~20.

Délfelé járhat, mikor felébredek, már kipihenten. Nagyot nyújtózkodom, mintha el akarnám érni a plafont. Villámcsapásként ér a felismerés, miszerint ma április 27.-e van! Vagyis, Patrick szülinapja…mindenki elfelejtette volna? Basszus, basszus! Ezt orvosolni kell, de sürgősen. Sietősen kapok magamra egy nadrágot és egy felsőt, hajamat kontyba fogom. Kissé feltűnően gyorsan robbanok be a nappaliba.

- Jó reg…- köszöntenének kedvesen, de a szavukba vágok.

- Pete! – sziszegem számomra is ismeretlenül magas hangon. Felvont szemöldökkel pillant rám, szememmel jelzem, hogy jöjjön velem. Lassan tápászkodik fel a nővérem mellől, akivel egy igazán érdekes kapcsolat kezd kialakulni köztük. Mindenki minket figyel, mégis mi történik. Egymás mellett némán sétálunk ki az udvarra. Megszeppenve csukja be maga után az ajtót, így teljesen elzárva a bent folyó eseményeket. Pár másodperc alatt összeszedem a gondolataim…

- Ma van Patrick szülinapja! – visítom, idegesen – Mindenki elfelejtette!

- Basszus…- sziszegi a fogai közt – most mi legyen?

- Diszkréten elmondjuk a többieknek és sürgősbe szervezünk egy mini bulit Patricknek. Anya biztos még tortát is sütne, addig én elmennék vele valamerre…

- Ez nem rossz ötlet. Utána eldönthetné, mit szeretne csinálni. – bólintott.

- Oké, akkor…- egy ismerős férfihang üti meg a fülem, az utcáról.

- Ez Logan…- suttogom ijedten.

- Sziasztok. – sétál mellénk mosolyogva. Hirtelen történik az egész. Egyik pillanatban, földbegyökerezett lábbal, lehorgasztott fejjel állok, a másikban, Logan szorosan a karjaiba zár, és megcsókol. Kezem a mellkasára helyezem, abból a célból, hogy eltolom magamtól, de a teraszajtón kilépő Patrick, ezt nem így veszi észre.

- Itt mégis mi a büdös franc folyik?! – kiabál ránk kikerekedett szemmel – Ezért jöttetek ki?! Hogy ezzel találkozhass?? Köszönöm, hogy ennyit érek neked! – üvölt az arcomba.

- Ne, Patrick én nem…- motyogom könnyes szemmel.

- Te nem, mi?! Véletlen volt talán?! Véletlen tapadtál a szájára?! Egyáltalán mit keresel itt, és mégis miért csókolgatod a barátnőmet?! – szemei, most Loganhez fordulnak.

- Barátnőd? – néz rá döbbenten az említett személy. Figyelmen kívül hagyva a kérdését, Patrickhez fordulok.

- Kérlek ne, ez nem úgy történt…én…- karjára helyezem a remegő kezeimet.

- Nem érdekel a magyarázatod, oké?! – egy mozdulattal kirántja a kezeim alól a karját, majd elviharzik.

- Várj! – kiáltok utána, de mire utána megyek, már nem látom az utcában. Könnyeim patakokban folynak – Menj el Logan…- sziszegem szipogva.

- Én sajnálom, nem tudtam…- motyogja ijedten.

- Oké, nem tudtad. De miért kell megcsókolni valakit, akivel már kitudja mióta nem találkoztál? – néz rá Pete, kérdően.

- Én…sajnálom…- suttogja, majd ő is elrohan. A csendes szipogásom Pete töri meg.

- Nem a te hibád. – simítja meg a vállam, majd magához húz és szorosan átölel.

- Hanem?!

- Logené. Még ha nem is tudta, hogy együtt vagytok, ilyet nem csinálunk, hogy megcsókolunk egy lányt, akit már egy hónapja nem kerestünk…de Patrick is túlreagálta a dolgot. Majd megnyugszik, ne aggódj.

- Komolyan, ilyen idegesnek talán még soha nem láttam…- motyogom.

- Nagyon odáig van érted…érthető, hogy ilyen érzékeny…

- Tényleg odáig van értem? – nézek föl Petere a pilláim alól, mint egy szégyenlős kislány.

- Igen. Imád téged, Annie.

- Hát…az előbb nem úgy tűnt, mint aki annyira imádna…

- Ideges volt, majd megnyugszik. Csak…így ugrott a szülinapja…- sóhajt föl szomorúan.

- Én…utána megyek. – bontakozok ki Pete öleléséből, majd indulni készülök.

- Egy, nincs rajtad cipő, kettő, ráér. Hagyd megnyugodni. Az ilyenkor a legjobb. Talán, egy órát várj. Ha addig nem jön haza, menj utána.

Bólintok.

- Addig is, fel a fejjel, oké? Nem fog örökké haragudni. Mint mondtam, ahhoz túlságosan szeret…- mosolyog rám – Gyere, menjünk be. – int a fejével az ajtó felé. Diszkrétek maradtak a bent lévők, azért nem jöttek ki, de biztos tudják, hogy veszekedés volt, ugyanis egy emberként fordítják a fejüket felénk, mikor belépünk a nappaliba.

- Mi történt? – kérdező elsőnek Joe.

- Patricknek ma van a szülinapja…- kezdek bele, de a közös „basszus, tényleg” megzavar – és…Petetel ezt beszéltük meg kint, hogy mit kellene csinálni, mikor megjelent Logan, aki lesmárolt, én próbáltam eltolni magamtól, de kívülről biztos úgy tűnt, mintha csak romantikuson a mellkasára tenném a kezét, és…Patrick pont akkor jött ki.

- És most hol van? – kérdezi aggódva anya.

- Elment, kidühöngeni magát. – szólal meg helyettem Pete.

- Már az elején sem volt szimpatikus az a Logan…- csóválja a fejét anya.

- Oké, mindez tiszta, de ki az a Logan? – kérdezi felvont szemöldökkel a nővérem.

- Olyat csinált a húgod vele, amit majd te is szeretnél velem…- huppan le Pete, Hannah mellé a kanapéra, azzal a kaján mosolyával.

- Fejbe csapta valami kemény tárggyal? – néz Petere érdeklődve. Csak egy fintort kap válaszul, mire mind felnevetünk.

- Nem volt szerelem, sőt nem is jártunk, csak…kétszer találkoztunk.

- Aha. – bólint.

- Úgyhogy, várok. Egy órát. Ha addig nem jön haza, utána megyek. – ereszkedem le a fotelba, majd felhúzom a lábaim.

- Tényleg, mi van ezzel az „Időfutársággal”? – teszi föl az elterelő kérdést Andy.

- Nem tudom. Még nem csipogott. – vonom meg a vállam, majd a kezembe veszem a nyakamba lógó, köves nyakláncot.

- Nem is fog. – kiabál ki a konyhából anya.

- Mert?

- Mert a hallókészüléked meghibásítani az átjárót, ezért nem engedik, hogy dolgozz. – hoz be egy bögre teát nekem.

- Ó, hála az égnek…- emelem a tekintetem a plafonnak. Szinte percenként figyelem az ajtót, hátha valamikor beront Patrick rajta, és felrohan a szobájába, de sajnos egy óra után se történik ez, így hát utána indulok. Előtte valami elfogadható külsőt varázsolok magamnak, hátha, a csinos, rövid farmer sortomban, és a fehér, spagetti pántos csipke felsőmben, könnyebb lesz elnyernem a bocsánatát… . Lassan ballagok a meleg, áprilisi időben a kihalt utcán. Biztos vagyok benne, hogy valami készülőben van…túl csendes itt minden…rossz előérzetem van. A régi város fölötti sziklán találom meg Patricket. Törökülésben ül, a füvet tépkedi. Mielőtt elküldhetne melegebb éghajlatra, belekezdek.

- Az egész nem úgy volt, ahogy azt gondolod. Én…azért hívtam ki Peteet, hogy megbeszéljük a szülinapodat. Mert ma van. De…egyszer csak megjelent Logan, és megcsókolt, én el akartam tolni magamtól, de túl erősen fogott, érted? Nem szeretem és nem is szerettem őt soha! Én téged szeretlek! – nyomom meg a legfontosabb szót a végén – És nem tudod tagadni, hogy te nem így érzel…Pete mondta…

Halványan elmosolyodik, de nem szól semmit. Egyre jobban kezd zavarni…

- Most…nem mondasz semmit? – kérdezem percek elteltével. Ujjaival végig cirógatja a lábszáram, majd a combomhoz érve feltérdel elém, és a csuklómnál fogva, óvatosan lehúz maga mellé.

- Igaza volt…- simítja meg az arcom – nem tudok rád haragudni…főleg, ha nem te tehetsz róla.

Finoman hátra dönt a fűben, majd az ajka olyan hirtelen tapad a nyakamra, hogy a jól eső érzéstől, egy nyögés hagyja el a szám. Finoman csókolgatja, szívogatja az érzékeny bőrfelületet. Egy biztos pontot talál el, amit szétnyílik az ajkam, a fejem hátra vetem, közben mélyen a hajába túrok, így a kalapja mellénk esik, amit eddig a fején volt.

- Sajnálom, hogy ennyire heves voltam, de ennyire fájt, hogy mással látlak csókolózni…- suttogja a homlokát az enyémnek döntve.

- Ne…ne te kérj bocsánatot. – simítok végig az arcán. A beszéd itt újra abba marad, inkább jobb dologra használjuk a szánkat…egyre hevesebbé, forróbba válik a csókunk, még időben sikerül leállnunk. Szinte futunk hazáig. A házba berobbanva, egy „sziasztokkal” elintézzük az üdvözlést, majd felrohanunk a szobába. Már az ajtóban egymás ajkának esünk újra. Az ágy felé terel Patrick, majd finoman rálök. Combomnál fogva feljebb tol rajta, hogy nagyjából középen legyünk. Különböző ruhadarabok repülnek szét a szobába, leginkább a földön lelik meg végső helyüket. Mi pedig…itt középen, nagyon szeretjük egymást…