~12.

- Időfutár vagy. – jelenti ki Tom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Igen, ezt már hallottam. Az mit is takar? – nézek rá felvont szemöldökkel.

- Gyakorlatilag és elméletileg is te vigyázol a múltra. Ennek a segítségével. – húz ki a zsebéből egy láncot. Egy koromfekete kő, körülötte aranyozott dísz. Mögém lép, majd felteszi. Végig simítom a láncon.

- Látom nagyon bőbeszédű vagy…- motyogom.

- Jó, addig világos, hogy vissza tudsz utazni a múltba, nem? – bólintok – Az Időfutárok, vagyis inkább az Időőrök, vigyáznak a múltra. Ők védik meg azt az Időrablóktól.

- Időrablók?

- Igen. Fekete ruhában és sí maszkban járnak, mint régen az igazi rablók. Egy telefonszerű készüléken keresztül utaznak az időben, ami ugyan azt tudja, mint a te nyakláncod, annyi különbséggel, hogy az övék illegális, ezért a tiéddel ellentétben veszélyes. Bent ragadhatnak az átjáróban örökre. A kis Időrablók, például régen a lottó miatt utaztak. Megtudják a számokat, visszamennek, megjátsszák és meggazdagodnak. Legtöbb elég idióta volt ahhoz, hogy tudja, ha összetalálkozik a múltbéli önmagával mind a kettőjüknek annyi. Ők már teljesen kihaltak, csak a nagy Időrablók maradtak meg. Ők nagyban játszanak…veszélyesek. Természetesen a világuralom leginkább a céljuk. Őket kell neked megállítanod. Persze neked se olyan könnyű a munkád… rendkívül gyorsnak kell lenned, ugyanis csak egyszer nyithatod ki a kaput a nyakláncoddal a múltba. Bár merre mész, ugyan oda kell visszamenned, ahova érkezel. Huszonnégy órád van a múltban. Itt az általában egy-két órának felel meg. Ha kifutsz az időből, a kapu bezárul és te a múltban ragadsz. – a szavai villámcsapásként értek.

- Mi történik, ha változtatok a múlton? – motyogom el a kérdésem.

- Tilos. Ennyi. Tönkre teheted a világot vele. Itt van ez…- újabb tárgyat húz ki a zsebéből. Egy kisméretű lámpát – Ez pirosan világít és csipog, mikor az Időrablók munkába állnak.

-  Egyébként ezek az Időrablók, ugyan azok az emberek mindig?

- Hát…nem teljesen. Hármasával járják az múltat. Ők…nem igazán emberi lények, ugyanis ha az egyik hármas meghal, újak fejlődnek.

- De, hogy?

- Van egy központjuk, ahol egy szerkezet termelő őket. Még senkinek sem sikerült megtalálni a központot. Változó, mikor jönnek újak.

- Ez…az egész…ijesztő és zavaros…- motyogom újra az ájulás határán – annyi kérdésem van, mégse jut egy se eszembe…

- Nekem igen. Mégis kik vannak fönt?! – szól közbe idegesen Joe.

- Küldöttek. Lilyért jöttek. A sejtért jöttek. Te vagy az egyetlen Időőr, akiben ilyen szerv van.

- Mert?! – anya és Tom között kapkodom a fejem – Egyébként te ki vagy?

- A nagypapád, az én apukám Időfutár volt. – veszi át a szót anya – Egyik munkája közben, beleszeretett egy lányba, a múltból. Néhány perc alatt, ugyanis az Időőrök érzelmei gyorsak, és hevesek. Mint minden az életetekben. Erősek és gyorsak vagytok. Gyorsan hoztok döntéseket, a dühötök fékezhetetlen, ahogy a szeretetetek is. Gyakorlatilag minden érzelmetek fel van gyorsítva. Viszont, ez nem azt jelenti, hogy gyorsan múló. Minden őrnek van olyan érzelme, ami örökre szól. A nőknél ez általában a szerelem. – elmosolyodik, én elvörösödöm. Patrick elfejtése, most már biztos, hogy lehetetlen. – Illetve néhánynál egy véletlenszerű. A férfiaknál ez a féltékenység.

- Mi?! – háttérből felháborodott fenn hang hallatszik. Tom csak a szemét forgatja.

- A miénk sokkal rosszabb! – kap hátra a fejem. Félelemmentesen nézek mélyen Patrick szemébe. Bátor, néma vallomásomtól én magam is meglepődök. Csak kikerekedett szemmel néz rám. Visszafordulok anya felé, aki folytatja. – Ha minden a négyen kiháborogtátok magatokat folytatnám. – most már semmit nem értek.

- Teljesen olyan vagyok, mint te. Akkor nem tőled örököltem ezeket? Csak szimpla véletlen?

- De. Tőlem örökölted. Csak egy érzelmet kapsz. Mivel az apukám őr volt, én is félig az vagyok. Ezért nekem is erősebbek az érzelmeim, csak én nem kaptam az alap érzelmet. De a teljes Időőrség unokára öröklődik.

- Akkor tisztázzuk…szuper gyorsan reagálok az érzésekre, szuper gyors vagyok, szuper erős, és szuper szerelmes? Lassan jó lenne felmenni, ugyanis el fogok ájulni, megint. – mire kimondtam, már borultam is… .

Most a kanapén ébredek egy takaróval. Ezek szerint valaki elkapott, mert ha a földre estem volna, már valószínűleg nem ébredtem volna föl.

- Ennyiszer már lehetetlen elájulni egy nap. – Patrick mosolya fogad először.

- Ah, jó lenne újra…- motyogom, majd a fejemre húzom a takarót.

- Kösz, ez jól esett. – nevet föl.

- Egyébként…lehetséges, hogy elájultam, magamhoz tértem, de közben bealudtam? Mert teljesen úgy érzem magam, mintha aludtam volna.

- Az lehet, mert már lassan fél órája fekszel. Kis híján lezuhantál a kanapéról.

- De te a hős megmentő megfogtál…- motyogom unottan. Újra felnevet.

- Ahogy mondod. Egyébként ne becsülj alá, mert most is én fogtalak meg. Vagyis én kaptam feléd először, ugyanis betörted volna a fejed lent.

- És ezt most meg kell köszönnöm? – nézem a takaró tetejét felvont szemöldökkel.

- Nem csak….muszáj, ilyen ellenségesnek lenne? – emeli föl a hangját.

- Igen, muszáj. – húzom föl a lábam durcásan.

- Nem, nem muszáj. – hátam alá nyúlva fölemel, majd lovagló ülésbe ültet a lábára, így a takaró lehullik rólam. Az ő térdénél és az én hátamnál lóg hanyagul. Hihetetlen…ki rángatja le rólam folyton a farmert?! Ráadásul pont ezt a bugyid kellett ma felvennem!

Pólómat felgyűrve mélyeszti a derekamba az ujjait, közben a nyakamhoz hajol és belecsókol.

- Hagyd, abba. – sziszegem dühöt tettetve.

- Tudom, hogy te is akarod. – suttogja a csípőm előre döntve. De mennyire…

- Nem! – erősen eltolom magamtól, azonnal kipattanok az öléből.

- Alig egy órája a szemed mást mondott. – arca komoly. Nagyot nyelek. Hát észrevette. Nem mintha a vak ne látta volna…

- Igen, Patrick. Én, szeretlek. Nem, mint egy barátot. Szerelmes vagyok beléd! – csapok a combomra. Magamat is meglep a hirtelen jött őszinteség. Nem hátrálok vissza. Bátran folytatom a mondandóm. – Mióta megismertelek tetszel. Abban a hónapban vált ez szerelemmé, mikor te le se szartad a fejem, a ribanc miatt! Igen, így hívom a drágalátos barátnőd! „Annie, sose mondana rólad rosszat!” Hallottam, hogy konkrétan eltiltott tőlem. Nem érdekel, hogy ezek után, talán szóba sem állsz velem, de egy jó ideje tartogatom magamba. Te is hallottad, én csak egy embert tudok szeretni, de azt örökké. Elég bénán hangzik ez az örökké, nem? Mint egy röhejes romantikus filmben. Soha nem volt nyugodt életem, de ez a mai nap…reggel egy srác ágyából szálltam ki, nem sokkal a hazaérkezésem után, meghallottam, hogy a barátnőd eltilt tőlem, aztán feltűnt az anyám, aki összekavarta az agyam, aztán az a Tom, aki végképp tönkre tette az előtte is zavaros dolgokat, most pedig itt állok előtted bugyiba és szerelmet vallok, amit már sokkal előbb kellett volna! Patrick, ma kétszer ájultam el, és ha így folytatom, kiegészül háromra! – hadarom idegesen – És ha tudni akarod, azon a reggelen, mikor először hazahoztad a barátnőd, ott ültem a rohadt pult mögött és bőgtem! Miattad! Annyi jelet küldtem neked, a többiek hamarabb rájöttek, hogy szeretlek, mint te magad! – a végén már üvöltök.

- Jelek?! Én hány jelet küldtem neked!

- Te?? Összejöttél egy másik nővel!

Nagyot nyel. Belátja, hogy igazam van.

- Tudom, hogy azt akarod hallani, hogy egy barom voltam! Mert igen, az voltam! Nem vettem észre a „jeleket” – kapkodva rajzol idézőjelet a levegőbe – ezért jöttem össze Norával! Az elején azt hittem szeretem, de hamar rájöttem csak kényszerből vagyok vele! Téged szeretlek Annie!

Villámcsapásként ér. Tényleg szeret? Feláll, a derekam köré fonja a kezét, majd hátrálni kezd velem a kanapé felé. Az agyam még időben lép közbe. Újra lehámozom magamról a kezeit.

- Nem tudok hinni neked. Egyelőre…barátnőd van. – zavartan beszélek hozzá. Én magam se értem mit beszélek. – én…nem akarom ezt azonnal. Bizonyítsd be először, hogy tényleg szeretsz. Ne ez legyen a legfontosabb kettőnk között.

- Rendben. – az alsó ajkába harapva bólint – Most azonnal szakítanék Norával, de…félek, visszamondaná dühébe a koncertet.

- Amilyen szemét…- motyogom. Elneveti magát.

- De azért…- kel föl – egy ölelés bele fér, nem? – kérdezi mosolyogva.

- Nem, nem jó ötlet. Nagy hatással van rám az érintésed. – suttogom.

- Akkor ne mondj ilyeneket. – résnyire nyitott ajkakkal suttogja egészen közel hajolva hozzám. Meleg, simogató leheletétől forróság önti el a testem. Az ajtó csapódás hangjától, azonnal szétrebbenünk.