Olyan jól alakult volna a napom...végre együtt lehettünk volna Patrickkel... . A reggel még nyugodtan is telt. Kettőre óra felé, viszont jött a botrány... . Patrickhez bújva beszélgettünk, mikor a szüleim (pontosabban apa, anya mögötte volt) konkrétan berontottak a szobájába.
-Most azonnal felállsz, összeszeded a cuccod, hazajössz és többet a közelébe sem mész! Érthető voltam?-mondta feszülten.
-Bocsánat, de...-kezdett volna bele Patrick csodálkozva, mikor felkeltünk.
-Fiam, nekem te ne...! Neked köszönhető ez az egész! Te rontottad el a lányunkat!
-Elrontottam? Én nem érzem úgy! Szeretem Virágot! Attól még hogy eltiltják tőlem, az érzéseim nem fognak változni iránta!-a gyomrom megremegett... . Szeret, én is szeretem, de többet nem találkozhatunk... .
-Te velem ne beszélj így! Már bocsánat, de itt még mindig én vagyok az idősebb! Egy minimális tiszteletet azért adhatnál!-kiabált apa.-Virág, gyere!-intett szigorúan. Könnyektől fátyolos tekintettel léptem ki Patrick szobájából, majd lehajtott fejjel igyekeztem le a lépcsőn.
-Kicsim, ezt a te érdekedben tesszük!-ölelte át a vállam anya, de én balra felé elléptem tőle.
-Ha az én érdekeimet néznétek, most nem lennétek itt!-sziszegtem a fogaim között. Patricia a konyha előtti ajtóban állt és aggódva figyelt minket.
-Viszlát!-köszönt rá se nézve apa... . Anya kedves, halk szóval köszönt el, viszont mikor látta hogy lelassítok előtte megállt.
-Mostani helyzetben úgy tűnik már nem találkozunk!-álltam meg előtte szomorúan.
-Nagyon sajnálom! Mind kettőtöket...-motyogta szomorúan... . Könnyes szemmel bólintottam, majd átöleltem a nálam is alacsonyabb, törékeny nőt. Egész úton tartottam magam, de mikor a szobámba értem...kiszakadt belőlem minden. A végére majdnem facsarni lehetett a párnámból a könnyet. Offline voltam teljesen az ajtóm pedig kulcsra volt zárva... . Feküdtem és sírtam. Ebből állt a vasárnapom... .
****
Az idő telt, én pedig egyre jobban leamortizálódtam... . Kontaktlencsém egyáltalán nem hordtam, szemeim folyton vörösek és aprók voltak mosolyogni se mosolyogtam, alig ettem inni is csak mert muszáj volt. Borzalmas volt...Alice minden pillanatban velem, volt és próbálta kikerülni hogy találkozzunk Patrickkel, de néha lehetetlen volt... . Akkor csak...néztünk egymás szemébe... . A szomorúság és a fájdalom csillogott mind kettőnkébe... . A legborzalmasabb az volt, mikor sírni látott... . Láttam rajta hogy miden porcikája mozdul utánam, és ő is a sírás határán van, de nem tehetett semmit... . Csak állt... . Voltak viszont pillanatok... . Mikor elment mellette a folyosón (sajnos néha nem lehet kikerülni...), éppen csak "véletlen" hozzáért a derekamhoz, a kezemhez, vagy éppen a combomhoz. Mondanom sem kell, hogy a gyomrom megremegett és majdnem elájultam... . Az érintése...égetett... . Esténként megszokott rutinná vált a sírva alszom el, reggeli zuhany közbeni sírás, és a meg nem evett vacsora utáni. Ez tartott egészen október 20.-ig (igen majdnem egy hónapig). Nem is tudom ki elégelte meg előbb a szenvedésem. Alice vagy anya. Talán együtt, mert egyik nap suli után együtt rontottak be a szobámba, miközben pityeregve olvastam.
-Na, jó...kislányom ez így nem mehet tovább!-lépett mellém, mire dühösen felnéztem rá.
-Ha nem lennétek ilyenek, most nem lenne ez!
-Én már rég nem ellenzem ezt! Bár nem örülök, de nem ellenzem, csak éppen apádat lehetetlen meggyőzni!
-Igazából azért jöttünk, hogy átalakítsunk! Szörnyen nézel ki, lásd be!-sóhajtott Alice (egyébként ők most teljesen el vannak Pete-tel...járnak).
-Nem akarok átalakítást...és kösz...-motyogtam.
-Biztos?-nézett végig rajtam felvont szemöldökkel.
-Jó, talán. Esetleg stílus váltás.-vontam meg a vállam.
-Na, mutii mire gondoltál!-csillant fel a szeme a barátnőmnek. Bepötyögtem a keresésem a gépembe, majd feléjük fordítottam.
-Hűű!-nézett rám csillogó szemekkel.-Őszintén? Ez rohadt jó! Nagyon nőies! De mégis kicsit rockos... .-tapsikolt.
-Nem is tudom...nem kihívóak ezek a ruhák kicsit?-húzta el a száját anya, mire válaszul két, szúrós kamasz tekintetett kapott. Jó, ha nem, hát nem.-vonta meg a vállát.-Ha szeretnétek elmehetünk vásárolni! De csak egy feltétellel...ha eszel kislányom!-tartotta fel az ujját anya, mire mosolyogva (!!) bólintottam. Úgy érzem anya próbál segíteni... . Szuper! Pláza kocsival nagyjából fél órára van, ezért hamar oda értünk. Elsőnek a ruhaboltokat céloztuk meg, ahol nem kis összegeket költöttünk el... . Ezután fodrász és kozmetikus (a tudtam nélkül jelentettek be). A hajam végre felfrissült, és újított, szebb szőke beütést kapott, és formát. Kozmetikus szépen megkínozta az arcom, de nagyjából minden mitesszert és pattanást eltávolított belőle. Mindezek végére elő jött, hogy nagyon, de nagyon éhes vagyok. Nem akartam magam a McDonald’s-cal mérgezni, ezért a Subway és a Starbucks ételes részét ettem ki (jó, lassan szoktattam a gyomrom újra az ételhez, így nem ettem azért olyan sokat...). Evés után sminktéren is ki lettem oktatva. Szóval már az is megy úgy ahogy. Fáradtan estünk haza nyolckor, apa pedig meglepetten látta, hogy sokkal jobban festek mint eddig. Meg is dicsért, bár nem túlzottan érdekelt...úgy tettem, mintha meg se hallottam volna... . Szépen alsó polcra tettem a régi ruháim, az ujjakat pedig felülre. Vacsora után (amiből most rendes mennyiséget magamba tömtem), hajat mostam, lezuhanyoztam, majd felléptem a közösségi oldalakra... . Igen, most annak kéne jönnie, hogy "vagy' egy millió levelem, meg értesítésem van meg stb.". Igen, ha lennének barátaim. Alice az egyetlen akivel úgy igazán jóba vagyok, vele pedig mindennap beszéltem, vagy sms-ben, vagy személyesen. Egy vállvonással elintéztem az egészet, majd kikapcsoltam a gépem és végre sírás nélkül (!) elaludtam... .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése