A nap kellemesen sütött be. Nem otthon vagyok. Kezem
a fejem alatt pihen, magzatpózban fekszem a szürkés kanapén. Nyújtózkodva ülök
föl.
- Jó reggelt. – suttogom mosolyogva Patricknek
címezve, aki a kanapé másik felé törökülésben ül.
- Jó reggelt. – mosolyog vissza kedvesen.
- Haza kellene mennem. – suttogom felhúzva a lábam –
Biztos aggódnak mi történt velem.
- Költözz ide. – mondja hirtelen. Teljesen
ledöbbenek.
- Mi? – nézek rá kikerekedett szemekkel – Két napja
ismerlek titeket, meg nekem nem szabad ideköltöznöm, sőt nem is szabadna ide
jönnöm! Amúgy is, hol aludnék? Ez…teljesen kizárt…- habogok.
- Na, ne legyél már ilyen ideges! – nevet föl halkan
– Te is tudod, hogy két nap itt egy örökké valóság tud lenni. Nem szabad?
Tanácstagok vagyunk, azt majd mi eldöntjük. Hol aludnál? Hát…kétszemélyes az
ágyam…- vigyorog rám huncut mosollyal.
- Törvény, hogy az alsóbb rendűek, nem jöhetnek erre
a környékre…- motyogom idegesen.
- Akkor bújtatunk. – mosolyog rám.
- Én…nem, nem akarom ezt…- dadogom – a szabad élethez
vagyok szokva…maga a pokol lenne egy házba zárva élni…
- Ha szabadságra, vagy magányra vágynál, biztos
vagyok benne, hogy ki tudnál szökni úgy, hogy senki nem venné észre. – ilyen jó
emberismerő lenne, vagy én voltam ennyire nyitott?
- Jó, az igaz. – vonom meg a vállam halvány
mosollyal. – Nem akarom ott hagyni a lázadókat…én oda tartozom. Családommá
váltak…
- Bármikor meglátogathatod őket. – ennek mindenre
van valami magyarázata?
- Jó. – magam is meglepődök, hogy igent mondtam.
- Ezt megbeszéltük. – bólint mosolyogva. – Van
valami, amit el szeretnél hozni onnan?
- Van. Ruhák, fegyverek. Meg…mindenképpen el akarok
köszönni és ígéretet tenni, hogy rendszeresen meglátogatom őket. – mosolyodom
el.
- Akkor menjünk. – kel föl a kanapéról.
- És a többiek? – nézek végig rajtuk.
- Majd felkelnek. – legyint. Direkt nem a város felé
megyünk, hanem a mezőkhöz. Részben rövidebb és persze nyugodtabb.
- Gyere. – mosolygok rá, majd futni kezdek. A
messzi, szántóföldön. Ilyenkor szabadnak érzem magam. Minden rossz, szenvedés,
fájdalom elillan. Mikor lőnek rám hátulról, a kellemes adrenalin is szétárad
bennem. Imádom. Fél úton lassítok, majd megállok. Nem sokkal később Patrick is
mellém ér.
- Hogy tudsz te ennyit futni? – kérdezi lihegve a
térdén támaszkodva. Felnevetek.
- Évek óta futok. Már halott lennék, ha nem lennék
gyors futó. – mosolygok rá, majd elindulok. Utánam fut, majd mellém érve
megragadja a karomat és leránt a földre maga alá. Kezeit végig vezeti az
oldalamon, majd a karomon, amit a fejem fölé fog.
- Hátulról támad Mr. Stump? – vigyorgok rá.
- Ahogy mondja Miss Morgan. – mosolyog rám
önelégülten. Tökéletesen takarásban vagyunk a növények által, így senki sem
lát. Csókra duzzadt ajkát a nyakamnak érinti. Résnyire nyitom a szám,
felnyögök. Meg akarom csókolni. Fülem tövétől, a mellkasomig végig csókol.
Kétszer, mindkét oldalon. Halkan nyögök, nagyokat sóhajtok a jól eső érzéstől.
Minden érintésnél melegség árad szét a testemben. Mikor kinyitom a szemem, a tekintete az
enyémbe fúródik. Sóvárogva nézem, újra résnyire nyitom az ajkam, szememet
behunyom. Várom az ajkát, amit hamarosan meg is kaparintok. Felső ajkát végig
húzza a számon, majd finoman az alsó ajkamba harap. Mind a ketten
elmosolyodunk. Puhán nyomja a száját a számra, majd mindketten kinyitjuk, így
hozzá férve a másikéhoz. A nyelvünk összeforr, a külvilág megszűnik. Puhák,
lágyak, hosszúak a csókjai, amitől csak még jobban élvezem. Percek múlva szakad
el az ajkamtól, de szintén lassan, és lágyan – Menjünk. – suttogja, majd
elengedi az eddig fönt tartott kezemet. Fölkel a földről, magával húz. Némán
sétálunk tovább. Mindketten mosolygunk. Őrhangokat hallok a házak körül.
Automatikusan elrejtőzöm. Patrick kuncogva megfogja a kezem, magával húz.
- Mr. Stump. – bólint köszönésképp az egyik. Oh…hát
ismeri. Elég unalmas így az élet…semmi harc, verekedés, bujkálás. Oda meg,
akkor, amikor akar. Szóvá is teszem ezt.
- Unalmas így az élet…
- Hogy? Talán jó érzés futni a halál elől? – néz rám
felvont szemöldökkel. Vállat vonok.
- Nem is tudom. Talán. Az adrenalin a kedvencem az
egészben. – felcsillan a szeme. Azonnal elengedem a kezét, mielőtt kitalál
megint valamit… . – Jobban verekszem, mint te. Meg ne próbáld.
- Miért, mit csinálsz velem? – egészen közel van
hozzám.
- Ami neked legkevésbé sem lenne kellemes. – pördülök
meg a tengelyem körül. Már nyújtaná felém a kezét, de én megragadom, és a
földdel teszem egyenlővé a testét, majd ráülök. Tapssal díjazzák a faluban
lakók, a tettem. Apró mosollyal, fejbiccentéssel „meghajolok”.
- Most…gondoltam valamire…- harap az alsó ajkába
vigyorogva.
- Hű, ez aztán teljesítmény! – bólogatok elismerően.
Kezét a pólóm alá csúsztatja, ujjai a derekamba vájnak.
- Nyugodtan maradhatsz így rajtam, mondjuk…kevesebb
ruhában…- elvigyorodik. Hozzá dörgölöm magam. Élesen szívja be a levegőt.
- Biztos vagy te ebben? – mosolygok rá, majd a bal
lábam átvetem rajta, és felállok, ő követ – Egyedül fogok bemenni a házamba, és
összepakolni azt a kevés cuccom. Te addig…próbálj nem meghalni. – felnevet.
Belépek a házba, biztonság kedvéért bekulcsolom az ajtót. Gyorsan rámolok, majd
utoljára körbe megyek. Mindenhol megállok. Szinte mindenhez van valami emlékem.
Jó is, rossz is. Szívemhez szorítóm a nyakláncom. Az egyetlen emlékem a
családomról. Benne négy kép. Anyáról, apáról, a húgomról és nagymamáról.
Felveszem, majd a pólóm alá rejtem. Patrick, éppen Elizabethtel beszélget,
mikor kilépek az ajtón. Beth egy hajtincsét csavargatja, közben folyamatosan a
száját rágja. Mennünk kéne, mielőtt felzabálja.
- Sziasztok. – lépek melléjük mosolyogva. Patricken
látszódik, mennyire kínosan érzi magát a barátnőm társaságában.
- Nehogy felfald a szád Beth. – vigyorgok rá.
Hirtelen megrázkódik. Basszus, ez transzban volt?
- Én…csak…- habogja.
- Gondolom, tudod, miért vannak nálam a cuccaim. –
sóhajtok. Bólint.
- Patrick elmondta. – mondja ki, majd szorosan
magához ölel. – Nagyon vigyázz magadra. – suttogja a fülembe. – Ja, és ha
esetleg neked nem kell Patrick, örömmel átveszem. – felkuncogok. A fiúk szoktak
ilyen tárgyiasítva beszélni a lányokról… .
- Mindenképpen. – bólintok mosolyogva a könnyeimmel
küszködve. Szép lassan, mindenki észreveszi, hogy menni készülök. Beth
segítségével elmagyarázzuk mi a helyzet. Mindenkit megölelek, sok jó kívánságot
kapok. Thomas, utoljára lép hozzám.
- Remélem, tudod, hogy haragszom rád. – morogja,
mély, dörmögő hangján. Mosolyogva bólintok. – Ha egy ujjal is hozzád ér,
istenemre mondom, megölöm. – suttogja sejtelmesen, már-már ijesztően.
Felkuncogok.
- Átadom neki. – bólintok a vállába. Lábujjhegyen is
alig érem föl. nehezen puszit nyomok az arcára.
- Köszönöm, hogy az apukám voltál, és az is maradsz
örökre. – mosolygok föl rá.
- Én pedig köszönöm, hogy lehetett egy lányom…-
ritka pillanat, mosolyog. Karjait leveszi rólam.
- Amilyen sűrűn csak tudom, meglátogatlak titeket. –
hangosabban mondom, hogy mindenki hallja. Egy emberként köszönnek el tőlem.
Integetnek, mi elindulunk.
- Thomas üzeni, hogyha egy ujjal is hozzám mersz
élni, megöl. – vigyorgok rá.
- És ha kettővel teszem? – huncut mosollyal néz
vissza rám. Elkerekedik a szemem. Már egy ideje tervezem, most végre meg is
valósítom. Kezem az arcán csattan. – Most…nem annak kéne jönnie, hogy rám
ugrasz, szenvedélyesen csókolózunk, és…- nem hagyom, hogy befejezze.
- Nem. Most az a rész jön, ha nem fejezed be, akkor
még egyet kapsz. – nézek rá szúrós pillantással.
- Nagyon erőszakos vagy. Mondták már? – kiabál
utánam nevetve. Nem fordulok hátra, nem nevetek. Határozott lépésekkel gázolok
át a mezőn – Hé! – fut utánam – Most mi a baj? – fogja meg a könyököm, azonnal
kibontom a szorításából a kezem.
- Oké, tudom, ezeken a poénokon nevetnem kéne. Sőt
élveznem kellene. De sajnálom, nem megy. Túl sok, túl korán. Én már csak ilyen
vagyok. Az elején…a kedves szavakat szeretem, gyengéd érintéseket. Ezeket
tartogasd későbbre. – magyarázom.
- Minek az elején? – néz rám komoly arccal.
Basszus…- Azt gondoltam, te vagy a kemény lány, akinek tetszik ez…
- Nem tudom! Hát nem érted?! Teljesen összezavar ez
az egész! Két napja találkoztunk először, és te már magatokhoz költöztetsz. Nem
tudom mit mondtam és miért. Egyszer volt
eddigi életembe barátom, nekem nem voltak „pasi ügyeim” nem volt kivel és
miért! Az egész éltem rettegésben telt, egy fiú csak egy plusz púp lett volna a
hátamon, erre most tessék, kettő is! – amint kimondtam megbántam. Bólint. Ezek
szerint megbeszélték… . – én csak…- fogom vissza magam – le szeretnék ülni egy
percre. Nyugodtan. – motyogom – ahol egy hímnemű sem zaklat…- tettem hozzá
szinte némán.
- Jó. – bólint – Ahogy szeretnéd.
Az út további része némán telik. Az előbbi jó hangulat
teljesen odaveszett. Az új otthonom. Remek. Vissza akarok menni az én pici
házikómba. Igaz koszos, romos, de ott egyedül lehettem. A srácok vidáman
fogadnak, de az arcukról azonnal lehervad a mosoly, mikor meglátnak. A
fürdőszoba felé veszem az irányt. Bevágom magam mögött az ajtót. Szinte letépem
magamról a ruhát. Beállok a zuhany alá, és csak élvezem a csendes magányt.
Olyan jó, végre. Hajam laza kontyba kötöm, csak egy fehér pólót és egy francia
bugyit húzok magamra. Nem érdekel, hogy, hogy fognak stírölni. Nem érdekel
semmi. Az sem érdekel, hogy miért vagyok ennyire hisztis. Éhes vagyok és
szomjas. Ideges, mogorva képpel caplatok le a lépcsőn, majd a konyha felé
veszem az irányt. A tekintetüket érzem magamon. Szívesen felpofoznám mind a
négyőjüket. Mivel ide lettem költöztetve, otthonosan turkálok a szekrényekbe és
a hűtőbe is. Csapkodok. Hirtelen Patrick jelenik meg mellettem…nem bírja ki.
Kiveszi a tányért a kezemből, közben hozzám ér.
- Ne, nyúlj, hozzám. – tagolom idegesen. Szúrós
szemmel pillantok föl rá.
- Jó, bocsánat, véletlen volt. – néz, rám megbánóan.
Egy pohár narancslével és egy szendviccsel sétálok föl az emeletre, majd ki a
teraszra. Kényelmesen elhelyezkedem a fotelszerű széken. A tájat kémlelem. Mi
lehet arra? Sose jártam ott. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy más…más mint
itt. Bár előbb éhes voltam, most csak csipegetem az elkészített ennivalót.
Nagyjából fél óra telhetett el. Patrick jelenik meg az ajtóban.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam. – motyogom magam elé.
Térdeim, egészen a nyakamig felhúzom, átkulcsolom rajtuk a kezemet.
- Semmi baj. Bár nem nagyon értettem, a kirohanásod.
Egyik pillanatba, szinte könyörögsz, hogy csókoljalak meg, a másikba meg azt
akarod, hogy hozzád se érjek. – lövések üti meg a fülem. Egészen közelről. Gyors
tempóba öltözöm föl, az utcán elég nagy tömeg gyűlt össze. Átvágok a rajta, egy
ismerős arc fekszik a földön holtan. Pontosan céloztak. A szívbe, középre.
Albert Jhonson. Idegesen térdelek le mellé. Ő az. Az arca véres, üveges
tekintete az égnek mered. Te jó isten, mi történt vele? Minek jött ide? Azok
lőtték le, biztos. El kell mennem a faluba, meg kell tudnom, miért járt itt
Albert. Szó nélkül rohanni kezdek. Hallom, ahogy a srácok utánam kiabálnak.
Biztos vagyok benne, hogy utánam futnak. Idegesen, még gyorsabb vagyok. Kizárt,
hogy utolérjenek. Füstöt látok a faluból. Még gyorsabban rohanok. Te jó isten.
Megkövesedem. Fel van égetve minden, hullák hevernek szerte szét. Másodpercek
leforgása alatt történik, hogy felfogom, mi is történt. Üvöltve rogyok le. Torkom
szakadtából, keservesen bőgök. Felfoghatatlan fájdalom mardos. Lassan emészt
belülről.
- Ann! – egészen távolinak tűnik. A következő
pillanatban Patrick térdel le mellé.
- Miért! – kiabálom. – Megölöm őket! – erőtlenül tápászkodom
föl a földről. Futni kezdenék, de visszatartanak. – Engedjetek el! – számomra ismeretlen
hangon visítok. – Engedjetek…- újra visszarogyom, immáron Patrick ölébe.
- Shh. – hajamat simogatva próbál nyugtatni.
- Itt kellett volna maradnom! Velük együtt kellett
volna meghalnom! – a hangos bőgéstől, egészen úgy hangzik, mintha kiabálnék.
- Nem, neked nálunk van a helyed. Velünk…- suttogja.
- Ők voltak a családom, velük együtt kellett volna
meghalnom…- hangom elcsendesedik. Már csak szipogok. – Itt kellene most
feküdnöm, véresen, holtan…- már csak suttogok, a szemhéjam elnehezedik. Gyengéden
a karjába vesz. Éber vagyok, mégse tudok beszélni se, mozdulni sem. Fejem a
vállának döntöm. Érzem, ahogy rázkódom, minden egyes lépésénél. Altatóként hat
rám, könnyen álomba merülök, vagy talán elájulok… . Következő emlékem, már a
meleg takaró. Sóhajtva nyitom ki a szemem. Egy zöld és egy barna szempár
pillant rám.
- Na, ne…- motyogom, majd azzal a lendülettel a
fejemre húzom a takarót. Felnevetnek. Nem elég, hogy minden szerettem, meghalt,
erre kiknek az arca fogad? Szinte egyszerre nyúl a kezük a takaróm alá. Erősen,
cseppnyi kedvesség nélkül megszorítom – Ez most nagyon, de nagyon nem alkalmas.
– sziszegem. Fájdalmasan nyöszörögnek, mikor elengedem a kezüket. Lecsapom a
fejemről a takarót. Kissé elhamarkodva, ugyanis melltartó nincs a fehér pólóm
alatt, és ezek ketten itt ülnek az ágyamon, tőlem nagyjából két centire… . Bal
oldalamra fordulok, becsukom a szemem. Agyamba villan újra a kép. Az a sok
halott…akik családom lettek, miután az igazi családom meghalt…mindenki halott.
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Sírtam. Nem is akárhogy. Basszus. Már
készülnék idegesen letörölni az arcom, amikor Pete a hüvelyujjával, gyengéden
letörli, közben kedvesen mosolyog rám. Hirtelen Patrick megpuszilja a tarkóm.
Jól eső érzéstől halkan sóhajtok, lassan hátra döntöm a fejem, az ajkam
résnyire kinyílik. Pete is rám hajol, a szabaddá vált torkomra ad egy puszit.
Számomra teljesen ismeretlen érzéseket váltanak ki belőlem. Hátamra fordulok,
úgy folytatják tovább. Felváltva csinálják, ha egyikőjük a nyakamat
csókolgatja, szívogatja, addig a másik a számat kényezteti, közben a kezük
felfedező úton van a testemen. Halkan nyögök, sóhajtozom.
- Neh…- sóhajtok, közben az alsó ajkamba harapok,
elmosolyodom. Oh, miért kell ilyen jó helyen lenni mind kettőjük kezének?
Finoman eltolom őket magamtól, majd kikelek az ágyból. Pólómat a földre dobom,
háttal állok neki, így csak a meztelen hátam látják. Melltartóért nyúlok, annak
felvétele közben oldalra fordítom a fejem, látom, hogy mind a ketten feszülten,
vágyakozva figyelnek – Csak mondom, ha nem egy ilyen után csináltátok volna,
hagytam volna magam, csak éppen másfél órája tudtam meg, hogy meghalt minden
szerettem…- a hangom elcsuklik. Az utálatos könnycseppek újra marják a szemem.
Nem érdekel semmi. Muszáj, vigaszt keressek. És a két „vigaszom” az ágyon ülve vár.
Hülye lennék, ezt a lehetőséget visszautasítani…nem mintha hagynák. Az érzelmei
teljesen bekattantak. A fájdalom mar belülről, de a szívem másik fele hevesen
ver, ahogy Patrick karjai között, szinte már fekszem, ő újra a nyakamra tapad,
míg Pete a combomra, majd a hasamra. Egy élő halott istennőnek érzem magam.
Zombi istennő. Talán egy órán keresztül „vigasztalnak” csókon túl, mással is… .
Pihegve fekszem Pete mellkasán, Patrick ül, a pólóm aljával játszik.
- Most mi lesz? – kérdezem, miközben ülőhelyzetbe
helyezkedem. Megvonják a vállukat.
- Elviseled mind a kettőnket. – simítja meg Pete a
derekamat, kihallom a mosolyát. Patrick is felkuncog.
- De ugye tudjátok, hogy ezt így nem lehet csinálni?
Maximum egy ideig…- komoran bólintanak. Újra eszembe jut a gyilkosság. A
fájdalmat, kegyetlen bosszúvágy váltja fel. Egyesével kínoznám meg őket.
Fájdalmasabbnál, fájdalmasabb kínzások jutnak eszembe, mit is tennék azokkal,
akik az összes létező szerettemet megölték. Először a családom, majd a
családomként szeretett lázadok. Várjunk csak…hiszen ezek ez egy egész hierarchia
szintet kivégeztek. Ezt nem fogják annyiba hagyni a világ többi tájáról se…ahogy
én se.
- Jól vagy Annie? – néz rám Patrick felvont
szemöldökkel, látva a kissé eszelős tekintetem.
- Nem egészen…- sziszegem. – Háborút kell
indítanunk. – mondom ki hirtelen. Kikerekedett szemmel néznek rám.
- Ezt te se gondolhatod komolyan…
- De! Gondoljatok már bele…egy hierarchia szintet
mészároltak le, ezt a világ többi tájáról se fogják annyiba hagyni…és ha ti is
nekünk segítetek, nem nekik, akkor már csak a talpnyalókat kellene meggyőzni! –
mondom izgatottan.
- Igaza van. – néz Pete Patrickre.
- Kizárt, hogy őket meg tudod győzni. Még tőlünk se
mindenkit. Azokat meg főleg. Nem borítják fel a nyugodt, undorító, szolga
életüket. Leszarják, hogy mással mi van. Önző rohadékok. – hű. Először hallom
Patricket így beszélni…hm…tetszik a dühös Patrick.
- Kivétel, ha őket is megtámadják. Megölnek párat…-
gonosz vigyor jelenik meg az arcomon.
- Mi okuk lenne, a fő csicskásaikat bántani? –
kérdezi felvont szemöldökkel.
- Bemesélni a zenováknak, hogy fellázadtak a
befolyásosak, és bár nem találnak semmit, a katonák, mindenkit ölnek. – mondja Pete.
Vigyorogva bólintok. Patrick megadva magát csóválja a fejét, elmosolyodik, majd
hirtelen végig dönt az ágyon, és a hasamba csókol, amitől ívbe feszül a hátam.
- Legokosabb, legerősebb, legszexibb…- suttogja a
fülembe. Elvigyorodom, majd az alsó ajkamba harapok. Forró csókot ad a számra.
- Na, jó elég. Én még nem dicsértem meg. – mosolyog Pete,
majd a csuklóm finoman megszorítva felhúz, úgy, hogy térdeljek, terpeszbe
nyitja a lábaim, majd a fejem lejjebb húzva hosszan megcsókol. Hajába túrok,
egy kicsit meghúzom magam felé, amitől halkan felnyög.
- Jó. – engedem el, hosszan kifújva a levegőt. –
Menjünk le, mondjuk el Joenak és Andynek is. – elsőnek lépek ki az ajtón.
Végre, egy kis magány…még ha csak pár másodpercnyi. Mind a hárman ziláltak
vagyunk, látszik, hogy nem csak beszélgettünk fönt… . Csípős megjegyzéseket meg
sem várva kezdek bele a terv elmesélésébe.
- És biztos vagy benne, hogy sikerülni fog ez? – néz
rám Joe. Bólintok.
- Igen, szerintünk is. – szólal meg Pete. Mind a
ketten sértődötten néznek rá.
- Teljesen felesleges titeket kérdezni. Annie bármit
mond, jó ötletnek tartanátok. – dönti oldalra
a fejét. Mind a hátam felröhögünk. A „mind a hármant” rám, Joera és Andyre
értem… Tökéletesen igaza van. És őszintén? Nagyon is élvezem a helyzetet.
Viszont nem tudom, három nap alatt, hogy értem el, mindezt. Délutánt a tervek
átbeszélésével töltöttjük, az estét pedig végig vihogom. Minden mozdulatomat
követi Pete és Patrick, Joe és Andy, ezt jó poénforrásnak kihasználva, teszik
vidámmá az estém. Nem mintha nem adnám alá, például, direkt beválom a vacsorafőzést,
miközben előszeretettel riszálom „véletlen” a fenekem. Fürdőszoba ajtót jól
bezárom, hogy legalább itt egyedül lehessek, és csiszolhassam a nőiességem. Ez
alatt például értem a szőrtelenítést, haj és arcápolást. Annyi mindent akartam
már megcsinálni magamon és most végre sikerült, ugyanis van mivel. Bő egy óra
múlva sétálok ki a fürdőből tisztán, illatosan. Kedvem nincs visszamenni
hozzájuk, ezért a hálóba megyek. Egy utolsót szaglászok a kinti friss
levegőből, majd az ágyba dőlök. Csak bámulom a plafont, ami hamar elálmosít… .
Hirtelen felriadok. Egy rossz álom kezdődött. Még időben megszakítottam.
Nagyokat pislogok, követem Patricket a tekintetemmel. Elidőzök az enyhén kócos
haján, kómás, szemüveges fején. Se erőm, se kedvem vele semmit csinálni, de úgy
látom neki se velem, viszont ezt az édes fejet nem hagyhatom annyiba.
Mosolyogva, lassan közelebb csusszanok hozzá, kezeim közé fogom a fejét, majd
egy puszit nyomok a szájára. Elmosolyodik. Édes, bágyad mosoly… .
- Jó éjt. – suttogom.
- Jó éjt. – mondja, már csukott szemmel. Lassan,
erőtlenül dőlök a saját oldalamra, majd egy ásítást követően lehunyom a szemem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése