2015. március 2., hétfő

~5.

Aú. Reggelem első reakciója, találkozás az asztallábbal. Nem rég gurulhattam le a kanapéról, mert annyira nem fáj a hátam. Ügyetlenül tápászkodom fel a földről, majd megint megállapítom, én keltem a leghamarabb. Magam mögött hagyva a nappalit, Patrick hálószobája felé veszem az irányt. Halkan nyitok be, nem akarom Sofit felébreszteni. Édes látvány fogad. Sofi, Patricken fekszik, lajhár „pózban”. Óvatosan melléjük helyezkedem, betakarózom. Patrick nagy sóhajjal ébred föl, rám néz, majd visszacsukja a szemét. A következőpillanatban megint kipattant a szeme, ijedten pillant rám. Akaratlanul is kuncognom kell a jelenttől.
- Jó reggelt. – motyogja, miközben maga mellé helyezi Sofit. – Én…vagyis inkább mi, Pete nevében is, bocsánatot akarunk kérni. – oldalára helyezkedik, így szembe kerül velem. Hallgatok. – Nem úgy értettem, ahogy mondtam…komolyan. – Még mindig nem válaszolok. – Mondj valamit, kérlek. Ez így borzalmas…- motyogja.
- Részben, nagyon rosszul esett, amit mondtál, részben pedig teljesen úgy érzetem, hogy kihasználtatok. Sebezhető voltam a történtek miatt, és ti ezzel éltetek is. Mi lett volna, ha nem derül most ki? Lefektettek? És mi lett volna, ha egyikőtökbe beleszeretek? Akkor mondjátok el? – suttogom mérgesen.
- Nem tudom…lehet. – motyogja – Én nem akarok veszekedni veled. Fáj…szó szerint. – halkan felnevetek.
- Megérdemeltétek a tegnapit mindketten.
- Meg. – nevet föl halkan.
- Na, jó…- sóhajtok föl – Ne veszekedjünk, mert úgy nem mondhatom el, mennyire édes, hogy a Tini nindzsa teknőcök volt a kedvenc meséd. – hangom enyhén vinnyogóba megy át, ami suttogva még furcsább. Ő szégyenlősen mosolyog, amitől teljesen végem lesz. Sofin áthajolva, cuppanós puszit nyomok az arcára, amibe belevörösödik. – Ez békülős puszi volt. – mosolyodok el. – Egyébként, honnan szerezted a ruhákat? Meg a pizsamákat…- végén elmosolyodom.
- Öm…- nem várom meg, hogy végig mondja.
- Jól sejtem, hogy a városból?
- Te…honnan tudsz róla? – néz rám kikerekedett szemmel.
- Tegnap reggel gondoltam kiszellőztetem a fejem, de nem akartam egy őrrel se összefutni, meg amúgy se jártam még arra, gondoltam megnézem mi van ott.
- Találkoztál Norával?
- Nora? – nézek rá kérdően.
- Sötétbarna hajú, nagyjából százhetvenöt centi…
- Ja, igen. – furcsállva nézek rá. Mit titkol?
- És…mondott neked valamit…rólunk?
- Rólatok? Mármint négyőtökről, vagy…
- Én és Nora másfél évig együtt voltunk. – feszült, mikor kimondja.
- Értem. – vontatottan bólintok. Nem kellene, hogy zavarjon, de zavar. Nagyon is. – Nagyon…kedves volt. Örült, mikor megtudta veletek lakok…- mosolyt erőltetek az arcomra. – Egyébként, miért mentetek szét?
- Én itt élek, ő ott bent. Ha ő kijött volna, ott borul minden, én pedig nem mehetek el innen. Amúgy ő szakított velem.
- Értem. – az alsó ajkam harapdálom. Ideges vagyok, egy kérdés motoszkál a fejembe. – Szereted még? – hirtelen csúszik ki a számon, amint kimondom, megbánom.
- Nem. Az rég volt. Barátok maradtunk. – mélyen a szemembe néz. Kizárt, hogy nem mond igazat. Csend telepszik ránk. Résnyire nyílt ajkakkal nézem. – Ne nézz így rám. – suttogja. – Ha csak a barátom akarsz maradni…- halkan felnevet, én is elmosolyodom, majd az alsó ajkam kezdem rágcsálni. – Ez még rosszabb…- motyogja. Most neki nyílnak szét az ajakai. Zilálva veszem a levegőt, mocorogni kezdek. Végszóra ébred föl a szőkeség közöttünk. Nagyot nyújtózkodik, majd ásít egyet. Nagyokat pislogva, felváltva néz minket.
- Annie, te este nem voltál itt, nem? – csodálkozva pislog.
- Nem. – nevetek föl – De most itt vagyok. Na, és hogy aludtál? – kérdezem mosolyogva.
- Jól. Csak hiányzik anya, meg apa. – biggyeszti le apró ajkát. Látszik, hogy nagyon töri valamin a kis fejét, közben kettőnk között kapkodja a fejét.
- Min gondolkozol ennyire? – kérdezem mosolyogva.
- Hát, hogy izé…melyikőtökhöz bújjak oda. – egyszerre nevetünk fel Patrickkel. Először Patrickre, majd Sofira pillantok. Bólintok. Nehézkesen közelebb csúszik hozzá, és hozzádörgölődzik, mint egy kiscica. Oldalamra fordulva, mosolyogva nézem őket. – Annie, énekelsz nekem? – néz rám csillogó szemekkel.
- Nem hiszem, hogy örülnél neki…- nevetek föl – Esetleg, Patrick? – mosolygok rá.
- Esetleg. – mosolyog vissza. Egészen halkan kezd el énekelni. Sofi után, én is lehunyom a szemem, úgy hallgatom tovább. Lassan, apró mozdulatokkal csúszok közelebb hozzá. Finoman a vállának dörgölöm a fejem, amit azonnal észrevesz, és átölel. A mellkas, váll és nyak, háromszög, közepébe hajtom a fejem, bal kezem, Sofi hátára teszem.  Újra lehunyom a szemem. Patrick hangja és mellkasának mozgása, miközben levegőt vesz, elandalít. Abba hagyja az éneklést. Orrával a hajamba szagol, puszit nyom a fejemre, majd a homlokomra. Maradjunk csak barátok, mi? Innen, áttért az orromra, majd a szám fölé is adott egy puszit. Szempilláim alól pislogtam föl rá.
- Oh, istenem, nem érdekel. Csókoltalak már meg. – suttogja, majd hirtelen az ajkamra tapad. Nem szabadna hagynom, de…jaj. Fejemet egészen fel kell emelnem, hogy, elérjem teljesen a száját. Már éppen kezdek „belemelegedni”, de elenged. Szomorúan pillantok föl rá. Közben Sofi mocorogni kezd.
- Éhes vagyok…- pislog föl ránk.
- Akkor, menjünk reggelizni. – mosolygok rá, miközben felülök. Két oldalról kézen fogva indulunk le vele a lépcsőn, rajtunk kívül még senki nincs lent. Reggeli készítésben, az egész társaság nagy „hasznomra vált”, azok is, akik időközben érkeztek meg. Percenként jelenik meg valaki mellettem. Háziasszonyt játszva, még ki is szolgálom őket, most az egyszer.
- Nagyon finom lett. – négyen, teljesen egyszerre mondják. Oké, ezt tuti begyakorolták…de még így is jól esett. A nap lassan telik. Mesenézés, játék. Ez olyan, mintha egy óvodás mondta volna… . Délután kettő felé, kopogtatás zavar meg, a Spongyabobot. Én megyek ajtót nyitni, mint felnőtt, akit annyira nem köt le a rajzfilm, amiben egy tengeri szivacs, és egy fogyatékkal élő csillag éli mindennapjait.
- Jó napot. Itt él Sofia Harmon? – erőteljes férfihangú őr, egész udvarias, bár így is szembe köpném szívesen.
- Igen, itt. – válaszolok hűvösen.
- Kérem, szóljon neki, ugyanis el kell innen költöznie. – teljesen ledermedek.
- És mégis miért? – kérdezem fennhangon. A háttérben leáll a mese.
- Gyerek, csak családi környezetben élhet, és ez tudtommal nem az.
- De! Igenis az! Látom, nagyon ismerik, maguk tudatlan barmok, a „hírességeket”, ugyanis négyből, három apuka volt! Csak maguk, utolsó rohadékok, saját érdekükből, elvették tőlük a családjukat! Az életüket, és mindent, ami fontos volt számokra! – üvöltöm az arcukba. -  Innen, nem fogják elvinni őt!
Karomat megszorítva, erősen az ajtóhoz nyom.
- Ha még egyszer így beszélsz velem, te utolsó, lázadó ribanc, neked véged! – sziszegi a fülembe – Bár prostinak alkalmas lennél. – undorító vicsor jelenik meg az arcán.
- Rohadt meg. – sziszegem, majd a térdem erővel húzom föl, amivel érzékeny pontját erősen eltalálom. Hatalmasat üvölt, majd összerogy.
- Mi van itt? – rohannak az ajtó elé a srácok, mögöttük, kézen fogva Sofi. Egy másik őr közeledik felém, amit egy jól irányzott ütéssel leterítek. Szinte azonnal fel kell. egy kar szorít meg.
- Engedj el! – hisztérikusan kiáltok, majd megpillantok, egy ismerős arcot…ezt…nem hiszem el. Ez ölte meg a családomat. Pontosabban, ez a kettő – Ti öltétek meg a családom…- motyogom letaglózva – Megöllek mind a kettőtöket! – üvöltök, és rúgkapálok Patrick karajaiban – Engedj el! – kis híján, gyomron ütöm őt.
- Hozzátok már azt a szart! – kiabál hátra Patrick. A következő pillanatban elsötétül a világ. Következő emlékem a nappali. Pontosabban a plafon. Próbálok felkelni, de zsibbad mindenem, a fejem majd’ szétmegy. Négyen ülnek a nappaliba. Sofi nem.
- Mi történt? – nyöszörgöm a halántékom dörzsölve.
- Be kellett altatóznunk. – szólal meg először Pete.
- Hol van Sofi? – ide-oda kezdem kapkodni a fejem.
- Elvitték. Egy családhoz. Jó helyen van, hidd el. – mosolyog rám erőltetetten Joe – Egyébként azért lettél bealtatózva, mert sokkot kaptál, ami rád úgy hatott, hogy erőszakossá váltál. Sofi és a családod miatt. Egyébként valószínűleg ez a kettő erősen összefüggött. – először megdermedek. Nem bírok mozdulni. A következő pillanatban, viszont felugrok, és kirohanok a kertbe. Annyi düh gyűlik össze bennem, hogy puszta kézzel gyilkolni tudnék. Az ajtót olyan erővel csapom ki, hogy kimozdul a helyéről. A legközelebb eső tárgyakat, szétütöm, ami a faasztalban, rajta lévő dísznövényben, és a hozzátartozó székekben merül ki. Rugdosom, ütöm, amíg szét nem törik. Tovább rohanok, egy fához, amit ütni kezdek. hangosan kiabálok, ugyanis borzasztóan fáj. Átérek a rugdosásra, majd újra kézzel. Pár perc múlva hátra vetem magam a fűbe. Lihegek, izzadok, könnyezik a szemem, a belső, illetve a külső fájdalomtól is. Rengeteg fájdalom és emlék ért ebben a bő egy hétben. Mindent kiéltem most. Hallom a lépteket magam mögül. Biztonság kedvéért mind a négyen kijöttek.
- Te…széttörtél egy asztal, és négy széket…- Patrick hangját hallom meg először. Nehézkesen feltápászkodom.
- Ja. És ha nem ment volna szét a kezem, akkor egy fát is. – lihegem, majd visszasétálok a házba. Fáradtan rogyok le a kanapéra.
- Miért nem tudsz te sírni, mint a normális lányok? – huppan le mellém Pete.
- Mert én erősebb vagyok, mint egy átlagos lány.
- Csak annak akarsz látszani belül. A külső erős nem kérdőjelezem meg, nem is merném. – a végén elmosolyodom. Patrick egy vizes ronggyal ül le mellém.
- Talán. Csak tudod, az igazi, és a fogadott családod elvesztése után, kell egy jobb kiút, mint a sírás. – mondom szemrehányóan.
- Igen Annie, mi nagyon jól tudjuk. – mogorván néznek rám. Mind a négyen.
- Én…s-sajnálom…- dadogom zavartan. Ők aztán pontosan tudják, milyen, ha elveszted a családod… . Nehezen mozgatom meg a kezem, aminek a végén kissé vérző, piros sebek éktelenkednek.
- Sofi csak egy napot volt itt, de mi is annyira megszerettük, mint te. – nyel nagyot Patrick, még mindig a kezet simogatva a vizes ruhával. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit több is követ.

- Most már…-  szipogok – láthattok sírni. Mint egy normális lányt, aki nem rég széttört egy asztalt, négy székkel. – nevetek föl hitetlenül. Mind a négyen elmosolyodnak. Remélem…egyszer még láthatom a szőke, kék szemű tündért, aki mind a ötünkön segített, a szimpla létezésével is…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése