~14.

Szenvedés és unalom. Ezzel a két szóval lehet jellemezni a magam mögött hagyott hetet. A srácok, szinte szüntelenül próbáltak az alagsorban, anya pedig alig volt itthon. Mindennap intézett valamit. Egyedül ültem és néztem a plafont. Járkáltam föl-alá a házban, itt-ott leültem, aztán felkeltem és visszamentem a nappaliba. A huszonnégy órából, tizenkettőt tuti aludtam. A sok falbámulás fárasztó tud lenni. Szerdán már az ablakon kiugrás fontoltam, de meggondoltam magam és helyette inkább futottam. Patrick és én…nagyon jól tartottuk magunkat. Még a mindennapos közös alvás se okozott gondot…nagyrészt. Találkozott Norával, de nem házba. Nála. Nem tudom…hogy történt-e köztük valami, de igazából nem is akarom.

Telefonom csörgésére kapom föl a fejem, ami ki kizökkent a gondolkozásból.

- Haló? – szólok bele én először.

- Szia, Annie, Logan vagyok. – ismerősen csengő, kellemes hang.

- Szia, öm…hogy vagy? – nem igazán értem miért hívott.

- Köszönöm jól. Igazából azért hívtalak, hogy…találkozhatnánk valamikor…mondjuk ma este? – meglep a kérdése. Végszóra jelennek meg a srácok a nappaliba. Anya a konyhába főz, onnan fülel.

- Sajnos, ma nem érek rá. De azért köszönöm a meghívást. – motyogom kínos mosollyal az alsó ajkam rágcsálva.

- Akkor holnap? Vagy utána? Kérlek, találkozzunk! – szinte könyörgő a hangja.

- Logan, nem tudunk találkozni!

- De, tudunk. Itt állok a ház előtt, Annie. – nagyot sóhajt. Kikerekedett szemmel nézek magam elé. Ezt mégis hogy gondolta?

- Rendben…akkor…megyek…- válaszát meg sem várva csapom le a telefont.

- Itt áll Logan a ház előtt. – sóhajtok idegesen.

- Akkor talán engedd be. – nevet föl hitetlenül Pete.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet lenne…- dadogom.

- Semmiképp se engedd be. Küld haza. – vágja rá azonnal Patrick.

- Mi? Miért? Norát mi küldtük már haza? – fordul felé Pete. Felállok, az ajtóhoz sétálok. Patrick és Pete párbeszédét még elkapom.

- Mert nagyon nem szimpatikus. Az meg…más.

- Gondoltál volna erre előbb…

Idegesen sétálok az ajtóhoz, amit lassan tárok ki.

- Szia. – Logan rám mosolyog, majd a derekamnál fogva magához húz és megcsókol. Szemem sarkából látom Patrick arcát, ami még véletlen sem barátságos.

- Sziasztok. – int a többieknek szintén mosolyogva.

- Szia. – Patricken és anyán kívül mindenki köszön neki. Anya két köhintéssel jelzi, hogy várja a bemutatkozást.

- Oh, elnézést! – siet anya felé – A nevem Logan Lerman. – nyújt kezet anyának.

- Kate Taylor, Lily anyukája.

- Lily? – néz rá felvont szemöldökkel.

- Igen, kiderült, hogy Lilynek hívnak és vér szerinti anyukám nem halt meg, de ez egy hosszú sztori…- nevetek föl kínosan.

- Oh, értem. Nagyon szép név. Ahogy a viselője is…- simít végig a karomon. Ha szemmel ölni lehetne, Logan már nem élne.

- Ülj le a nappaliban, viszek inni. – mosolygok rá erőltetetten. Mind az öten a nappaliba sétálnak, én a konyha felé veszem az irányt.

- Nagyon nem tetszik nekem ez a Logan…- suttogja anya egy répa felvágása közben – Úgy látom Patricknek sem…

- Nem gondoltam, hogy valaha még látni fogom…- sziszegem egy pohár narancslevet töltve. Anya nem szól többet, a nappaliba sétálok.

- Tessék. – adom a kezébe. Helyhiány híján mellé ülök le. Azonnal átöleli a derekam, egészen közel húz magához. Ellenkezni nem akarok, gyanút fognának. Nem mintha utálnám Logant, mert nagyon édes, csak…én Patricket szeretem. És úgy látom ő sem közömbös irántam, ugyanis mióta itt van Logan, gyilkos tekintettel méregeti. Ellazultan beszélget a srácokkal, én egyre kényelmetlenebbül érzem magam mellett. Kissé…túl közvetlen. Nem csak Patrick miatt, hanem amúgy, nem szeretem, ha valaki társaságban ennyire kimutatja az érzelmeit, mint ő. Folyamatosan ölelget, simogat… . Patrick eltűnik a konyhába, nem sokkal utána én is felállok és odamegyek. Anyával beszélgetnek. Érkezésemre elcsendesednek. Egy poharat és narancslevet veszek elő, újra, csak most magamnak. Mielőtt visszaindulnék, Patrickhez lépek.

- Már csak pár óra…- suttogom a fülébe.

- Remélem, tudod, hogy megkaplak, többet nem eresztelek…- szívem hevesen kezd el verni a lágy hangjától és magától a mondattól – lesz egy meglepetésem számodra…- mosolyog le rám.

- Már nagyon várom…- mosolygok vissza. Anya teljesen a főzésre koncentrál a nappalis társaság pedig Logannel van elfoglalva, ezért óvatosan a kezéhez nyúlok, és rákulcsolom az ujjaimat az övére.

- Annyira meg szeretnélek csókolni…- suttogja fájdalmasan.

- Már csak pár óra…- mosolygok bátorítóan, majd megszorítom a kezét. Mintha mi sem történt volna, visszasétálok, a nappaliba visszaülök Logan mellé és hallgatom a beszélgetésük. Ebédig marad, de anya közli vele, hogy sajnos csak hat főre főzött.

- Remélem, még látlak…- húz magához, majd (túlságosan) hosszú csókot nyom a számra.

- Igen, én is…- vigyorgok. Konkrétan rázárom az ajtót. Megkönnyebbülten sétálok az étkező asztalhoz.

- Nagyon jó fej ez a Logan. Jó lenne, ha összejönnél vele. – mondja Joe, mikor leülök.

- Aha. – bólintok szaggatottan. Az izzó légkör teljesen megszakad Logan távozástól, szokásosan beszélgetünk. Az órák lassan teltek, míg végre eljött a pillanat, hogy készülődhettem. Hajam laza hullámokba sütöm, szemem szemceruzával kihúzom fölül, illetve alul, szemhéjamra kicsi arany szemhéjpúdert teszek, amit fekete szemceruzával keverek. Ruhám egy egyszerű bokacsizmából áll, amihez fekete térdzoknit húzok, bordó szoknyával és fehér, laza, de mégis nőies pólóval, aminek az elejét betűröm a szoknyába, így csak hátul lóg. Rúzson gondolkozom, de még remélhetőleg használatban lesz a szám, ezért csak ajakápolót kenek rá, ami enyhe rózsaszínes színt ad a számnak. Patrick szobájába megyek, aki bőszen pakol a szekrényében. Várt hatást keltem benne. Egy pillanatra megáll és végig mér.

- Gyönyörű vagy…- suttogja mosolyogva.

- Köszönöm. – mosolyodok el – Na, és te mit csinálsz? – ülök le az ágyra.

- Bármennyire is furcsán hangzik, ruhát keresek. – újra a gardróbba kutat.

- Segítsek? – kérdezem nevetve.

- Nem kell, már meg van. – az ágyra dob egy fekete, rövidujjas inget, aminek a karrészén fehéren a logójuk található. Pólóját gyorsan kapja le, mintha ott se lennék. Résnyire nyílik a szám, szaporán veszem a levegőt.

- Bocs…- motyogja magára véve az inget, amit gombolni kezd.

- Segítek. – térdelek föl az ágyra. Lassan megyek fölfelé. Szaporává, hangossá válik a légzése, én az alsó ajkam harapdálom, szemét a számra szegezi. – Kész. – simítok végig a mellkasán, majd le a hasán. Bal lábamat hátra rakva fordulok meg, majd kelek föl. Szó nélkül indulunk le a lépcsőn, ahol…Nora várja. Vége lesz. Ma vége lesz. Lehajtott fejjel sétál oda hozzá, majd csókot nyom a szájára. El akar tőle lépni, mikor Nora elkapja a gallérját, és magához húzva újra, sokkal hosszabban megcsókolja. Egy pillanatra kinyitja a szemét, rám néz. Sírás határán járok, de hamar rájövök. Ő már az enyém ribanc. Győztes mosollyal vigyorgok az arcába. Kérdően néz rám.

- Khm. Indulni kéne. – szólal meg Pete elsőnek. Nora lassan elválik tőle, majd az ujjait az övére kulcsolja. Reakciómra kíváncsi, rám pillant. Még két óra és az a kéz az enyémbe lesz benne. Vállat vonok, rávigyorgok.