- Időfutár vagy. –
jelenti ki Tom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Igen, ezt már
hallottam. Az mit is takar? – nézek rá felvont szemöldökkel.
- Gyakorlatilag és
elméletileg is te vigyázol a múltra. Ennek a segítségével. – húz ki a zsebéből
egy láncot. Egy koromfekete kő, körülötte aranyozott dísz. Mögém lép, majd
felteszi. Végig simítom a láncon.
- Látom nagyon
bőbeszédű vagy…- motyogom.
- Jó, addig világos,
hogy vissza tudsz utazni a múltba, nem? – bólintok – Az Időfutárok, vagyis inkább
az Időőrök, vigyáznak a múltra. Ők védik meg azt az Időrablóktól.
- Időrablók?
- Igen. Fekete ruhában
és sí maszkban járnak, mint régen az igazi rablók. Egy telefonszerű készüléken
keresztül utaznak az időben, ami ugyan azt tudja, mint a te nyakláncod, annyi
különbséggel, hogy az övék illegális, ezért a tiéddel ellentétben veszélyes.
Bent ragadhatnak az átjáróban örökre. A kis Időrablók, például régen a lottó
miatt utaztak. Megtudják a számokat, visszamennek, megjátsszák és
meggazdagodnak. Legtöbb elég idióta volt ahhoz, hogy tudja, ha összetalálkozik
a múltbéli önmagával mind a kettőjüknek annyi. Ők már teljesen kihaltak, csak a
nagy Időrablók maradtak meg. Ők nagyban játszanak…veszélyesek. Természetesen a
világuralom leginkább a céljuk. Őket kell neked megállítanod. Persze neked se
olyan könnyű a munkád… rendkívül gyorsnak kell lenned, ugyanis csak egyszer
nyithatod ki a kaput a nyakláncoddal a múltba. Bár merre mész, ugyan oda kell
visszamenned, ahova érkezel. Huszonnégy órád van a múltban. Itt az általában
egy-két órának felel meg. Ha kifutsz az időből, a kapu bezárul és te a múltban
ragadsz. – a szavai villámcsapásként értek.
- Mi történik, ha
változtatok a múlton? – motyogom el a kérdésem.
- Tilos. Ennyi. Tönkre
teheted a világot vele. Itt van ez…- újabb tárgyat húz ki a zsebéből. Egy
kisméretű lámpát – Ez pirosan világít és csipog, mikor az Időrablók munkába
állnak.
- Egyébként ezek az Időrablók, ugyan azok az
emberek mindig?
- Hát…nem teljesen.
Hármasával járják az múltat. Ők…nem igazán emberi lények, ugyanis ha az egyik
hármas meghal, újak fejlődnek.
- De, hogy?
- Van egy központjuk,
ahol egy szerkezet termelő őket. Még senkinek sem sikerült megtalálni a
központot. Változó, mikor jönnek újak.
- Ez…az egész…ijesztő
és zavaros…- motyogom újra az ájulás határán – annyi kérdésem van, mégse jut
egy se eszembe…
- Nekem igen. Mégis kik
vannak fönt?! – szól közbe idegesen Joe.
- Küldöttek. Lilyért
jöttek. A sejtért jöttek. Te vagy az egyetlen Időőr, akiben ilyen szerv van.
- Mert?! – anya és Tom
között kapkodom a fejem – Egyébként te ki vagy?
- A nagypapád, az én
apukám Időfutár volt. – veszi át a szót anya – Egyik munkája közben,
beleszeretett egy lányba, a múltból. Néhány perc alatt, ugyanis az Időőrök
érzelmei gyorsak, és hevesek. Mint minden az életetekben. Erősek és gyorsak
vagytok. Gyorsan hoztok döntéseket, a dühötök fékezhetetlen, ahogy a
szeretetetek is. Gyakorlatilag minden érzelmetek fel van gyorsítva. Viszont, ez
nem azt jelenti, hogy gyorsan múló. Minden őrnek van olyan érzelme, ami örökre
szól. A nőknél ez általában a szerelem. – elmosolyodik, én elvörösödöm. Patrick
elfejtése, most már biztos, hogy lehetetlen. – Illetve néhánynál egy
véletlenszerű. A férfiaknál ez a féltékenység.
- Mi?! – háttérből
felháborodott fenn hang hallatszik. Tom csak a szemét forgatja.
- A miénk sokkal
rosszabb! – kap hátra a fejem. Félelemmentesen nézek mélyen Patrick szemébe. Bátor,
néma vallomásomtól én magam is meglepődök. Csak kikerekedett szemmel néz rám.
Visszafordulok anya felé, aki folytatja. – Ha minden a négyen kiháborogtátok
magatokat folytatnám. – most már semmit nem értek.
- Teljesen olyan
vagyok, mint te. Akkor nem tőled örököltem ezeket? Csak szimpla véletlen?
- De. Tőlem örökölted.
Csak egy érzelmet kapsz. Mivel az apukám őr volt, én is félig az vagyok. Ezért
nekem is erősebbek az érzelmeim, csak én nem kaptam az alap érzelmet. De a
teljes Időőrség unokára öröklődik.
- Akkor
tisztázzuk…szuper gyorsan reagálok az érzésekre, szuper gyors vagyok, szuper
erős, és szuper szerelmes? Lassan jó lenne felmenni, ugyanis el fogok ájulni,
megint. – mire kimondtam, már borultam is… .
Most a kanapén ébredek
egy takaróval. Ezek szerint valaki elkapott, mert ha a földre estem volna, már
valószínűleg nem ébredtem volna föl.
- Ennyiszer már
lehetetlen elájulni egy nap. – Patrick mosolya fogad először.
- Ah, jó lenne újra…-
motyogom, majd a fejemre húzom a takarót.
- Kösz, ez jól esett. –
nevet föl.
- Egyébként…lehetséges,
hogy elájultam, magamhoz tértem, de közben bealudtam? Mert teljesen úgy érzem
magam, mintha aludtam volna.
- Az lehet, mert már
lassan fél órája fekszel. Kis híján lezuhantál a kanapéról.
- De te a hős megmentő
megfogtál…- motyogom unottan. Újra felnevet.
- Ahogy mondod.
Egyébként ne becsülj alá, mert most is én fogtalak meg. Vagyis én kaptam feléd először,
ugyanis betörted volna a fejed lent.
- És ezt most meg kell
köszönnöm? – nézem a takaró tetejét felvont szemöldökkel.
- Nem csak….muszáj,
ilyen ellenségesnek lenne? – emeli föl a hangját.
- Igen, muszáj. – húzom
föl a lábam durcásan.
- Nem, nem muszáj. –
hátam alá nyúlva fölemel, majd lovagló ülésbe ültet a lábára, így a takaró
lehullik rólam. Az ő térdénél és az én hátamnál lóg hanyagul. Hihetetlen…ki
rángatja le rólam folyton a farmert?! Ráadásul pont ezt a bugyid kellett ma
felvennem!
Pólómat felgyűrve
mélyeszti a derekamba az ujjait, közben a nyakamhoz hajol és belecsókol.
- Hagyd, abba. –
sziszegem dühöt tettetve.
- Tudom, hogy te is
akarod. – suttogja a csípőm előre döntve. De
mennyire…
- Nem! – erősen eltolom
magamtól, azonnal kipattanok az öléből.
- Alig egy órája a
szemed mást mondott. – arca komoly. Nagyot nyelek. Hát észrevette. Nem mintha a
vak ne látta volna…
- Igen, Patrick. Én,
szeretlek. Nem, mint egy barátot. Szerelmes vagyok beléd! – csapok a combomra.
Magamat is meglep a hirtelen jött őszinteség. Nem hátrálok vissza. Bátran
folytatom a mondandóm. – Mióta megismertelek tetszel. Abban a hónapban vált ez
szerelemmé, mikor te le se szartad a fejem, a ribanc miatt! Igen, így hívom a
drágalátos barátnőd! „Annie, sose mondana rólad rosszat!” Hallottam, hogy
konkrétan eltiltott tőlem. Nem érdekel, hogy ezek után, talán szóba sem állsz
velem, de egy jó ideje tartogatom magamba. Te is hallottad, én csak egy embert
tudok szeretni, de azt örökké. Elég bénán hangzik ez az örökké, nem? Mint egy
röhejes romantikus filmben. Soha nem volt nyugodt életem, de ez a mai nap…reggel
egy srác ágyából szálltam ki, nem sokkal a hazaérkezésem után, meghallottam,
hogy a barátnőd eltilt tőlem, aztán feltűnt az anyám, aki összekavarta az
agyam, aztán az a Tom, aki végképp tönkre tette az előtte is zavaros dolgokat,
most pedig itt állok előtted bugyiba és szerelmet vallok, amit már sokkal előbb
kellett volna! Patrick, ma kétszer ájultam el, és ha így folytatom, kiegészül
háromra! – hadarom idegesen – És ha tudni akarod, azon a reggelen, mikor
először hazahoztad a barátnőd, ott ültem a rohadt pult mögött és bőgtem!
Miattad! Annyi jelet küldtem neked, a többiek hamarabb rájöttek, hogy
szeretlek, mint te magad! – a végén már üvöltök.
- Jelek?! Én hány jelet
küldtem neked!
- Te?? Összejöttél egy
másik nővel!
Nagyot nyel. Belátja,
hogy igazam van.
- Tudom, hogy azt
akarod hallani, hogy egy barom voltam! Mert igen, az voltam! Nem vettem észre a
„jeleket” – kapkodva rajzol idézőjelet a levegőbe – ezért jöttem össze Norával!
Az elején azt hittem szeretem, de hamar rájöttem csak kényszerből vagyok vele!
Téged szeretlek Annie!
Villámcsapásként ér.
Tényleg szeret? Feláll, a derekam köré fonja a kezét, majd hátrálni kezd velem
a kanapé felé. Az agyam még időben lép közbe. Újra lehámozom magamról a kezeit.
- Nem tudok hinni
neked. Egyelőre…barátnőd van. – zavartan beszélek hozzá. Én magam se értem mit
beszélek. – én…nem akarom ezt azonnal. Bizonyítsd be először, hogy tényleg
szeretsz. Ne ez legyen a legfontosabb kettőnk között.
- Rendben. – az alsó
ajkába harapva bólint – Most azonnal szakítanék Norával, de…félek, visszamondaná
dühébe a koncertet.
- Amilyen szemét…-
motyogom. Elneveti magát.
- De azért…- kel föl –
egy ölelés bele fér, nem? – kérdezi mosolyogva.
- Nem, nem jó ötlet.
Nagy hatással van rám az érintésed. – suttogom.
- Akkor ne mondj
ilyeneket. – résnyire nyitott ajkakkal suttogja egészen közel hajolva hozzám.
Meleg, simogató leheletétől forróság önti el a testem. Az ajtó csapódás
hangjától, azonnal szétrebbenünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése