Itt is van az első rész, ami nagyooon hosszú lett! :) Remélem tetszeni fog! ;) jó olvasást! :* <33
Első napom a gimiben! Most járok először iskolában, mert eddig magántanuló voltam, de még ennek ellenére sem izgulok. A terembe belépve nyüzsgés fogadott. Rajtam kívül még egy lány van az osztályban, de ő is egy tipikus ribi, ráadásul az a-sokkal, és a b-sekkel van, ahol szintén csak pláza koptatók járnak. Levágva magam az ajtó felőli padsor harmadik padjába, és kipakoltam a cuccaim. Morcosan magam elé bámulva vártam, hogy becsöngessenek. Ötvenötkor egy sötétszőke, tökéletesen beállított hajú, kék szemű, tipikus „minden lány csak engem akar, hah!” nézésű srác lépett be. Azonnal megakadt rajtam a tekintete, és laza fél mosollyal helyett foglalt a mellettem lévő egyes padban. Miután véget ért a műsör folytattam a tevékenységem.
-Szia!-szólt a srác. Először azt hittem másnak köszön, de nem! Nekem köszönt.
-Heló!-üdvözöltem.
-Hogy hívnak?-vigyorgott.
-Katherina!-motyogtam.
-Én Derek Katy!-mosolygott.
-Ne hívj de Kate-nek se Katy-nek, csak Katherinának!-fordultam felé összehúzott szemekkel.
-Oh de harapós vagy!-nevetett.-Esetleg egy délutáni találkozás kiengesztelne?-kérdezte valószínűleg általa vélt „aranyos” mosollyal.
-Nem!
-Akkor esetleg…
-Nem!-mondta még egyszer.
-Ő akkor…-motyogta. Valószínűleg még egy lány sem utasította el, így nem tudta mire vélni.-mind egy!-állt fel, és a táskáját felkapva elült mellőlem. Lehet akkora szerencsém lesz, hogy senki sem fog mellém ülni… . Hát igen…Fekete haj, füstös fekete szem, fekete rúzs, fekete körömlakk, fehér bőr, fekete keresztes ujjatlan felső, tetkó nyaklánc, szaggatott harisnya rajta egy koptatott (fekete!) Sort, és szegecses tornacipő. Nem is értem miért ijedt meg mindenki mikor rám nézett! Egészkor pontosan bejött az ofő, és igen! Nem ült mellettem senki!
-Üdvözlöm a 9.D osztályt!-mosolygott végig rajtunk.-Onnan hiányzik valaki?-kérdezte felvont szemöldökkel tőlem, bár a látványomtól kissé megijedt, mint mindenki.
-Nekem nem!-mondtam szemtelenül, mire mindenki felröhögött. Szerencsére jó fej a tanár így értette a poént.
-Úgy értem kellene ott ülnie valakinek?
-Nem tudom!-vontam meg a vállam.
-Oh! Látom!-nézett bele a névsorba.-Markus Thomson!-mondta, én pedig fájdalmas tekintettel néztem rá. Minek kell mellettem ülni?! Óra további részében beszélgettünk, írtunk. Kint szépen sütött a nap, csicseregtek a madarak, vidám volt mindenki! Vagyis én nem! Utálom a napsütést… . A terem kiürült, én pedig a helyemen ülve olvastam Stephen King remekművét a megunhatatlan Ragyogást, közben pedig zenét hallgatta. Viszont az éhesség felállított, ezért könyvel és a telefonommal indultam a büfé felé. Útközben pont szembe jöttek velem a „kedves” osztálytársaim, akik azonnal szekálni kezdtek.
-Óó! Itt van holló!-röhögött az egyik srác.
-Nézzük csak mi van nála!-kapta ki a másik a kezemből a Ragyogást.-Stréber nyomorék!-röhögött, miközben földhöz vágta a könyvet, és rátaposott kettőt.
-Neee!-kiáltottam, és leguggolva gyorsan felvettem.
-Jaj! Hoppá!-rúgott meg a lábával így hátra terültem. Próbáltam felállni, de a lábukkal a földhöz nyomtak.
-Ti mi az istent csináltok?? Egy törékeny lányt bánta rohadtul nem menő! Inkább szánalmas!-szólt rájuk idegese egy fiú. Vöröses-barna haj, csillogó zöld szemek, farmer, fekete póló és sportcipő. Nem egy tipikus macsó srác beállított hajjal! Végre!
-Na! Takarodjatok innen pisisek!-kiáltott rájuk. A fiúk röhögve odébb álltak, mivel nem túlzottan ijedtek meg tőle, de legalább elmentek.-Jól vagy?-kérdezte aranyosan mosolyogva, és megragadva a karom felrántott.
-Persze! Köszönöm, hogy segítettél!-poroltam le magam.
-Osztálytársaid? –kérdezte.
-Igen!-húztam el a szám.
-Ismerős!
-Már megszoktam…ez a rosszabb mikor piszkálnak! A jobb eset az amikor megijednek!-nevetettem. Furcsállom is hogy te még itt vagy!-mosolyogtam.-Egyébként mi a neved?-kérdeztem.
-Patrick! Patrick Stump! És neked?
-Katherina Salvatore!
-Oh! Akkor már értem az brit akcentust!-mosolygott kedvesen.
-Hát igen! Régi angol nemesi családból származom. A nagyszüleimnek is volt még Angliában birtoka! Tea partik, összejövetelek satöbbi!-meséltem.
-Értem! És akkor a szüleid is angolok?
-Igen azok voltak…!-hajtottam le szomorúan a fejem.
-Annyira sajnálom!
-Semmi baj nem tudhattad!-erőltettem mosolyt a fejemre. - Anyukám-születésem után nem sokkal halt meg betegségben, apukám pedig öngyilkos lett emiatt… .- haraptam a számba. – Most a nagynénémmel élek együtt, aki legtöbbször utazik, így nagyjából egyedül lakom, mivel testvérem nincs. Na de most már te is mesélj magadról!
-Nekem elváltak a szüleim anyukámmal élek együtt, van, két testvérem Kevin és Megan de ők már nem élnek velünk!- magyarázta mosolyogva.
-Értem!- a csengő hangja szakította meg a beszélgetésünket. - Most megyek! Szia!
-Szia! Vigyázz magadra!- köszönt el. Vidáman mentem be a terembe, ahol észrevétlenül ültem le. Következő szünetben megint a büfé felé indultam, de Patrickék terméből fura zajok szűrődtek ki, így oda mentem megnézni mi történik. Patrick említette, hogy nincs jóba az osztálytársaival, amit meg is tapasztaltam, mivel a teremben cikizték, illetve lökdösték.
-Nézz már magadra! Szánalmas vagy!-röhögött az egyik fiú.
-Nem engem utasított vissza Rose Taylor!- mondta Patrick gúnyosan, a srác feje elborult, és hatalmasat bevert Patricknek. Nem tudom miért csináltam, miért mentem be a végzősök termébe első nap kilencedikbe, de úgy éreztem muszáj megvédenem a végtelen fiút!
- Hagyjátok már békén! – ugrottam ijedten mellé.
- Mi csinál itt ez a gólya? – nézett rám csodálkozva az egyik.
- Ez inkább holló! – röhögtek. Csendben ápolgattam egy zsepivel Patrick sebeit, miközben ők szidtak.
- Jaj, megvédi a kis Pat-et! De cuki! – tapsikolt idiótán.
- Kislány anyukád nem tanított meg kopogni? – nézett rám a fő szemét. Mindent elviselek, de ha a szüleimet kimeri valaki ejteni a száján, akkor teljesen elborul az agyam. Magammal felhúzva Patricket a srác elé léptem, és egy hatalmas ütéssel „ajándékoztam” meg. - Mi a büdös…? – nyúlt az orrához.
- Futás! – ragadtam meg Patrick kezét. Öt, magas, tizenkettedikes srác futott utánunk, így egy helyen volt esélyünk a túlélésre, az pedig a női mosdó! Berohanva becsaptam az ajtót, és azonnal a fülke és a fal közötti résbe bújtunk.
- Nem vagy semmi Katherina! – nevetett lihegve.
- Köszönöm! – nevettem én is.
Első napom a gimiben! Most járok először iskolában, mert eddig magántanuló voltam, de még ennek ellenére sem izgulok. A terembe belépve nyüzsgés fogadott. Rajtam kívül még egy lány van az osztályban, de ő is egy tipikus ribi, ráadásul az a-sokkal, és a b-sekkel van, ahol szintén csak pláza koptatók járnak. Levágva magam az ajtó felőli padsor harmadik padjába, és kipakoltam a cuccaim. Morcosan magam elé bámulva vártam, hogy becsöngessenek. Ötvenötkor egy sötétszőke, tökéletesen beállított hajú, kék szemű, tipikus „minden lány csak engem akar, hah!” nézésű srác lépett be. Azonnal megakadt rajtam a tekintete, és laza fél mosollyal helyett foglalt a mellettem lévő egyes padban. Miután véget ért a műsör folytattam a tevékenységem.
-Szia!-szólt a srác. Először azt hittem másnak köszön, de nem! Nekem köszönt.
-Heló!-üdvözöltem.
-Hogy hívnak?-vigyorgott.
-Katherina!-motyogtam.
-Én Derek Katy!-mosolygott.
-Ne hívj de Kate-nek se Katy-nek, csak Katherinának!-fordultam felé összehúzott szemekkel.
-Oh de harapós vagy!-nevetett.-Esetleg egy délutáni találkozás kiengesztelne?-kérdezte valószínűleg általa vélt „aranyos” mosollyal.
-Nem!
-Akkor esetleg…
-Nem!-mondta még egyszer.
-Ő akkor…-motyogta. Valószínűleg még egy lány sem utasította el, így nem tudta mire vélni.-mind egy!-állt fel, és a táskáját felkapva elült mellőlem. Lehet akkora szerencsém lesz, hogy senki sem fog mellém ülni… . Hát igen…Fekete haj, füstös fekete szem, fekete rúzs, fekete körömlakk, fehér bőr, fekete keresztes ujjatlan felső, tetkó nyaklánc, szaggatott harisnya rajta egy koptatott (fekete!) Sort, és szegecses tornacipő. Nem is értem miért ijedt meg mindenki mikor rám nézett! Egészkor pontosan bejött az ofő, és igen! Nem ült mellettem senki!
-Üdvözlöm a 9.D osztályt!-mosolygott végig rajtunk.-Onnan hiányzik valaki?-kérdezte felvont szemöldökkel tőlem, bár a látványomtól kissé megijedt, mint mindenki.
-Nekem nem!-mondtam szemtelenül, mire mindenki felröhögött. Szerencsére jó fej a tanár így értette a poént.
-Úgy értem kellene ott ülnie valakinek?
-Nem tudom!-vontam meg a vállam.
-Oh! Látom!-nézett bele a névsorba.-Markus Thomson!-mondta, én pedig fájdalmas tekintettel néztem rá. Minek kell mellettem ülni?! Óra további részében beszélgettünk, írtunk. Kint szépen sütött a nap, csicseregtek a madarak, vidám volt mindenki! Vagyis én nem! Utálom a napsütést… . A terem kiürült, én pedig a helyemen ülve olvastam Stephen King remekművét a megunhatatlan Ragyogást, közben pedig zenét hallgatta. Viszont az éhesség felállított, ezért könyvel és a telefonommal indultam a büfé felé. Útközben pont szembe jöttek velem a „kedves” osztálytársaim, akik azonnal szekálni kezdtek.
-Óó! Itt van holló!-röhögött az egyik srác.
-Nézzük csak mi van nála!-kapta ki a másik a kezemből a Ragyogást.-Stréber nyomorék!-röhögött, miközben földhöz vágta a könyvet, és rátaposott kettőt.
-Neee!-kiáltottam, és leguggolva gyorsan felvettem.
-Jaj! Hoppá!-rúgott meg a lábával így hátra terültem. Próbáltam felállni, de a lábukkal a földhöz nyomtak.
-Ti mi az istent csináltok?? Egy törékeny lányt bánta rohadtul nem menő! Inkább szánalmas!-szólt rájuk idegese egy fiú. Vöröses-barna haj, csillogó zöld szemek, farmer, fekete póló és sportcipő. Nem egy tipikus macsó srác beállított hajjal! Végre!
-Na! Takarodjatok innen pisisek!-kiáltott rájuk. A fiúk röhögve odébb álltak, mivel nem túlzottan ijedtek meg tőle, de legalább elmentek.-Jól vagy?-kérdezte aranyosan mosolyogva, és megragadva a karom felrántott.
-Persze! Köszönöm, hogy segítettél!-poroltam le magam.
-Osztálytársaid? –kérdezte.
-Igen!-húztam el a szám.
-Ismerős!
-Már megszoktam…ez a rosszabb mikor piszkálnak! A jobb eset az amikor megijednek!-nevetettem. Furcsállom is hogy te még itt vagy!-mosolyogtam.-Egyébként mi a neved?-kérdeztem.
-Patrick! Patrick Stump! És neked?
-Katherina Salvatore!
-Oh! Akkor már értem az brit akcentust!-mosolygott kedvesen.
-Hát igen! Régi angol nemesi családból származom. A nagyszüleimnek is volt még Angliában birtoka! Tea partik, összejövetelek satöbbi!-meséltem.
-Értem! És akkor a szüleid is angolok?
-Igen azok voltak…!-hajtottam le szomorúan a fejem.
-Annyira sajnálom!
-Semmi baj nem tudhattad!-erőltettem mosolyt a fejemre. - Anyukám-születésem után nem sokkal halt meg betegségben, apukám pedig öngyilkos lett emiatt… .- haraptam a számba. – Most a nagynénémmel élek együtt, aki legtöbbször utazik, így nagyjából egyedül lakom, mivel testvérem nincs. Na de most már te is mesélj magadról!
-Nekem elváltak a szüleim anyukámmal élek együtt, van, két testvérem Kevin és Megan de ők már nem élnek velünk!- magyarázta mosolyogva.
-Értem!- a csengő hangja szakította meg a beszélgetésünket. - Most megyek! Szia!
-Szia! Vigyázz magadra!- köszönt el. Vidáman mentem be a terembe, ahol észrevétlenül ültem le. Következő szünetben megint a büfé felé indultam, de Patrickék terméből fura zajok szűrődtek ki, így oda mentem megnézni mi történik. Patrick említette, hogy nincs jóba az osztálytársaival, amit meg is tapasztaltam, mivel a teremben cikizték, illetve lökdösték.
-Nézz már magadra! Szánalmas vagy!-röhögött az egyik fiú.
-Nem engem utasított vissza Rose Taylor!- mondta Patrick gúnyosan, a srác feje elborult, és hatalmasat bevert Patricknek. Nem tudom miért csináltam, miért mentem be a végzősök termébe első nap kilencedikbe, de úgy éreztem muszáj megvédenem a végtelen fiút!
- Hagyjátok már békén! – ugrottam ijedten mellé.
- Mi csinál itt ez a gólya? – nézett rám csodálkozva az egyik.
- Ez inkább holló! – röhögtek. Csendben ápolgattam egy zsepivel Patrick sebeit, miközben ők szidtak.
- Jaj, megvédi a kis Pat-et! De cuki! – tapsikolt idiótán.
- Kislány anyukád nem tanított meg kopogni? – nézett rám a fő szemét. Mindent elviselek, de ha a szüleimet kimeri valaki ejteni a száján, akkor teljesen elborul az agyam. Magammal felhúzva Patricket a srác elé léptem, és egy hatalmas ütéssel „ajándékoztam” meg. - Mi a büdös…? – nyúlt az orrához.
- Futás! – ragadtam meg Patrick kezét. Öt, magas, tizenkettedikes srác futott utánunk, így egy helyen volt esélyünk a túlélésre, az pedig a női mosdó! Berohanva becsaptam az ajtót, és azonnal a fülke és a fal közötti résbe bújtunk.
- Nem vagy semmi Katherina! – nevetett lihegve.
- Köszönöm! – nevettem én is.
- Szerintem többet nem innen nem jutunk ki! –mondta Patrick.
- Egyszer majdcsak elmennek! – vontam be a vállam.
- Igen, de beszorultunk! – hirtelen mind kettőnkből kitört a nevetés.
- Na, jó! – törölgettem a szemem. – Háromra egyszerre kilépünk! Egy, kettő, háárom! – mondtam, és szinte kilökve egymást kijutottunk. – Na! Kinézek, hogy itt vannak-e még! – halkan nyitva az ajtót kinéztem és az üres folyosón a csukott ajtón kiszűrődő tanárok hangját lehetett már csak hallani. – Basszus! Gyere gyorsan!
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte ijedten.
- Már becsöngettek!
- Akkor futás! – végig rohanva a folyosón megálltunk a terem ajtónk előtt. – Holnap találkozunk! Szia! – köszöntem el tőle, mivel ez az utolsó óránk.
- Rendben! Szia! – suttogta és elfutott a saját terme felé.
- Elnézést tanár úr! Az egyik barátom megsérült, és elmentem vele az orvosiba! – léptem be a terembe.
- Semmi gond ülj le! – mosolygott kedvesen. Az óra további részében beszélgettünk, viszont csengetés után úgy sprinteltem haza, mint akit kilőttek, nem terveztem találkozni az öt sráccal! Otthon egy adag nachos-sal ültem le a tévé elé. Szokásos valóság show-k mentek a tévében, amiket hamar meguntam, ezért úgy döntöttem olvasok, mert nem sokára végzek a Ragyogással! Danny éppen mászott ki az ablakon, mikor csengetés ütötte meg a fülem. Miután felálltam lefordítva leraktam a kanapéra a könyvet, és a nachost, s az ajtó felé vettem az irányt.
- Szia! – köszöntöttem csodálkozva Patricket.
- Szia Katherina! – mosolygott.
- Hogy találtál ide?
- Az osztályfőnöködtől megkérdeztem, hogy laksz!
- Oh, értem, akkor…gyere be! – invitáltam be még mindig döbbenten.
- Nagyon szép a házatok! – mondta utalva a régi stílusra.
- Köszi! Kérsz teát? – kérdeztem, de miután lesetett mit mondtam pironkodva szabadkozni kezdtem. – Bocsi megszokás! – motyogtam.
- Semmi baj! Egyébként nagyon szeretem a teát! – mosolyogott kedvesen a szemembe, amitől azonnal elpirultam.
- Akkor…csinálok! – mentem ki a konyhába. – Milyet kérsz? – kiabáltam ki neki.
- Milyenek vannak? – lépett mögém.
- Ilyenek! – nyitottam ki a szekrényt. Teljesen ledöbbenve bámulta a rengeteg ízű teát.
- Hát…nem is tudom. Talán…zöld tea! – mondta felocsúdva a döbbenetből. Patrick leült a nyikorgó, régi székre és figyelte, ahogy teát csinálok. – Már csak egy hintaszék kéne! – mondta körül nézve.
- Az is van! – böktem ki az ajtón a nappali felé.
- Úristen…nem félsz te itt egyedül? – kérdezte hátra hőkölve.
- Esténként Stephen King könyvet szoktam olvasni sötétben! – mondtam vigyorogva.
- Jézusom… - mondta nevetve. Éppen öntöttem a tejet a teába, mikor eszembe jutott, hogy Patrick nem biztos hogy szereti így.
- Jaj! Szoktál bele tejet tenni? Csinálok másikat, ha szeretnél! -
- Nem kell! Jó lesz így! – fogta meg a porcelán csészét. Bólintva megcsináltam magamnak is teát, és leültem vele szembe. – Egyébként hogy-hogy Amerikába költöztetek? – kérdezte két korty között.
- Öt éves koromban itt kapott a nagynéném állást, és ezért ideköltöztünk Londonból!
- Értem! És a nagyszüleid?
- Ők még mindig Londonban élnek a külvárosban, egy házban.
- Van egy barátom, aki szintén angol, de ő nem nagyon tart ottani szokásokat el „amerikaiasodott”. Te igen?
- Hát…igen nagyrészt. Például…én szoktam néha így teázni, ahogy ott! A nagymamám meg mindennap a barátnőivel süti, tea és mikor ott vagyok én is szoktam velük, bár nem a legjobb program, de el szoktam iszogatni! Sőt még a kedvéjért bevállalom a teázós ruhát, ami egyébként fekete természetesen, viszont a kalapot nem! Azt semmiképp nem!
- Értem! – nevetett.
- Egyébként igen! Ünnepek is tartom, a hagyományok nagy részét is, ami abból adódik, hogy Elinor a nagynéném nevelt fel, és ő „nagyon angol”, és ez a lakáson is látszik! – mosolyogtam.
- Egyébként te gót vagy… - kezdett bele.
- Igen! Leginkább annak mondanám magam. – mondtam. – Valami baj van? – kérdeztem, mivel Patrick mosolyogva nézett rám.
- Nem, csak azt figyelem, milyen szépen, és választékosan beszélsz! – nézett még mindig mosolyogva.
- Köszi! – pirultam megint bele. – Elég elzárkózott gyerek voltam, ezért nem nagyon hallottam amerikai angolt, csak itthon britet. Általános iskolába sem jártam magántanuló voltam. – mondtam a számba harapva. Szívesen meséltem, de nagyon féltem nehogy Patrick ne beszéljen velem többet a furcsaságaim miatt, mert volt már rá példa… . Nagyon szimpatikus, kedves fiú…egyre jobban kedvelem! – Szóval…felmehetünk a szobámba, ha szeretnéd…- mondtam szégyenlősen.
- Jó! – mondta mosolyogva, miközben felállt. Keltelenül felálltam, és a lépcső felé vettük az irányt. Patrick érdeklődve nézelődött. Kinyitva a nagy, sötét tölgyfa ajtót beléptünk a szobámba. Következett egy újabb döbbenet, amit a szobám váltott ki.
- Nagyon szép szobád van! – mondta akadozva. Sötétlila falak, baloldali fal mellett egy nagy fekete, bordó baldachinos ágy, hozzá illő éjjeliszekrények, szembe egy ablak, amin sötétlila bársony függöny takart, alatta az ágyhoz illő íróasztal plusz szék, jobb oldalt ugyan olyan, hatalmas szekrény, mellette fekete, sötétlila kanapé azzal szembe pedig a tévém. Hatalmas szobám van, és körülbelül úgy néz ki, mintha egy középkori, vámpír kastély egyik szobája lenne. Igazából nem is tudnám ennél tökéletesebben elképzelni a szobám, ahogy most van, de van, akinek nem tetszik. – Igazán különleges! – mondta mosolyogva. Vártam mikor fut el, de nem tette!
- Köszi… . Leülhetünk, ha nem sietsz! – invitáltam a kanapéra.
- Nem sietek! – mosolygott, és egyszerre lehuppantunk a kanapéra. Nem tudom, hogy lehetséges, de abban a pillanatban, hogy leültünk teljesen egyszerre vágtuk magunkat törökülésbe.
- Már azt hittem csak én ülök mindenhol vagy törökülésben, de minimum egyik lábam feltéve! – mondta mosolyogva.
- Nem! – nevetett. – Ezzel nem vagy egyedül! – mondta. Az idő további részében beszélgettünk. Mindent, amit lehet megtudtam róla, ahogy ő is rólam. Este kilenckor (!!!) ment haza. Gyors zuhanyzás után összepakoltam a cuccom, felnéztem a netre mi történt. Patrick nem is lakik olyan, messze mert, már bejelölt ismerősnek. Gyorsan visszaigazoltam, és mivel fent volt, így gépen is egy órát beszéltünk. Vagyis…kettőt, amiből aztán három lett, így hajnali egykor került ágyba.
- Egyszer majdcsak elmennek! – vontam be a vállam.
- Igen, de beszorultunk! – hirtelen mind kettőnkből kitört a nevetés.
- Na, jó! – törölgettem a szemem. – Háromra egyszerre kilépünk! Egy, kettő, háárom! – mondtam, és szinte kilökve egymást kijutottunk. – Na! Kinézek, hogy itt vannak-e még! – halkan nyitva az ajtót kinéztem és az üres folyosón a csukott ajtón kiszűrődő tanárok hangját lehetett már csak hallani. – Basszus! Gyere gyorsan!
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte ijedten.
- Már becsöngettek!
- Akkor futás! – végig rohanva a folyosón megálltunk a terem ajtónk előtt. – Holnap találkozunk! Szia! – köszöntem el tőle, mivel ez az utolsó óránk.
- Rendben! Szia! – suttogta és elfutott a saját terme felé.
- Elnézést tanár úr! Az egyik barátom megsérült, és elmentem vele az orvosiba! – léptem be a terembe.
- Semmi gond ülj le! – mosolygott kedvesen. Az óra további részében beszélgettünk, viszont csengetés után úgy sprinteltem haza, mint akit kilőttek, nem terveztem találkozni az öt sráccal! Otthon egy adag nachos-sal ültem le a tévé elé. Szokásos valóság show-k mentek a tévében, amiket hamar meguntam, ezért úgy döntöttem olvasok, mert nem sokára végzek a Ragyogással! Danny éppen mászott ki az ablakon, mikor csengetés ütötte meg a fülem. Miután felálltam lefordítva leraktam a kanapéra a könyvet, és a nachost, s az ajtó felé vettem az irányt.
- Szia! – köszöntöttem csodálkozva Patricket.
- Szia Katherina! – mosolygott.
- Hogy találtál ide?
- Az osztályfőnöködtől megkérdeztem, hogy laksz!
- Oh, értem, akkor…gyere be! – invitáltam be még mindig döbbenten.
- Nagyon szép a házatok! – mondta utalva a régi stílusra.
- Köszi! Kérsz teát? – kérdeztem, de miután lesetett mit mondtam pironkodva szabadkozni kezdtem. – Bocsi megszokás! – motyogtam.
- Semmi baj! Egyébként nagyon szeretem a teát! – mosolyogott kedvesen a szemembe, amitől azonnal elpirultam.
- Akkor…csinálok! – mentem ki a konyhába. – Milyet kérsz? – kiabáltam ki neki.
- Milyenek vannak? – lépett mögém.
- Ilyenek! – nyitottam ki a szekrényt. Teljesen ledöbbenve bámulta a rengeteg ízű teát.
- Hát…nem is tudom. Talán…zöld tea! – mondta felocsúdva a döbbenetből. Patrick leült a nyikorgó, régi székre és figyelte, ahogy teát csinálok. – Már csak egy hintaszék kéne! – mondta körül nézve.
- Az is van! – böktem ki az ajtón a nappali felé.
- Úristen…nem félsz te itt egyedül? – kérdezte hátra hőkölve.
- Esténként Stephen King könyvet szoktam olvasni sötétben! – mondtam vigyorogva.
- Jézusom… - mondta nevetve. Éppen öntöttem a tejet a teába, mikor eszembe jutott, hogy Patrick nem biztos hogy szereti így.
- Jaj! Szoktál bele tejet tenni? Csinálok másikat, ha szeretnél! -
- Nem kell! Jó lesz így! – fogta meg a porcelán csészét. Bólintva megcsináltam magamnak is teát, és leültem vele szembe. – Egyébként hogy-hogy Amerikába költöztetek? – kérdezte két korty között.
- Öt éves koromban itt kapott a nagynéném állást, és ezért ideköltöztünk Londonból!
- Értem! És a nagyszüleid?
- Ők még mindig Londonban élnek a külvárosban, egy házban.
- Van egy barátom, aki szintén angol, de ő nem nagyon tart ottani szokásokat el „amerikaiasodott”. Te igen?
- Hát…igen nagyrészt. Például…én szoktam néha így teázni, ahogy ott! A nagymamám meg mindennap a barátnőivel süti, tea és mikor ott vagyok én is szoktam velük, bár nem a legjobb program, de el szoktam iszogatni! Sőt még a kedvéjért bevállalom a teázós ruhát, ami egyébként fekete természetesen, viszont a kalapot nem! Azt semmiképp nem!
- Értem! – nevetett.
- Egyébként igen! Ünnepek is tartom, a hagyományok nagy részét is, ami abból adódik, hogy Elinor a nagynéném nevelt fel, és ő „nagyon angol”, és ez a lakáson is látszik! – mosolyogtam.
- Egyébként te gót vagy… - kezdett bele.
- Igen! Leginkább annak mondanám magam. – mondtam. – Valami baj van? – kérdeztem, mivel Patrick mosolyogva nézett rám.
- Nem, csak azt figyelem, milyen szépen, és választékosan beszélsz! – nézett még mindig mosolyogva.
- Köszi! – pirultam megint bele. – Elég elzárkózott gyerek voltam, ezért nem nagyon hallottam amerikai angolt, csak itthon britet. Általános iskolába sem jártam magántanuló voltam. – mondtam a számba harapva. Szívesen meséltem, de nagyon féltem nehogy Patrick ne beszéljen velem többet a furcsaságaim miatt, mert volt már rá példa… . Nagyon szimpatikus, kedves fiú…egyre jobban kedvelem! – Szóval…felmehetünk a szobámba, ha szeretnéd…- mondtam szégyenlősen.
- Jó! – mondta mosolyogva, miközben felállt. Keltelenül felálltam, és a lépcső felé vettük az irányt. Patrick érdeklődve nézelődött. Kinyitva a nagy, sötét tölgyfa ajtót beléptünk a szobámba. Következett egy újabb döbbenet, amit a szobám váltott ki.
- Nagyon szép szobád van! – mondta akadozva. Sötétlila falak, baloldali fal mellett egy nagy fekete, bordó baldachinos ágy, hozzá illő éjjeliszekrények, szembe egy ablak, amin sötétlila bársony függöny takart, alatta az ágyhoz illő íróasztal plusz szék, jobb oldalt ugyan olyan, hatalmas szekrény, mellette fekete, sötétlila kanapé azzal szembe pedig a tévém. Hatalmas szobám van, és körülbelül úgy néz ki, mintha egy középkori, vámpír kastély egyik szobája lenne. Igazából nem is tudnám ennél tökéletesebben elképzelni a szobám, ahogy most van, de van, akinek nem tetszik. – Igazán különleges! – mondta mosolyogva. Vártam mikor fut el, de nem tette!
- Köszi… . Leülhetünk, ha nem sietsz! – invitáltam a kanapéra.
- Nem sietek! – mosolygott, és egyszerre lehuppantunk a kanapéra. Nem tudom, hogy lehetséges, de abban a pillanatban, hogy leültünk teljesen egyszerre vágtuk magunkat törökülésbe.
- Már azt hittem csak én ülök mindenhol vagy törökülésben, de minimum egyik lábam feltéve! – mondta mosolyogva.
- Nem! – nevetett. – Ezzel nem vagy egyedül! – mondta. Az idő további részében beszélgettünk. Mindent, amit lehet megtudtam róla, ahogy ő is rólam. Este kilenckor (!!!) ment haza. Gyors zuhanyzás után összepakoltam a cuccom, felnéztem a netre mi történt. Patrick nem is lakik olyan, messze mert, már bejelölt ismerősnek. Gyorsan visszaigazoltam, és mivel fent volt, így gépen is egy órát beszéltünk. Vagyis…kettőt, amiből aztán három lett, így hajnali egykor került ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése