~4.

Az egész házban csend uralkodik. Kihasználom az alkalmat, hogy kérdezősködés nélkül juthatok ki. Két perc alatt lezuhanyozom, újabb két perc alatt felöltözöm, és már kint is vagyok. Kellemesen melegen süt a nap, a környék csöndes, még mindenki alszik. Fölfelé kezdek sétálni, arra még nem jártam. Közben gondolkozom. A tegnapon. Borzalmasan szégyellem magam. Egy ribanc vagyok. Erre nincs szebb kifejezés. Annyira, de annyira sajnálom mind a kettőjüket… . Nem is tudom igazán, mi tetszik nekik annyira bennem, de ennek véget kell vetnem. Barátian fogok viselkedni velük, majd talán elfelejtenek… . De, én nem akarom megbántani őket… . Negyedik napja lesz, hogy ismered őket. Néz rám felvont szemöldökkel a belső hangom… . De utálom…ő az okoskodó ribanc. Rajta kívül még kettő van. Az egyik, az angyali énem. Neki csak a létezéséről tudok, még nem szólt bele az életembe. Romlott vagy, azért. Van az az énem, aki tegnap eluralkodott rajtam. Igazából neki nem tudok nevet adni. De azt tudom, hogy vörös-fekete fűzőbe, és harisnyakötőben jár. Ő is csak ritkán jön elő. Meg kell keresnem az angyali énem. Őt kell kevernem az erős, független, igazi énemmel. Aki a legborzalmasabb helyzetekben is helyre ráz, aki a bátorságomért, harciasságomért, illetve a szabadság utáni vágyamért felelős. Hm…igazából csak most döbbenek rá, milyen színes egyéniség vagyok. És rohadt nagyképű. Domb tetején torpanok meg. Alattam egy méretes város fekszik. Ezt nem a zenovák irányítják, az látszik. De akkor kik? Félve mászok le a dombról. Egyre furcsábban érzem magam, ahogy közeledek, mintha valamiféle erőtér lenne a város körül. A következő pillanatban hátra esek, majdnem egy métert visszarepülök. Ezek…kaput vontak maguk köré? De kik ezek?? Muszáj bejutnom. Köveket szedek össze magam körül, azzal dobál, meddig mehetek. Közvetlen előtte torpanok meg. Ledönthetetlennek és borzasztó erősnek tűnik a kupola építmény.  Jobbra indulok el, hátha találok be utat… . Egy őrt pillantok meg. Felvont szemöldökkel néz rám. Először körül néz, majd a zsebéből előhúz egy távirányító féleséget, amivel méretemnek megfelelő nyílást csinál a kapun. Amint belépek, lezárja. Rajta kívül még három jelenik meg, körbe állnak nem bírok mozdulni.

- Nevet. – szólal meg faarccal a baloldalamon álló. Oh, szuper, angolul beszélnek.

- Annie. Annie Morgan. – motyogom. Telefonféleséget vesz elő, matatni kezd benne, de hamar el is rakja.

- Nem látom a nevét a listán. – néz rám kérdően.

- Listán…?

- Itt lakók, illetve a beengedhető személyek listáján. Maga kint lakik?

- Öm…én…igen. – dadogom.

- Értem. Motozzátok meg. – int felém a fejével. A már említett három végig tapogat, belenyúlnak a zsebeimbe.

- Tiszta uram. – szólal meg először a szőke.

- Köszönöm. Maga lázadó? Vagy hogy hívják magukat odakint.

- Igen az vagyok. Illetve…a városunkba én vagyok az utolsó. Tegnap mészároltál le a falunkat…- elcsuklik a hangom. Kissé ellágyul az őrök arca.

- Ön hol volt, hogy túlélte?

- Barátaim befogadtak, még a mészárlás előtt egy-két órával.

- Barátai? Hírességek? – bólintok. Most egy tényleges telefont vesz elő – Kinti ember, lázadó, hírességeknél él. – ennyi, majd leteszi. – Nem sokára itt lesznek magáért. – falfehér arccal bámulok rá. Értem? Pár perc múlva, egy repülőgép jelenik meg, amiből egy igen jól öltözött nő száll ki.

- Annie Morgan? – vonja föl tökéletesre szedett, sötétbarna szemöldökét. Bólintok. – Kérem, jöjjön velem. – terel be a repülőbe. Félelem fut át az arcomon, de engedelmeskedek. Két, egymással szemben lévő dívány van a gépbe, int, hogy üljek le vele szembe.

- Honnan ismernek? – motyogom idegesen.

- Mi? Sehonnan. Maga mondta meg a nevét. – mosolyog rám kedvesen. Idegesen mocorogni kezdek. – Mi ez a hely? Ezt is zenovák irányítják?

- Nem Annie, nem ők. Ez a város a mi városunk. Itt csak emberek élnek, békességben. Évekkel ezelőtt épült ez a város, amit olyan erős védőpajzzsal vontunk körbe, hogy még a zenovák se képesek áttörni.

- Elég nagynak tűnik a város. Nagyjából mekkora területen terül el?

- Nem sokkal, de nagyobb, mint ahol ön él. – komoly arccal néz rám, nekem pedig leesik az állam.

- És…itt kik élnek, és miért ők? Miért hagyják azt a kaotikus állapotot odakint? – egyre idegesebb vagyok.

- Annie, tudja mi ekkora várost tudtunk kiépíteni. Bárki jöhetett egy jobb élet reményében. Akiknek volt annyi eszük, hogy éltek a lehetőséggel, ide jöttek, minél előbb, de sajnos ez a hely sem végtelen, csak egy bizonyos létszámot tudtunk befogadni. Az utánuk érkezőket el kellett küldenünk.

- Nem gondolja, hogy ez kissé igazságtalan? – felvonom a szemöldököm.

- Nem, nem gondolom. Aki nem volt olyan naiv, hogy azt gondolta, jobb lesz, az hamar idejött.

- Értem. – mereven bólintok.

- Esetleg megkérdezhetem, melyik hírességnél lakik? – kedves mosolyra húzza újra a száját.

- Hírességeknél…- mielőtt belekezdhetnék, közbe szól.

- Ne is folytassa. Fall Out Boy? – egészen vidám lesz. Mire ez a nagy mosoly? Felvont szemöldökkel bólintok.

- Honnan ismeri őket?

- Részben minden fent maradt híres embert ismerünk, hiszen ők az egyetlen, kint élő, hogy is mondjam…csoport, akik érnek valamit. – döbbent, dühös arckifejezésem hamar észreveszi. – Már bocsásson meg. – szememet forgatom. – Másrészt pedig, ők rendszeresen látogatnak minket. – teljesen letaglóztam. Ide járnak, és még nem meséltek róla?? Hát szép, mondhatom. – Próbáljuk őket rávenni, hogy újra zenéljenek itt, de szinte lehetetlen. Talán félnek…

- Félnek?

- Ennyi év, és megpróbáltatás után, nehéz lenne nekik. Talán nem bírnák ugyan azt a szintet hozni, amit régen. Ők legalábbis ezt gondolják. – mi van?

- De hát…nekem játszottak. Több számot is. Nem gondolom, hogy rosszabbak lennének, bár én nem hallottam őket régen… .  Sőt. Hosszan mesélték a régi életüket, és én már akkor is azt vettem észre, hogy hiányzik neki. Meg később mondták is. – most én leptem meg a nőt.

- Akkor igazán nem értem…kiismerhetetlenek…- sóhajt. – De igazán szeretni valóak. De gondolom, erre ön is rájött. – mosolyog rám. Sajnos, túlságosan is… . Egy ideig csendben ülünk.

– Itt…vannak gyerekek is, akiket hibernáltunk. Elloptunk, vagyis az én távoli rokonom ellopta azt az anyagot, amit segítséggel sokszorozott.

- Tehát már akkor is tervben volt ez? Már akkor sem hittek a jobban?

- Sajnos ezek a…zenovák, már akkor is megmutatták, milyenek. Mennyire undorító, kapzsi élőlények. Muszáj volt valamit kitalálni. Akkor még azt gondolták nem sikerülni egy ilyen várost építeni, de mint látja tévedtek. Szóval…ebből az egészből annyit akartam kihozni, hogy olyan fiatalokat is hibernáltunk, akik már szerették őket, akkor is.

- Rajongók? – milyen érdekes…ez a szó is elveszett az évek során… .

- Igen. – már ahol… . Egy ház tetején szállunk le.

- De…őket miért nem engedték be ide? – kérdezem, már egy liftbe beszállva.

- Nem akartak jönni, a mi érdekünkben. A zenovák, mindig is öltek a hírességekért, nem akarták tönkre tenni az ötletet, miszerint egy békés várost teremtünk.

- Értem. Mennyi ember ál itt nagyjából? – egy hatalmas előtér fogad minket, mikor kinyílik a lift. Van egy olyan érzésem, hogy ez a nő lakása.

- Három-négy millió. – ez…lehetetlen.

- Te jó isten…mekkora ez a város?

- Tanult a régi New Yorkról? – bólintok – Megközelítőleg akkora, mint az. Talán kisebb. Erdeink, gyáraink vannak. Ennek a kupolának a teteje, egészen kiér az űrbe. Tizenkét éves korukig, az itt élő gyerekek, nem tudnak semmiről, ami kint van. Nem érzékelik, hogy ők egy zárt helyen vannak. Egy felnőtt se, csak tudja.

- Hihetetlen…- felfoghatatlan itt minden… - Miért nem segítenek a kinti világon?

- Itt már legtöbben nem élték át a kinti borzalmakat. Sérülésmentes életet akarunk biztosítani nekik. Hogy talán, egyszer újra átvehessük, ami a miénk, embereké. – végszóra elhelyezkedik a kanapén.

- Most kellene a segítség. – nézek rá komolyan. – Egy hierarchia szintet öltek meg tegnap. Az emberek fel fognak lázadni! Maguk tudnának segíteni! – harcias testtartást veszek föl, amitől meghökken.

- Lázadókat? Az amerikai lázadókat?

- Igen, de ezt már hamarabb is említettem…- furcsállva nézek rá. A legelején mondtam…. .

- Lehet róla szó. Ennek a tárgyalása hosszabb folyamat lenne, amit nem lehetne feltűnés nélkül végre hajtani. A kinti világ tájairól jönnének ide vezetők.

- Én úgy gondoltam…- motyogom.

- Hogy maga kezdeményezné ezt a háborút? – hitetlenül felnevet. – Én tényleg nem becsülöm alá magát, tudom miket élt át, de az lehetetlen lenne. Viszont biztosra veheti, hogy itt már nagy becsben fogjuk tartani önt, és a feltevését. Bátor, hogy ilyen elképzelései vannak. Megfontoljuk. – na, ezt megkaptam, de sajnos igaza van. Ennyire nem lehetek naiv, hogy azt higgyem én, egy lázadó háborút indítok… .

- Rendben. – bólintok sóhajtva. – Esetleg…haza tudnának vinni? Úgy értem a kupola széléig. Ahol összeszedtek.

- Természetesen. – bólint mosolyogva. – Örültem a találkozásnak. – áll föl. – Remélem, legközelebb nem egyedül találkozunk. – finoman nyújtja felém a kezeit, amit megrázok.

Lassabbnak tűnik a visszaút, mint az oda út… . Közben végig az ablakon bámulok ki. Béke van. Rohanó emberek, felhőkarcolók, illetve kijjebb családi házak. Olyan hangulatos az egész. Szívesen élnék itt. Illedelmesen elköszönök az őröktől, majd elindulok haza. Messziről látom, hogy valami baj van. Két őr áll, fegyvert fogva, valakire. Mikor közelebb érek, veszem csak észre, hogy egy kislány fekszik a földön. Sovány, koszos, ruhái szakadtak. Szőke tincsei, összeragadnak, nagy, világoskék szemei félelemtől csillognak.

- Ne! – ugrok elé.

- Álljon félre, különben, magát is lelőjük! – kiabál rám az egyik.

- Annak nem hiszem, hogy a háza lakói örülnének…- húzom össze a szemem, fejemmel a házra intve. Leengedik a fegyvert.

- Mocskos lázadó…- motyogja, majd elindulnak lefelé. Legszívesebben leköptem volna ezt a rohadékot, de nem akartam nagyobb galibát.

- Jól vagy? – ugrok mellé aggódva. Megrázza fehér fejecskéjét.

- Meghaltak…- suttogja.

- Kik? – kérdezem ijedten.

- Mama, papa meg a többiek. – könny csörög le piros arcán. Minden izmom megfeszül. Minden erőmmel azon leszek, hogy megölhessem ezeket… .

- Shh. Ne sírj angyalom. – erősen szorítom magamhoz – sajnos ismerős. – mondom, inkább magamnak. – Gyere szépen. – karomba veszem, így indulok be a házba. Annyira könnyű…szegénykém csont és bőr.

- Már azt hittük, itt…- Joe ül a kanapén. Arcáról lehervad a mosoly.

- Meg akarták ölni…- motyogom idegesen. – Családját sikerült…- reménykedem benne, hogy nem hallja. Bólint. A következő pillanatban Patrick, Pete és Andy jelennek meg a nappaliban. Kikerekedett szemmel néznek rám. Leülök a kislánnyal a kanapéra, nyugtatgatom egy kicsit, addig Joe elmondja a többieknek mi a helyzet. Négyből hárman apukák…voltak. Zenovák miatt nem nevelhették fel a gyereküket, ez a gyilkolásos dolog, látszólag felzaklatta őket.

- Szerezzetek neki valamit, ruhát. – suttogom, majd az emeltre sétálok. Fürdő felé veszem az irányt.

- Megfürdetlek, rendben? – guggolok le, hogy egy magasságba legyek vele. Bólint. Meleg vizet engedek a kádba, míg vetkőztetem. Tusfürdőt öntök bele, hogy hab is legyen benne. Finoman bele engedem a vízbe, ami majdnem a nyakáig ér. – Jó lesz? – kérdezem mosolyogva. Újabb bólintás. – Egy pillanat és jövök. Ne mozdulj! – gyorsan lerohanok a földszintre, ahol a srácok beszélgetnek. – Patrick? – nézek körbe.

- Ruháért ment.

- Oké, nincs véletlen valami műanyag játék, a mit vízbe rakhatok? Vagy egy gumikacsa? – hadarom.

- De, a fönti szekrényben a csap alatt. – válaszol Joe.

- Miért van nektek gumikacsátok? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, egyébként, ha furcsállod, minek kérdezted? – nevet.

- Jól van, na. – mentegetőzöm feltett kézzel, és már a lépcsőnél is vagyok. Visszarohanok, a kis szöszi ugyan úgy ül, maga elé bámulva, mint alig pár perce. Kihámozom a gumikacsát a fiúkból és a vízre teszem. A kedve azonnal jobb lesz. Mosolyogva nyúl érte, nyomogatni kezdi, amit sípolni kezd, majd meglöki, az úszik a vízen. Utána ugrik. Felnevet. Ezeket a gyerekeket, milyen könnyen jó kedvre lehet deríteni… .

- Na, és mi a neved? – mosolygok rá, miközben sampont nyomok a kezembe.

- Sofia Harmon. – mosolyog rám, miközben a haját kezdem dörzsölni samponnal.

- Nagyon szép neved van Sofi, ha becézhetlek így…- bólint – na, és hány éves vagy? – kezével hatost mutat.

- Értem. – bólintok. – Én Annie vagyok.

- És te hány éves vagy? – kérdezi csilingelő hangon.

- Én huszonhárom. – mondom. – Hajtsd hátra kicsit a fejed. – engedelmesen hátra hajol, éppen, hogy le tudjam mosni a fejéről a sampont. – Na, és mond, mi a kedvenc meséd? – az egyik legjobb figyelem elterelés a kisgyerekeknél.

- Hát nem nagyon néztünk mesét, de szeretem a hercegnőket.

- Jók is a hercegnők. – bólintok nevetve. – Tudod mi volt az a Barbie? – megrázza vizes fejét – az még nagyon régen játék baba volt. Rengetegféle volt. Lehetett neki ruhája, cipője, sőt még fülbevalója is. Házat lehet hozzá kapni, de voltak hercegnő Barbiek, amihez kastélyt is. Fiú is volt, sőt gyerek is! – érdeklődve hallgatja, ahogy mesélek.

- De jó! – néz rám csillogó szemekkel.

- Hercegnős mese, már nagyon, nagyon régen is volt. Meg akarod majd nézni a legrégebbit?

- Igen! – szinte kipattan a kádból. Ekkor kopogást hallunk.

- Bejöhetek? – kukucskál be Patrick.

- Bejöhet? – nézek rá Sofira, aki angyali hangon, nevetve bólint.

- Itt vannak a ruhák, majd gyertek le. – suttogja a fülembe. Puszijától elhajolok, amit furcsáll, de szó nélkül kimegy. Tisztára áztatott Sofit, gyorsan végig törlöm, felöltöztetem, majd megszárítom a haját. Gyönyörű, dús, hosszú haja csak így látszik igazán. Vajon Honnan szerezte ezeket a ruhákat Patrick? Gyerekméretű csőnadrág, pandás rövid ujjú, fekete bőrdzseki, és magas szárú tornacipő… . nagyon kis menő lett. Bőrkabáttal a kezébe baktattunk le a lépcsőn a nappaliba, ahol négy kíváncsi szempár leste Sofit. Konyhába tereltem, pontosabban a konyha melletti étkező asztalhoz. Leggyorsabban elkészíthető ételt csináltam neki, vagyis szendvicset, amihez szereztem neki ivólevet (tippem sincs ez miért volt itthon). Míg ő el volt foglalva az evéssel, én a kanapéhoz sétáltam.

- Egyébként hogy került ide…

- Sofi. – segítettem ki Patricket. – Egyébként nem tudom. Biztos meg tudott szökni, mint én anno. – vonom meg a vállam.

- Hány éves?

- Hat.

- Bronx is annyi volt…utoljára…- motyogja Pete. A szívem szakad meg értük. Borzalmas látni az arcukon a fájdalmat. Sofi mosolygós arca töri meg a komor hangulatot. Hátra nézek az asztalra. Tányér a mosogatógépben, a papírdoboz valószínűleg a kukában.

- Akkor megmutatod a mesét? – mosolyog rám hátra tett kézzel, előre-hátra dölöngélve. Látszik, hogy zavarban van. Nem csodálom…öt idegennel egy helyiségbe… .

- Persze. – bólintok mosolyogva – Nincs meg valahogy a Hófehérke? – dünnyögöm. Kérdően néznek rám.

- Honnan ismered te a Hófehérkét?

- Kiskoromban volt egy ismerősünk, akit hibernáltak, ő mesélt mindig a régi dolgokról.

- Értem. Hát…keresd meg.

Tévét nyomkodva, hamar rátalálok a mesére, amit el is indítok.

- Ezzel tudod irányítani, és ha ezt megnyomod, akkor kisebb lesz a kép, és akkor jobb oldalt választhatsz más meséket. – távirányító használatát magyarázom neki, amit rögtön megért, majd teljes figyelemmel a tévére mered. Az rendben van, hogy ő némán nézi, az már nincs, hogy a négy érettnek nevezett férfi is. Elnevetem magam a látványtól, majd a konyhába megyek. Megpróbálkozom valami féle ebédkészítéssel. Egyszerű, finom és egy kisgyerek is szereti… . Spagetti. Zseniális vagyok. Tésztát és darált húst találok, sűrített paradicsomot nem. Szuper. Még szerencse, hogy vagyok annyira ügyes szakács, hogy meg tudom csinálni, rendes paradicsomból.

- Mit csinálsz? – kihallom Patrick mosolyát. Kilépek az öleléséből, mielőtt a nyakamra puszit adna.

- Spagettit. – mosolygok rá a vágódeszkát arrébb húzva, amin folytatom a paradicsom összevágását.

- Most mi a baj? A fürdőbe hagytad, most se…

- Figyelj…ami tegnap történt az felejtsük el és jó lenne, ha ezt Petenek is megmondanád. – néz hátra.

- Mert? – dől a mellettem lévő konyhapultnak, összefont karral.

- Mert úgy viselkedtem, mint egy rossz ribanc…- sziszegem – és ez nektek se jó. Tudom.

- Tudtam, hogy ez lesz. – motyogja idegesen.

- Mi? – megáll a kés a kezemben.

- Ezt…mi Petetel megbeszéltük. Mind a kettőnknek bejössz, bár erre magadtól is rájöttél. – bólintok – Ezért találtuk ki ezt…túl jó barátok vagyunk ahhoz, hogy egy lány szétválasszon. – amint kimondta meg is bánta. Az én agyam viszont teljesen elborult.

- Mi van?! – kiáltok föl fennhangon. Egy pillanatra a tévés társaság felénk fordul, de számukra érdekesebb a Hófehérke, ezért tovább nézik. – Hogy lehettem ekkora idióta…- sziszegem halkabban. – Kerestétek az alkalmat mi?! Amikor a legsebezhetőbb voltam! Le is fektettetek volna mind a ketten, ugye?! – szikrákat szór a szemem.

- Annie, rosszul fejeztem ki magam, én…- dadogja ijedten.

- Nem érdekel! Menj el! – fordulok el tőle. Egy ideig áll még mellettem, majd visszasétál a nappaliba. Szemem sarkából látom, ahogy Petetel sunyorog. Egyszerre pillantanak felém. Kiismerhetetlen az arcuk. Hogy használhattak ki ennyire?! Vajon meddig akarták ezt csinálni? Míg bele nem szeretek az egyikükbe, aztán majd szépen elmondják mi a helyzet?! Elmenni nem tudok, nincs hova. Ráadásul most már itt van Sofi…gondoskodni fogok róla, amíg tudok. Az a baj, hogy tegnap én élveztem…az egész helyzetet…azt is csak megjátszották? Mármint a viselkedésük…túl sok a kérdés, választ nem akarok kapni tőlük. Borzasztó dühös vagyok rájuk… . Az ebédidőben lett kész, éppen a második mese (Hamupipőke) közepén lett kész, fél egyre. Két tányérra raktam, két kisebb adagot, amit az asztalra helyeztem, két pohár limonádé kíséretében.

- Gyere ebédelni. – mosolyogtam Sofira, majd leállítottam a mesét. Kezemet megfogva sétálunk az asztalhoz. Székre ül, majd a kezébe vett villával turkálni kezd benne. – Kóstold meg, kérsz rá sajtot? – látszik rajta, hogy elgondolkozik, majd bólint. Szórok rá egy keveset, majd a kezét megfogva, megmutatom, hogy is kellene enni.

- Ez nagyon finom! – motyog egy adag tésztával a szájában. Roppant gusztusosan, a fele kiesik onnan.

- Szebben egyél. – mosolygok rá kedvesen, majd egy szalvétával letörlöm a maszatos arcát. Én is enni kezdek, közben négyen megjelennek az asztal körül. Kérdő tekintetüket nem hagyom annyiba.

- Ezt ti se gondoltátok komolyan, ugye? – nézek rájuk felvont szemöldökkel. – Szolgáljátok ki magatokat. – mondom, majd feltekerek egy adag tésztát. Unottan eszik a főztem (a hat éves Sofi meg tudta dicsérni, de ők nem…), mire mi már befejeztük.

- Nézd, találtam szívószálat. – rakom bele a vidám szőkeség poharába, a fehér-rózsaszín csíkos szívószálat, amit lassan inni kezd. Magamnak, egy lila-fehéret választottam. Teljes egészében levegőnek nézem őket. Csak Sofival foglalkozom. Patrick és Pete már előbb megbántottak, Joe és Andy, pedig azzal, hogy annyit se mondtak, hogy ehető-e amit csináltam…gyerekes viselkedés lenne? Talán. De azért legalább annyit mondhattak volna, hogy köszönik. Végül is, csak véletlen csináltam annyit amennyit, persze… . a nagy gondolkozásban, csak még jobban felhúztam magam, és akkorát csaptam rá, hogy mindenki beleremegett.

- Bocsánat. – simogatom meg Sofi szőke fejét, majd felkelek a székről. Ő is hasonlóképp tesz. A tányért a mosogatógépben végzi, a két pohár, pedig a nappaliban, az asztalon. Elindítom a mesét Sofinak, én pedig újra gondolkozni kezdek. Negyedik napja, hogy ismerem őket, de már annyi minden történt, mintha hónapok teltek volna el. Bár ebben a világban…ki kell használni minden egyes percet…kitudja mikor lőnek agyon. Egy perc is többnek tűnik. A másik…gyerekesen viselkednék? Túl spilázom a dolgot? Patrickre és Petere van okom, miért haragudjak, de szegény Joera és Andyre…valószínűleg nem mertek megszólalni…elég feszült a hangulat, amit egyedül, csak Sofi nem érzékel…bár kitudja. Beszélni fogok velük…hatszemközt. Vagy nyolc, Sofit is beleszámítva.

- Annie! – csilingelő hang ráz föl a gondolataimból. – Szerinted? – néz rám nagy szemekkel. Jaj, kérdezett?

- Én…bocsánat, nem figyeltem. Mit kérdeztél?

- Hát, hogy Hamupipőkét megtalálja majd a herceg a padláson? – vállat vonok. Bár tudom, hogy igen, nem akarom elmondani neki…az úgy nem izgi.

- Majd meglátod. – nevetek. Én is nagyjából belemerülök Hamupipőke világába, a srácok csak most ülnek vissza a kanapéra. Hm, észre se vettem, hogy eddig a konyhába voltak. Kisebb civakodás után (és még én gondolom magamról, hogy gyerekes vagyok…), végül Patrick kerül mellém a kanapén. Ezek most félnek tőlem? Magam elé bámulva felvonom a szemöldököm. Alig párcentire ül tőlem, de érzem, legszívesebben, jó pár kilométerre lenne tőlem. Mesének vége, Sofi úgy dönt nincs kedve több mesét megnézni.

- Kimegyünk játszani? – néz rám világoskék szemeivel.

- Patrick és Pete kimennek veled, rendben? – nézek rá mosolyogva, bólint. Ellenkezés nélkül pattannak, már kint is vannak.

- Szóval…- kezdem – bocsánatot akarok kérni, hogy veletek is bunkó voltam. Bár az kissé feldühített, hogy összesen Sofi mondott valamit a főztömről…

- Mi bocs. Elég feszült volt a hangulat, nem akartunk megszólalni feleslegesen. – szól közbe Joe.

- Egyébként tényleg finom volt. – mosolyog rám Andy.

- Igen, sejtettem, hogy ez az, oka és köszönöm. – nevetek föl. Még egy ideig beszélgettünk, hogy bár nagyon jó barátok, igazam van, és ez tényleg nagyon csúnya volt. Utána, mi is kimegyünk a kertbe, ahol Sofi, Pete és Patrick nagyon jól eljátszanak. Bár mind a kettőjükre haragszom, a szívem mégis ellágyul.

- Annie, gyere te is! – nevet fel Sofi. Négyünk közül, egyedül Sofi szeretné, hogy menjek… . Mégis felkelek, és melléjük megyek.

- Ismered a kidobóst, Sofi? – nézek rá mosolyogva. Bólint. – Akkor mit szólnál, ha mi lennénk ketten, és ők ketten. – lefehéredve állnak.

- Ez így kevés lesz. Nem jóó! Jöjjön Joe és Andy is. – néz föl rám. Két említett személy is beáll. Joe Petékhez, Andy hozzánk. Teljesen mindegy ki, hova áll be…végük van.

- Kezdjük. – összehúzott szemmel nézek rájuk. Na, most vagyok gyerekes. De végül is…játszunk. Az első találat, Patrick combját éri. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, látni, ahogy felszisszen a fájdalomtól. Bosszúálló vagyok? Áh, dehogy. Egyetlen egyszer sem ér találat. Kis csapatom közelébe se ér a labda. Természetesen Sofi nagyon élvezi, ugyanis nem érzékel semmit az én gyerekes bosszúmból. A másik csapat természetesen hagyja magát, mikor ő dob, ellenem nem tudnak védekezni, Andy pedig igazából csak áll, ahogy Joe is a másik oldalon. Szegényeknek elég unalmas lehet… . Tíz percen keresztül „élvezkedek”, végül Joe fújja le. Becsülendő, hogy se Patrick, se Pete nem mondták, hogy állj, pedig nem igazán élvezték.

- Fogócska! – szólal meg hirtelen Sofi, majd megérinti a hasamat, ezzel jelezve, én vagyok a fogó.

- Ezzel legalább nem tud kinyírni…- motyogja Patrick kocogva.

- Fellökni feltudlak. – mosolygok rá, kissé eszelősen. Kissé már nyugodtabban, nem csak kettőjükre élezem ki magam, mikor fogó vagyok. Igazából élvezem is, mert szeretek futni.

- Na, jó. Ne csak neki fájjon…- suttogja Joe, majd lök egyet rajtam, és én pont Patrick mellett állok, és pont rázuhanok. Mily érdekes. Ahogy fölém magasodik, eszembe jut a tegnapi. Ahogy a mezőn feküdtünk. Elhessegetem gyorsan a gondolataim, majd lelököm magamról. Kifáradva ülünk le a kanapéra. Sofi, Patrick ölében ül, limonádét kortyolgatva. Még a végén féltékeny leszek…de nem Sofira. A délután folyamán beszélgetünk, mesét nézünk. Életembe nem láttam még ennyi rajfilmet. Szerencsére, nem csak a hercegnők „izgalmas világát” kell végig néznünk, hanem egyéb mese remekeket. Mikor teljesen kifogy a picur az ötletekből, nagy gondolkodóba megyünk át. Elsőnek Patrick szólal meg.

- Tini nindzsa teknőcök? – néz rá mosolyogva. Hárman felnevetnek. Kérdően pillantok rájuk.

- Kiskoromba imádtam. – mosolyog rám. Hűvösen bólintok. Próbálok erősnek tűnni, de ez annyira ellágyítja a szívem, hogy teljesen elolvad. Elképzelem, ahogy a pici, vörös hajú kis srác ül a tévé előtt, és sokadszorra nézi meg ugyan azt a mesét. Sofi, végig Patrick ölében ül, és figyeli a történéseket a képernyőn. Közben Patrick magyaráz neki. Kis híján elbőgöm magam, a hihetetlen édes látványtól… . Következő Pete kérése, a Karácsonyi lidércnyomás. Azt az ő öléből nézi végig, közben Pete mutogatja neki a tetoválást a jobb karján, ami a meseszereplőket ábrázolja. Harmadik kérés, Andytől jön, aki a Batmant ajánlja, rajfilmes formában. Utána Joe, a Star Warssal. Végül én. Nem is tudom, nincs kedvenc mesém. Nem tudom, honnan lenne. Egyen viszont igazán megakadt a szemem. Merida a bátor. Leírása magával ragadott. Enyémet is némán nézzük végig. Hihetetlen, hogy egy mese ennyi megtetsszen. Gyerek nyelvre van az egész megcsinálva, mégis egy felnőttnek is élvezhető. Csodálatos, ez a Merida én vagyok. Csak ő viking hercegnő. Mint minden hercegnőnek, neki is házasodnia kellene, de ő inkább világot lát.

- Na, jó. – szólalok meg én először. – Gyere, fürödj meg, addig ti keressetek egy mesét. – utasítom őket. Megmutatom neki, hogy kell megengedni, majd elzárni a vizet a zuhanyba, nagylány, egyedül is le tud fürdeni, addig én pizsamát keresek. Egy szatyrot találok, amibe egy rózsaszín kislány pizsama van. Rövid felsővel és alsóval. Felső részén egy nagy pingvin van, az alsón sok kicsi. Még egy tündéri szörny tappancson mamuszt is találok mellette.

- Tessék, itt van a pizsid, majd gyere ki. Ezt is vedd föl, fel ne fázz. – mosolygok rá, majd kimegyek. Az édes, kis szőkeség, pár perc múlva kicsoszog a fürdőből. Haját gyorsan átfésülöm.

- Mindjárt jövök, én gyorsan lezuhanyozom.

- Rendben, megvárlak. – bólint, majd leül az ágyra. Tényleg igazán sietek, arcom letisztításával együtt, tíz perc alatt végzem. Nekem is lett „valahogy” pizsamám, ami egy bordó, kockás rövid alsóból, és egy sima pólóból állt. Hajam laza kontyba fogtam. Így sétáltunk le a lépcsőn ketten.

- Te szépítkeztél a legtovább biztos…- simítja meg Patrick, Sofi fejét, mikor belehuppan az ölébe…hát ezt nem hiszem el! Négyen nézünk Patrickre morcosan. Egy nap alatt, úgy megszerettük ezt a kicsi, pontosabban már nagylányt, hogy az hihetetlen. Szörny Rt.-t nézzük meg, amit még mi is végig nevetünk (is…elég gyermekdedek tudunk lenni, mint kiderült…). Felénél már nagyokat ásít Sofi, ami következtében, a vége felé már alszik is. Őszintén? Mindenki. Nem mondanám unalmasnak, de a kidobós és fogócska fárasztó volt… . Én riadok föl a mereven álló képernyőre. Negyed tizenkettő. Hoppá. Mocorgásom mindenkit szép lassan, felébreszt, kivétel Sofit, aminek csak örülni tudunk.

- Viszem hozzád. – fordulok Patrick felé, aki bólint. Többiek morcosan sandítanak felém. Óvatosan az ágyra helyezem, majd egy puszit nyomok a homlokára, ennek következtében, mocorogni kezd, de álmában. Szépen betakargatom, majd egy pokróccal és egy párnával Elindulok lefelé.

- Hova mész? – suttogja Patrick.

- Kanapé. Amúgy is ott aludtam volna…- mélyen a szemébe nézek. Érti a célzást. Szépen megágyazok magamnak, majd lehajtom a fejem. Egy ideig hallgatom a zuhany hangját, a mászkálást, majd ilyen rengeted, gondolattal álomba merülök…