II.

Kisebb pislogások közepette nyitottam ki a szemem. A tegnap este nem egy álom volt, ahogy én azt naivan gondoltam ébredés előtt. Tényleg Patrick mellett fekszem meztelenül elterülve. Vékony, fehér paplanom magam köré csavarva ülök föl az ágyba. A reggeli nap, gyéren süt be a sötétítőfüggönyön, romantikus fényt adva ezzel a szobának.
− Basszus…− suttogom magamnak. Két kézzel a hajamba túrok, majd a felhúzott térdeimre döntöm a fejem. Megcsaltam, a barátomat, a volt férjemmel. És nem ellenkeztem. Gondolataimból a hátamnál érzett, gyengéd cirógatás ébreszt föl.
− Szia. – mormolja Patrick. Arcán döbbenet és szégyen látszik, mellette, mégis öröm. Nem örülhet ennek. Nem szabad.
− Szia. – szívom be élesen a levegőt. Csend telepszik ránk. Takarót magam köré tekerve állok föl az ágyból. Szekrényemhez lépek, amiben itthoni ruha után kutatok.
− Felesleges, hogy rajtad legyen. – hallom meg Patrick hangját magam mögül. Kérdően pillantok rá. – Már láttalak nélküle.
Feldühít, hogy folyton az orrom alá dörgöli… e nélkül is felfogtam, hogy hibáztunk. Idegességemben lerántom magamról a leplet, ami a lábam mellé omlik. Végig érzem magamon a pillantását, ami újra és újra dühöt és valami egészen mást ébreszt bennem.
− Öltözz fel. – csapom be a gardrób ajtaját, majd kiviharzok a szobából. Halkan nyitok be Declanhoz, aki még édesdeden alszik. A hálószobákon kívül, mindenhol elhúzom a sötétítő függönyt, utána neki állok Dec reggeliének. Fogalmam sincs Patrick mit csinálhat odafent, már fél órája… Az etetőszék asztalkájára helyezem a gyümölcsös zabkását, majd elindulok a már valószínűleg ébredező gyerekemért. Nyöszörgés üti meg a fülemet.
− Jó reggelt, kicsim. – nyitom ki az szobaajtót. Kiságyába kapaszkodva áll a legkisebbikem, rám várva. Kezembe kapom, majd az állatos szőnyegre helyezkedem vele, a szokásos reggeli játék szándékával. Szembe csücsül velem, szájába egy plüssállattal, közben az ajtó megnyikordul. Patrick áll az ajtófélfának támaszkodva.
− Megetetem, összerakok neki néhány cuccot, aztán mehettek. – motyogom.
− Inkább maradnék. Csinálhatnánk valamit… hárman.
− Nem, Patrick. – kapom hátra a fejem – A feleséged biztosan vár már otthon. – felkászálódom a földről, majd egy táskába bedobom a legfontosabbakat, Declánnak.
− Nem tehetsz úgy, mintha az egész tegnap este meg sem történt volna! – csattan föl.
− Már hogyne tehetnék! – mordulok rá – A tegnap estének nem kellett volna megtörténnie! Már nem…− utolsó két szót már éppen csak suttogom. Míg Declanra ruhát adok, ő némán áll az ajtó előtt. A maradék időben, nem nagyon beszélgetünk, csendben készülődünk.
− Betettem mindent, ami fontos lehet. – nyomom a már említett táskát a kezébe – Holnap estére hozd haza.
− Biztos nem szeretnél jönni? – veszi kezébe Dec-et.
− Holnap estére hozd haza, Patrick…− szűröm a fogaim között. Szaggatottan bólint, majd fél kezével kinyitja az ajtót.
− Viszlát, Hercegnő.
Megkövülve állok az ajtó előtt. Megszólalni sincs időm, azonnal becsukja az ajtót. Miért kell ezt csinálnia?
Remegve rogyok le a székre, csak pár perc után vagyok képes felállni, hogy reggelit készítsek magamnak. Evés és mosogatás közben is próbálom elnyomni az előtörő emlékeket, s az ahhoz társuló kellemes bizsergést. Zuhanyzás közben viszont kiszakadnak belőlem. Az agyam, szinte hangosan kattog, forog. Mintha egy filmet néznék, úgy játszódnak le bennem az események. Az ajkam megduzzad és megremeg a képektől. Testem elengedi, átadja magát az emlékeknek, míg az agyam hevesen tiltakozik. A kettő csatája között, ott van a szívem, ami egy sötét sarokba bújva sírdogál. Kívülről mindössze annyit lehet észrevenni, hogy rákvörös a bőröm, a forró víz miatt, amit véletlen eresztek magamra…
Kanapén ülök és agyalok. Valakivel, ezt meg kell beszélnem. El kell mesélnem neki és segítséget kell kérnem. De kinek? Anyának biztosan nem… barátságok nem igazán alakultak ki még az egyetemi éveim alatt sem. Jobb híján telefonos segélyszolgálatot hívhatnék, de meglehet, nem adnának választ a problémámra… A fal bámulás tűnik a legmegfelelőbbnek, úgy vélem.
− Szia, Tiera. – öblös, morcos hang kiált a házba. Ajtócsapódás, majd kulcscsörgés. – Főztél, már? – vágja le a kanapé mellé aktatáskáját a két méteres alak, Will.
− Nem. Nem rég ébredtem. – motyogom.
− Jó, akkor csinálhatsz nekem egy kis lasagne-ét. – már épp indulni készülne az emeltre, de döbbenten ráripakodok.
− Már ne is haragudj, de nem a szakácsod vagyok! – nézek rá döbbenten – Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok neked ebédet csinálni, ha így beszélsz velem!
− Tie, figyelj ide. – két hatalmas kezével a kanapé támlájára tenyerel, mellettem – Az én házamba laksz, én fizetem mindened, én veszek meg mindent a gyerekednek. Ezt legalább tedd meg nekem. – Méregzöld szeme szikrákat szór. Ebben az emberben, annyi gyengédség sincs, mint egy téglában…
− A bútorok nagy részébe beszállt Patrick, ugyanis ezek az én régi lakásom bútorai, Declan-t nem te tartod el, hanem az apja, és azt hiszem az én csekély igényeim, ki tudod fizetni a millióidból! – kiabálok rá − Vagy talán minden pénzed elmegyek a titkárnőidre?!
− Leszarom, Patricket.
Keze megrándul.
− Ha most megütsz, biztos lehetsz benne, hogy nem látsz többet. − sziszegem.
 Szó nélkül ellöki magát a kanapétól, felkapja a táskáját, majd felrohan. Azt hiszem teljesen érthető miért feküdtem le Patrickkel. Azon kívül, hogy neki van egy csodálatos, kedves felesége… nekem mim van? Egy barátom, akihez már lassan egyáltalán nem köt semmilyen érzelem, akivel csakis azért vagyok együtt, mert különben élhetnék a híd alatt, egy munkám, amivel semmit nem keresek, és még maga a pokol is. Egy valami azért így is bőven kárpótol. Az egyetlen, csodálatos kisfiam, akit mindennél jobban imádok, és aki most nem lehet itt velem… Halkan osonok fel az emeltre, ahol egy sortot kapok magamra egy szandállal, hajam lófarokba kötöm. Telefonommal, és kocsi kulcsommal lépek ki a házból. Fél órával később, már idegesen lépkedek Patrickék kapujához. Az ajtócsengetés után, szinte azonnal kinyílik. Alacsony, törékeny, barna hajú nő lép ki rajta, hatalmas mosollyal az arcán. Ő Elizabeth Stump…
− Tiera! Istenem, de rég láttalak! – nevet föl vidáman, miközben kinyitja a kaput. Puszit nyom a két orcámra, majd betessékel az ajtón.  – Hogy vagy? – kérdezi letörölhetetlen vigyorral.
− Én köszönöm, jól. – mosolyodok el halványan.
− Biztos? Elég sápadt vagy… és nagyon karikás a szemed alatt. Keveset aludtál az éjjel? – kérdezi őzike szemeit hatalmasra nyitva. Arcom égni kezd, és biztos vagyok benne, hogy rákvörös lett.
− Én… nem volt otthon Will… és… izgultam érte… meg… sokat forgolódtam melegtől…− motyogom összeszedetlenül. Elképzelni sem tudom ezt a nőt mi okból csalta meg velem. Nem elég, hogy dús, barna tincsei mindig rendezetten állnak, még a meleg mosoly, és az örök vidámság is pozitív energiával tölti el a körülötte lévőket. Olyan csodálatos párt alkotnak együtt, nem értem miért kellett nekem ebbe belezavarnom! De akkor annyira helyesnek tűnt!
− Oh, sajnálom. – biggyeszti le vöröslő ajkát – Patrick se volt itthon az éjjel… nálatok volt, ugye?
A szívem egy pillanatra megáll, torkomba ragad a levegő.
− Mondta, hogy egyedül voltál otthon és nem akart egyedül hagyni Declannal, ezért a kanapén aludt. Hát nem imádni való? – kuncog szerelmesen. Mit tettem…
− De, az…− erőltetek mosolyt az arcomra.
− Gyere csak be! Egyébként, hogy-hogy itt vagy? – fordult hátra hozzám, miközben a bejárati ajtó kilincséért nyúlt.
− Hazajött Will, korábban és kicsit összevesztünk… ilyenkor… jól esik Declannal lenni. – tördelem a kezem.
−  Oh! Gyere csak, itt vannak a nappaliba! − int, majd a már említett helység felé vezet. A ház, ahol életem legszebb éveit töltöttem Vele…
 Patrick pólóban, farmerban és szemüvegben ül a kanapén, gitárral a kezében, mellette Declan érdeklődve figyeli. Szívem hatalmasat dobban, mikor meglátom őket. Elizabeth vékonyka hangja ébreszt föl.
− Nézzétek, ki van itt!
A két, csodálatosan egyforma szempár szegeződik rám. A nagyobbik falfehér arccal, ernyedt végtagokkal, a kisebbik vidáman nevetgélve.
− Bocsánat, hogy csak így berontok… pár perc sétára nem vihetném el Declant? Tudom, ma veled van, de…− dadogom idegesen.
 − Persze. Vidd csak. – mosolyog rám.
− Pár perc és jövünk. – kapom a kezembe Declant, majd az ajtó felé veszem az irányt. Hatalmas puszit nyomok a fejecskéjére, majd óvatosan magamhoz ölelem.
− Senkit nem szeretek jobban nálad, drágám. – nézek bele a hatalmas zöld szemekbe, amik értetlenségtől csillognak. Olyan kicsi, olyan keveset ért még…
Kezembe Declannal indulunk útnak. A meleg júniusi nap, teljesen átmossa az agyam. Felfrissít, kijózanít. Történt, ami történt. Ki tudja miért, de megtörtént. Egyszer, és nem szerelemből. Szavai mást mondtak. Rajtunk kívül, senki nem fogja megtudni, és minden ugyan úgy fog menni, mint előtte. Ennyi.
Két óra is eltelhetett, mire visszaértünk.
− Tie, beszélnünk kell. – lép a kocsim mellé Patrick.
− Igen?
− A tegnapi…
− A tegnapi megtörtént. – nyitom ki az ajtót – Egyszer. Ki tudja miért. Nagyobb érzelmek nélkül. – vállat vonok, a kesernyés íz, szétterjed a számban.
− Lefeküdtem El-el. – mondja hirtelen.
− A feleséged. Úgy gondolom, ez a normális, nem az én dolgom. – mondom nyersen. Neked, ennek nem szabad fájnia. 
− Közben… én… végig rád gondoltam…− motyogja idegesen – máshogy… nem ment volna.
A szívem hevesen verni kezd, az agyamat, mégis elborítja a düh.
− Patrick. Menj be. A feleségedhez, akit szeretsz. – sziszegem – Holnap hozd vissza Declant.
Válaszát meg sem várva ülök be az autóba, majd elhajtok. Elképzelni sem tudom, ezen túl, hogy fogunk egymás szemébe nézni…
Remegő gyomorral szállok ki a ház előtt. Semmi kedvem nincs kettesben lenni az állítólagos „barátommal”… Inkább Vele lennék… Idegesen csapom be a kocsi ajtaját. Bele fogok őrülni, a röhejes gondolataimba. A ház csendes, Will dolgozószobája felől lehet beszédet, illetve billentyűzetkopogást hallani. Unalom és magány ölel körbe, amitől a sírógörcs kerülget. Laptopommal a kezembe ülök le a kanapéra, a szövegszerkesztő programra kattintok rá. Régebben, nagy álmom volt, hogy egyszer író legyek. Rengeteget írtam, blogot, magamnak… de sose jutottam el odáig, hogy megvalósuljon. Amikor Patrickkel voltunk együtt, még akkor is bőven volt időm, a hobbivá vált írásra, sőt, Declan mellett is. Akkor rengeteg segítséget kaptam… Most viszont a rengeteg rám rótt munka mellett levegőt venni is alig van időm, nemhogy írni… ilyen szabad pillanatom, nem is tudom, mikor volt utoljára… Nem a régóta írt történetem folytatom, hanem egy novellába kezdek. Egy lányról, aki a saját, belső, és mások harca közepette egyedül maradt. Nem tudja, mit csináljon a benne megbújó érzésekkel, amikkel küzd. Arról nem is beszélve, hogy a környezete még inkább megnehezíti a helyzetét. Őrült módjára kezdek körmölni, fel sem pillantva a gép képernyőjéről. Az óra pörög, az oldalak számával együtt. Már bőven estére jár, mikor végzek. Elégedetten csapom le a monitort. Will még mindig dolgozik. Fáradtan zuhanyozom le, vacsora nélkül dőlök be az ágyba, szinte azonnal álomba merülök…
Hajnali egy felé combom belső felén érzett cirógatásra ébredek. Érdes, hideg kéz. Mintha egy jeges vasrúd lenne.
− Azt hittem már sose kelsz föl. – mormolja Will. Önző…
− Will, kérlek, szépen hagyd abba. – próbálok elhúzódni tőle, de karjait szorosan körém zárja. Érthetetlen undor fog el az érintésétől.
− Jaj, hercegnő te mondtad, hogy keveset foglalkozom veled.
Epe kúszik a torkomba a becenévtől, az ő szájából.
− Először is engedj el, másodszor, ne hívj hercegnőnek. – morgom idegesen, megfeszült tagokkal. Alvópólóm alá csúsztatja jeges kezeit. – Engedj már el! – visítok. Hirtelen ellazul a két, izmos kar mellettem. Kimászok mellőle, takarómmal és párnámmal a kezembe lépek az ajtó mellé. Pontosan ugyan ott fekszik, ugyan azon a paplanon, ahol tegnap Patrick. Bűntudat szorítja el a levegőmet. Hogy minek? Ő sem gondolnám, hogy valamelyik titkárnője után bűntudatot érez…− Nekem ez… most nem fog menni. – motyogom, majd gyors léptekkel leszaladok a nappaliba. Arcomon csörgő könnyekkel alszom el a kanapén, magányosan, bűntudattal…