VII.

─ Aggódom érte… hogy túl lassan tanul. Én lennék a hibás? Keveset foglalkozom vele? ─ nézek Declanra szomorúan.
─ Dehogy vagy hibás! Minden egyes percben vele vagy Tie, nem azért nem tanulja, mert te nem tanítod…
─ De. Többet kellene ilyen szempontból foglalkoznom vele…─ sóhajtok ─ minden másra volt időm, csak rá nem…─ kézfejemmel egy könnycseppet törlök le az arcomról.
─ Kicsim…
Becézésemtől és az öleléstől egyszerre rökönyödök meg, de nem szólók érte. Declan a kezembe, egy ideig néz minket, majd apró, husis karjait, a nyakam  köré fonja, fejét a vállamra hajtja.
─ Kis tündérem, de imádlak! ─ motyogom a fejére, mosolyogva ─ És téged is…─ suttogom a pilláim alól Patrickre nézve. Csodálattal néz ránk, arcát a hajamba nyugtatja.
─ Szeretlek Hercegnő. ─ nyom puszit a fejemre.
─ Én is szeretlek,
Csókja gyengéd, mégis szenvedélyes és… szerelmes.
─ El fogom hagyni Elizabethet. ─ elválik az ajkamtól, majd puszit nyom rá ─ És ezzel nem szállok vitába. ─ mosolyodik el, majd újra csókot lehel az ajkamra.
─ Éhes. ─ vékonyka hang szólít meg, aprócska kéz pihen a mellkasomon, eltolva magát, hogy rám nézhessen.
─ Megyünk már, baba. ─ nevetek rá.
─ Majd én berakom, ülj csak be. ─ nyom puszit az ajkamra Patrick, majd kiveszi Declant a kezemből.
Amint belesüppedek a kényelmes ülésbe, lefehéredek. Patrick szerelmet vallott, újra, és el akarja hagyni a feleségét, miattam. De… talán jobb lesz így, mintha megcsalná. Eldöntöttem, a mai nap, csak Delcanra és Patrickre fogok koncentrálni, senki másra.
─ Na, hova menjünk enni? ─ kérdezi Patrick, mikor beül kocsiba.
─ Hm, talán a South Grill-be.
Bólint, elindítja az autót, és már úton is vagyunk. A köztünk lévő kartámasztón lévő kezem mellett pihenteti a kezét, majd ujjat az enyémre kulcsolja. Leginkább, az elhelyezkedése miatt imádom ezt a helyet. Az óceán mellett futó sétány, egyik kiülős étkezdéje. Egész nap, 0-24-ben nyüzsög. Hosszú várakozás után, kézhez kapjuk az ebédünket, amit az egyetlen üres asztalnál fogyasztunk el. Declannak, felvágom a dinós husit, amit kihisztizett magának gyerekmenüben, vagyis egy kis adag sült krumplit és egy alma levet is kapott hozzá, amit át kellett evakuálni az üvegében, máskülönben, nem issza meg… Kezébe adom a villát, majd enni kezdünk. Már kezdek örülni, hogy végre, van egy kis nyugalom, mikor Patrickkel tudunk beszélgetni, de a rádióból felcsendülő dal, újra felvillanyozza a kis dinó evőt. Declan, bárhol, bármikor meghallja az apja hangját, mindent félre dob és csak is arra figyel. Ez most, Az Uma Thurman-nel sem történt másként. Hatalmas, barna szemei felcsillantak, kezéből, a villát a kis etető asztalra dobta, és fülelt. Lábaival, ütemesen rugdosni kezdte a széket. Aléltan figyeltem a tündéri jelenetet, ahogy Patrick is. Az én szememet mind a ketten rabul ejtették.
─ Imád zenét hallgatni. ─ mosolyodok el ─ Mindent félre dob, ha arról van szó. Főleg, ha téged hall. ─ nézek Patrickre.
Mikor a dalnak vége lett, már éppen neki látott volna, újra az evésnek, ha nem szólalt volna meg az Irresistible.
─ Kicsim, egyél szépen. Közben is hallod apát.
─ Nyem. ─ rázza a fejét, miközben a szájához tartok egy fala húst.
Újra a szája felé kezdem tolna az ételt, mire ő visítva belerúg egyet a székbe.
─ Kisfiam, ne hisztizz! ─ szólok rá, már indulatosabban.
─ Declan…─ nyújtja el a nevét Patrick, de a félünk közeledő, két lány, megakadályozza a folytatásban.
─ Sziasztok! ─ motyogja a barna hajú, izgatottan. Kezében egy lapot és egy tollat szorongatva. ─ Kaphatunk egy autogramot? ─ kérdezi vigyorogva. Vörös hajú barátnője, megilletődve álldogál mellettem. Nem sok választja el a sírástól.
─ Persze! ─ kapja oldalra a fejét Patrick, majd feláll az asztaltól. Szemem sarkából látom, hogy az ölelés hatására, kibuknak a könnyek a szeméből a lánynak, és mivel Patrick, ha tehetné, minden embert megvigasztalna, még inkább a karjaiba zárja, aki ennek hatására, sírva felnevet.
─ Declan, egyél szépen. ─ hajolok közel hozzá, de ő csak durcásan néz lefelé és ritmusosan rugdossa a székét. Nem tudom mi üthetett belé…
─ Megnézhetjük Declant? ─ szólal meg hirtelen a vörös hajú lány.
─ Csak nyugodtan! ─ mosolygok rájuk ─ Csak most kicsit durcás.
─ Mi a baja? ─ kérdezi a barna hajú. A kis csajozóm, a két lány jelenlétére felkapja a fejét és elbűvölő babamosollyal rájuk nevet.
─ Nem hajlandó enni. ─ sóhajtok föl ─ Ha az apját hallja énekelni, megközelíteni se lehet, mert ő akkor hallgatja és kész. ─ magyarázom nyomatékosítva a végét, mire felnevetnek.
─ De cuki! ─ néznek rá csillogó szemekkel.
─ Kiveszem, hátha kicsit megnyugszik. ─ kiemelem az etetőszékből, de természetesen hisztizni kezd.
─ Declan! ─ szól rá erélyesebben Patrick ─ Hagyd abba!
Az Irresistible véget ér, a lányok elmennek, Declan lenyugszik. De mi indul el? Hát persze, hogy a My songs know what you did in the dark…
─ Elhiszem, hogy szeretnek titeket az étteremben, de így Declan sose fog megebédelni…─ motyogom idegesen.
Patrick csak lazán felnevet. Elképzelni sem tudom, hogy tud valaki ilyen nyugodt lenni…
─ Add ide egy kicsit. ─ int maga felé, majd felém tartja a kezét. Declan hóna alatt fogva, átnyújtom Patricknek az asztal fölött, aki az ölébe ülteti. Alig halhatóan magyarázni kezd neki. Declan csak néz rá, a nagy, barna szemeivel és figyel. Némán figyeli a végén elneveti magát. ─ Ide tudod adni a tányérját? ─ pillant rám Patrick. Leszedem az etetőszék asztaláról, majd átnyújtom neki. A babavillára szúr egy dinó lábat, Declan már előre kinyitja a száját és eszik. Közbe még szól bőven a zene, de eszik. Néhány falat után, már magától tömi a szájába a falatokat, Patrick ölébe csücsülve.
─ Elképesztő vagy, ugye tudod? ─ nézek rá mosolyogva.
Villájára szúr egy falatot a saját tányérjáról, megrágja, lenyeli, majd utána válaszol.
─ Tudom, hát! ─  egyszerre nevetünk föl. Lassan áthajolok az asztal fölött, majd egy puszit nyomok a szájára, amiből később csók lesz. ─ Sokan vannak itt, nem kéne…─ motyogja a számra mosolyogva.
Bólintok, majd visszahelyezkedem a székemre. Dobogó szívvel folytatom az ebédemet, aminek a befejezése után, sétálni indulunk. Fél óra múltán, a parton ülünk egy faárnyékában, ami ezen a helyen, szinte egy csoda. Valahogy, megéreztem ezt, ugyanis egy pokrócot is hoztam magammal. Declan, nem bírt ülve maradni, ide-oda kúszott-mászott, jó alkalomnak tűnt, a járás gyakorlás, ami magától is „eszébe jutott”. Egy-két méterrel arrébb mentem, Patrick maradt a pokrócon, és közöttünk járkált fel, s alá Declan. Lassú, aprócska léptekkel kezdte, mikor fenékre esett, eszébe se jutott ott maradni. Makacsul föl kelt, majd folytatta. Nekünk pedig, eszünkbe se jutott, hogy odarohanjunk hozzá, hogy fölsegítsük. Annyira jó, hogy mindketten jelen vagyunk Declan, első, nagyobb lépéseinél. Szó szerint. Talán egy óra is eltelhetett, miután visszahuppant fáradtan a takaróra.
Declan, kiterülve fekszem, felsőtestét, Patrick karolja át, aprócska fejét, az apja ölébe hajtja. Laposakat pislog.
 ─ Mi az? ─ néz rém Patrick kérdően, utalva rá, hogy őket nézem.
─ Semmi. ─ mosolygok rá ─ Csak annyira édesek vagytok, hogy így imádjátok egymást.
Édes fél mosoly kíséretében, megvonja a vállát. Declan másfél éves, de már most látni, hogy mennyire felnéz Patrickre. Csodálja őt, és ez kölcsönös. Declan, tőle örökölte, azt a fajta szeretetet, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg. Egy embert tudnék mondani, akit Patrick, igazán gyűlöl. Azt is, egy másik ember után érzett szeretete miatt. Miattam. És tudom, Declanból is egy ilyen csodálatos ember válik majd. És őszintén? Én is felnézek Patrickre. Csodálom őt. Szeretem őt. Nagyon is. Nincs arra, mód, hogy kimutassam, mit is érzek igazából iránta. Nincs az a csók, az az érintés, amivel ezt ki tudnám fejezni. Uram isten, órákig tudnám sorolni Patrick jó tulajdonságait…
─ Min merengsz ennyire, Tie? ─  kérdezi mosolyogva.
─ Rajtad. ─ döntöm oldalra a fejem, amit a felhúzott térdemen pihentetek. Arcomon, mosoly terül el.
─ Rajtam? Min? ─ nevet föl.
─ Hogy milyen csodálatos vagy.
Nincs miért gondolkoznom, hogy kimondjam-e, vagy sem.
─ Én? Csodálatos? Hát… köszönöm. ─ pironkodva megvonja a vállát. Szerénység. Mellé merészkedem, fejem a vállára hajtom. Utolsó, amit érzek, hogy puszit nyom a fejemre, szemhéjam, elnehezül…
─ Ébredj, Kicsim. ─ suttogja a hajamba, egy lágy hang. Nagy, „kelős” sóhaj kíséretében nyitom ki a szemem. Fáradt mosollyal pislogok az óceánra nézve. Oldalra fordítom a fejem, ahol a víztükörnél is gyönyörűbb, most rendes színében játszó, kékes-szürke szempár néz vissza rám. ─ Haza kellene menni. ─ mormolja továbbra is a fejem búbjába.
─ Mhm. ─ nyöszörgöm ─ Nem akarok. ─ visszacsukom a szemem ─ Veled akarok maradni.
─ Már csak egy nap, Hercegnő. Utána a tiéd vagyok, mindennap. ─ gyengéden homlokon csókol.
Beleremegek a szavaiba. Felkászálódom a földről, az alvó Declant, finoman fölemelem, majd a babakocsiba teszem. Telefonomat előkapom, hogy megtudjam, hány óra. Kikerekedett szemmel nézek a képernyőre.
─ Te jó, ég! Ilyen sokat aludtam? Alig tűnt, néhány percnek! ─ pislogok nagyokat.
─ Pedig bizony, sok volt. ─ nevet föl, miközben összehajtja az ülőhelyünk. Hat óra körül jár már, jó is, ha hazamegyünk.
Bő, egy óra kocsikázás után, már a kaputól, néhány lépésre állunk.
─ Köszönöm, ezt a mai napot. ─ suttogja.
─ Én köszönöm! Mindent…─ ingatom a fejem mosolyogva, mintha nem is akarnám elhinni, hogy a mai nap, valóságos volt.
─ Szia. ─ közel lép, hozzám, átkarolja a derekam, majd puha ajka, rátalál az enyémre. ─ Holnap. ─ válik el tőlem.
─ Jó éjt! ─ suttogom mosolyogva, majd egy rövid puszit nyomok a szájára.
Szerelmesen sétálok be a házba, ahol a szüleimet találom a kanapén. Észre se veszik, hogy hazaértem. Declan, arra az időre, amíg pizsamába öltöztetem, felkeltem, majd az ideiglenes kiságyéba helyezem. Azonnal visszaalszik. Jajj! Éjjel, biztos fel fog kelni, ugyanis nem vacsorázott!
─ El kell mondanom valamit…─ köszönés nélkül huppanok le a szüleim elé.
Most, vagy soha… kitálalok. Mindenről…