Chapter 1

Vízcsöpögés. Én csak ültem és hallgattam, mint mindennap. Reggelim előttem volt, de nem voltam éhes. Valami banda fog az emeletemen klipet forgatni. Biztos mondani fogják nekik, "Semmiképpen ne menjenek be a 320-as szobába". Pff...kulccsal zárták rám ezt a vaskalitkát... . Ahogy hallom meg is érkeztek... . Időt szokásos dúdolással ütöttem el, de ők zajongtak. Zavartak. Ez az én emeletem...ide ne jöjjön senki... . Kezdett besötétedni. Elmentek. Az ajtóm kinyitották végre. Szokásos sétámra indultam a sötétségben, ahol néha-néha fel villant a neon csővel ellátott lámpa, ami már vagy' öt éve a végét járja. Hangtalanul jártam a folyosót. Cipő kopogás törte meg a csendet. Ápolok nem jönnek fel hozzám ilyenkor...vajon ki lehet. Hang irányába indultam. Egy férfi volt. Vöröses-barna hajjal, kalapban, szemüvegben. Felvillanófénytől megijedt. Ez hogy jutott be? Miért van itt? Ide ne jöjjön senki... . Ha már ilyen bátor, hogy éjek éjvadján feljön egy "őrülthöz" akkor bírja a kis "játékom". Egy kis fal darab ledobásával kezdtem. Ide futott. Sötétben nem látott, de mellettem állt. Arrébb sétáltam. Becsaptam egy ajtót. Már halkan beszélt...akár egy horror filmben... . Tetszik ez a játék. Egyre feltűnőbb, hangosabb voltam. Az egyetlen néha villanó villanó lámpa alá csaltam, ami a szobám előtt volt. Felvillant, meglátott a feje eltorzult, de mielőtt ordított volna, hátulról befogtam a száját, és berántott a szobámba, az ajtót becsuktam. Kezem alól kiabált, éreztem ahogy remeg, de nem engedtem el. Pár perc elteltével elengedtem, majd a leültem a már megszokott helyemre és vártam. Megmozdulni nem bírt, bár úgyis megint elkaptam volna. Hirtelen feloltottam a lámpát, aminek mellettem volt a kapcsolója. Nem rég lett ebben kicserélve a cső, de ez is már a végét járta...alig pislákolt. Ő falfehér arccal nézett én is őt. 

-Alexandra Williams?-kérdezte remegő hangon. Nem válaszoltam. Egy ideig csend volt, viszont mikor lenyugodott, újra hozzám szólt.-Én...Patrick Stump.-mondta, de ugyan úgy néztem. Közelebb lépett hozzám. Én hátrébb csúsztam. Ő lépett. Én viszont már nem tudtam hátrébb menni. Leguggolt elém.-Szia.-nyújtotta mosolyogva felém a kezét. Nem bánt...egész kedves... . Félénken felé nyúltam. Már nem is emlékszem mikor találkoztam nem fehér köpenyessel.-Te vagy az a borzalmas őrült, aki miatt nem lehetett a 320-as szobába jönni?-húzta félmosolyra a száját, mire megvontam a vállam.-Bocsánat!-kapta elő a telefonját, ami csörgött.-Nincs semmi bajom rendben? Majd hazamegyek igen! Igen! Jól vagyok. De most le kell tennem. Szia!-köszönt el. 

-Ne nézz rám úgy mint egy bolondra, akit tíz éve bezártak és semmit nem tud.-szólaltam meg, mire döbbent arccal nézett rám.-Igen, a hiper szuper Iphoneod is tudom kezelni. Biztos vagyok benne, hogy jobban mint te valaha is fogod tudni.-néztem a kezére, majd magyarázni kezdtem a telefonjáról. Értetlen, döbbent arccal nézett rám. 

-Te...honnan tudsz ennyi mindent?

-Elmondanám, de te is bolondnak néznél...

-Ezek után? Kicsit félek tőled...mond el!-ült le velem szembe. Mesélni kezdtem. Az elejétől. Mindenről. Ő csendben figyelj és hallgatott. Megdöbbenés, félelem látszott az arcán. 

-És mivel itt fogok megrohadni egyedül, utód nélkül, a halálom után a túlvilág és az élő közötti fal megtörik, a holtak kiszabadulnak, és a te gyerekeid és az ő gyerekeik is meghalnak. Szemét orvosokkal fogom kezdeni a mészárlást szellemként az tuti...-fogtam át a felhúzott térdeim és oldalra, az ablak felé fordítottam a fejem. 

-Én...-kezdte megrökönyödve.-nem...nem tudom mit mondjak...

-Azt hogy egy őrült vagyok, majd fuss el.-motyogtam. 

-Nem...te...különleges vagy...és...nem itt kéne lenned...nem is tudom hol lenne a helyed...-mondta dadogva. 

-Sehol. Nem kéne a földön legyek. A fejem tele van. Az agyam információkkal, az elmém pedig a túlvilággal. Te mesélj magadról. Mi vagy, ki vagy.-pillantottam vissza rá. Akadozva beszélni kezdett, én pedig figyelni. 

-Tökéletes életed van úgy hallom...-nevettem gúnyosan.

-Azért azt nem mondanám...-vonta meg a vállát. 

-Híres vagy. Nem a celeb fajtából, aki a botrányok miatt híres...hogy ne lenne már az?!-nevettem kissé hisztérikusan.-Na jó...-csuktam be a szemem, mielőtt elborítja a fehérség és megölöm ezt a szerencsétlen, gyámoltalan embert... .-És...milyen zenét játszotok?-erőltettem mosolyt magamra. Mosoly? Tíz éve mosolyogtam utoljára...

-Ha szeretnéd.-vonta meg a vállát szerényen, majd a telefonjába kezdett matatni.-Nem fogják meghallani?-kérdezte.

-Dehogy. Vasból és betonból van itt minden...

-Akkor...tessék.-nyomta meg a képernyőt és elindult rajta a zene. Fejembe...szokott lenni zene...de ez más volt. Ez igazi. Csodálatos. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon. Könny, oh, könny. Ilyen is rég volt... . 

-Gretsch gitár...-mondtam ki...majd...nagyjából mindent ami eszembe jutott.

-Ezeket...honnan tudod? Vagyis...egyáltalán miért vagy biztos benne?

-Patrick...ha én látok valamit...vagy hallok...arról tudok mindent. Rengeteg információ van a fejembe. A nagy részük a túlvilágon fekszik...és ha érzékelek valamit valamelyik érzékszervemmel akkor arról utána mindent tudok. Amint megláttalak tudtam rólad mindent. Csak udvariasságból kérdeztem ki vagy mi vagy.

-És akkor miért kérted mutassam meg mit játszunk?-vonta fel a szemöldökét. 

-Kintről más a zene mint bentről...tizenhárom éves korom óta az agyamba élem az életem. Szerinted miért nem lettem öngyilkos már?

Megrettent. Tudta hogy igazam van. 

-Értem...-köhintett.-szeretnél még valamit kívülről?-kérdezte az alsó ajkát rágva. 

-Ha te azt tudnád...-csóváltam a fejem gúnyos mosollyal.-énekelj. Bármit. Ezt a számot amit mutattál.

-Öm...rendben.-mondta, majd elkezdte az előbb hallott dalt. A hangja ámulatba ejtett. Lehet, mert rég hallottam élőben éneket, vagy mert tényleg ilyen jó hangja van...inkább mindkettő. 

-Csodálatos hangod van!-nevettem könnyezve, majd hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Sírtam, nevettem, mosolyogtam, öleltem. Érzelmek. Amik nem éreztem.-Bocsánat, csak...-engedtem el megtörölve a szemem.-rég éreztem... .-vontam meg szipogva a vállam. 

-Nem, nem baj! Gyere ide!-intett maga felé, majd kitárta előttem a kezeit. Szinte alig ért hozzám. Én szorítottam. Amennyire a gyenge erőm engedte. 

-Menj!-mondtam a nyakát szagolva. Illat. A penész és a doh szagon kívül nem éreztem mást eddig...

-Biztos?-kérdezte.

-Igen! Menned kell! És köszönöm hogy nem tartasz őrültnek és...hogy...kicsit megmutattad a világot nekem!-mondtam könnyezve.

-Nem hagyom hogy itt maradj...holnap visszajövök. Ha kell kihozlak innen!

-Nagy szavak...-húztam el a szám.

-Nem! Komolyan!-állt föl, majd leporolta magát.-Holnap visszajövök!-mondta, majd kiment. Tíz éve. Tíz éve nem volt kapcsolatom csak fehér köpenyessel. Szabadjára engedtem az érzelmeim. Egyik pillanatban sírtam, másikban nevettem, harmadikban dühösen üvöltöttem. Mindent kiadtam magamból. Sarokba kuporodva ültem...csendben bámultam a sötétséget. Mosolyogtam. Ilyet még a fehérek se láttak... . Sírástól fájt a szemem...nem volt erőm kimenni a rozoga fürdőbe...inkább lecsuktam őket és elaludtam...