~15.

Értetlenül mered rám, majd Patricket maga után ráncigálva elindul ki az ajtón. Ez a csaj, valami hihetetlen önző. Hagyni kéne Patricket, hogy a többiekkel legyen, de nem, ő csak azért is kisajátítja…szánalmas. Nem csak én, de srácok is rossz szemmel nézik az egész helyzetet. Az úton négyen csendben beszélgetünk, ugyanis Miss barna teljesen kiveszi a társaságunkból. Patrick csak lehajtott fejjel bámulja a földet, néha oldalra les, ránk. Halvány mosolyt küldök felé és óvatosan egyest mutatok. Félmosolyra húzza a száját, némám tűri tovább Nora nyüstölését, néha bólint egyet.

- Koncert után, bemegyek az öltözőtökbe. – jelenti ki a barna, mikor megérkezünk.

- Öm, majd én megkereslek, rendben? – mosolyog rá erőltetetten. Bólint, majd elviharzik. Hatalmas, széles vigyor jelenik meg az arcomon. Patricken kívül, senki nem érti mi a helyzet. Lemaradva kicsit a srácoktól és anyától, aki időközben úgy döntött, mindenképpen szeretné látni őket, egészen közel sétált hozzám. Nem fogta meg, éppen csak hozzáértek a tenyeremhez az ujjai. Véletlen is lehetne akár. Fél óra és kezdődik a koncert. Az öltözőknél, kettéválunk, ők négyen, mi anyával ketten.

- Kicsim, nem értelek titeket. – sóhajt föl anya, miközben a külön, számunkra „elkerített” részhez tartunk – Ez a Nora, éppen annyira idegesítő, mint Logan. Mind a kettőtöknek rossz az ízlése. – csóválja a fejét értetlenül, mire felnevetek. Anya, ha te azt tudnád… . Az idő telik, már szinte teljesen megtelt az aréna. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember lakik itt…és ez még bőven nem mindenki. Pár perccel a kezdés előtt, Nora is megjelenik.

- Ez az aréna, mire lett építve? – kérdezem hirtelen.

- Tudod, hírességek is költöztek ide, még régebben, akik szívesen mutatják a tehetségüket, közönség előtt, ennyi év után is. – magyarázza, rám se nézve.

- Aha, értem. – bólintok. A beszélgetés itt ki is fulladt. Nem mintha annyi kedvem lenne vele csevegni és a koncert el is kezdődik. Energikusan kezdenek bele az első dalba, aminél már az első percben le lehet szűrni, hogy mennyire élvezik, hogy ott állhatnak a színpadon…mint régen. Jó párszor hallottam őket, így én is megtanultam a dalszövegeket, amiből következik, hogy először csak énekelem, majd a nézőkhöz hasonlóan csápolni kezdek. Időérzékem elvesztem, csak élvezem, életem első és sajnos valószínűleg utolsó koncertjét. Patrickkel összetalálkozik a tekintetünk. Hosszan, vigyorogva néz rám, majd elkapja a fejét és újra a közönség felé fordul. Koncert végéhez közeledve, megállapítom, hogy Patrick igazán jól táncol. A három ráadás szám után lemennek a színpadról. A gyomrom egy hatalmasat hullámzik, forróság önt el. Eljött az idő. Te jó ég.

- Nem jössz kicsim? – néz rám anya kérdően.

- De, persze, te csak menj előre. – mosolygok rá erőltetetten. Remegni kezdek. Vajon tényleg szakít vele? Lassan indulok befelé a hosszú, világos folyóson. Nem nagyon lézeng ember, mindenki belső részeken van. Nora viharzik el mellettem. Látszik rajta, hogy szörnyen ideges, erőből nekem jön, a falnak lök. Tehát szakítottak. Lépéseimet egyre gyorsabbra veszem, a végén már futok. Ahogy meglátom Patricket az öltözőjük előtt, megtorpanok. Rém néz, elmosolyodik. Egy bólintással jelzi, hogy Nora és közte vége. Normális tempóba próbálok mellé sétálni, de a végén mégis futás lesz belőle. Vidáman ugrok rá. A lábaim a derekára kulcsolom, a kezem a nyakára, ő a derekamon pihenteti a kezét és csókolózunk. Végre, újra. Falhoz támaszt, feljebb csúsztat azon, a fenekem és a combom találkozásánál markol belém. Kezem az izzadságtól nedves arcára csúszik, az ajkunk egy pillanatra sem válik el egymást. Hosszú, csodálatos percek után rak le maga elé a földre.

- Erre megérte várni. – suttogja az arcomba az alsó ajkát rágcsálva.

- Meg. – bólintok vigyorogva – Nagyon izzadt vagy…- hozzá hasonlóan rágni kezdem az szám.

- Az. – pólón keresztül kezdi, simogatja az oldalam. A levegő izzik kettőnk között. Most jó értelembe…

- Mi lenne, ha titokba tartanánk ezt egy darabig? – nézek föl rá a gallérját a kezembe fogva.

- Miért? – kérdezi halkan felnevetve. Az oldalamról, a keze a combomra téved.

- Nem tudom. Az izgalmasabb. – vonom meg a vállam, mire felnevet.

- Oké, ahogy szeretnéd. – mosolyog rám, majd közel hajolva hozzám, újra megcsókol. Mintha mi sem történt volna, besétálunk az öltözőbe.

- Hogy-hogy csak most jössz? – kérdezi „köszönésként” Pete.

- Hát…most találtam ide. – vonom meg a vállam.

- Én meg szakítottam Norával.

- Na, végre. – hajtja hátra a fejét a kanapén Joe, felnevetünk.

- Anya, merre van? – nézek körbe.

- Dolga van. Elvileg egész este nem lesz otthon. Mi sem, ugyanis, három igazán…kedves lány, meghívott minket egy bárba. Úgy, hogy ti ketten lesztek csak otthon. Jó lenne, ha nem vesznétek össze, és egybe találnánk a házat holnap…

Ettől nem kell aggódni Pete… .

- Egyébként még nem is mondtam, hogy mennyire, de mennyire jók voltatok! – csacsogom vidáman. Utána még vagy’ negyed órát áradozom róla, hogy mennyire jó volt az egész és milyen jó lenne, ha még egyszer lenne. Tizenegykor úgy döntünk, hogy ideje indulni. Útjaink elválnak, Pete, Joe és Andy a három kint álldogáló lány társaságába indulnak el, mi pedig ketten. Vagyis a határig visznek minket, onnan ketten. Már bőven sötétedik, mikor kiengednek minket. Házig vittek volna, de mi ragaszkodtunk a sétához, vagyis leginkább Patrick. Miután sikerül föl másznunk, rögtön a kezem után nyúl, majd az ujjait az enyémekre kulcsolja. Így sétálunk ketten haza a meleg éjszakában. Leginkább arról beszélünk, ki-mit szúrt el a kapcsolatunkba. Arra jutunk, hogy ő volt a legbénább. De azért én szeretem… . A bejárati ajtó előtt megáll.

- Maradj itt egy kicsit, mindjárt visszajövök. – bólintok, majd egy puszit nyom a homlokomra és bemegy. Fél órát ülök kint a gondolataimba merülve, mikor végre kijön. Szemem a kezével letakarja.

- Mit csinálsz? – nevetek föl a kezem az övére rakva.

- Majd meglátod, menj előre, de csak óvatosan…- suttogja. Hallom az ajtónyitódást, majd a csukódást. Pár lépést sétálunk előre, mikor leveszi a kezét a szememről. Gyertyák adnak halovány fényt a helyiségeknek, az étkezőasztal megterítve.

- Hű. – nézek körbe kábultan.

- Kérted, hogy bizonyítsam be, szeretlek…- suttogja nyakamba – sikerült?

- Sikerült. – fordulok felé mosolyogva, majd hosszú csókot nyomok a szájára – Az, hogy főztél, a legnagyobb szerelmi vallomás…- hangosan felnevet.

- Hát, mondhatjuk így is. – fogja meg a kezem. Az asztalhoz vezet, és úriember módjára kihúzza előttem a széket.

- Egyébként…nem is tudtam, hogy tudsz főzni…- követem a szemmel, ahogy a hűtőhöz megy.

- Én sem. – most én nevetek föl.

- Akkor jó. – kuncogok. Az ízén kívül a külseje is nagyon jó és hát…éhes is vagyok. Egyébként salátát csinált és csirkét. Van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen egyedül sikerült neki ez… .

- Tudod min gondolkoztam? – húzom föl a lábam a boros poharat szorongatva.

- Min? – kérdezi mosolyogva.

- Hogy én 2015-ben születtem és te már akkor is harminc éves voltál és a kisfiad is akkor született. – magyarázom. Mikor leesik, neki eltorzul az arca.

- Te ennyire nem akarsz velem ma este testi kapcsolatot? – kérdezi grimaszolva, mire felnevetek, ma már sokadszorra.

- Talán. – mosolygok – Egyébként ezt csak úgy…megjegyeztem.

- Aha…- húzza el a száját, majd a két ajka közé veszi a pohár szélét és kiitta a maradék vörösbort – gyere…- áll föl az asztaltól, mellém lépve a kezét nyújtja. Megfogva azt, én is hasonlóképp teszek, követem a nappaliba. Leül a kanapéra, majd az ölébe húz. Puhán nyomja az száját az enyémnek, egyre hosszabban csókoljuk egymást. Olyan gyengéd és olyan romantikus az egész… . Kezét lassan végig vezeti a combomon, majd be a pólóm alá.

- Patrick, én…- válok el az ajkától – komolyan mondtam, hogy nem szeretném. Nem akarom így kezdeni a kapcsolatunk…mármint…még…valahogy nem állok készen rá.

- Logannel készen álltál? – néz rám szúrós szemmel.

- Nem…mármint…vele más volt. Téged szeretlek…- a „szeretlek” szót, úgy mondom, mintha csak felháborodnék magamon.

- Nem véletlen az a neve, ami…- motyogja.

- Tudom, csak…azt szeretném, hogy különleges legyen…

- Ez nem elég különleges? – kérdezi lebiggyesztett ajakkal. Mosolyogva megfogom a fejét, az orrához dörgölöm az orrom.

- De. – puszit nyomok az szájára – Csak nem állok készen, ennyi. – sóhajtok a nyakát cirógatva.

- Hát, jó. – sóhajt föl – De azért szólj, mikor állsz készen…- mosolyodik el.

- Mindenképpen. – bólintok.

- Egyébként, mi volt az, amit anyukád mondott neked azzal…a szervvel kapcsolatban?

- Hát…- köhintek – nekem elvileg nem lehet…- be sem fejezem a mondatot, már érti.

- Soha? – suttogja.

- Nem tudom. Anya nem mondta biztosra…ő sem tudja.

- Se Logannal se azzal a másik sráccal nem volt?

- Nem. Csak megjátszottam. – vonom meg a vállam.

- Oh…- húzza el a száját – de ha nem biztos, lehet rá esély?

- Igen, lehet, de…nehezen.

- Hidd el, én mindent meg fogok tenni annak érdekében…- leheli a fülembe, beleborzongok a tettébe – szerintem menjünk aludni. – simít végig az arcomon. Némán bólintok. Gyorsan lezuhanyozok, amíg átveszi a pizsamáját. Halvány lámpafénybe fekszünk összeölelkezve az ágyba.

- Annyira megváltoztál. – mondja hirtelen.

- Miért? – emelem föl a fejem a mellkasáról.

- Olyan…más lettél. Amikor megismertelek…nem voltál ilyen…aranyos. – mondja ki végül. Felvont szemöldökkel nézek rá.

- Hát…- döntöm vissza a fejem – a szerelem érdekes dolgokat hoz ki az emberből…- mosolyodok el.

- Én azt a vadlányt is imádtam…- kuncog – a mező tudna róla mesélni. – emlékek jutnak eszembe – de…én ezt a lányt is imádom. Az aranyos, szerényt.

- Hidd el, ha ezt a titoktartós játékot fogjuk játszani, a régi énem is elő fog jönni. – hajolok közel hozzá, és az ajkának nyomom az ajkam. Tarkómnál fogva magához húz, közben egy szenvedélyes csókot váltunk.

- Most már aludjunk. – mosolyog rám.

- Szerintem is. Jó éjt. – dőlök vissza rá.

- Jó éjt. – suttogja, majd leoltja a kislámpát.