2014. július 28., hétfő
4. Egy nap
-Abbie! Az ég szerelmére! Ha most azonnal nem ébredsz fel....!-kiabált anya a fülembe.
-Mi? Mi? Hány óra?-nyitottam ki fáradtan a szemem.
-Mindjárt nyolc!! Már az iskolában kéne lenned!-üvöltött tovább.
-Neked meg dolgozni nem?-mondtam, reggeli, rekedtes hanggal.
-Ma szabad napos vagyok, szóval ez most nem sikerült!-tette csípőre a kezét, majd dühösen fürkészne kezdett.
-Jaj, most már úgy is mindegy...-ültem föl, nyújtózkodva.-Nem lehetne esetleg ez a szabad napom?-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Jó...-forgatta a szemét ellágyulva.-de csak ma, és te mész el igazolásért az orvoshoz!
-Ah, köszönöm!-dőltem vissza a párnámra. Hát igen... . Pete-tel hajnali négyig beszéltem... . Négy óra alvás megviselt, így mikor visszadőltem az ágyba azonnal visszaaludtam és, csak negyed egykor ébredtem föl, amit követően lezuhanyoztam, felöltöztem, és elmentem az igazolásért. Nem igazán volt kedvem haza menni, úgy is csak unatkoztam volna, így beugrottam a mekibe, majd az ebédem a közeli játszótéren elfogyasztottam (nem terveztem találkozni senkivel...). Néhány anyuka volt a gyerekeikkel, akik természetesen rosszallóan néztek rám, hogy mégis mit keresek ilyenkor itt... . Nagyjából háromig mászkáltam, nézelődtem, viszont egyedül rohadt unalmas, ezért inkább hazamentem. Anyát nem találtam otthon, gondoltam vásárolni ment. A lányok szinte azonnal videó hívást indítottak, mikor beléptem a gépembe.
-Miért nem voltál suliba??-kérdezte Jessie köszönés nélkül.
-Biztos sok munkája volt a rendezvény szerevező cégnél!-jegyezte meg Daisy.
-Haha, nagyon humoros ma valaki...-forgattam a szemem.-Egyébként tegnap háromig beszéltem Pete-tel, és ma reggel majdnem nyolckor keltem, ezért anyával lebeszéltem hogy ma szabadságra megyek! Még orvosi igazolásom is van!-mutattam fel büszkén a papírkám.
-Hogy te mekkora mázlista vagy!-képedt el Jessie.-Ja, és egyébként mi van Pete-tel??
-Mi lenne?-kérdezte összevont szemöldökkel.
-Hát...most akkor mi van?
-Semmi...egyszer találkoztunk, azt hiszi huszonnégy éves vagyok, amit egyébként nem tudom, hogy hihet el, és...lehet találkozunk!-vontam meg a vállam kissé szomorúan.
-Inkább higgye azt...bele gondoltál mi lenne ha megtudná hogy csak tizenhat vagy?
-Nem...de nem is akarok ilyenen gondolkodni...
-Na de...most szerinted lehet esély arra hogy...-kezdett bele Daisy.
-Nem tudom!-sóhajtottam.
-Jaj, miért ne lehetne? Tuti tetszel neki, mert ha nem tetszenél nem beszélt volna veled egész éjszaka, te meg...konkrétan szerelmes vagy belé!-kacsintott mosolyogva Jessie.
-Jó, de azt ne felejtsd el, hogy Abbie tizenhárom éves kora óta fan, tehát ez ilyen rajongós szerelem...-mondta Daisy, Jessie-nek címezve.
-Az mondjuk igaz, de...
-Egyébként még itt vagyok!-szakítottam félbe a mondandóját.-És igen, részben az, de egyre inkább kezd rendesbe átmenni...-sóhajtottam szerelmesen elgondolkodva.
-Egyszer találkoztál vele!-vonta fel a szemöldökét Jessie.
-És?? De nagyjából annyit beszéltem vele, mintha már vagy' háromszor!-förmedtem rá.
-Jó, nyugi Abb! Mi csak nem akarjuk hogy csalódás érjen!-védekezett.
-Tudom...csak...hjaj, ma még nem hívott! Vagyis...éjjel óta.-biggyesztettem le az ajkam szomorúan.
-Te is tudod hogy híres...elég kevés a szabadideje...tuti este hívni fog!-mosolygott biztatóan Daisy.
-Nem is értem igazából én sem miért fáj ez ennyire...végül is igazatok van. Csak egyszer találkoztunk...-mondtam szipogva.
-Abbie! Meg fog jönni hogy sírsz?-kérdezte kedves hangon, mire felnevettem.-Ilyen miatt ne sírj már! Nyugii!
-Jó csak...-töröltem meg a szemem.
-Nincs csak! Este hívni fog, de véletlen mégse, el ne kezd sírni!-mondta parancsolva Daisy.
-Jó na!-nevettem, még mindig szipogva.-Abba hagyom!-húztam ki magam.
-Helyes!-kacsintott Jessie.
-Na, akkor...-kezdte izgatottan Daisy. Nagyjából hatig beszéltünk, de mindenkinél akkor van vacsora idő... . Utána már nem beszéltünk, mivel kikapcsoltam a gépem, és lezuhanyozva ültem/feküdtem az ágyamon vára a hívást, ami nem jött... .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése