Legnagyobb szerencsémre, ma is csak kettőig dolgozom, ezért van időm pihenni. Thomas nem írt este, és nem is hívott, ami miatt, kicsit haragszom is, mivel megígérte… . Nyolc órakor, már kellemesen, melegen sütött kint a nap. Rövid munkaidőm végett, egy fehér szoknya, beletűrt, fekete spagetti pántos ujjatlannal, hozzá saruszandállal. Hajam megint csak begöndörítve ömlött a vállamra. Szeplőim direkt nem fedtem el alapozóval, éppen csak egy kis szempillaspirált és szemceruzát kentem föl.
- Randid lesz, hogy így kiöltöztél? – mér végig Sonia gúnyos vigyorral. Sonia, egy „roppant kedves” kolléganőm.
- Nem, tudod én néha normálisan is felöltözök. – viharzok el mellette, majd bevágom az öltöző ajtaját, ahol valamilyen oknál fogva egyedül vagyok. Szokásos padrészemre vágom le táskám. Gyorsan öltözök, nem tervezem még közben is hallgatni a lesajnáló beszólásokat. Dresszem gyorsan, rutinosan rángatom magamra, a harisnyám felvétele után, ezt követi a kis fehér boleróm, apró balerina szoknyám. Hajam kontyba igazítása után jön az új balettcipőm használhatóvá tétele. Tépek, vágok, olvasztok, karcolók, varrok. Szinte minden balerinánál más ez a rituálé. Valaki például leszedi a spicc cipő elején lévő babarózsaszín selyem anyagot (mint jómagam is), valaki nem. Rendet rakok magam után, majd a terem felé veszem az irányt. Ott lévők nagy része rám se hederít, mindenki melegít. Én is letelepszem egy sarokba, ahol a szokásos nyújtások, lazítások után picit gyakorlok. Csak úgy magamba.
- Jó reggelt, minden kedves táncosnak! – lép be női vezető koreográfusunk Ms. Lewis. Bizony Miss. Egyedül álló, idős, jótét lélek, hölgy. Az egész társulat imádja, mindenkinek kicsit a második anyukája. – Mr. Davids sajnos ma nem tudott megjelenni, ugyanis, a felesége most szül, mint tudják, ezért én fogom kiosztani a szerepeket, az új előadásunkba, a Diótörőbe. Unalomig táncolt darab, gyermek szereplőkkel, akiket a Marie Camargo Balettintézetből fogunk kiválogatni. Ugyebár nem ez szokott lenni a menete a szereposztásnak, de az idő nagyon szorít, ezért most az eddigi teljesítmények alapján válogatok. – magyaráz csengő hangon, mosolyogva. Egyszerre öröm, és izgalom fut rajtam végig, mikor egy papírt húz ki a táskájából. Most vagy beteljesül a kiskori álmom, vagy maradok udvartartás. Vágni lehet a csendet. Ms. Lewis hangja szakítja meg, mikor sorolni kezdi ki, ki lesz. Nem mondja a nevem. Mindig várom, de nem mondja. – Mia Spring, Mária hercegnő. – az örömöm nem lehet szavakba önteni. Csak ülök megdermedve. Alig látható örömkönnyek szöknek, égkék szemembe. Irigy, utálkozó női pillantásokat kapok, főleg miután kiderül ki lesz a herceg, akivel a végén táncolni fogok. Louis Adams, egyik legsármosabbnak tartott táncos a társulatban. Erre most mit mondjak? Beteljesülni látszik a gyerekkori álmom…legkevésbé sem érdekel egy férfi sem. Az én szívem a munkámé, a baletté. Ez van. Szerepek kiosztása után, mindenki ment a dolgára, különböző próbatermekbe, ahova ki lettek osztva. Én az egyik legkisebbe mentem, táncos párommal, aki rögtön a közepébe csap.
- Most hogy így összekerültünk…elmehetnénk valamikor, valahová. – mosolyog csábosan.
- Munkakapcsolat Louis. Sajnálom, de nem fog menni. Épp eléggé be vagyok így is táblázva. Egyébként se vagy az esetem. Sajnálom. – próbáltam kedves maradni, de ezzel a nagyképű idiótával nehéz… .
- Pff…- forgatja a szemét. – Fogsz te még könyörögni nekem egy randiért. – mosolyog gúnyosan, amit egy sóhajjal nyugtázok. Amolyan „Jó, majd rájössz!”. Kisebb összezörrenésünk ellenére sikerül összhangba dolgoznunk, amit Mrs. O’Realy meg is jegyezett.
- Csodálatos ez az összhang, ami kettőtök között van! Mia…el sem tudom képzelni, eddig miért nem adtak főszerepet. Hihetetlen tehetséges vagy! A mozgásod kifinomult, lágy, mintha felhőkön táncolnál! Csodálatos! Louis kedves, te pedig már többször is voltál főszerepben, és ezért nem is fűzők semmit hozzá a munkádhoz. – mosolyog ránk a próba végén, háromnegyed kettőkor. – Köszönöm a munkátokat! Holnap találkozunk. – köszön el tőlünk vidáman. Hatalmas vigyorral az arcomon sétálok. Csípős, durva beszólásokkal illetnek, de az örömömtől nem is figyelek rájuk. Gyorsan öltözök, igazítom a sminkem, göndörítem a hajam, majd indulok el azzal a tervvel, hogy a West Coast-ban iszok egy kávét (Thomassal a törzshelyünk). Legnagyobb meglepetésemre egy ismerős arcot pillantok meg. Hasonló, mégis más érzések játszódnak le bennem, mint mikor megkaptam a szerepem.
- Szia! – lépek mosolyogva a kinti asztalhoz, aminél Patrick üldögél bordó rövid ujjúban, fekete nadrágban, kalapban, és napszemüvegben.
- Szia! – veszi le napszemüvegét, látszólag vidáman.
- Remélem…nem baj, ha leülök…- húzom ki a barna, fonott széket, majd kényelembe helyezem magam.
- Sőt…- mosolyodik el. – Mesélj magadról. – hirtelen ér a kérdés. Természetesen a hirtelen jött „megmentő szőke herceg, fehér lovon” történet, csak akkor abban a pár percben volt érvényes. Nem mintha nem jönne be még most is, de…először jó lenne kicsit beszélgetni.
- Hát…mit mondjak? Itt nőttem föl Los Angelesben, egy szép kertvárosi házban. Utána szüleim elváltak, anyukámmal egy lakásba költöztünk, egyébként nem messze innen. Apának új családja lett, amibe nem tartoztunk bele…- kezdem a nagy élettörténet mesélést.
- Mondjuk…mesélj a balettról. – néz végig rajtam mosolyogva. – Hogy megy ez? A kislányokat az anyukájuk íratja be, vagy ez ilyen saját döntés?
- Valakinek az anyja, de nálunk, ez az én döntésem volt. Vagyis…négy évesen kaptam egy kazettát a nagymamámtól, aki szintén balett táncos volt. Mindennap, de szó szerint mindennap, végig néztem rajta a Diótörőt. Utána beálltam a tükör elé, és próbáltam azokat a mozdulatokat csinálni, amiket ott láttam. Anya, következő évbe, be is íratott balett tanfolyamra. Nyolc éves koromig imádtam balettozni. Csak tehetségesnek bizonyultam, ezért átraktak a „nagyokhoz”. Persze, mikor megkaptam életem első spicc cipőjét, tütüjét fellépésre, akkor hihetetlen büszke voltam. – nevetek fel. – Csak amíg eljutottam odáig…képzelj el, egy magas, csontváz vékony, öreg nőt, aki üvölt.
- Őő…muszáj? – kérdezi kínos mosollyal, mire felnevetek.
- Na, hát igen…pontosan egy olyan nő volt az én tanárom. Olyan szinten kínozta a gyerekeket…szörnyű még visszaemlékezni is, ahogy megfogja a lábam, és a fülemhez tolja…állásba…- ahogy kimondtam, Patrick lefehéredett.
- Te jó isten…- fordul el szörnyülködve, mire felnevetek.
- Hát igen…- kuncogok. – szóval…tizenkét évesen kerültem be abba a csoportba, ahol végleg maradtam gimi végéig. Nem volt túl jó időszak…de mindegy. Lényegtelen. Aztán a főiskola…- a hangom elcsuklik, a könnyek másodpercek alatt szöknek a szemembe.
- Mi a baj? – kérdezi aggódva.
- Semmi-semmi…- törölgetem szipogva a szemem, összeszorított szájjal. – Nem lényeges.
- De az. Nyugodtan mond el. Tényleg. – olyan kedvesen mosolyog rám, hogy muszáj egy halovány mosolyt küldenem felé.
- Tényleg nem fontos. – rázom a fejem. – Szóval…a főiskola után, kerültem rögtön a színházba. Nem én jelentkeztem, ajánló levelet küldtek a Balett Akadémiáról, amit elfogadtak, eljöttek egy próbára, ahol tehetségesnek és megfelelőnek találtak a munkára, így hát bekerültem. Azóta itt vagyok. – vonom meg a vállam lenyugodva.
- Egyébként most hány éves vagy?
- Huszonhárom. – mosolyodok el.
- Értem. Ugye nem zavar, hogy kérdezgetlek?
- Ja, nem. – rázom a fejem.
- Akkor jó…- nevet föl. – Milyen főszerepeid voltak? – olyan hihetetlenül jól esik, az érdeklődése… .
- Hát…- pirulok el. – eddig nem nagyon volt…most kaptam meg, ma Mária hercegnő szerepét. Kiskorom óta ez az álmom, szóval…elég boldog vagyok. Ezen kívül nem volt még soha főszerepem.
- És…egyszer majd esetleg láthatom, hogy táncolsz?
- Mindenképpen. – bólintok, egyszerre nevetünk fel. – Most te jössz. – bár inkább udvariassági kérdés volt, mivel tegnap este bőszen olvasgattam a Wikipédiát. Bár biztos van olyan, ami nincs benne leírva.
- Hát…mit mondjak? Én chicagoi vagyok. Akkor költöztem ide, mikor a banda befutott. Nincs komoly élettörténetem. Még kiskoromba elváltak a szüleim, apukám maradt Chicagoba. Igazából tizenhét éves koromba, mikor megalakult a banda, akkor kezdődött nálam az „élet”.
- És…teljesen magatoktól lettetek híresek? Mármint…segítség nélkül.
- Igen. Az elején örültünk, ha pár ember odatévedt a színpad elé. – mosolyodik el, nosztalgiázva.
- Most meg stadionokat töltötök meg…- nézek rá én is mosolyogva, mire szégyenlősen bólint. – amin nem is csodálkozom… . Észre sem veszem, hogy magamba dúdolok. Nem is akármit…Patrick mosolyogva pásztáz.
- Talán…nem is kell annyit mesélnem a bandáról, jól gondolom? – mosolyodik el.
- Lehet…- vonom meg a vállam kuncogva. – tegnap hallgattam meg az új albumotok. Talán egynél többször…de komolyan nagyon jó. Zseniális hangod van. Meg…úgy az egész album az, a hangszerekkel együtt. – reméltem, hogy a roppant szépen megfogalmazott monológom után, nem fog itt hagyni a francba.
- Köszönjük. Ha szeretnéd, egyszer elviszlek magammal egy koncertre. Ha már felajánlottad nekem a balett előadást. – nevet.
- Rendben. – kuncogok. – Addigra megtanulom az összes számnak a szövegét.
- Rendben. – bólint vigyorogva. Egészen fél ötig a kávézóban ültünk, és beszélgettünk. Egyelőre, családi dolgok nem kerültek szóba. A múltam meg amúgy sem szeretem emlegetni. Csak ha nagyon közeli valakiről van szó. Nem szeretem, ha az emberek sírni látnak. Nem vagyok egy makacs, erős jellem, de a sírás a végzetem. Naponta sírok. Bármilyen furcsa is, teljesen bátran hívtam föl a lakásomba. Kevés embert engedek be az én kis babaházamba. Pici, és rózsaszín.
- Hű. – mosolyog körbe. előszobából jobbra nyílik a konyha, a mellett a fürdő, a folyosó végén, pedig a nappali+háló. Nincs külön helységbe a kettő, mivel a mellette lévő, ténylegesen aprócska szobát, balett „teremnek” rendeztem be. Tükörrel, rúddal.
- Ez az én kis baba házam. – sétálok mosolyogva, a nappali felé, ő pedig mögöttem. – Nem kérsz esetleg valamit inni? – nézek rá mosolyogva. mikor leül a kanapéra. – Esetleg…nem tudsz valamit mutatni? – néz föl rám. – Mármint balettot…
- Ja, de persze. Csak átöltözöm. Egy perc. – fogom meg a már tegnap használt fehér pólóm és fekete sortom. Gyorsan átváltom, majd a piciny balett termembe lépek.
- Te jó isten…- hallom meg Patrick hangját az ajtóból, mikor éppen angol spárgába ülök.
- Sok, fájdalmas órába telt ez régen…- nevetek. Bejáratott balett cipőm kapom föl, majd feltápászkodom a földről. Diótörőből, a szóló részem mutatom meg neki. A zenét elindítom, majd beállok. Mint ilyenkor mindig, a világ megszűnik körülöttem. Csak én vagyok és a zene. A mozdulatok. Könnyeden, kecsesen lépkedem, forgok. Mikor vége lesz a zenének, mosolyogva fordulok felé, majd meghajolok.
- Hű…nem is tudom, mit mondjak…- motyog elképedve.
- Leginkább az igazat.
- Ez gyönyörű volt…- mosolyog rám. – Kíváncsi lennék erre színházban is.
- A premier még soká lesz. – sóhajtok már a gondolattól is fáradtan. – Mindenképpen szerezek rá jegyet.
- Köszönöm. – mosolyog. – Koncert viszont egy hét múlva lesz, szóval…ha szeretnél, és nem zavar annyira, a dalszöveg tudás hiánya, akkor szerzek belépőt.
- Nem, nem zavar. – nevetek.
- Viszont…én nem akarlak tovább zavarni… . A telefon számom…
- Írd bele. – nyomom a kezébe a telefonom, ő pedig az enyémbe, az övét. Miután megtörtént a telefonszám csere, kikísérem.
- Majd még beszélünk. – mosolyog.
- Szia. – mosolygok vissza rá.
- Esetleg…zavar ha adok egy puszit? – kérdezi szerényen. A belsőm azonnal megolvad, majd mellélépve, szorosan megölelem. Erősen, szorongatva ölelget, hosszú másodpercekig. – Most már tényleg megyek. – nyom puszit az arcomra nevetve. – Szia.
- Szia! – integetek utána. Hatalmas mosollyal pattogok végig a lakáson, egészen a fürdőig. Ennyire kedves és édes emberrel még nem találkoztam. Komolyan. Alig ismerjük egymást, és már ilyen aranyos. Ilyen rövid idő alatt is a szívembe zártam… . Mint egy barátot…ki tudja mi lesz még ebből, de egyelőre, egy remek barátság kezdete. Nagyon, nagyon régen volt ilyen, de még csak nem is pityeregtem fürdés közben. Sőt, utána se. Semmikor az este folyamán. Csak…boldog voltam, hogy egy ilyen emberre találtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése