- Ti mit csináltok itt?
– néz ránk felvont szemöldökkel.
- Mi csak…- dadogom.
- Mi csak beszélgetünk.
És azért itt, mert…sok itt az oxigén! – mondjak ki hirtelen Pete. Sok az
oxigén? Ez most komoly?!
- Aha. Mert a lakás
többi részében olyan kevés. – csóválja a fejét Patrick – Egyébként próbálnunk
kellene. Jövő hétre rakta Nora a fellépést.
- Jövő hétre?! A
barátnőd teljes meghülyült? – néznek Patrickre kikerekedett szemmel.
- Nyugalom, biztos jók
lesztek. Nem kell izgulni! Jó, tudom, régen koncerteztetek, de…bízzatok
magatokban. – minden erőmmel koncentrálva próbáltam egy erősítő, biztató
szöveget összehozni, de sajnos csak ennyire tellett. Válaszul…csak megöleltek.
- Lenne egy jó
ötletem…- szólalok meg én először. Érdeklődve vállnak el tőlem. – Menjünk be a
nappaliba. – indulok befelé. A beszélgetésünk, a csengő hangja zavarja meg.
Szokás szerint én állok föl ajtót nyitni. Egy negyven körüli nő, áll az
ajtóban.
- Lily…Annie Morgan? –
néz rám hatalmas, tengerkék szemeivel. Barna haja, enyémhez hasonló, csak
rövidebb. Pár centivel alacsonyabb nálam, ami a méreteimet tekintve, eredmény,
ugyanis törpének is beállhatnék.
- Igen, én vagyok. Maga
kicsoda? – nézek rá értetlenül.
- Kate Taylor – nagyot nyel,
mielőtt kimondja. – Az igazi édesanyád. Az igazi neved Lily Taylor.
- Mi? Maga összetéveszt
valakivel…engem Annie Morganek hívnak, nem pedig Lily Taylornak!
- Lily, te is
hibernálva voltál. Kisbabaként. Ők hibernáltak. Különleges voltál a számukra. –
elmosolyodik, a mondtad elején – Ahogy persze mindenkinek. Csak nekik máshogy. Benned
találták meg, azt a sejtet, amiből kinyerhették a hibernáláshoz alkalmas
anyagot. Amivel egy évszázadon át életbe tudtak tartani embereket. Rájöttek,
hogy ez újra termelődik benned, ezért hibernáltak. A kiolvasztás után, nem
találták benned az a sejtet, ezért az utcára raktak. Akkor talált meg Mary
Morgan. Mi akkor a túlélő „táborban” voltunk. Mikor visszatértünk, már nem
voltál ott. Azt hittük évekig, hogy meghaltál, egyszer találkoztunk Mary
Morgannal, aki meglátta mennyire hasonlítasz rám…- keserű mosoly játszik az
arcán – nem adott vissza, ugyanis akkor te már tíz éves voltál. Tudós barátunk
mondta, hogy újra termelődik benned az a sejt, csak éppen tíz, nem hibernált
élet után. Újabb tíz év után még egy. Így most már kettő sejt is van benned.
Ebben a sejtben…olyan anyag van, ami igazából a legfontosabb volt. Ezzel tudott
olyan korú, testileg és szellemileg is maradni az a sok ember. Lily, az
örök életet hordozod magadba! – mondja ki végül, az egész monológ, legfontosabb
mondatát. Hányingerem lesz, szédülni kezdek. A világ, hamar elsötétül
körülöttem… .
A már jól ismert ágyban
ébredek. Az állítólagos anyámmal és a srácokkal az „oldalamon”.
- Jobban vagy, Lily? –
néz rám Kate aggódva.
- Annie, és igen,
jobban. – kelek föl, egy sóhaj kíséretében – Ez az egész biztos, hogy nem igaz.
Kizárt. Miért nem mondták volna ezt el nekem?
- Mert veszélyes. Ha
ezt megtudják, meg fognak ölni.
- Azt, akibe ilyen
termelődik? Nem hiszem.
- Van benned, egy
szerv, amiből tízévente kiválik ez a sejt. Egy apró szerv, az alhasadban, amit
nem érzel. Ha ezt kiműtik, tovább termelődik nekik. Csak éppen olyan
beavatkozással lehet ezt kiszedni belőled, amibe biztos, hogy belehalsz.
Sokkol a dolog. A fiúk
is elhiszik, látom az arcukon. Igaz lenne? Az egész életem egy hazugság lett
volna? Tényleg…Lily Taylor vagyok? A tudomány legnagyobb, legtöbbet keresettebb
kutatásának kulcsa volnék?
- Szerintetek is igaz? –
nézek a srácokra ijedten. Bólintanak.
- Anyukád minden olyan
adatott megmutatta, ami rád utal. Kisbaba kori képedet le se tagadhatnád…-
végén elmosolyodik Patrick. Elvörösödöm. – Ezentúl hívjunk Lilynek?
- Talán…- mosolyodom el
halványan – szép név. –vonom meg a vállam beletörődve.
- A legszebb. Gyönyörű
lánynak, gyönyörű név. – szeretett teljes, büszke a tekintete. Szívem azonnal
meglágyul. Ő a vér szerinti anyukám, aki meghalt a nevelő. Egy könnycsepp gördül
végig az arcomon mind a kettőjükért. Közelebb csúszva hozzá szorosan átölelem. –
Na, ne sírj. – simít végig az arcomon, letörölve ezzel a könnyeimet.
- De akkor te se…anya. – mosolyodok el. Még jobban könnyezni kezd a
megnevezésemtől.
- Ti…- durván letörli a
könnyeit, ahogy én szoktam, majd a fiúk felé fordul. – Nagyon vigyázzatok rá.
Az életetek árán is.
- E nélkül is ez
történne…- mosolyog rá Patrick. A többiek is helyeslően bólintanak. Valahogy
úgy emlékszem, pár napja nem ezt gondolta Patrick… .
- Ne engedjétek, más
férfiak közelébe. Semmilyen szempontból…
- Miért? – nézek rá
felvont szemöldökkel.
- Olyasfajta…- köhint
egyet – mozgás miatt elmozdul a szerv, és lejjebb csúszik, amit az illető
megérez…
- Késő. – mondom hirtelen.
Lesüti a szemét.
- Reméljük a barátod…nem
figyelt annyira, a részletekre…
- Nem éppen a barátom,
de…- már lángol az arcom – van arra esély, hogy kiesik a szerv? – váltok gyorsan
témát, a további kínos helyzetek elkerülése végett.
- Nem. A tested
visszafogná. Egyébként…én azt gondoltam, hogy ti ketten együtt vagytok. néz
felváltva Patrickre és rám. Köszi, anya. Látszik, kire ütöttem… .
- Nem, nekem…van
barátnőm. – dadogja Patrick. Én csak hevesen bólogatok.
- Jó, hát én elhiszem,
csak ahogy egymásra néztek…- húzza el a mondat végét sejtelmesen. Anya…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése