2014. november 27., csütörtök

Chapter 8

Tizenegy óra körül van. Patrick ölébe kuporodva ülök, és beszélgetünk. Ami este tizenegy és reggel tíz között történt, az...hű. Talán ennyit tudok rá mondani. Aludtunk is amúgy.
-Fotózni szeretnék.-mondtam hirtelen.
-Fotózni?
-Igen. Nagyon érdekel. De komolyan. Fejben...tudom hogy kell. Mindent tudok róla...de...szeretném kipróbálni.-döntöttem a fejem a vállának.
-Ha úgy megy, mint a zenélés, akkor profi fotós leszel.-mondta, mire egy fintort vágtam.
-Annyira azért nem megy jól...
-Nem megy jól?? Először kaptál a kezedbe egy gitárt, és úgy játszottál rajta, mintha már évek óta csinálnád!-rázta értetlenül a fejét.-Mindegy. Nem kell elhinni.-forgatta a szemét.-Veszünk neked egy gépet rendben?-puszilt bele a nyakadba.
-Rendben. Köszönöm.-mosolyogtam rá.-De nem most. El kell valamit intéznem.-keltem fel az öléből, majd felrohantam öltözni.-Na milyen?-álltam meg előtte mosolyogva.
-Wednesday Adsams felnőtt, szexi kiadásban.-nézetem rám vágyakozva.
-Akkor jó!-nevettem.-Bár teljesen mindegy, ahova megyek az a lényeg, hogy fekete legyen.-vontam meg a vállam, majd gyors csókot nyomtam a szájára. Vagyis az lett volna a terv, de ebből az lett, hogy lovaglóülésben ülök az ölébe, és forrón egymás ajkainak vagyunk tapadva.
-Miért, hova mész?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Majd...elmondom. Egyenlőre legyen az én titkom.-mondtam, majd leszálltam róla.
-Nem lesz bajod...ugye?-kérdezte aggódó tekintettel.
-Nem...vagyis...oda felé...de ott semmiképpen. Nem lesz baj! Ne aggódj!-mosolyogtam.-Szia!
-Szia!-sóhajtott. Hihetetlen rég jártam már ott, ahova megyek, de még emlékeztem az útra...belvárosi ház melletti sikátor, aminek a falán, egy titkos ajtó a téglában elrejtve. Gyorsan elmormogtam a varázsigét, amitől kinyílok, majd beléptem a sötétbe. Nem sokáig maradt így, mivel a fáklyák felgyulladtak. A cipőm fülsüketítően kopogtak a kőtalajon. Vízcsöpögés hallatszott. A hideg kirázott...éveken át, minden éjjel ezt hallgattam... .
-Alexandra!-hallottam meg egy hangot a bal kezem felől. Egy terem volt itt a kanyar után, ahol Mrs. Peterson ült... .-Kislányom!-kelt föl, majd könnyezve átölelt.-Hogy jutottál ki? Kik voltak azok a lányok veled?-csapott a közepébe azonnal.
-Igazán hosszú történet.-ültem le a vörös bársony kanapéra, majd belekezdtem... .
-Hm...érdekes. Igazából személyesen sose hallottam az összekötő és a pár egymásra találásáról. Csak történetekből. Ezek szerint rosszabb, mint az hiszik.
-Igen...pont ezért jöttem!-sóhajtottam.
-Ezt hogy érted?-kérdezte a mahagóni íróasztal mögül.
-Nem lehet valahogy megszabadulni ettől? Az összekötőségtől?
-Szűz vagy még?-kérdezte azonnal... .
-Tizenhárom órája nem.
-Ó, jaj...-sóhajtott, mintha valami rosszat mondtam volna. Felállt az asztaltól, majd a hatalmas könyves polchoz lépett, ahol kutatni kezdett.
-De...ez miért fontos?-léptem mellé idegesen.
-Megtudsz szabadulni tőle. Hosszú, nehéz folyamat így, hogy érintett vagy már...-mondta, majd arrébb lépett eggyel, én pedig mellé.
-Miért?
-Tizenhárom órával hamarabb jössz, annyi lett volna a dolgod, hogy keress, egy fiatal lányt, akinek az elméjét elfoglalhatják a halottak, te pedig szabad leszel. De így...elmondom mi lesz.-vett le egy régi, dohos könyvet az íróasztalhoz illő könyvespolcról.-Kell egy fiatal, érintetlen lány, akibe átszállhatnak a démonok és a szellemek. Viszont.-ült vissza a székbe.-Nekünk, természetfeletti lényeknek két részünk van a vérünkbe. Egy, ami kiteljesedik. Nálad ez az összekötőség. Kettő, ami csak ilyen esetekkor kerül előtérbe. Nálad ez a boszorkányság.-megdöbbentem. Boszorkányság...másodlagosan boszorkány vagyok.-Ez akkor teljesedik ki, ha már érintett vagy, és elveszik a kiteljesedett erőd. Nagymamádnál, ez a szirén lét volt.
-És ha azt is elvennék??-kérdeztem ijedten.
-Szinte lehetetlen...de ha mégis sikerülne...a nagy boszorkánynak, vagy belehalnál, vagy jönne a harmadik. Amit követne a negyedik. Kincsem...mi természetfeletti lények vagyunk! Ezt sehogy nem tudják elvenni!
-Mitől függ, hogy mi a harmadik, meg a negyedik, és a többi?
-Családod felmenői. Te távoli rokonod salemi boszorkány volt. Őt is porig égették a máglyán. Akárhányszor elvennék az erőd, te a boszorkány létbe térnél vissza!
-De akkor miért összekötő vér teljesedett ki nálam?!-kérdezte hisztérikusan sírva.
-Déd, déd, déd nagymamád is az volt. Ő kiszökött az elmegyógyintézetből. A párral. Akivel született egy közös gyermekük. Ő hasonmás lett...
-De nem öröklődik ez?? Ha egy összekötőnek gyere lesz, nem a gyerekre száll át?!
-Édesanyád összekötő?-kérdezte idegesen rám nézve, mintha egy rossz kisgyerek volnék... .
-Nem...-hajtottam le a fejem, durcásan szipogva a szidó nézéstől.
-Na látod. Sokáig azt hittük így van. De sajnos nem. Született már összekötőnek vámpír gyermeke...másfél évesen az utolsó cseppig kiszívta a szülei vérét... .
-Mrs. Peterson...kutatok az agyamba, de...semmit nem találok a természetfeletti lényekről. Általában minden meg van a fejembe...de ez nincs...
-Angyalom, te a hétköznapi világ dolgait tudod. De a természetfeletti lények nem hétköznapiak...én segíthetek neked. Megtanítom neked mi is vagy. Mik is vagyunk. És ha szeretnéd...a barátodnak is.
-Patrick...-segítettem ki.
-Neki.-forgatta a szemét.
-És...honnan találjak egy lányt, aki vállalkozna a szenvedésre?-vontam fel kérdően a szemöldököm.
-Történetesen vannak jelentkezők.-mondta, majd az asztalán megjelent egy lány. Mintha videót néztem volna.-Ő itt Jessica Green. Tipikus különc lány. Tökéletes lenne a feladatra. Okos, értelmes, művelt. Bár boszorkánynak szántam volna, de összekötőnek is megfelelő. Ő halandó, ezért komolyabb varázslatra lesz szükségünk, de minden egyes halott kiszállásakor egyre jobban terjedni fog a boszorkány vér benned, ezért lesz elég erőnk a varázslatra. Ez egy komoly varázslat lesz. Lehet órákig is el fog tartani, bár ebből ti nem fogtok semmit észlelni. Viszont...jó lesz Patrick felkészíteni.
-Mi?!-kérdeztem fennhangon.-Mi köze van ennek Patrickhez??
-Ő a pár. Vagyis ő is a varázslat része lesz.
-Nem...nem engedem belekeverni!-mondtam hisztérikus sírással a hangomba.-Szeretem és féltem! Neki nem mellettem lenne a helye! Egy normális nővel kéne élni, akivel összeházasodnának, lenne egy gyerekük...-mondtam elhaló hangon.
-Kincsem, ez a sorsa! Neki melletted van a helye! Sajnos ezzel nem tud mit csinálni, ha ő a párod!
-De ha vége lesz ennek...és nem leszek összekötő...ez elmúlik...ugye?-kérdeztem sírós hangon, mire bólintott.-Szakítani fogok vele.-mondtam visszatartva a bőgést.
-Szakítás? Szereted! Nem?
-Igen...mindennél jobban...-szipogtam egy zsebkendőd morzsolgatva.-de...előbb is mondtam. Én boszorkánnyá fogok válni. Nem engedem hogy velem legyen...normális életet kell élnie...egyébként is...lehet nem szerelmes, csak az kapocs tart minket össze. Lehet csak azért van velem.
-Értem.-mondta komoran.-Sajnos...ez megeshet...-motyogta halkan.
-Én...hazamegyek. Vár otthon. Vele akarok lenni, amíg csak lehet.-mosolyodtam el halványan.
-Menj csak. Bármikor ha szükséged van rám hívj!-mosolygott rám kedvesen, majd hallottam ahogy a kőfal kinyílik. Lassan ballagtam ki, majd elindultam haza. Egész úton gondolkoztam. Mi lesz ha tényleg nem érez semmit? Csak ez a rohadt kapocs tart össze? De ha érez is...nem lehet velem! Ahhoz túlságosan szeretem, hogy egy boszorkánnyal kelljen együtt élnie... . A sírás fojtogatott. Végig. De mikor beléptem a házba, minden elszállt. Ott ült a kanapén és a laptopján írt valamit. Az arcán, mint mindig most is egy mosoly bujkált. Láthatott valamit, mert felnevetett. Édes hangja van, mikor nevet. A mosoly utána is megmaradt. Mindig vidám...de mellettem nem lehet az... . Elhessegetve a rossz gondoltaim beléptem a nappaliba, úgy, hogy észre vegyen.
-Szia.-nézett rám mosolyogva, miközben félre rakta a gépet.-Most már elmondod hol voltál?-kérdezte.
-Igen.-sóhajtottam, majd leültem mellé, de ő az ölébe húzott. Annyira fáj...annyira... . Mindent elmeséltem neki...kihagyva azt a részt, hogy szakítanom kell vele.
-De...miért akarod ezt?-kérdezte furcsállva.
-Nem tudom az érzéseid. Ez a kapocs, egy érzelmi kapocs is. Lehetsz nem szeretsz...
-Mi?! Hogy gondolod hogy nem szeretlek?!-szólt közbe felháborodva.
-Css.-tettem a mutatóujjam a szája elé.-Ezt nem tudhatod. Mint mondtam, ez egy érzelmi kapocs is. Ezután, kiderül. Ha nem szeretsz, úgyis mindegy...-vontam meg a vállam összeszorított szájjal, mire egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Tudom hogy szeretlek. Ismerem az érzéseim.-törölte le a nagyujjával az arcomról a könnycseppet.-Egyébként...te miért biztos hogy igazából érezed azt irántam, amit érzel?
-Mivel természetfeletti lény vagyok. Te halandó. Erősebb vagyok nálad, én irányítalak, és nem te engem. Ezért.
-Értem.-bólintott.-És...ha te vagy...és boszorkányok is...akkor vámpírok és vérfarkasok is léteznek?-kérdezte.
-Vámpírból nagyjából három van már csak a világon, vérfarkasból pedig talán kettő...de az egyik haldoklik, szóval...-mondtam mosolyogva.
-Úristen!-döntötte hátra a fejét, mire felnevettem.
-Hagyjuk ezt a témát...inkább...menjünk el megnézne azt a fényképezőt!-keltem föl, de Patrick visszarántott.
-De előtte...-húzott maga alá kacér mosollyal.-nehezítsük meg annak a boszinak a dolgát még jobban...-harapott az alsó ajkába, ami megtette a hatását. Szenvedélyes csókot nyomott a számra, majd kiűzve minden baljós, jövőt, átadtam magam a jelennek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése