.
− Hát… nem egészen. –
vörösödöm el. Először, csak felvonja a szemöldökét, de nem sokkal utána, leesik
neki mire gondoltam.
− Hogy, vagy mi…
− Tavaly nyáron, egy
strand bulin történt…− motyogom szégyenkezve – azt gondoltam, ettől, majd
érettebb leszek. Nem igazán ismertem a srácot, ő részeg volt, bennem is volt
egy kevés sör. Borzalmas volt, az az igazság. Egy régi csónakház mögött bújtunk
el, őt abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e vagy valami. Egy héten keresztül,
napi háromszor zuhanyoztam utána, mert folyamatosan koszosnak éreztem magam.
Éreztem a mocskos kezét, ahogy a csípőmet és a fenekemet szorongatja. – ráz ki
a hideg – Végig bőgtem az egészet, mert valami pokolian fájt. Nekem is
felejthetetlen az első, csak teljes mértékben, negatív értelemben. – horgasztom
le a fejem.
− Jaj, Cica. – rázza a
fejét, majd még szorosabban magához ölel – Legszívesebben visszaforgatnám az
időt és leütném azt az idiótát, téged meg elrabolnálak, hogy semmiképp se tedd
meg. – simít végig a karomon.
Felnevetek.
− De ha csak ezért félsz
ettől hidd el, nekem csak az számítana, hogy a lehető, legtökéletesebb legyen
számodra.
− Nem. – rázom a fejem –
Benned teljesen megbízom, és nagyon jól tudom, hogy te tökéletes úriember
lennél. – nyomok gyengéd puszit az arcára – Igazából, csak nem akarom. Nem
állok rá készen. Akkor, még ennyire se, de mikor már ott voltam, nem volt
visszaút. Azt akarom, hogy ha már az első egy katasztrófa volt, a második
legyen tökéletes.
− Mindent meg fogok tenni
ennek érdekében, ha azt mondod, készen állsz rá. – mosolyogva puszit nyom a
homlokomra – De most, tényleg csak azt szeretném, hogy nálam aludj. Velem.
− Akkor jó. – bólintok
halvány mosollyal.
A munkanapom további
része, elég unalmasan telik, főleg, hogy Patricknek is el kellett mennie, mert
elintézni valója volt. Szokásos időpontban hagyom el a kávézót, fülembe,
azonnal visszadugom a fülhallgatót, s hagyom, hogy szép sorba játssza le a számokat,
amiket nemrégiben vettem.
− Szia, kicsim. – kiált
anya, mikor belépek a házba – Már készül a vacsora.
Bármennyire is
összevesztünk, mégis csak az anyukám és igaz, ami igaz, tényleg elég gyerekesen
és kissé, igazságtalanul viselkedtem vele. Szívem, majd’ megszakad, hogy be
kell jelentenem neki, hogy szeretnék ma… máshol aludni.
− Szia. – mosolygok rá
kedvesen, majd puszit nyomok az arcára.
− Kedvencedet főzöm! –
kavar egyet a vöröses mártásba.
− Oh…− vigyorgok kínosan.
Istenem, annyira próbál megfelelni nekem… nincs szívem itt hagyni. De
Patricket, még annyira sem szeretném visszamondani. A konyhaasztalhoz helyezkedem,
közben anyát figyelem. – Patricknek hívják. – mondom ki hirtelen. Felvont
szemöldökkel hátrakapja a fejét, majd mikor rájön, mire is gondolok, egy ideig,
kikerekedett szemmel bámul, végül érdeklődve várja a folytatást. – Szóval… ma
szeretnék nála aludni. Ha persze megengeded.
− Nála? – rökönyödik meg.
− Igen. – bólintok –
Saját háza van.
Hoppá. Talán, elég lett
volna, csak annyit mondani, hogy egyedül él. Anya szédelegve támaszkodik meg a
pulton.
− Gondolom, nem fogod
megmondani, pontosan hány éves is.
− Nem szeretném. –
motyogom. Nehéz, legkevésbé sem családias csend nehezedik ránk.
− Teljesen mindegy mit
mondok, így is-úgyis elmész.
Nem válaszolok, de sajnos
igazat adok neki fejben.
− Vacsora után megyek
csak el.
− Értem. – bólint – Hol
találkoztatok egyébként?
− A kávézóban. Még nyár
elején jelent meg nálunk. Azóta… alakul a dolog.
Mit meséljek neki erről
az egészről? Azon kívül, hogy harmincegy éves, világhírű énekes egy szintén
világhírű bandában? Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
− Tudom, ezt nem anyáddal
akarod megbeszélni, de ti már…− kezd bele egészen halkan.
− Nem. – rázom a fejem.
− Tényleg nem, vagy nem
akarod elmondani? Tudom, nem mindig vagyok a legjobb anya, de aggódom érted.
Annyi minden van még előtted szívem, nem hiszem, hogy egy kisbaba…
− Anya! – emelem föl a
hangom – Mint mondtam, idősebb nálam, és igen, annyival, hogy elég felelősség
teljes legyen ehhez is.
− Igen, erre a „saját
háza van” résznél, már rájöttem. – morogja az orra alatt. Istenem, mekkora
balhé lesz egyszer, ha minden kiderül…
Az otthon töltött időm
további részében, már nem kerül elő a Patrickes téma, de elmesélem neki, az
eddig nyaram történéseit és arra a következtetésre jut, hogy borzalmas és
tizenhét évesen, nem a kávézóban kellene dolgoznom egész nap. Viszont örül, hogy
Vickyvel és Louissal ilyen jóba lettem. Azt jött az iskola téma, ami elég
mélyen érintett. Nyáron, teljesen jól el vagyok ezzel az egész helyzettel, de a
francba is, végzős leszek szeptembertől és fogalmam sincs, mit kezdjek
magammal. Emellett, a tanulásba is bele kell húznom, szóval a kávézóban való
dolgozás, ki van csukva. Na, meg, itt van Patrick. Bárhogy számolom, sehogy sem
jön ki a kipihentségemhez szükséges nyolc óra alvás. Párhuzamosan számolgattam
és beszéltem Patrickkel, mikor anya letette elém a vacsorát.
− Ezt…− kapja ki a
kezemből a telefonom – most elkobzom. Legalábbis az evés idejére. – mosolyog
rám, majd puszit nyom a fejemre. Végül sikerül, teljesen felszabadulnunk és ő
is mesélni kezd. Imádja a munkáját, csak eszméletlenül lefárasztja ez a sok
műszak, de mivel úgy gondolta, nincs rá szükségem, minden lehetséges órát
elvállalt pénzszerzés céljából. Persze, közbe vágok és elmagyarázom neki, hogy
ez azért nem így van és számomra, sokkal fontosabb lenne, az együtt töltött
idő, mint a pénz. Folytatásban elmondja, hogy időközben rájött, és az éjszakai
műszakokat, leadta, így csak heti kétszer nem lesz itthon éjjel. Plusz,
szerényen hozzátette, hogy egy ideje, beszélget egy volt beteggel, akit
lábtörésből ápolt, még néhány hete. Mivel nem ismertem apámat és állítása
szerint, egy idióta volt, ezért örülök, hogy talált valakit. Egészen
felszabadultan beszél róla. Egyébként, hozzátársul a történethez, hogy anya,
húsz évesen szült, s mikor apa megtudta, hogy terhes, lelécelt. Mily meglepő. Szóval
ebben az egészben még az a szép, hogy mindössze harminchét éves. Ami több okból
is érdekes. Patrick kora mellett, mint a banda legidősebb tagja, Pete, szinte,
pontosan egy évvel fiatalabb csak anyánál. Érdekes. Ezután, megbeszéltük, hogy
tarthatnánk már egy anya-lánya napot, béna, illetve kevésbé béna filmekkel,
tömérdek egészségtelen kajával. Régen, szinte minden héten volt egy ilyen
napunk. A film voltak, amik igazán összekötöttek minket. Néhány éve mesélte
anya, hogy, egyetemen médiakommunikációt akart volna tanulni, illetve, rendező
vagy forgatókönyvíró akart lenni. De ugyebár, ez a terv a születésemmel
felborult. Rengetegszer elmondta, hogy ne okoljam magam, de valahogy, mindig
bennem van, hogy miattam nem valósulhatott meg az álma. Nyolc óra fele, éppen a
legújabb kedvenc daláról mesél nekem, mikor megzizzen a telefonom.
Itt vagyok, Cica.
Áll az smsben. Fejemre
csapok, mikor eszembe jut, hogy nyolcat beszéltem meg Patrickkel. Átfut az
agyamon, hogy visszaírok neki, hogy várjon meg a kocsiban, végül döntök.
− Egy pillanat és jövök.
– pattanok föl az étkezőasztaltól, majd kirohanok a lakásból. A jól ismert
fehér BMW, nem teljesen a házunk előtt áll. Odasietek, kinyitom az ajtót, majd
puszit nyomok Patrick arcára.
− Hát te…
− Gyere. – rángatom ki a
kocsiból.
− Mit csinálsz, Cica? –
néz rám felvont szemöldökkel, mikor a házunk felé kezdem húzni.
− Figyelj. – állok meg a
kocsi beállón – Nagyon sokat beszéltem ma délután anyával és beszéltem
kettőnkről is. Felszínes dolgokat mondtam csak neki, semmi különöset, de nem
szeretném ezt a mai békülésünket elrontani azzal, hogy csak úgy elrohanok.
− Hűha, valaki felnőtt. – kuncog, mire
rányújtom a nyelvem. Hirtelen magához ránt és szenvedélyesen megcsókol.
− Nem gondoltam volna,
hogy ezt valaha a kertünkbe fogjuk csinálni…− motyogom, még mindig kicsit
szédelegve a csóktól. Felnevet, majd kézen fogva kezd rángatni a ház felé.
Gyomrom ugrik egyet, mikor belépünk az ajtónkon és a konyhába vezetem. Mielőtt
belépünk, végig mérem tüzetesebben őt. Fején a szokásos fekete kalapja, szeme
előtt, fekete keretes szemüveg, szintén fekete farmer, barna ing, felette
feltűrt ujjú bőrdzseki, illetve bakancs. Arccsontja, valahogy a szokásosnál is
jobban kiemelkedik az arcából, ami valami eszméletlen karaktert ad a fejének a
szemüveggel. Igazság szerint, csak egy gyors „korellenőrzés” lett volna a
célom, de ilyen szépségen, muszáj elidőzni. Mély levegőt veszek, majd teljesen
berántom a konyhába. Anya felénk kapja a fejét, s akkor esik csak le, hogy anya
nagyon otthon van a zenébe, illetve a médiában, vagyis elég nagy esély van rá,
hogy ismeri Patricket. Arcom valószínűleg falfehérré válik, s az ájulás határán
kezdek egyensúlyozni.
− Jó estét! – szólal föl
először Patrick, a világ legédesebb mosolya mellett.
− Szia. – mosolyog rá
melegen anya – Ha persze, tegezhetlek. – teszi hozzám, gyorsan rám pillantva.
Arcom most bíborvörösre vált. Félek, valami baj van a vérkeringésemmel…
− Természetesen. − bólint, még mindig vigyorogva.
− Engem is és hívj
nyugodtan Carlának. – pattan föl a székről anya, majd hirtelen, két, hatalmas,
cuppanós puszit nyom Patrick arcára. Megrökönyödve hőkölök hátra, velem
ellentétben az említett személy, csak nevetgélve fogadja a gesztust. – Carla
Brown.
− Patrick Stump. – tolja
föl a szemüvegét az orrán. Újabb pillanatra áll le a szívem, de még mindig
semmi. Két lehetőség van, hogy anya egy „fangirl” és eszméletlen boldog
Patricktől vagy tényleg ők az egyetlen banda a Földön, akit drága édesanyám nem
ismer. Velem ellentétben, ő részletesen, napi pontossággal otthon van a
sztárvilágban. Ha már nem lehet benne a médiában, kívülről figyeli.
− Akkor én most felmegyek
és összepakolok. – mondom végül. Indulok el a lépcső felé. Patrick azonnal
mögöttem termed. Némán sétálunk föl a szobámhoz.
− Anyukád…− kezd bele,
mikor bezárom magunk mögött az ajtót.
− Nagyon
kiszámíthatatlan. – szakítom félbe – Nem is értem… sose láttam ilyennek.
− Igazából, csak annyit
akartam mondani, hogy nagyon kedves. – nevet föl.
− Megszoktad, hogy
imádnak, mi? – nevetek föl a táskámba dobva egy pólót. Fejét csóválva lehuppan
az ágyamra, s figyeli, mit csinálok. Minden szükséges dolgot összedobálok,
illetve az egyik legszebb, babakék fehérnemű szettem is bedobom, míg másra
figyel a szobámban.
− Mehetünk. – kapom föl a
táskám a fél vállamra, majd eligazítom a másikon is.
− Szerintem vegyél fel
valami melegebb ruhát, Cica, mert elég hűvös van kint.
− Nem is. Elébb voltam
kint. – rázom a fejem értetlenül.
− Hát jól van, te tudod. – vonja meg a vállát.
Kéz a kézben sétálunk le a lépcsőn, a konyha felől vízcsobogás hallatszik.
− Szia, anya, elmentünk.
– kiáltok be.
− Sziasztok.
Házból kilépve megcsap a
hideg levegőbe, amibe összerezzenek.
− Most mondhatnám, hogy
én megmondtam…− nevet föl, miközben lekapja magáról a kabátját és rám adja.
− És azt mondták már,
hogy tökéletesen úriember vagy? – vigyorgok rá, majd puszit nyomok az orrára.
− Volt már rá példa…−
vonja meg a vállát szerényen. Lábujjhegyre ágaskodom, nyaka köré fonom a
karomat, majd az ajkamat az övére tapasztom. Nagy lendülettől az autónak
csapódik, amit egy kuncogással nyugtáz. Karjai a derekam köré vonja és ő is
belemerül a csókunkba. A helyzet, egyre forróbbá kezd válni, ahogy ujjait végig
futtatja a gerincem vonalán, s a kábultságtól, igazából, azt sem tudom, hol
vagyok, így neki kell leállítani a dolgokat, amit meg is tesz, mikor a
melltartóm kapcsával kezd babrálni.
A már-már ismert úton megyünk végig, s örömmel
tapasztalom, hogy alkonyatban, még szebb a kilátás. Mielőtt ideértünk volna,
beugrottunk a boltba fogkefékért, így már hivatalosan is „idecuccoltam”. Lakásba
belépve a kanapé felé kezdek rohanni, cipőmet, útközben rángatom le magamról,
majd rávetem magam a puha, meleg anyagra. Dideregve fúrom bele a fejem, várva,
hogy felmelegedjek. Két kart érzek a derekam köré fonódni, ahogy az ölébe
emelem, egy takaró társaságában.
− Jaj, Cica! – nevet föl
Patrick, majd puszit nyom a homlokomra. Néhánya perc múlva, fel is melegszem,
sőt, izzadni kezdek. Mocorogva ráncigálom le magamról Patrick dzsekijét, majd
széjjel nyitom a takarót. – Mit izegsz-mozogsz ennyit? – kérdezi nevetve, mikor
végre, sikerül megfordulnom az ölében, de válasz helyett, az ajkára tapadok.
Milyet megjelent a házunk előtt, erre vágytam. Hogy ennyire közel érezzem őt
magamhoz. Minden egyes testrészünk összesimuljon. Elégedett sóhajjal nyugtázza,
miközben ujjaimmal végig simítok a puha bőréből kitüremkedő arccsontján. Lecsókolom
magam a nyakán, egészen az inge gallérjáig, ahol az ujjaimat is bevetem, a
lassan elkezdem kigombolni, közben, minden egyes elszabadult gomb után, egy
puszit lehelek a felszabadult bőrfelületre. A világ legselymesebb bőrére. Már
előtte térdelek, mikor fölránt és újra az ölébe ültet, csak háttal neki.
Hajamat elsimítja az útból, majd egy hosszú, forró csókot nyom a nyakamra.
Szemem lecsukódik, s beleremegek az élvezetbe.
− Te vagy, a legédesebb
cica. – mormolja gyengéden, majd újabb puszival jutalmaz – Az én édes, selymes
kiscicám. – finoman beleharap a vállamba, amitől már önkéntelenül felnyögök.
Kezét a combomon át felcsúsztatja a nadrágom korcához, kigombolja, majd lehúzza
rólam, de ahelyett, hogy a csodálatos ujjaival folytatná a kényeztetésem,
megragadj a derekam, majd a hasamra fordít. Morcosan nyögök fel, de amint
megérzem a súlyát és a keménységét a fenekemnél, máris izgatottabb leszek.
Fejemen át lehúzza a pólómat, majd kikapcsolja a melltartómat és a többi ruhám
mellé dobja. Kezével felsimít a fenekemtől, egészen a vállamig, majd masszírozni
kezd. Az egész testem ellazul, ahogy hozzáértő kezekkel gyömöszöli a hátam,
végére, inkább csak simogatja. Egyre gyengédebb mozdulataitól, nyöszörögni
kezdek. Legnagyobb sajnálatomra, elveszi a kezét, mire felülök.
− Na. – motyogom
szomorúan – Ennyi?
− Ennyi. – szokatlanul
mély hangjába, beleremegek – Mondtam, hogy ma csak alszunk. – suttogja a
nyakamba, majd hosszú csókot nyom rá. Szemhéjam automatikusan lecsukódik, és
csak az érzékeimre hagyatkozva várom a folytatást. Kezeit most a hasamra
vezeti, majd lassan elkezdi felcsúsztatni, s a mellem alján áll meg. Finoman
cirógatni kezdi, amitől halk sóhaj csúszik ki a számon. Terpeszbe nyitja a
lábát, majd a derekamnál fogva, magához ránt, s tovább folytatja. Egy ideig így
kínoz, de ő is hamar ráun, ezért a lassabbnál is lassabban még feljebb csúszik.
Immáron egy hangos nyögés szakad ki belőlem, ahogy kezei a melleim teljes
méretét befedik. Én csak nyögök, nyöszörgök, s magamról se tudva suttogom a
nevét. Hallottam, már erről, de nem gondoltam volna, hogy tényleg lehetséges
így abba a bizonyos szakadékba esni. Nyugodt mosollyal az arcomon fordulok
felé, miközben magamra rángatom a pólóm.
− Ez csodálatos volt, de
veled mi lesz? – simítom hátra a rakoncátlan göndör tincseim.
− Ne aggódj, Cica,
megoldom. – nyom puszit a fejemre.
− Segíthetek benne? –
vigyorgok rá kihívóan, mire felnevet.
− Csábító ajánlat, de…−
hangja el hal, mondatát nem tudja befejezni helyette, hangosan felnyög.
Összebújva fekszünk a
kanapén, a tévé, csak háttérzajként funkcionál. Egy ideig csendben nézegetem az
alvó Patricket, de hamar álom jön az én szemeimre is.
2016. február 6., szombat
X. fejezet 1. rész
Szűk, számomra ismeretlen
helyen ébredek. Mielőtt kinyitnám a szemem, beleszagolok a levegőbe, ahol már
ismerős illatok terjengnek. Patrick arcával találom szembe magam. Szemhéjai
puhán fekszenek egymáson, ajkai kissé szétnyílnak, haja kócosan hullik a szemébe.
Órákig el tudnám nézni, annyira édesen alszik, de sajnos nincs ilyen
szerencsém, mert mocorogni kezd, amit legkevésbé sem mondanék problémának.
− Szia. – suttogom
mosolyogva.
− Jó reggelt. – motyogja
rekedtesen, mosolyogva.
− Biztos lehetsz benne,
hogy az. – vigyorgok – Jó is lenne, minden reggel így ébredni. – lejjebb
csúszom, s a mellkasának döntöm a fejem.
− Megoldható. – ölel át,
majd puszit nyom a hajamba – Csak egy szavadba kerül.
− Megengednéd, hogy
hozzád költözzek? – felvont szemöldökkel pillantok föl rá.
− Milyen kérdés ez? –
nevet – Azt hittem, ez egyértelmű.
− De hát… nem is vagyunk
együtt. – értetlenkedem tovább. Morcosan a kávézóasztalra mered.
− Reméltem, hogy a
tegnapi napból kiderül, hogy mit érzek irántad, de úgy látom, nem voltam elég
meggyőző.
− Bocsánat, én… nem úgy
értettem. – dadogom elvörösödve – Te is tudod, hogy én mit érzek.
− Nem. Az a helyzet, hogy
nem tudom. – nevet föl keserűen – Echo, én mióta megismertelek, többet akarok.
Még a tegnapinál is. Nem csak a külsőd akarom imádni, hanem a belsőd is. –
végén, már suttogva mondja ki a szavakat, mintha attól félne, valaki meghallja.
Vallomása egészen szíven üt. Pólója hátuljába kapaszkodom, nehogy leszédüljek a
kanapéról.
− Igazából… én is így
vagyok ezzel. – mosolyodom el kínosan. Hosszú csönd nyúlik el köztünk, de még
mindig összeölelkezve fekszünk.
− Úgy látom, ez a kérdés,
egy ideig megválaszolatlan lesz. – szólal meg hirtelen.
− Amíg félünk ki mondani.
− Nem is igazán ez a
helyzet. – gondolkodik el – Csak nehéz, ez az egész. – rázza a fejét.
− Nehéz? Az egész bandád
és a családjuk is úgy állt kettőnkhöz, mintha együtt lennénk! – nevetek föl –
Más meg nem mindegy mit gondol rólunk?
− Anyukád, mit szólna?
Még csak nem is tud rólam.
− Pont ez az. Nem is
hiszem, hogy érdekli. – vonom meg a vállam.
− Jaj, Echo. – karjai
szorosan fonódnak körém, fejem a nyakhajlatába hajtom. Néhány percig, némán
feküdtünk. Nem vártam, hogy bármit is fog mondani. – Echo. Leszel a barátnőm?
Hatalmas mosoly terül
szét az arcomon, s a szívem hevesen dobogni kezd.
− Természetesen, igen. –
annyira szorosan a vállának nyomom a fejem, hogy még abba sem vagyok biztos,
hogy könnyezek-e vagy sem.
− Egyszer… szeretnék a
barátnő helyett, valami mást kérdezni. – mosolyodik el. Agyam rohamtempóban
kattogni kezd. A gondolat, hogy összeházasodom valakivel, megrémiszt. De mi
van, ha ennek a valakinek neve is van, és itt fekszem összebújva vele a
kanapén? Erős érzéseink vannak egymás iránt, az tény. De van-e akadálya a
kapcsolatunknak? Van. Rengeteg. Már eleve, a korkülönbség. Patrick harmincegy
éves. Egyértelmű, hogy családod szeretne. Feleség, gyerekek… Talán, nem most.
De később igen és én, még akkor is botrányosan fiatal leszek. Érettnek érzem
magam, ehhez az egészhez. Egy igazi kapcsolathoz. Amúgy sem vagyok, az az
őrjöngős fajta, de mi lesz, ha esetleg egyetemre kerülök, és ez megváltozik?
Már a szakítás gondolatától is hányingerem lesz. Tegyük föl, hogy nem így lesz.
Leérettségizem, ideköltözöm, esetleg, egyetemre járok. Mindenki boldog lenne.
Vagy mégsem?
− Mind töröd azt a
gyönyörű fejedet? – kuncog a hajamba Patrick.
− Az mennyire gáz, hogy
csak most mondtuk ki hivatalosan és már azon agyalok, hogy belepusztulnék, ha
elveszítenélek?
− Eléggé. – nevet föl
meghökkenve – Nekem már… elég stabil döntéseim vannak, ezen a téren. Én inkább
attól félek, hogy te unsz rám. Olyan fiatal vagy Cica, még gimibe jársz, csak
most kéne jönni az igazi életnek nálad.
− Te most tényleg magad
ellen uszítasz? – nézek rá hitetlen mosollyal – Részben, nem vagyok az a
bulizós fajta, más részt veled is ugyan úgy kitudnám élni magam. Csak lenne
valaki, aki vigyáz rám, hogy ne kövessek el, hatalmas hibákat. De ha
meggondoltad magad a kapcsolatunkról, már elkéstél vele, hogy visszamond. –
nevetek föl. Nevét forgatja, de végül ő is kuncogni kezd.
− Inkább gyere, adok egy
pólót. – húz föl a kanapéról. Emeletre sétálunk, majd a szobába, ahol már
bizony, aludtam is. A gardróbot elhúzva, megcsap a különlegesen finom öblítő
illat, amit életem végéig tudnék szagolni. Hm,
talán, be kéne költöznöm a szekrényébe. Egy sima, fekete kereknyakú pólót
emel le a polcról, majd a kezembe nyomja.
− Nem akarsz kimenni? –
nézek rá felvont szemöldökkel.
− Ezt eltaláltad. –
mosolyog kajánul.
− Oké, akkor megyek a
fürdőbe. – sarkon fordulok, de természetesen oda is követ. Ajtó kattanására
leszek figyelmes. – Minek zártál be?
− Hogy ne menekülhess ki.
– egy lépéssel közelebb lép hozzám.
− Szerinted tettem volna
ilyet? – alsó ajkamba mélyesztem a fogsorom, ezzel elfojtva egy vigyort.
− Én azt nem tudhatom. –
utolsó lépésénél én is hátra lépek, így a pultnak ütközöm. Pillantásunk
egymásba forr, miközben én, lassan húzom le magamról a ruhát. Az ujjával
kezdem, ami a karom felénél, lecsúszik, így a fölső részem, teljesen meztelenné
válik. De ő még mindig a tekintetem fürkészi. Derekamról még lassabban tűntettem
el, de az, még hamarabb megadja magát, így, már teljes valómban állok előtte. A
két gyönyörű, kékes-zöld írisz, elválik az én mogyoró barnámtól, s végig mér.
Milliméterről, milliméterre forrósítja föl a bőröm a puszta pillantásával,
ugyanis, kezei a pulton támaszkodnak a két oldalamon. Hirtelen felkapja a
pólót, és felém fogja. Engedelmesen felemelem a kezemet, így át tudja húzni a
fejemen. Ezt követően felkap, és a márványlapra helyez, minek hűvös
érintésétől, felsikkantok, mire kuncogni kezd. Cirógatni kezdi a combomat, majd
finom puszit nyom a számra.
− Bocsánat, de nem
hiszem, hogy tovább tudtam volna türtőztetni magam.
− Az volt a célom. –
kacsintok rá – De legközelebb te jössz. – vigyorgok izgatottan.
− Soká lesz az még. –
gyengéd homlok puszival folytatja, majd lecsúszva a halántékomon, rátér a
nyakamra.
− Remélem, azért annyira
nem. Például, lehetne most is, úgyse zuhanyoztál tegnap, nem? – letörölhetetlen
mosoly kunkorodik a számon.
− Abból az lenne, hogy rólad
is leszedném, ezt az átkozott pólót és berángatnálak magammal, amiből, nem túl
sok fürdés lenne.
− Jó is lenne. – kócos
hajtincseit az ujjaim köré csavarom.
− Te kérted, hogy ne
siessük el, de percenként hergelsz. – nevet bele a nyakhajlatomba.
− Rád, ez ilyen
automatikus reakció. – vonom meg a vállam. Szemem a sliccénél kialakult dudorra
téved. – Patrick…− suttogom.
− Hm? – morogja továbbra
is a nyakamat ízlelgetve.
− Megérinthetlek?
Mármint… tudod hol.
− Ezt nem kell
megkérdezni, Cica. – nevet föl – Most már főleg nem. Egyébként, imádom, hogy a
huncut énedből, ilyen kis visszafogott leszel, mikor tettre kerül sor.
Szememet lesütve,
pironkodva megvonom a vállam, miközben, ő közelebb lép hozzám. Övtartójába
dugom az ujjam, amivel közelebb húzom magamhoz. Ujjaimat a mellkasának
támasztom, majd elkezdem lefelé húzni. Zilálva veszi a levegőt és mikor, a
hasaaljához érek, felszisszen. Finoman végig húzom a fekete anyagon az ujjam,
mire felnyög. Meg akarom érinteni. Megint. Minden ruhanemű nélkül. Mit is olvastam
egyszer? „Olyan, mint a
selyembe csomagolt, acél”. Beleremegek a gondolatba. Tegnap, tüzetesen meg
tudtam vizsgálni, nem csak a kezemmel. Bontogatni kezdem a gombot, s a zipzárt.
Öve, már egy ideje, hanyagul lóg a nadrág két oldalán. Az én légzésem is egyre
szabálytalanabb lesz. Alsónadrágján, már egészen kihívóan nyomakodik ki.
Mocorogni kezdek a pulton, de ahogy az érzékeny pontomnak nyomul a hideg kő, még
forróbb leszek. Kezeim, újra utat találnak hozzá. Alhasától, lassan araszolok
lefelé, egészen be a fehér anyag alá. Mellettem támaszkodó karja megremeg. Szét
nyílt ajkakkal figyelem a kezem útját. Talpam a faajtónak feszítem, a bennem
dolgozó energiát levezetve. Közben a kezem, szüntelenül mozog. Patrick teljesen
szétesve nyöszörög, s úgy érzem, én is mindjárt szétrobbanok.
− Oh, Echo. – nyögi
teljes átéléssel. Karja erőtlenül megcsuklik mellettem, lábamat a dereka köré
fonom, nehogy összeessen. Apró puszikkal halmozom, míg a légzése vissza nem áll
a normálisra.
− Na, hagylak
szépítkezni. – csúszok le a pultról, de alig ér le a lábam a földre, már vissza
is emel, s hátra dönt, amennyire a csap fölé szerelt tükör engedi. Pólómat
felcsúsztatja a hasamig, majd a tegnapihoz hasonlóan elveszek.
Még, kissé remegő testtel
üldögélek a felmelegedett, márványpulton, Patrickkel a lábaim között.
− Menjünk, csinálok
reggelit. – mormolja a nyakamba. Elégedett mosollyal bólintok, s hagyom, hogy
leemeljen az ülőhelyemről.
− Már jó lenne
hazamennem. – gondolkozom el a lépcsőn lefelé menet.
− De milyen ember lennék,
ha a tegnapi után hagynálak éhesen hazamenni? – néz rám huncut mosollyal.
− Akinek csak szexre
kellek. – kuncogok.
− De hát, mint tudjuk, ez
nem így van, szóval foglalj helyet. – int a konyhapult mögötti bárszékre.
Csöndbe somolyogva figyelem, ahogy Patrick a konyhába tevékenykedik.
Pontosabban hátulról szemlélem meg jobban. A még mindig kócos, haját, aminek,
bár el kéne egy fodrász, de annyira édesek azok a kis hullámos tincsek a
tarkójánál, hogy lehet, csak egy keveset kéne lecsippenteni belőle. Szememet tovább
vezetem a fekete pólóba bújtatott hátára, majd a szintén feketébe rejtett
fenekére és lábaira. Ezen a két helyen, talán a kelleténél tovább elidőzöm,
mert egy általam behatárolhatatlan idő után, megfordul.
− Jobban égetsz a
nézéseddel, mint a sütőlap. – kuncog.
− Hát, ami jó, az jó. –
vonom meg a vállam, mire felnevet. Lekúszom a székről, mögé szökkenek, majd
finoman rácsapok a fenekére, minek hirtelenségétől megremeg. – Mióta először
láttalak hátulról ezt tervezem. – ölelem át hátulról.
− Ha ezt tudom, hamarabb
is megtehetted volna. – morogja elfojtott mosollyal. Hátának támasztom a fejem.
Minden mozdulatánál érzem, ahogy megfeszülnek, majd kiengednek benne az izmok.
Olyan megnyugtató az egész, hogy félő, el fogok aludni. – Ha így maradunk, sose
lesz kész a reggeli. – suttogja.
− Nem baj. Úgyis másra
vagyok éhes. – simulok még jobban a testéhez.
− Imádsz hergelni, ugye?
− Eltaláltad. – kuncogok,
majd elengedem, és visszaülök. Néhány perc múlva, egy adag palacsintát tesz le
elém, amit megint hihetetlen sebességgel nyomok a fejembe. – Nem tudom, hogy
létezik-e evés fétis, de téged látva, tuti. – fejemet a tenyeremmel támasztom
alá, közben csillogószemekkel figyelem.
− Teljesen megőrjítesz,
Echo. – sóhajt föl. Kezét a kézfejemre simítja, pillantásunk összeakad.
− És én mit mondjak? –
nézek rá hitetlenül – Nem is értem, hogy voltál te szingli. Elképesztő kedves,
gondoskodó, imádni való vagy, elképesztő jól nézel ki és még főzni is tudsz. Mi
ez, ha nem főnyeremény? – nevetek föl hitetlenül – Meg hát… hozzá kell tennem a
száddal és a kezeddel művelt tehetséged is, plusz, amit még nem próbáltam, de
már jó lenne, és zenész vagy. Ki ne akarna egy zenésszel járni? – sorolom.
Érdeklődő vigyora, még a monológom után is az arcán marad.
− Most én is soroljam
föl, mit szeretek menned? – nevet föl és látszólag, észre se veszi mit is
mondott – A szeretni való, visszahúzódó, angyali természeted mellett, ott van a
nőies, szenvedélyes, huncutságod, amiből jócskán kapok, nem is kis ízelítőt.
Meg aztán…− csúszik le a székről, engem is magával húzva – szívesen
elnézegetnélek, csak úgy. Ruhában is, de anélkül sem bánnám. – suttogja a
fülembe.
− Haza kellene már
mennem. – cirógatom meg a tarkóját, mielőtt, újrakezdődne a fürdőszobai.
− Jó lenne, ha már ez
lenne az a „haza”. – dönti a vállamnak a fejét.
− Patrick…
− Úgyis hozzám fogsz
költözni. Ne is ellenkezz. – kuncog, majd puszit nyom a nyakhajlatomba.
Kelletlenül kikászálódom
az öléből, de egy határozott mozdulattal visszahúz.
− Tényleg mennem kell. –
suttogom a fülébe.
− Na, jó, de hazaviszlek.
– kel föl, velem együtt a kanapéról.
Vissza akartam venni a
ruhámat, de természetesen, rá lettem beszélve, hogy ilyet semmiképp se tegyek,
de azért, a bugyimat felvettem, még ha, próbálkozott Patrick, azzal az
indokkal, hogy minek az. Így végül, szandálban és Patrick pólójában sétáltam ki
a házból, kezembe a ruhámmal.
− Akkor mi most…− kezdek
bele, mikor megállunk a házunk előtt.
− Hát, úgy tűnik. –
mosolyog rám. Derekamnál fogva, az ölébe emel, majd hosszú csókot nyom a
számra.
− De nem tudhatja meg
senki. – rázom a fejem.
− Nem, egyelőre nem. Én
biztos nem fogom elmondani senkinek. A srácoknak sem. – utal a banda többi
tagjára.
− Ők, már így is azt
hiszik. – nevetek föl.
− Hitték. Még az akusztik
napján, de letagadtam.
− Szerintem a
barátainknak elmondhatnánk. Nem azt mondom, hogy írjuk ki hirdetőtáblára, de
nekik, igazán elmondhatnánk.
− Nem szükséges. Majd ha
kérdezik, elmondjuk. Viszont, anyukádnak nyugodtan mond el.
Szarkasztikusan
felnevetek.
− Biztos lehetsz benne,
hogy ő lesz az utolsó, aki megtudja.
− Echo, ne legyél ennyire
gyerekes. – sóhajt föl – Joga van tudni. Egyébként az anyukád, ne haragudj már
rá.
− Már megint jobban
akarod ismerni az anyámat, mint én? −
teszem keresztbe a kezemet – Azonnal eltiltana tőled, amúgy meg, pont az
ő véleménye hagy hidegen.
− Esküszöm hihetetlen
vagy! – kezdi fennhangon – Úgy tudsz viselkedni, mint egy sértődött kisgyerek.
− Mert az vagyok! Gyerek,
kamasz, és ha nem tetszik, el lehet menni! – ripakodok rá, majd kiugrok az
öléből, vissza az ülésre. Sértődötten üldögélünk néhány percig, végül
visszamászok hozzá, s morcosan puszit nyomok a nyakhajlatába. Durcás félre néz,
de karját a derekamra kulcsolja. – Most, te vagy olyan, mint egy hisztis
kislány. – motyogom.
− Nem is igaz. – húz
magához. Ajkam végig futtatom a nyakán, az állán át, egészen a szájáig. Csókunk
egyre jobban elmélyül, keze már a felső alját tapogatja, mikor eltolom magam,
tőle.
− Tényleg mennem kell. –
mászok le róla kuncogva – Szia. – utolsó puszit nyomnék a szájára, ha nem húzna
magához megint. Egy igazán hosszú búcsú után, végre kikászálódom a kocsiból,
majd elindulok befelé. Szobám felé venném az irányt, mikor anya hangja üti meg
a fülem.
− Echo Williams! Azonnal
gyere a nappaliba! − kiáltja mérgesen.
Unottan a nappaliba sétálok a helyiségbe, ahol a kikerekedett szemű, tátott
szájú édesanyámmal találom szembe magam. – Te mégis hol a csudába voltál egész
éjjel? – motyogja halkan, de látszik, nemsokára kitör belőle a tűzokádó
sárkány.
− Valahol. – vonom meg a
vállam – És te? Hogy-hogy erről bármit is tudsz? Általában dolgozol. – nevetek
föl gúnyosan.
− Szabadnapom van. –
sóhajt föl, magát nyugtatva.
− Hűha, azt hiszem első
alkalom!
Az utolsó mondatom volt
az utolsó csepp a pohárba.
− Velem te ne beszélj
ilyen hangnemben! – üvölti – Mi történt veled kislányom? Egész éjjel
császkálsz, a kutyád hidegen hagyod, anyádnak egy szót sem mondasz…− nem
hagyom, hogy befejezze, én is beszállok a kiáltozásba.
− Mindent hidegen hagyok?
Te most láttad először a kutyát, akinek amúgy neve is van! – kiabálok rá –
Órákat agyaltam, hogy mit kezdjek vele, amíg én a kávézóban vagyok, mert hát
igen, én is dolgozom! Itthon mindent én csinálok, az egész nyaramat feladom
rád! Az életünkre, magunkra! Lassan, már én vagyok a te anyukád, nem pedig
fordítva! Soha nem vagy itthon, hetek óta, egy szót sem beszéltél velem, még
telefonon sem! És most te számon kéred rajtam, ilyen módon, hogy hol voltam? –
a monológom végére, szinte elmegy a hangon a kiabálástól.
− Teljesen mindegy már!
Ugyanis el fogunk költözni. – hangunkat, már lassan a szomszédok is hallgatják.
Szédülni kezdek, és úgy érzem, tényleg elájulok.
− Hát te lehet, de
rohadtul biztos lehetsz benne, hogy én nem megyek innen sehová! – üvöltöm
hisztérikusan.
− Tudod, lenne
lehetőségem, egy jobb állásra, Chicagóban. Új életet kezdhetnénk, egy jobb
helyen! Van itt valami, amihez ennyire ragaszkodsz?
− Igen, képzeld el, van!
– sírógörcs határán állva, még mindig hangosan válaszolok vissza – Amíg te,
teljes egészébe kiírtál az életedből, addig én három, igazán fontos embert
kaptam! Tudod? Három igazi embert, akik szeretnek, foglalkoznak velem, érdekli
őket, mi van velem, veled ellentétben! Soha, de soha nem fogom itt hagyni őket
a pénz érdekében, de még csak más miatt sem! – egy kövér könnycsepp gördül
végig az arcomon, ahogy belegondolok, az elvesztésükbe.
Anya, mintha mondani
akarna valamit, de végül, nem teszi. Becsukja a száját, majd szipogni kezd.
− Kincsem, én annyira
sajnálom. – rázza a fejét – Ezt az egészet, amit mondtam. A háromból, az egyik,
egy fiú, jól gondolom? – néz rám könnyes szemmel. Bólintok.
− Nem éppen olyan, akire
te gondolsz. – motyogom a padlót bámulva – Nem fogom elmondani, csak eltiltanál
tőle. Bár, nem hiszem, hogy ez akadály lenne, tekintve, hogy a kávézó állandó
vendége. – nevetek föl félig gúnyosan, mert Patrick, szimpla gondolata is jobb
kedvre derít.
− Rendben. – bólint – Ha
egyszer mégis úgy döntesz, hogy elszeretnéd, én itt leszek. Kevesebb műszakot
vállaltam, mert tudom, hogy nem tehetek rád, ennyire terhet, mint amennyi eddig
volt rajtad. Igazán sajnálom. – bocsánata őszinte, de korai. Nem haragszom rá,
de kell még idő. – Lehet egy utolsó kérdésem? – néz rém félénken, mire megint
bólintok – Most nála voltál, igaz?
− Igen.
Érzelemmentesen válaszolok, majd elindulok a
lépcső felé, ahol Percy szeretett teljes feje fogad. Halvány mosolyt küldök
felé, majd a kezembe veszem, és felsétálok vele a lépcsőn. Ágyamra dobom magam,
laptopommal és telefonommal együtt. Az ITunes
Store-ra nyomok, majd a kereső mezőbe pötyögök. Sorba ad föl albumokat, s
külön számokat, a keresésemre. Az első albumra kattintok, amit feldob, majd a
vásárlásra. Néhány percen belül, már a telefonom, csekély zenei kínálatát
ékesíti. Fülembe, fülhallgatót dugok, majd elindítom az első számot. Patrick
csodálatos hangja csendül fel, először hegedű, majd dob és gitár kísérettel.
Még egyszer rápillantok a szám címére, és memorizálom. The Phoenix. Hanyatt fekszem, majd lehunyom a szememet. Bár tudom,
nem tesz jót a fülemnek, de maxra hangosítom a hangerőt, és átadom magam a
csodálatos dalnak. De még milyen csodálatosnak! Nem csodálom, hogy Vic ekkora
rajongó, egyszerűen elképesztő ez a szám. Patrick gyönyörű hangja, olyan
tökéletes összhangba van a hangszerekkel, hogy teljesen elalélok, és még csak,
ez után következik a My Songs Know What
You Did In The Dark. Nem győzöm figyelni azt a sok pozitív észre vételt,
amit találok a dalba. Azt hiszem, kedvencemmé vált. Ezt a dalt, háromszor is
újra játszom. Egyszerűen, képtelen vagyok betelni vele. Meg persze, a szövege
sem utolsó… bizony, Patrick tudja, mit csinálunk a sötétbe. Sorba jönnek a
számok. Young Volcanoes, Alone Together… személyes kedvencem a Light ’Em Up mellett, a Just One Yesterday és az album címadó, Save Rock And Roll lett. Meg persze,
semmiképp nem szeretném említésen kívül hagyni a Where Did The Party Go-t és a Death
Valley-t, aminek a szövegük igazán megfogtak. Leginkább, ahogy elképzeltem,
magamat és őt, miközben ezt-azt csinálunk, és ezeket énekli a fülembe… hm, ezt
mindenképp megmondom neki. Oh, meg persze a Mighty
Fall. Igazság szerint, az egész album elképesztő. Még gyorsan, zuhanyzás
előtt, a legújabb albumukat az American Beauty/American
Psycho-t is megvettem. Közben természetesen, a 2013-as albumukkal
folytattam, de nagyon kíváncsi vagyok, már a másikra is. A szokásos, ujjatlan,
sort és tornacipő dolgozós ruhát kapom magamra, hajamat kontyba fogom, összehajigáltam
a táskám, majd indulok is munkába. Igaz, negyed tizenegyre fogok csak beérni,
de semmiképp sem akarok itthon maradni. Elmotyogok egy sziát a konyhába
tüsténkedő anyukámnak, akinek ottani látványa, elég meglepő.
2016. február 1., hétfő
IX. fejezet
Bágyadtan, szétterülve
fekszem az ágyon. Sírástól dagadt szemeim, alig bírom kinyitni. Egy pillanatig,
nem is tudom, hogy kikerültem ágyba, a tegnapi ruhában. Egy papír cetlit
találok magam mellett, mikor a másik oldalamra fordulok. Lassan, ropogó háttal,
ülőhelyzetbe helyezkedem, majd olvasni kezdem.
„Jó reggelt Hercegnő!:) Remélem, jogos lesz a köszönésem és mire
megtalálod ezt, kipihenten ébredsz. Először is, sajnálom, hogy ezt nem az én
számból hallod, de biztos vagyok benne, anyukád nem értékelte volna, ha reggel
engem talál az ágyadban… Nem tudom, mit kezdjek a helyzetünkkel. Gondolom, te
is tanácstalan vagy, ezért csak annyit írok, hogy köszönöm neked ezt a
csodálatos hónapot, amit veled tölthettem. Ne vedd ezt végleges búcsúnak, de ha
mégis így hozná a sors, tud, sokat jelentesz nekem *letörlöm a könnyeid*.
Szipogva felnevetek.
Mennyire ismer…
Nem is akarom tovább szaporítani a szót, mert lassan,
a lap aljához érek. Remélem, még látjuk egymást!:)
Patrick
Többször, egymás után
elolvasom a levelet. Vajon, tényleg úgy gondolja, hogy ez nem végleges? Vagy,
csak az én megnyugtatásomra írta mindezt? Tényleg ennyi lenne nekünk?
Zavarodottan végzem a reggeli
teendőim. Reggeli közben nézem meg a telefonom, ami reggel negyed hét órát
mutat. Tegnap, öt óra óta, teljes időhiányba voltam, egészen mostanáig. Nem
tudom, mikor jöhettünk haza, hánykor történhetett mindaz, ami történt, vagy
épp, mikor aludhattam el. Hangulatomhoz képest, egész jól sikerült összeszednem
magam. Nem szokásom a szoknya viselése, főleg nem a kávézóba, de a szekrényem
legmélyén, rátaláltam, egy lenge, fehér, hát nélküli nyári ruhára, aminek
szoknya része combközépig ér. A mellkas, és a derék részen, egy gumi tartja,
hogy ne csússzon le rólam, minimális mintája, a kék pamutcsipke, ami leginkább
takarás céljából van, ugyanis a ruhához borzalmasan néz ki, ha melltartót vesz
az ember, de a fehér anyag kissé átlátszó. S mindezt, egy barna saruszandál
egészíti ki. Nem szokásom a túl nagy smink, de kivételesen, muszáj voltam
kiemelni a szemem, illetve lealapozni a kipirosodott bőröm. Körmeim, bár két
napja lakkoztam ki, így is szépen tartanak kezemen és a lábamon is. Hajamat,
már jó ideje nem vasalom, de a harminckét fog, így dupla annyinak tűnik.
Fekete, göndör hajam, elég jól szívja a napot.
Az úton, az átlagnál
többen néznek meg, főleg férfiak. Ennyit számít nekik a ruha? A kávézóba,
elsőnek érek, bőven a nyitás előtt. Némán üldögélek a szállítók megérkezéséig,
utána kipakolok, majd folytatom a semmittevést nyitásig. Agyamat teljesen
üresnek érzem. Mintha kiszippantották volna belőle a gondolataim. Louis és Vic
érkezésére kapom csak föl a fejem.
− Jó reggelt, Echo! –
köszönt jó kedvűen Vicky – Baj van? Rosszkedvűnek tűnsz. – néz rám aggódva,
miközben lepakolja a táskáját.
− Nincs semmi baj. –
rázom a fejem – De nem vagyok ma beszélgetős kedvemben, sajnálom. – felpattanok
a székről, majd az ajtóhoz megyek, ahol megfordítom a „Nyitva-zárva” táblát. Az
unalmas, szokásos menet szerint megy minden. Ugyan azok a vendégek, ugyanaz a
kávé. Rajtam kívül, minden ugyanaz. Lou és Vic eleget tesznek a kérésemnek és
még csak rám sem néznek. Fél tizenegykor megcsendül a csengő az ajtó felett.
Azonnal odakapom a fejem és pontosan az sétál el a hátsó asztalhoz, akit
vártam.
− Patrick az? – szól ki a
raktárból Vicky.
− Igen. – bólintok –
Szeretnék egy kicsit kettesbe beszélni vele. – fordulok Louis felé. Aki csak némán
bólint. Lépéseim egyre gyorsulnak, s mire az asztal közelébe érek, már futok.
Lendületesen zuhanok rá a mit sem sejtő Patrickre.
− Neked is, szia. − fogja
át a derekam, majd felnevet.
− Utállak. – motyogom a
nyakába. Kezemet a nyaka köré tekerem, fejemet a vállába fúrom.
− Érzem. – simogatja meg
a derekam a hüvelykujjával.
Annyi minden
megfogalmazódik bennem, de csak egy valamit mondok.
− Te is fontos vagy
nekem. – suttogom a fülébe. Ujjait végig futtatja a meztelen hátamon, amibe
mind a ketten beleremegünk.
− Sose láttam ezt még
rajtad. – morogja a nyakamba.
− Nem szokásom munkába
ilyet felvenni. – orromat végig húzom a nyakán, majd a számmal félre nyomom a
pólójának szegélyét, és puszit nyomok a vállára.
− Hm…− finoman belemarkol
a fenekembe, majd belemosolyog a nyakamba. Várom, mikor kezd el égni a fejem a
pírtől, de csak a tegnapihoz hasonló nyomás kezd alakulni az alhasamban. Kezét
a térdemtől felsimítja, egészen a csípőcsontomig. Ujjai a bugyim pántját
érintik. Szédelegni kezdek, mikor a két vékony, fekete pánt alá utat talál
magának. Cirógatni kezdi a finom bőrt, de egy milliméterrel sem csúszik lejjebb
az ujja, pedig, egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy én magam tegyem arrébb
a kezét. Egész testem az övé ellen nyomom, akárcsak tegnap. Csak most már nincs
titkolni valóm.
− Ha nem itt lennének, biztos
nem állítanálak meg. – motyogom. Nyöszörögve leejti a kezét, majd a vörös
kárpitba mar. Nagy sóhajt követően, arcát felém fordítja, s az ajkát az enyémre
nyomja. Máshogy csókol, mint tegnap. Lassan és gyengéden. Rövid időn belül,
lecsillapodik a belső lángom. Szívverésem és légzésem is helyre. Egyszerűen
csak csókolózunk. Mintha egy napi rutin lenne. Talán percek telnek el, mire
elválik az ajkamtól és beszélni kezd.
− Figyelj, én nem tudom,
mit kezdjek ezzel a helyzettel. – rázza a fejét hitetlenül – Akár hiszed, akár
nem, amit tegnap mondtam, azzal tényleg téged akartalak volna védeni.
− Tudom és sajnálom az
egészet. Én… nagyon gyerekesen viselkedtem. – sütöm le a szememet.
− Kicsinálnának, ha
kiderülne. – mondja, mintha meg sem hallotta volna a bocsánat kérésem – Magamat
nem féltem, nagyfiú vagyok már. – mosolyodik el – De te fiatal vagy. Nagyon.
Kikészítene az egész balhé.
Sértődötten nézek el a
válla fölött, mire felnevet.
− Nem vagyok kisgyerek. –
teszem karba a kezemet.
− Tudom. Nagyon jól tudom.
– simít végig az arcomon. Pillantása olyan nyílt és szenvedéllyel teli, hogyha
valaki meglátná, biztos, hogy vörösödve tovább állna. – De azt be kell látnod,
hogy kamasz vagy. Ez van. – vonja meg a vállát.
− Ne próbálj az apám
lenni. – fintorodok el.
− Miért tennék ilyet? Nem
csak az apád félthet. Mondhatnám, hogyha idősebb lennél, akkor is megterhelne
az egész, de ha nem tizenhét lennél, nem lenne ilyen probléma.
− Nem egy idétlen kislány
vagyok. Elhiheted, hogy érettebb vagyok a koromnál. – teszem hozzá idegesen.
Szemét az égnek emeli,
lehunyja, sóhajt egyet, s végül rám néz.
− Több, mint egy hónapja
huszonévesnek hiszlek. Mind külsőleg, mind belsőleg. Tudom, hogy nem vagy egy
buta tini lány. Ha az lennél, most nem itt ülnénk, és nem erről vitáznánk. De
ezzel a hisztiddel tud, teljesen úgy viselkedsz.
− Tényleg huszonévesnek
hittél? – nézek rá kikerekedett szemmel – Akkor, hogy-hogy nem kérdeztél az
egyetemről, vagy… bármiről az életemmel kapcsolatban?
− Mert mielőtt megtudtad
az igazat rólam, te se kérdezgettél. Én ezt tiszteletben tartottam és vártam,
mikor mesélsz valamit. Egyébként, emlékszem, szentül állítottad a tengerparton,
hogy te mindent elmondtál magadról én meg semmit. – kuncog.
− Jó, de akkor ideges
voltam. – morgom.
− Elég sűrűn vagy az. –
ölel magához békülően – De akkor itt az idő. Mesélj, melyik gimibe jársz?
− Az Eastwoodba. Nem
messze van innen.
− Tudom, ismerem. –
bólint – És most fogsz érettségizni, vagy…
− Igen. Szeptemberbe
kezdem az utolsó évem.
− Van terved, hova akarsz
tovább menni?
− Őszintén? Nincs. –
nevetek föl – Fogalmam sincs, mit akarok. Évek óta gyűjtök az egyetemre és a
költözésre, de már szinte, esélyt sem látok rá, hogy itt hagyjam anyát.
Egész nap nincs otthon, vagy ha mégis, alszik. Folyton éjszakázik, és már hetek
óta nem is találkoztunk. Kezdem azt érezni, hogy direkt csinálja…− egy
rakoncátlan könnycsepp gördül le az arcomon, amit Patrick a hüvelykujjával
elkap, mielőtt végig csuroghatna rajta.
− Kapd el egyszer, ha
otthon van és beszélj vele. Biztos vagyok benne, hogy ő is jót akar neked,
csak…
− Tudod mit? Kezdem úgy
érezni, hogy őt már nem érdekli, mi van velem. – nevetek föl, hisztérikus
éllel.
− Ne mondj már ilyet. Az
anyukád.
− Nem is ismered! –
teszem hozzá.
−Ha ráhasonlítasz, csak
jó ember lehet. – mosolyodik el – Ha bármiben kell segítség, én itt vagyok.
Remélem, ezt tudod. – néz mélyen a szemembe.
− Nem fogok szívességet
kérni.
− Ez nem szívesség.
Egyébként, hagyod, hogy megcsókoljalak, de nem hagynád, hogy segítsek? – vonja
föl a szemöldökét.
− Az egyéjszakás
kalandokból sem lesz szerelem.
Aucs. Ez azért erős volt.
Szomorú tekintete láttán, belém mar a bűntudat.
− Sajnálom… én nem úgy
értettem. – simítok végig az arcán, majd puszit nyomok az orrára.
− Semmi baj. – rázza a
fejét halvány mosollyal.
Elveszek az ártatlan
tekintetében. Az egész lényéből sugárzik a kedvesség, a szeretet. Szeretnék,
minden reggel ezekre a szemekre kelni. Ezt a hangot szeretném először
meghallani, mikor belépek a házba, az Ő illatát
szeretném érezni a nap minden percében.
− Mire gondolsz? –
mosolya még inkább megmelengeti a szívemet.
− Semmire. – rázom a
fejem. Mocorogva elhelyezkedem az ölébe, fejemet a mellkasára hajtom, lábamat
felhúzom, s az ülésre helyezem.
− Megint olyan vagy, mint
egy kiscica. – puszikkal halmozza el a hajamat.
− Szeretem, mikor
becézel. – mondom ki hirtelen. Mosolyát, most a fejemen érzem.
− Van még egy személyes
kedvencem, de azt egy bizonyos alkalomra
tartogatom. – ajka a fülemet érinti, ahogy a szavak elhagyják a száját.
Beleremegek a rekedtes hangjába.
− Lesz olyan alkalom? – suttogom.
− Szeretnéd, hogy legyen?
– néz rám fátyolos tekintettel.
− Nagyon. – szinte ki se
mondom a szavakat, de az elsötétült tekintetéből tudom, értette, amit mondtam.
– Egyszer, álmodtam rólad. Rólunk. – csúszik ki a számon.
− Mond el. – érzem, hogy
remegni kezd, alfele pedig, egyre jobban nyom.
− Te felettem voltál.
Mind a ketten izzadtak voltunk és meztelenek. – suttogom szédelegve – A
megcsókoltam a nyakad, és vállad. Te felnyögtél. Még jobban belém nyomtad
magad. Aztán, mintha egy szakadékba estem volna. Arra keltem, hogy izzadok és
át vagyok ázva. – a végén, egészen közel, a fülébe mondom. Kiélvezem minden
pillanatát, a testi reakcióinak. – Mostanában, egyre többet fantáziáltam rólad.
Volt néhány pillanat, mikor már nem bírtam magammal…− alsó ajkam rágcsálom,
ezzel elfojtva egy mosolyt – kitalálod, mit csináltam?
− Kikészítesz, Cica. –
nyögi elgyengülve – Hova tűnt a szende angyalom? – kérdezi visszatartott
nevetéssel.
− Ilyen pillanatokban,
eltűnik. – cirógatom meg a mellkasát, amin a póló időközben, úgy előre csúszott,
hogy a felét feltárta előttem.
− Mit szeretnél, Cica? –
kérdezi hirtelen.
− Téged. – lehelem a
fülébe – Mindenhogy. A külsőd, a belsőd. Nem merem kimondani. – suttogom remegő
ajakkal. Válasz helyett egyszerűen, átölel, és ha lehetséges, még közelebb húz
magához.
− Még várjunk azzal. –
puszilja meg a halántékom – És mással is. Bármennyire is szeretném.
Egyetértően bólintok, de
azért hozzá teszem:
− Más azért lehet? –
kuncogok.
− Ez nem is kérdés. –
nevet fel halkan. Egy ideig, még így üldögélünk, de rájövök, bő fél óra után,
életjelet kellene adnom magamról a srácoknak. Cipőtalp kopogást hallva, kiugrok
Patrick öléből, s mellé helyezkedem. Nem sokkal utána Louis jelenik meg.
− Bocsánat, hogy
megzavarlak titeket, csak tudni akartam, minden rendben van-e. – mentegetőzik
megszeppenten. Egyre furcsább nekem ez a srác…
− Semmi baj. Csak
beszélgettünk. – mosolyog rá Patrick ártatlanul. Egyre nehezebb feladatnak
tűnik visszatartani a nevetést.
− Furcsállom, hogy Vicky
nem jött ide. – kuncogok.
− Aha… biztos pakol, vagy
valami. – lesütött szemmel vállat von, majd sarkon fordul és elviharzik.
Felvont szemöldökkel nézek utána.
− Mi lehet mostanában
Louissal? – kérdezem, inkább magamtól.
− Nem tudom. De nagyon
furcsán viselkedik. Túl csöndes. – teszi hozzá Patrick – Viszont Vic, a
szokásosnál is jobban föl van pörögve. – nevet föl.
− Rá se merek már
kérdezni. – rázom a fejemet, majd visszabújok az ölébe. Puszit nyom a hajamba,
kezét pedig, a combomra simítja. – Szerintem, ma hamarabb végzem a munkával. –
motyogom, majd kikászálódom az öléből.
− Alig múlt el tizenegy.
– kuncog.
− Jó, akkor kiveszek egy
szabadnapot. – mondom, hátra sem nézve. A maga elé bámuló Louis felé lépek, aki
még a pulton kopogtatásra sem kapja föl a fejét. – Louis, kiveszek mára egy
szabadnapot, oké? – rogyasztom be a térdem, megpróbálkozva az arca
fürkészésével.
− Oké. – bólint.
− Akkor… szia.
− Szia. – motyogja maga
elé. Visszaindulok a bokszhoz, de közben a vállam fölött őt kémlelem, és
persze, nem is én lennék, ha nem mennék neki valakinek.
− Indulhatunk, Cica? –
belerezzenek Patrick hangjába, ami közvetlen a fülem mellett szólal meg. Bólintok,
s ezt követően, elindulunk kifelé. Csak a kocsiba tudatosul bennem, hogy
igazából, miért is megyünk Patrickhez. Hirtelen megrémülök, úgy érzem, mintha a
kocsi egyre szűkebb lenne. Mi lesz, ha valamit elrontok? Bénán csinálok… vagy,
majd magától jön minden? Idegesen mocorogni kezdek, de Patrick, ezt látszólag
félre érti, így az arcán, egy féloldalas, huncut mosoly jelenik meg, ami rögtön
változtat is a helyzetemen. Másodszorra járok nála, de már így is otthonosan
érzem magam. Kanapéra heveredek le, de amint ő is helyet foglal mellettem, az
ölébe, húz, és az ajkamhoz tapad. Sokkal határozottabb mozdulatokkal érint meg,
mint eddig, bármikor. Ugyan olyan gyengéd, de nem bizonytalanodik el, mikor a
térdemtől felsimít a combomig, majd a szoknyám alányúlva, a derekamra helyezi a
kezét. Hirtelen leemel magáról és végig fektet a kanapén.
− Ismerős ez a helyzet. –
mosolygok föl rá.
− Már akkor is ugyanezt
kellett volna tennem. – rázza a fejét dorgálva magát. Kezét az arcomhoz vezeti,
s végig simít rajta, le a nyakamra, át a vállamon, végül le a karomon. Hasamnál
folytatja, majd le a lábamon. Ugyan úgy, mint első alkalommal, most se érinti
meg az érzékeny pontjaim. A vágy egyre erősödik bennem, mocorogni kezdek. S
mikor az ajkával folytatja ugyan ezeket a köröket, szinte zokogva nyögök föl.
− Kérlek. – nyöszörgök
kéjesen. Hamar megtörik a jég, ugyanis, pillanatokon belül, keze a szoknya
alatt lesz, szája, a vékony anyagon keresztül érinti a fedetlen mellemet.
Erősen beletúrok a hajába, miközben puszikkal halmoz el. Mikor puha ajka
megáll, a finom kezei indulnak el a combom belső felén. Medencecsontom kezdi
cirógatni, majd lassan áthúzza ujjait a vénuszdombomon, egészen, a másik
oldalig. Egyre jobban zilálok, ahogy közelebb ér a legérzékenyebb pontomhoz.
Félig lehunyt szemmel pillantok le rá, s rögtön el is olvadok a nézésétől.
Olyan csodálattal figyeli a testem, minden rezdülését, hogy félő, itt helyben
el is ájul tőle. Gondolataim, akkor hagynak el végleg, mikor tényleg megérint. Bugyim finom anyagán
keresztül, miden érintését érzem. Lassan, mégis határozottan kezd dörzsölni,
aminek hirtelenségétől, összerezzenek. Az amúgy is érzékeny területem, még
érzékenyebb lesz, így a legapróbb mozdulattól is felnyögök. Keze eltűnik, de a
fehérneműm két pántjánál, újra előkerül. Finom mozdulattal húzza le a lábamon,
s legnagyobb meglepetésemre, minden szégyenlősség nélkül nézek föl rá, miközben
terpeszbe csúsztatom. Tekintete fel-le jár a kócos hajamtól, a lecsúszott
ruhapánton át, a fedetlen ölemig. Szeméből, olyan gyengéd imádatot és
szenvedélyt olvasok ki, amit még sose láttam. Hamarosan be is következik a nagy
pillanatom. Igazság szerint, sajnos, tavaly nyáron elvesztettem a legnagyobb
erényem, amit már akkor is bántam, de úgy gondoltam, utána érettebbnek fogom
érezni magam. Mekkorát tévedtem… hetekig a csúf szégyenérzettel küzdöttem, míg
rájöttem, ezen változtatni már nem tudok, így beletörődtem. Szóval a lényeg,
hogy már volt szerencsém fiúhoz, de másként. Vele egyszeri alkalom volt és
semmi ilyesmit nem csináltunk. Csak smároltunk egy ideig, lehúzta a bugyim,
majd az alsóját és kész. Abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e, vagy bármi, a
lényeg számára, a saját beteljesülése volt, ami néhány percen belül be is
következett. Utána lerakott és otthagyott. Néhány órán belül, egy tengerkék
szemű, szőkével láttam szenvedélyesen csókolózni. Most viszont… Patricket más
sem érdekel, csak az én gyönyöröm. Az ajak, a nyelve és az ujjai olyan
összhangba vannak, hogy számomra ismeretlen helyeket és érzéseket fedeznek fel
bennem. Néhányszor áttér a mellemre, a számra, de valami mindvégig a combjaim
között marad. Hosszú, gyönyörű percek után, érzem azt, amit az álmom után, csak
most sokkal intenzívebben és valósághűbben. Neve, fohászként szalad ki a
számon, többször, egymás után ismételgetve. Csukott szemmel pihegek percekig,
miközben ő apróbb puszikat hagy a nyakamon, a számsarkában, s minden vékony
bőrfelületemen. Élvezettől fátyolos tekintettek ülök föl. Szemei az átlagosnál
is jobban csillognak, tekintete, teljesen elvarázsolt.
− Csodálatos gyönyörű
vagy. – motyogja. Ajkai elválnak egymástól, s akkor határozom el, hogy bizony,
most ő következik. Ügyetlenül helyezkedem el az ölébe, s kezemet a nadrágján
alakult, dudorhoz vezetem. Gyengéden cirógatni kezdem, minek hatására, szorosan
lehunyja a szemét és mélyen az alsó ajkába a harap. A csodálatos látványa,
folytatásra késztet. Övét kezdem bontogatni, de látva az ügyetlenkedésem,
segítséget nyújt. Nadrággombjának és cipzárjának szét bontása is komoly
problémát okoz, de végül, sikerül. Amennyire tudom, kinyitom az elejét, viszont
rájövök, még egy akadály az utamba van. Egyébként, komolyan elgondolkodom, hogy
ezek az alsónadrágokat, milyen anyagból készítik, hogy ennyire nyúlékonyak. Csípőjét kicsit megemeli, így a megmaradt
anyagot is le tudom róla csúsztatni. Egy ideig csak nézem. Őt, a testét, a
félelmetesen gyönyörű szemeit. Lecsúszom az öléből, majd a földre ereszkedem
előtte. Minden kétségem elszáll afelől, hogy ügyetlen vagyok. Egyszerűen,
minden mozdulatom, jön magától, ahogy sejtettem. A reakcióiból, rezdüléseiből,
tudom, mi esik jól neki, esetleg mit szeretne. Ahogy a hajamba túr, s ahogy érzem őt, új forróság alakul bennem. Az
ő beteljesülése váratlanul ér. Szívem hevesen verni kezd, attól a melegtől,
amit kienged magából. Attól a látványtól. Fejét hátrahajtja, nevemet
ismételgeti, majd egy újabb becenév is kicsúszik a száján. Babygirl. Kezével a hajamba túrva tartja a fejemet, amit ha nem
tenne, talán össze is esnék. Visszamászok az ölébe, majd hozzá hasonlóan, én is
puszikkal halmozom el, míg meg nem nyugszik. Szánk egy gyengéd, forró csókban
találkozik újra, miben érezzük még egymás ízét.
− Nem gondoltam volna ezt
rólad. – kuncog – Mármint a végén…
− Látod, milyen ügyes
nagylány vagyok? – cirógatom meg az arcát, visszatartott nevetéssel –
Egyébként, tetszik a különleges alkalmakra tartogatott becenevem. – harapok az
alsó ajkamba, mire ő, büntetlenül ugyan ezt teszi, egy csókkal összekötve –
Tetszik az a hang, ahogy mondod.
− Ha így haladsz, nem
állunk meg itt. – nevet bele a nyakamba, majd egy újabb csókban egyesül a
szánk.