- Remélem, tudod, hogy nagyon veszélyes nyitva hagyni éjszakára az ajtót. – néz rám Patrick felvont szemöldökkel. – Örülj, hogy én jöttem be…
- Basszus…nyitva hagytam az ajtót? – pattanok föl ijedten.
- Nyitva bizony.
- Úristen. Tényleg véletlen volt…annyira szét vagyok esve mostanában…- dőlök vissza az ágyba.
- Biztos én vagyok az oka. – mosolyog, fejét a kezén pihentetve.
- Biztos…- kuncogok. – te vagy nekem a szabadidő. – bólintok a párnámba, mire felnevet.
- Csináljak reggelit? – kérdezi mosolyogva.
- Hát…- vonom meg a vállam. – nem bánnám…- bólint egyet, feltápászkodik a rózsaszín, habos-babos ágyamból, majd a konyha felé veszi az irányt. Egy hét alatt annyit voltam vele, mint mással egy hónap alatt se…szabadidőm tényleg ő volt. De tényleg, mint egy barát. Semmi több. Komolyan, mindent meg tudok vele beszélni. Szerdán már a vállára borulva sírtam, és meséltem a múltam… . Ezt a ragaszkodást, a szeretet hiánynak tudom be, amit az évek során, gondoltam, megszoktam. De úgy veszem észre, Patricket sem zavarja. Túl jó most minden. Biztos vagyok benne, hogy valami rossz fog történni…érzem. Rosszabbnál, rosszabb dolgok jutottak eszembe, mikor Patrick megérkezett a reggelivel.
- Ágyba reggeli a hercegnőnek, – rak le elé egy tálcát, amin egy tányér palacsinta volt, plusz narancs lé. – és nem érdekel, ha a hercegnőnek nem szabad ilyet enni, mert most ilyet fog. –bólint, igazából magának, mire felnevetek.
- A hercegnő, nagyon szépen köszöni a reggelit. – mosolygok rá, mikor leül velem szembe az ágyra. Szintén szerda óta becéz „hercegnőnek”, mivel én vagyok a szőke hajú, porcelán bőrű, balerina, akinek a lakása, úgy néz ki, mint egy babaház. – Hányra kell a stadionba menni? –kérdezem egy falat palacsintát rágva, miközben a fejemre teszem a kalapját.
- Ötre.
- Az olyan soká van még. – biggyesztem le az ajkam szomorúan.
- Hát…még hét óra. – nevet a telefonjára pillantva. – Ha már annyi szabadidőd van, elmehetnénk valahová.
- Los Angelesben születtem…de még nem voltam például a Hollywood feliratnál. Mondjuk, sétáljunk ott. Meg…mindenképpen el akarok menni az Universal Studios-ba, és úúú a Disneylandbe! – ábrándozok csillogószemekkel.
- Egyikbe sem voltál még? – tátotta el a száját. – Kis korodban sem voltál mondjuk a Disneylandbe? – megrázom a fejem. – Mindenképpen be kell pótolnunk. – mondja komoly fejjel, mire felnevetek.
- És még a hírességek sétányát, se jártam végig. Csak az elejét láttam.
- Úristen…de tényleg Los angelesi vagy? – kérdezi hitetlenül nevetve.
- Nekem az életem, sajnos az iskola és a balett órák között kimerült. Most pedig örülök, ha itthon lehetek. Bulizni se voltam még. Esetleg még soroljam, mi maradt ki az életemből?
- Nem…- rázza meg a fejét. Sajnálat csillog a szemébe, amit gyűlölök. De ezt ő is megértette, ilyen rövid idő alatt is. – Biztos lehetsz benne, hogy mindent be fogsz mellettem pótolni. – nevet föl, ezzel is oldva a feszülté vált hangulatot.
- Na, jó. Hosszú mind a kettő, úgyhogy készülni kéne. – kászálódom ki az ágyból. Gyors zuhany után, egy nyárias sminkkel dobom fel az arcom, amiben nem használok se alapozót, se korrektort, így a szeplőim egyenletesen rajzolódnak ki az orromon, és az arcom egy részén. Ruhám nem nagy szám. Fehér ujjatlan, farmersort, tornacipő. Hajam lófarokba kötve. Telefonom zsebembe csúsztatom, a napszemüvegem a kezembe fogom, majd Patrick elé állok, aki teljes nyugalommal ül a kanapén, és nyomkodja a telefonját.
- Induljunk. – állok az egyik lábamról a másikra izgatottan, mire felnevet, és felkel. Fáradtan rogyok le a földre, mikor végre felérünk a Hollywood felirathoz. Pontosabban fölé.
- Ezért megérte feljönni. – nézek körbe, szemem elé tárul egész Los Angeles. Hatalmas „O” betűtől, egy kisebb lejtő és egy kerítés választ el.
- Hát, meg. – huppan le mellém Patrick, aki hasonlóképpen nézelődik.
- Vajon mennyire őrzik ezt? – kérdezem, mire megrökönyödik.
- Elégé…- nevet. – Miért?
- Vajon észrevennék, hogyha bemászom? – porolom le magam.
- Meg ne próbáld. – néz föl rám fenyegetően.
- Soha nem csináltam semmi rosszat…most fogok. – mosolyodom el, majd lecsúszom a lejtőn. Kerítésbe kapaszkodom, mászni kezdek. Már majdnem a másik oldalra jutok, mikor Patrick elkapja a lábam.
- Szállj le. – néz rám mérgesen.
- Nem vagy az apukám, hogy nevelj. – kuncogok.
- Az lehet, de ez részben veszélyes is, részben pedig tilos. Gyere le, mert ha nem, én magam szedlek le.
- Akkor gyerünk. – nevetek. Abban a pillanatban megrántja a lábam, hatalmas sikollyal a karjaiba esek.
- Én meg mondtam. – vigyorog rám.
- Úristen, te idióta! Ez a kerítés rohadt magas, mi van, ha nem bírsz el?! – hüledezem.
- Mit is mondtál hány kiló vagy negyvennégy? Kösz, hogy ennyit se nézel ki belőlem. – röhög felmászva velem.
- Jól van, na. – lágyulok el.
- Induljunk, még van dolgunk. – indul el. Pár lépéssel előttem jár, mikor neki futásból a hátára ugrom. Azon kívül, hogy kicsit meginog, semmi nem történik.
- Mondtam már, nagyon könnyű vagy. – néz hátra. Rákulcsolja a kezeit a combomra, majd kicsit feljebb nyom, én pedig lazán pihentetem a karjaim a nyaka körül. majdnem egész úton cipel, mint egy zsákot. Hihetetlen komolyan… . Kibírhatatlanul előjön belőlem a gyerek. Pontosabban, a kamasz. Patrick nevetve figyeli például, ahogy futkosom az utcán, mint egy agyi sérült, illetve ha kell, megnevel, mint egy apuka. Őrült, turista módjára fotózgatom a csillagokat, miközben Patrick kioszt néhány autogramot. Az idő gyorsan telik. Hazafelé vesszük az irányt, ahol mindössze a sminkem igazítom meg, illetve a felsőm veszem át. Kellemesen telik az az egy óra, amiben megismerem a többieket is, illetve a koncert is. Pontosabban az utolsó számig. Elég erős köhögő roham jön rám, iszom egy kortyot, amit szinte azonnal kiköpök, lenyelni nem bírom. Csak köhögök, és fulladozom. Levegő vétel is egyre nehezebb. Mikor az egyik hangosító észreveszi, azonnal szól a színpadon éneklő Patricknek, hogy nagyon nagy baj van. Rémült arccal, másodpercenként néz felénk, miközben négyen is próbálnak rajtam segíteni. A szám végén rögtön kirohan a színpadról, a többiek még bent maradnak. Szinte egyszerre érkezik be a mentőssel, és egyezerre kezd ki rohanni vele. Szinte az utolsó pillanatban kapok az arcomra maszkot, amibe, akár egy tüdőbeteg bele-beleszippantok. Lassan kezd helyre állni a légzésem. Ez így már rendben is van. Ülök a mentőautóban, hátamra terített takaróval, és légző maszkkal, mellettem Patrick nyugtatgat, simogatja a hátam, két mentős, Pete, Joe, Andy és a négy ember, akik segítettek. Ez van a kordonokon belül. Kívül, viszont kitudja hány rajongó, újságíró, fotós.
- Valaki…- veszem le nagy levegővételekkel, akadozva a maszkot. – elmondaná, mi történik.
- Asztmás rohamod volt. – szól először a mentős orvos.
- Kirohantam a színpadról. – mondja Patrick.
- A mentő láttán, pedig jöttek az újságírók, hogy vajon Patricknek van-e valami baja, vagy mi történt. – fejezem be én magam, mire mindenki bólint. – Mielőtt néhány tizenéves elhalálozik, szerintem mutasd meg magad, hogy élsz és virulsz. – fordulok Patrick felé, aki felnevet, majd a tömeg felé veszi az irányt, amit a sikításokból sejtek.
- Mindenképpen be kell mennem ma a kórházba? – kérdezem az orvost.
- Nem, nem feltétlen. Ha jobban vagy. De ajánlom, hogy menj el holnap orvoshoz. – magyarázza, bólintok.
- Viszont, ha nem akarsz holnap reggel a címlapokon virítani, menj. Remélhetőleg Patricket nem szedték szét, és utánad tud menni. –mondja Pete, mire felnevetek.
- Rendben. – bólintok, majd a takaróm lerakva, kiszállok a kocsiból, és balra, a sötétben elslisszolok. Be, majd a srácok öltözőjébe. Ledőlök a kanapéra, majd…elalszom. Következő emlékem, már az, hogy Patrick ébresztget.
- Hazaviszlek, gyere. – mosolyog rám.
- Mi történt?
- Semmi. Elmagyaráztam az embereknek, hogy egy barátom lett rosszul. Természetesen jött a „nő nemű barát” kérdés…
- Erre te? – kérdezem visszafojtott mosollyal, mivel sejtem, valami borzasztó frappánsat válaszolt.
- Lehetséges. – mosolyog, mire felnevetek.
- Holnap tele lesz a net „Patrick Stump titokzatos barátnője” cikkekkel. – kuncogok.
- Meg lehet. – bólint mosolyogva.
- Patrick…- szólok félénken.
- Igen?
- Nem alszol ma nálam? Mármint…félek…nem merek egyedül maradni ma éjjel.
- Csak természetes. Szerinted ilyen után egyedül hagynálak? - mosolyog rám… . Néhány elintézni való után, elhagytuk az arénát, és elindultunk hozzám. Gyors zuhany után, azonnal az ágyba dőltem, Patrick pedig a kanapéra. Csönd uralkodott a sötétségben. Remélve, hogy nem alszik, félénken szólongatni kezdtem.
- Patrick. – suttogom.
- Mondjad. –bár nem látom, de biztos vagyok benne, hogy mosolyog.
- Nem jössz ide? Csak kényelmesebb az ágy…- mosolyodok el. Pár másodperc múlva érzem ahogy, megmozdul az ágy, majd egy kar ölel át.
- Így már jó? – húz magához még közelebb.
- Igen. – bólintok csukott szemmel a párnámba, majd végre elalszom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése