- Elnézést…kaphatnék valami ruhát? – motyogom dideregve. Bólint, majd az ajtó felé veszi az irányt. Én követem. Fehér pongyolát nyom a kezembe, amit gyorsan magamra öltök – Mióta vagyok itt?
Néma. Még mindig.
- Én…azt hittem meghaltam. Vagyis…meglőttek, nem? Más is azt hitte, azért vagyok itt, és maga azért kapott sokkot. De én nem haltam meg! Miért? A halottakat nem szokták felboncolni? Mi történt?! Mondjon, már valamit kérem! – a végén már kiabálok. Erőt vesz magán az alacsony, fekete hajú halottas házas, majd sóhajt.
- Egy hete van nagyjából, nem tudom, hogy élte túl, vagy mi történt, felboncolni a családja nem engedte, a kisbabája miatt. – hadarja el, egy szuszra. Arcon csap a felismerés. Jézus istenem! Ugye életben van még…?
- Most pontosan hol vagyunk? – kérdezem gondolkozva.
- Hírességek körzetének a szélén.
- Esetleg…tudna rajtam segíteni? El tudna vinni orvoshoz…
- Persze. – bólint. Már jóval nyugodtabb hangon. Mögötte sétálok ki az ajtón, magunk mögött hagyva a szintén sokkot kapott portást. Első utunk az orvoshoz vezet, aki számomra egy teljesen idegen, nő. Tom, akinek az autóban időközben megtudtam a nevét, ruhákat szerez nekem.
- Jó napot. – lépek be az orvosi szobába.
- Jó napot. – mosolyog rám kedvesen egy szőke, idősödő doktor nő – Feküdjön, föl kérem. – mutat az ágyra. Szívverésem szapora, légzésem egyeletlen. Biztató mosolyt küld felém a hölgy, amitől, kissé megnyugszom. Némán húzogatja a hasamon a műszert, amit már régen láttam. Mintha évek teltek volna el, pedig csak egy hét… .
- Életben van a magzat. – mondja ki a nagy csendet megtörve. Könnyek szöknek a szembe attól a hatalmas kő lezuhanásától a szívemről – Viszont nagyon le van gyengülve. Egy-két hétig, a szokottnál jobban kell figyelni rá, illetve amint hazamegy egyen valamit. Ha lehet, táplálót. Gyümölcsöt mindenképpen.
- Rendben. – bólintok.
- A férjének mondja meg, hogy…
- Az úr…nem a férjem…- vágok közbe – és még nem is a gyerekem apja…- teszem hozzá, mire felnevet a doktor nő.
- Értem. – bólint mosolyogva – Akkor a kedves segítőjének mondja meg, hogy vigye el azonnal enni.
- Rendben. – bólintok újra – Viszontlátásra. – lépek az ajtó elé.
- Viszlát. – hallom utoljára a hangját. Kint Tom vár rám, ruhával a kezében.
- Köszönöm! – veszem ki a kezéből – Mindjárt jövök, a mosdóban átöltözöm.
Másodpercek alatt magamra rángatom a ruhám, majd a cipőm. Tükörbe nézve egy ismeretlen nő néz vissza rám. Hatalmas lila karikák, kócos haj. Pont, mint egy hulla. Mi van, ha tényleg az vagyok? És ez a menny? Ha így van…elég nagyot csalódtam benne… . Egy kiadós alvás kellene, most azt agyamnak úgy érzem… . Ujjaimmal összerendezem a hajkoronám, hideg vízzel lemosom az arcom, majd elvégzem a szükségletem, ami egy hete nem történt meg. Erről jut eszembe…az ember nagyjából két napig bírja ki víz nélkül (plusz, mínusz egy nap) és én mégis élek…elképzelni sem tudom, hogy… . A rengeteg kérdést, Tom szakítja félbe.
- El kell vinnem, enni, mielőtt hazamegy. – áll föl a váró székéből. Igazán csak most tűnik fel hogy mennyire éhes vagyok és szomjas… .
- Maga szerint…
- Tegezzen nyugodtan. – szakít félbe.
- Akkor te is. – mosolyodok el – Szóval szerinted, hogy éltem ezt túl? Étlen, szomjan feküdtem egy héten keresztül egy hullaházban… .
- Őszintén? Fogalmam sincs. Tényleg. Miután túl élted, hogy hátba lőttek, ezen már meg sem lepődöm.
Felnevetek, de…még is…igaza van.
- A háborúval mi van? – kérdezem már a kocsiba ülve, evés közben.
- Hamar vége lett. Ahogy jött, úgy ment. Teljesen tönkre ment a rendszer. Mindenki szabadon jár-kell, miután a főnököt megölték.
- Megölték?! – nézek rá kikerekedett szemekkel.
- Igen. De ha hiszed, ha nem, ez nem egészen jó. A kintiek örülnek csak neki. A hírességek nagy része nem…ja, és a talpnyalóik se, akiket sorba ölnek meg a kintiek.
- Nem teljesen tudok eligazodni ki-kicsoda az elmondásodban. – rázom meg a fejem.
- Mindegy. – legyint – A lényeg az, hogy ha ez sokáig így marad, vége a földnek. Az emberek nem dolgoznak, vagyis el fog fogyni az élelmiszer, illetve minden más is, ami az élethez szükséges lehet. Úgyhogy gáz van.
- Ahhoz képest, egész nyugodtan meséled…- nevetek föl hitetlenül.
- Egy halottas házban dolgozom, lakásom nincs, családomat megölték…elhiszed, hogy nekem mindegy? – mosolyog rám. Az alsó ajkam harapdálva bólintok. – Inkább hazaviszlek. Úgy sejtem, viszont téged várnak már. – indítja el az autóját. Némán telik az út. Egyre idegesebb vagyok. Mi vár vajon otthon? Hasamat simogatom, ami már szépen kerekedik. Mocorgást érzek lentről, ami boldogsággal tölt el, ugyanis, így tudom, biztos jól van a bent lakó.
- Nagyon szépen köszönök mindent! – fordulok Tom felé, mikor leparkol a ház előtt.
- Semmiség. – rázza a fejét. Esetlenül átölelem, amit először nem ért.
- Esetleg…bejönnél…? – válok el tőle.
- Nem hiszem, hogy most rám lennének kíváncsiak…- mosolyog rám, miután kiszálltam – remélem, minden rendben lesz.
- Rendben. – bólintok – Még egyszer köszönök mindent. Nélküled…nem is tudom mi lett volna…
- Ne gondolkozz ezen…- sóhajt – inkább menj.
Szófogadóan becsukom az ajtót, majd a bejárat felé veszem az irányt. Amint belépek a kapun, Tom elhajt. A gyomrom liftezni kezd, szívem hevesen ver. Állok az ajtó előtt, és nem merek belépni. Remegő kezekkel nyúlok a kilincs után. Amint belépek, megborzongok az érzéstől, miszerint itthon vagyok. Halk beszélgetés hallok a nappali felől. Lassan sétálok, félek, ki fogom dobni a taccsot… . Vörös szemek, hatalmasra nyílva néznek rám. Olyan hirtelen történik minden, hogy már nem is tudom, ki ugrott először a nyakamba. Anya és Hannah beszélni sem tudnak a zokogástól, és ahogy látom, mások is elpityeredtek az érkezésemtől… .
- Hogy…hogy történt ez?! – szólal meg először anya.
- Nem tudom. – rázom a fejem – Én…egyszer csak felébredtem. Nem tudom. – ingatom a fejem sírva, és mosolyogva.
- De…te…olyan voltál…mintha meghaltál volna…Patrick karjába haltál meg! – motyogja Pete. Patrick. Úristen. Mit élhetett át…senki mást nem akarok most megszeretgetni, csak is őt. Kisebb tömegem mögött, kábán álldogál.
- Szerintem menjetek föl…de utána gyertek vissza, mert beszélned kell! – szól anya, mikor látja, hogy csak állunk egymás előtt. Előtte sétálok föl a lépcsőn. Gondosan bezártuk az ajtót, de még mindig csak álltunk. Meg akarom érinteni minden egyes négyzetcentiméterét, de egyszerűen nem tudom, hol kezdjem, mit csináljak… . egészen közel lépek hozzá, kezem az arcához emelem, ujjaimmal megcirógatom. Hirtelen elkapja a karom, majd az ajkát az enyémnek nyomja. Hallom, hogy szipog. Érzem a meleg könnycseppeket a számon, az arcomon. Kezét mindenhol végig csúsztatja rajtam, nm tud megállapodni egy helyen, én is ugyan ezt teszem. Közbe az ajkunk egy másodpercre sem válik el egymástól. Hátrál az ágyhoz, magával húzva leül rá, engem az ölébe ültet, lovagló ülésbe, hogy a hasam is elférjen kettőnk között.
- Nem tudom elmondani, mennyire nagyon hiányoztál. – motyogja, a kezeimet egymáshoz szorítva – Ugye…?
- Jól van. – dörgölöm az orrom az övének – Csak kicsit gyenge, de jól van.
- Elképzelni sem tudom, hogy ez hogy történhetett…- rázza a fejét – remélem nem csak álmodom…
- Nem…- rázom a fejem mosolyogva.
- Annyira fájt…újra elveszteni a két, számomra világot jelentő személyt…- összefacsarodik a szívem, ahogy a könnyes szemét látom – egy percet sem aludtam…minden egyes, rohadt alkalommal, mikor lehunytam a szemem, feljött újra a kép arról, ahogy a földön térdelek veled…és…te…nem vettél levegőt…nem volt pulzusod, mégis itt vagy! Ezt biztos, hogy csak álmodom…- cirógatja végig a combom.
- Nem. – nevetek föl – Tényleg itt vagyok…vagyunk. – utalok a pocak lakónkra.
- Nagyon remélem…- nevet föl halkan. Majd lágy csókot lehel a számra. Amennyire csak tudok, közel csúszik hozzá, majd a nyaka köré kulcsolom a kezemet. Pólója alá csúsztatom a kezem, végig simítok a hátán, majd le a pólója széléig, amit lerántok róla. Fizikai fájdalmat érzek, hogy megérintsem, ahogy ő is engem…
Nappaliba ülünk. Mind. Félig már nyolcan. Beszélgetünk, rólam. És mindenről. Kint, minden összeomlott, pár órával ezelőttig itt, bent is. De most itt ülünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne…annyi minden történt velem, mióta megszülettem…mióta ismerem négyőjüket…szinte, minden napra jutott valami…és…mi tényleg itt ülünk. Együtt, félig nyolcan…
The End
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése