Chapter 12

Kellemes simogatást érzek a bőrömön. Aztán egy-egy vizes, meleg könnycseppet az arcomon. Lassan kezdem kinyitni a szemem. Halovány fáklya fény lepi be a szobát. Sehol senki a látóterembe. Aztán felnézek. Patrick édes, fáradt arcát pillantom meg.

-Mi történt?-suttogom.

-Majdnem meghaltál...-motyogta. Próbálom értelmezni a dolgokat. Az agyamban már nem tudok úgy kutatni, mint régen. Nincs ott az a rengeteg, néha fölöslegesnek mondható információ. Csak a lényeg. S néhány plusz. 

-Hogy történt?-kérdezem.

-Borzalmas volt...-kezdte "biztatóan".-először...fekete és fehér árnyak szálltak ki belőled. Néha egy, néha több. Aztán eltűntek. Mind abba a Jessicába kerültek át. De...túl erősnek bizonyult, ezért minden mást is elkezdett kiszívni belőled. És...ez túl későn vettük észre...már...teljesen fehér voltál, és...-akadt meg.-nem dobogott a szíved, nem vettél levegőt se.-szipogott.-Valahogy...elszakított tőle Mrs. Peterson...és...a karomba estél...azt hittem meghaltál...-suttogta a végét alig hallhatóan. Szorosan a karjába zárt, és a hajam simogatta.-Soha nem akarlak elveszíteni.-suttogta.

-El kell.-motyogtam hatalmas lenyelhetetlen gombóccal a torkomba. 

-Ezt...hogy érted?-vált el tőlem. A szeme vörös volt, és hatalmas, fekete karikák voltak a szeme alatt. 

-Nem lehetsz velem. Neked...normális életet kell hogy élj...nem lehet egy boszorkány a barátnőd...-kezdtem könnyezve.

-Nem kell normális élet! Nélküled se normális! Nem is volt soha az!-mondta fennhangon. 

-Nem lehetünk együtt! Értesd meg! Most már nincs ami kötelezően összekössön!-mondtam sírva, a kelleténél hangosabban. 

-De! Az hogy szeretlek!-kiáltott rám.

-El kell hagynod! Értsd meg! Nem találkozhatunk többet! A te érdekedben! Mert szeretlek!-üvöltöttem, mire a hajamba túrva, szinte már durván megcsókolt. Végig karmolta a hátam, miközben szorosan a szájához szorított.-Ne, nehezítsd meg.-toltam el finoman magamtól. Durván megtöröltem a szemem, majd felkeltem. Ha Patrick nem ugrik után biztos ott helyben összeesek. Erőtlenek voltak a testrészeim. Nem bírtam magam tartani. A fejem majd' szétszakadt, a szám is teljesen száraz volt. Úgy éreztem, ott helyben el fogok ájulni. 

-Nem engedem, hogy ilyen állapotban elmenj.-tartott magához a fejemnél, és a derekamnál fogva. 

-Majd...jobban leszek...-motyogtam. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de annyi erő sem volt bennem. 

-Alexandra! Angyalom!-lépett be ijedten a helyiségbe Mrs. Peterson.-Vigyázz!-szólt Patrickre, majd rám helyezte a kezeit. Erősen kapaszkodtam Patrick kardigánjába. Pár perc elteltével, szinte teljesen visszanyertem az energiám. Bár nem teljesen voltam jól.-Ez...amolyan erő átadás volt. Így már ki tud teljesedni az erőd!-simította meg a karom kedvesen.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá kedvesen.-És...hogy van Jessica?
-Már jobban. Még szoknia kell. Pár napig itt tartom. Szüleivel beszélek.-mondta, majd hirtelen eszébe jutott valami.-Sandra...ha bármi baj van, vagy segítség kell csak szólj! Ide bármikor jöhetsz!-ölelt át mosolyogva.
-Köszönöm.-újra könnyezni kezdtem. Patrickkel elindultunk haza. Egész úton csendben ültünk. Próbálta tartani magát, de látszott hogy nagyon szomorú. Tudom hogy szeret. Már nincs kapocs... . Lassan, csendben pakolásztuk a cuccaim otthon. Nem tudtam hova menjek...se családom, se pénzem... . Borzalmas nagy űr tátongott benne, de...így lesz a legjobb mindenkinek. Majd talál egy hozzá illő nőt. Akivel egymásba szeretnek, összeházasodnak, lesz egy gyerekük... . Ezeknek a szimpla gondolatától is elfogott a sírás.
-Hova fogsz menni?-törte meg hirtelen a csendet.
-Nem tudom.-motyogtam magam elé, a ruháim pakolászva.
-Ez nem válasz.
-Pedig annak szántam.-mondtam szárazon.
-Fizetek neked valami szállodát, amíg nem lesz munkád.-húzta be a bőröndöm.
-Nem kell segítség. Ne költsd a volt barátnődre a pénzt.-fájdalmasan hasítottak a szavaim a fülembe.
-Azt majd én eldöntöm. Oké?-állította fel a bőröndöt. Hozzá legközelebb eső szállodába vett ki nekem egy szobát, két hónapra. Nagyjából sikerült elrendezkednem, mikor indulni készült.
-Szia.-próbáltam rideg maradni, de majd' megszakadt a szívem... . Gondoltam köszönés nélkül távozik, vagy valami...de helyette durva mozdulattal magához rántott és megcsókolt. Olyan erővel harapott az alsó ajkamba, hogy vérezni kezdett. Erővel az ágyra lökött, majd fölém hajolt. Szenvedélyesen csókolni kezdett, a ruháim, szinte tépte rólam. Próbáltam ellökni magamtól, de a kezeim a fejem mellé szorította. Érzékeny ponton megsimított, amitől a csípőm megemelkedett. Erővel tapadt az ajkaimra. ezért esélyem se volt beszélni. Utána...minden ment magától...bár tudtam, hogy nem kéne, de...esélyem se lett volna változtatni a történéseken...és annyira nem is akartam.

Egyedül vagyok. Kint kellemesen süt az őszi nap. Átfogott térddel, magam elé bámulva gondolkozom, az egy órával történteken. Nem kellett volna. Nagyon nem. A hiánya, szinte felemészt. Az a tény, hogy többet nem találkozhatunk...egyszerűen megöl. Nagyon szeretem. Ő is engem. Mégis, közénk áll, ez a boszorkány lét. Nem lehetek vele. Nem keverhetem ilyenekbe bele. Erre tökéletes az a mondás, hogy "akit szeretsz, engedd el".  Unalom űzésként, kimentem a közeli parkba fotózni. Az legalább lefoglalni. Egész jól sikerültek a képek. Ideiglenes szobámba lezuhanyoztam, majd belemerültem az internet világába. Létrehoztam egy oldalt, ahol közzétettem minden eddig készült képem. A srácokról is. Könnyes szemmel lapozgattam, mikor jött egy értesítésem, "Fall Out Boy megemlített egy bejegyzésben". Egy rövidke szöveg volt rólam, és az oldalam, amit fogalmam sincs hogy találhattak meg. Szinte másodpercenként jöttek az értesítések. Rengeteg tetszikelés, és komment jött a képeimre. Nem győztem megköszönni. Egyszerűen, minden létező közösségi oldalamon, ahova csináltam egy profilt megtaláltak, a segítségükkel. Éjfél körül sikerült válaszolnom a kérdésekre, és a kedves kommentárokra (bunkó, sértő hozzászólásokra nem reagáltam). Utána, vsizont úgy döntöttem inkább alszom...hosszú, és borzalmas volt a mai napom...újra, és újra rá gondoltam...így hát...álomba sírtam magam... .