~18.

Úgy, ahogy sikerül berendezkednie Hannah-nak, aki végül anyával fog együtt aludni. Bár ahogy elnézem őket Pete-tel, hamar egymásba fognak gabalyodni… . Szokásos „bázisunkon” üldögéltünk, a nappaliba. Tévé halkan szólt a háttérben, amiben valami borzalmas propaganda ment. Szorosan Patrickhez bújva hallgatom a beszélgetést, ugyanis legkevésbé sem érzem jól magam. Zsibbad az egész alhasam, és ráz a hideg… . Hirtelen erős,fájdalom hasít bele, amitől felsikoltok. Potyogó könnyekkel húzom magam össze. Tompán hallok mindent. Kérdezgetik, mi van, mi történt. Fátyolos tekintettel, összeszorított szájjal pislogok föl rájuk, majd az utolsó erőmmel a hasamra mutatok. Látásom és a hallásom se, tiszta, mégis ébren vagyok. Lágyan emelkedem el a kanapétól, valószínűleg Patrick vesz a karjába. Körbe pislogok. Mindent lassítva látok, de tudom, hogy mindenki ideges, rohan. Bágyadtan követem végig az eseményeket az ágyból. Nem bírom megmozdítani semmimet, Patrick végig mellettem ül, és a kézfejemet simogatja. Egy orvost látok belépni a szobába. Ijedten veszem tudomásul, hogy bizony kiküldi Patricket. Utána nézek, szólni akarok, de nem bírok. A szemhéjamon kívül mindenem elnehezült, és mozgásképtelen. Egy férfi orvos ül az ágy szélén. Gyors mozdulattal szedi ki az injekciót a táskájából, majd a pár másodperces előkészület után, a karomba nyomja…

Saját légzésemre ébredek. Ujjaimat mozdítom meg először. Kezemen, majd a lábamon. Fokozatosan mozgatom át magam, már amennyire tudom. Szemem kinyitom. Teljesen tisztán látok, viszont nem hallok. Semmit. Anya feszülten figyel, aki egyedül van a szobába. Visszacsukom a szemem, hátha mégse vagyok tiszta, Újra nyitom, de még mindig semmi. Ijedten ülök föl, nem hallom az ideges lihegésem, nem hallok semmit, az ég egy adta világon. Anya a vállamnál fogva tol vissza, újra fekvő helyzetbe. Az éjjeliszekrényről, egy eszközt vesz a kezébe, amit a fülemre illeszt. Megteker rajta valamit, és hallok. Mindent. Újra tekeri, majd semmit. Végül még egyszer. Rekedtes hangon, egészen halkan szólalok meg.

- Mi történt? – köhintek egyet, hátha jót tesz a hangomnak.

- A szerv, ami benned van, megsérült. Egyelőre nem tudjuk miért. – kezdi feszülten – Ez…kihat más testrészekre is, ugyanis részben, ez irányítja a tested. Pontosan nem tudom, miképp, ne kérdezd, de…meg…megsüketített.

Olyan sokként ér, hogy hirtelen…nem is tudom, mit szóljak.

- Ez a műszer, amit az orvos adott, amolyan külső dobhártyaként szolgál. Úgy van az egész kialakítva, mint a dobhártyád…volt. Mind a kettő sérült, de úgy van megcsinálva, a hallókészülék, ha a bal füleden bemegy a hang, akkor a jobb füleden is hallod. Pontosan nem tudom én, se hogy van, ugyanis ez egy roppant korszerű dolog, öt éve fejlesztette ki ezt, az orvos barátom, aki itt volt nálad. Azt hiszem öt darabot csinált belőle. Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy ez egy érzékeny műszer. De a legfontosabb, hogy hallasz. – mosolyodik el halványan – Egyelőre ez segít. Pontosan egy hónap múlva tudja megműteni a füled, szóval…ez csak egy ideiglenes megoldás. – simítja végig az arcom. Várja, hogy mondjak valamit, de én csak ülök és bámulok magam elé. Némán. Rengeteg kérdésem lenne, de most csak egyedül szeretnék lenni. Legalább pár percre. Anya, mintha csak olvasna a gondolataimba, feláll.

- Akkor…én most lemegyek. – mosolyog rám biztatóan, majd kimegy. Mérhetetlen düh önti el az agyam. Miért én?! Miért?? Miért nem hallhattam meg még 2015?! Akkor most nem kellene ennyit szenvednem! Idegesen tépem ki a fülemből a hallókészüléket, majd kikapcsolom. A külvilág megszűnik körülöttem, lábam felhúzom, majd a térdemre hajtom a fejem, így kezdek el, hangosan (gondolom) zokogni. Elegem van már mindenből. Egyszerűen, már unom. Unom, hogy folyton történik valami! Egy rohadt nyugodt napot akartam! Egyet! Talán percek óta sírok, belülről némának hallva. Vállamnál egy gyengéd érintést érzek. Összerezzenek. Felkapom a fejem, Patrick ül a jobb oldalamon. Óvatosan felveszi az ágyról, a már említett készüléket, átnyúl rajtam, majd a fülembe helyezi, és feltekeri. Kicsit előrébb tol az ágyon, ő a támlának dőlve, terpeszbe ül le mögém, majd a lábai közé húz. Szorosan a karjába zár, mellkasának döntöm a fejem. Végül ránk teríti, (főleg rám) a takarót. Puszit nyom a fejemre.

- Nem lesz semmi baj. – suttogja a hajamba – Egy hónapot kell így végig csinálnod.

- Mi lesz, ha akkor nem sikerül a műtét?

- Olyan nincs.

- De ha van…? – nézek föl rá a pilláim alól.

- De nincs. Ha lenne, akkor is az én gyönyörű szerelmem maradsz…- simít ki az arcomból egy hajszálat. Nagy szemekkel pislogok rá, mintha nem hinném el, amit mondott. Combján megtámaszkodva tolom föl magam a szája vonalába, hogy megcsókolhassam. Jobb lábam a bal, bal lábam a jobb lábán vetem át, ő lejjebb csúszik, így egy magasságba kerül az ajkunk. Arcát cirógatva csókolom, ő a kezét a derekamon pihenteti. Ez kell. Végre vele legyek, máshogy is…a csóknál többet akarok. Kezem lecsúsztatom a nyakára, a vállára, majd le a mellkasán a pólója aljáig. Belemarkolok, azzal a céllal, hogy lehúzom róla, de megállítja a kezemet.

- Most…nem lehet…- enged el lassan.

- Mi? Miért nem? – nézek rá csodálkozva.

- Mert nem lehet. – kulcsolja össze a kezét a derekamnál – Anyukád mondta, hogy most semmiképp se lehet.

- Meddig? – motyogom morcosan.

- Nem tudom. Ő sem tudja. Egy ideig. – vonja meg a vállát, egy sóhaj kíséretében.

- Csodás! – pattanok föl idegesen – Végre veled akartam lenni! Ugyanis, már nagyon elegem van! – csapok a combomra. Legszívesebben kiugranék a francba az ablakon…

- Hé! – lép elém Patrick, majd visszahúz az ágyba – Nyugi. – simít végig az arcomon – Majd…eddig is vártál…- mosolyodik el.

- De most már nem akarok…- nyüszítek, majd az érdekes ülőhelyzetemhez mérten, a fejemmel egy magasságban lévő részéhez dörzsölöm a fejem, ami az ágyéka… . Ennek hatására, élesen beszívja a levegőt.

- Szerintem menjünk le. – kel föl mellőlem. Nagy meglepetésemre, őszintén elnevetem magam.

- Jobban vagy? – néznek rám a lent tartózkodók kérdően. Bólintok.

- Azt leszámítva, hogyha ez a dolog nincs a fülembe, nem hallok és csak egy hónap múlva kezdenek valamit…akkor igen, remekül. – vonom meg a vállam, majd a kanapéra ülök. A délután folyamán, mindent megpróbálnak, hogy kicsit vidámabb legyek, beszéljek, de nem sikerül nekik. Végére már inkább idegesítővé válik az egész, ezért lecsavarom a hallókészülékem, ami kikapcsol, így nem hallok semmit. Tényleg…jól esik a csönd. Milyen furcsa, ezt egy újdonsült sikettől… . Igazi csönd. Ijesztő, mégis valahogy megnyugtató. Remekül megy a szájról olvasás, ezért tudom, miről beszélnek. Leginkább rólam… .  Hat óra fele, kelek föl a kanapéról, se szó, se beszéd, felsétálok az emeletre, majd rávetem magam az ágyra, és lehunyom a szemem…

Teljesen sötét van. Kitapogatom a szerkezet tekerőjét, amivel, egy mozdulattal bekapcsolom. Patrick halk szuszogása az első, amit meghallok magam mellől. Mikor kikelek, az ágyból veszem észre, hogy be voltam takarva. Gyorsan elvégzem a fürdőszobai teendőimet, majd pizsamába sétálok vissza a szobába. Meglepetésemre, Patrick nem alszik.

- Felkeltettelek? – suttogom, miközben bebújok az ágyba mellé.

- Talán. – hangjából kihallom a mosolyát – De nem baj.

Pár perc csend. A plafont bámulom, ahogy valószínűleg ő is.

- Annie. – szólal meg hirtelen Patrick.

- Hm?

- Kipróbálhatok valamit? – suttogja.

- Persze. Mit? – kérdezek visszacsodálkozva.

- Csak…szeretném tudni, mennyire bízol bennem.

- És…akkor…mit kell csinálnom, nekem? – kérdezem. Hangomból halvány ijedtség hallatszik ki, anélkül, hogy félnék.

- Ne félj, élvezni fogod. – újra hallom a mosolyát. Mocorgást hallok, majd a jelenlétét érzem magam fölött – Le fogom halkítani a halló készüléked…- suttogja két nyakra puszi között – aztán hunyd le a szemed.

Oh, már értem mit szeretne. Úgymond…siketen és vakon bízzam meg benne. Bár nem értem, ezt miért akarja így megtudni…mintha nem lenne ez teljesen egyértelmű.

- Engedd el magad…- suttogja. Hangosan beszívom a levegőt, majd kifújom. Ezzel jelzem, hogy mehet. Óvatosan kiszedi a fülemből a készüléket, valószínűleg az éjjeliszekrényre helyezi. Lehunyom a szemem, majd ahogy kérte ellazulok. Nincs sok időm agyalni, ugyanis Patrick meleg kezét érzem a combomnál. Külső felét kezdi simogatni, cirógatni. Végig vezeti a kezét, egészen a felsőm aljáig, amit óvatos mozdulattal lehúz rólam, amit követ a nadrágom is. Koromsötét van a szobába, ezért ő sem lát, én se őt. Nyakamba fúrja a fejét, finom csókokat lehel rá, körbe. Lefelé haladva folytatja ezt, végig a felső testemen. Zilálva veszem a levegőt, nem tudom sóhajtok-e, esetleg halkan, vagy hangosan nyögök. Finom érintéseitől, csókjaitól, megremegek. Lábaim felváltva húzom föl, majd csúsztatom vissza. Egész testem magától mozog, csípőm emelkedik, ahogy egyre lejjebb ér az ajkával. Alsóneműm lassan, bizonytalan húzza le…

Patrick feje az alhasamon pihen, kezei a csípőcsontomon. Csukott szemmel pihegek, mellkasom mozgása kezd egyenletessé válni. Szerelmem feje, hirtelen eltűnik rólam, a következő észrevételem, hogy visszahelyezi a fülembe a hallókészülékem.

- Jó volt? – suttogja, miközben öltöztetni kezd.

- Nagyon. – mosolyodok el, még mindig lehunyt szemhéjjal.

- Mondtam, hogy élvezni fogod. – nyom puszit az ajkamra, majd visszadől mellém. Le se véve rólam a kezét, magához ölel – Szeretlek. – hosszú csókot nyom a számra.

- Én is szeretlek. – mosolyodom el.

- Aludjunk most már. – megállítom a kezét, mielőtt újra kivenni a hallókészülékem – Ki kell venni éjszakára.

- Nem. Anya azt mondta, hogy bent maradhat.

- Mi? – nevet föl – Ezt te honnan tudod? Amikor erről beszéltünk, ki volt kapcsolva.

- Nagyon jól tudok szájról olvasni. – kuncogok – Minden este a szuszogásodra alszom el…- dörgölöm az orrom az övéhez – Anélkül, nem tudok. – vonom meg a vállam.

- Oké…- ölel szorosan magához, majd egy utolsó puszit nyom a homlokomra. Egészen közel vagyok az arcához, így még jobban hallom, az édes szuszogását, ami nélkül, tényleg nem bírok elaludni mostanában…