III.

Vasárnap reggel nyolc. Tegnap esti összezörrenésünk után Willel, a kanapén ébredek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy már elment dolgozni. Kihasználom az egyedül létet, amennyire csak lehet. Zenét hallgatok, miközben reggelit készítek. Zuhanyzás után, a tévé elé vetem magam, kezembe a gépemmel, amin folytatom a könyvem.
− Szia Tiera, nincs kedved átjönni, ebédelni Declan babával? – anya, vidám hangja csendül fel a vonal, túlsó végén.
− Megfelel, ha egyedül megyek? Ma az apjával van, csak délután hozza haza, mert jövő hét szombaton nem fog ráérni, koncertje lesz.
− Persze hogy megfelel! Úgy is, olyan rég beszélgettünk egy jót…− sóhajt föl.
− Fél óra múlva ott vagyok. Szia, anyu.
− Szia.
Utcai ruhát rángatok magamra, majd indulóra fogom. Negyed órás utat követően, meg is érkezek anyáékhoz. Alig szállok ki a kocsimból, már kint is van.
− Szervusz, kincsem! – nyom puszit az arcomra. Együtt megyünk be a házba, ahol apuval találom szembe magam, amint főz. Bizony, apu tud főzni.
− Tie! Ezer éve nem láttalak! – törli bele a kezét a pulton lévő rongyba.
− Szia, apa. – mosolyogva két puszit nyomok arcára.
− Régi kedvencedet főzöm. – áll vissza a pult mellé – Spagetti.
− Mint, minden kisgyerek kedvenc. – nevetek fel.
− Nem baj az. Attól még lehet finom, nem? – nevet föl. Mosolyogva bólogatok, majd leülök az étkező asztalhoz.
− Drágám, borzalmasan nézel ki…
− Köszi, anya. – nevetek hamisan.
− Jaj, nem úgy értettem… nyár van, és neked teljesen fehér a bőröd! A morcos, fáradt fejedről már nem is beszélve! Ki kellene venned egy vagy akár két hét szabadságot. Nem csak a munkahelyeden… otthon is.
− Az anyaság, szabadságmentes állás. – mosolyodok el fáradtan.
− Na, látod, ezt nagyon jól tudom. – nevet fel jó ízűen – Akkor egy napra. Mondjuk ma. Itt ebédelsz, utána menj ki egyet napozni a partra. Aludj egy jót, olvass, nézz filmet… használd ki, hogy egyedül vagy!
− Igazad van. De milyen jó lenne, ha egy hétig élhetnék a semmittevésnek…
− Menjetek el Willel valamerre. Akár egy hétvégére.
− Azt nem hiszem.
− Miért mi történt?
− Áh, csak veszekedtünk. Majd… kibékülünk. Akkor… majd elmegyünk. – mosolygok rá.
− Hát… jól van. Ha nem akarod elmondani nem, kell…
− Nem olyan lényeges dolog anya. Csak egy apróság. Nem fontos.
Bólint. Tudom, hogy tudja, már nem szeretem Willt. Csak nem akarja megemlíteni…
Egy csodálatos ebéd után, anya tanácsára, az óceán parton kötök ki, ahol élvezem, a forró, júniusi nap, minden sugarát. Nem igazán pancsolok a vízbe, inkább csak megmártózom. Önbizalmamon is javít a kis kiruccanásom, ugyanis több férfiszem is vizslat ez alatt az idő alatt. Mire hazaérek, már délután négyet üt az óra. Száraz fürdőruhámra, egy könnyed strandruhát kapok fel, egy tál kukoricával, és limonádéval ülök le filmet nézni. Felénél járok, mikor elnehezülnek a pilláim, lecsukódik a szemem…
A csengőhangja riasztó föl. Már ennyi lenne az idő? Patrick meghozta Dec-et? Komótosan ballagok az ajtóhoz. Várt arc helyett, egy rútabb, női „köszönt”.
− Oh, Tiera. Te vagy az? – néz végig rajtam Alisha, Will régi felesége.
− Amint látod, nem a volt férjed. – bólintok – Mi járatban?
− Willhez jöttem tulajdonképpen. – sétál be az ajtón, kezén fogva legkisebb gyerekét, másik oldalán, Olivia, a nagyobbik ballag, aki immáron a tizenhatodik életévét töltötte.
− Minek? Kevés az egy milliós gyerektartás? – vonom föl a szemöldököm.
− Pont te mondod? Úgy tudom, a volt kedvesed, elég jól keres az énekelgetéssel.
− Borzalmasan buta vagy, még mindig drága Alisha. – rázom a fejem – Az én volt „kedvesem” nem éppen csak énekelget.
− Visszavehetnél a stílusodból, hülye picsa! – ripakodik rám Olivia. Elképedve nézek, a tizenhat éves, szőke cicababára, aki épp olyan okos lehet, mint az édes anyukája…
− Már ne is haragudj…− kiáltok rá.
− Mégis mi folyik itt? – ismerős, lágy férfihang üti meg a fülem.
− Na, megjött a megmentő a kölyökkel…− morogja Alisha.
− Most azonnal takarodjatok innen! Meg ne lássalak többet itt titeket! – kiálltok rájuk.
− Ezt még nagyon megkeserülöd, remélem, tudod! – viharzanak ki, fullasztó, parfümfelhőt hagyva maguk után.
− Egyszer még biztos megtépem ezt a nőt…− morgom – Az a kis taknyos, tizenhat éves lepicsázott, érted?! Huszonnyolc éves vagyok! Úgy érzem, ennyire tisztelet kijárna! – kiabálok mérgesen.
− Nyugodj meg, Tie, már elmentek. Egyébként, kik voltak?
− Will volt felesége és a gyerekei… egy ilyen buta nővel, még veszekedni se lehet rendesen… egyébként, mennyit hallottál?
− Pont a… picsázásnál érkeztünk. – halvány mosoly játszik az arcán.
− Ne nevess! Ez komoly dolog! – mosolyra ágaskodik az ajkam.
− Tudom én! Nem is nevetek…− hatalmas vigyor jelenik meg az arcán. Ennek hatására, már az enyémen is. – Fent hagytam valamit… még tegnap. Mindjárt jövök. – teszi le Declan táskáját, aki már egy ideje a szőnyegen ül, és játszik. – Tie, fel tudsz jönni, segíteni? – kiált le az emeltről.
− Megyek.
Lassú, hosszú léptekkel sétálok föl, majd egyenesen be a hálóba. Mikor belépek, sehol se látom Patrick. Hirtelen, az ajtó becsukódik mögöttem.
− Úristen, de megijesztettél! – kapok a mellkasomhoz. Patrick mellettem termed.
− Nem az volt a cél. – mosolyog rám – Hihetetlen gyönyörű vagy lebarnulva…− suttogja, egy lépéssel közelebb lépve hozzám.
− Patrick, nyisd ki az ajtót. – szólok rá erényesen.
− Nagyon jól áll ez a fürdőruha…− mormolja még egy lépést előre lépve – hajadat is kiszívta a nap?
Lábam az ágy szélébe ütközik, ennek következtében, az ágyra esek. Szemem összeszorítom, hosszan fújom ki a levegőt. Küld el. Most.
− Miért csinálod ezt? – suttogom Patrick arcába, aki időközben fölém mászott.
− Nem tudom, Tie. Nem tudom. – rázza a fejét – Próbáljuk meg. – mondja ki végül.
− Mit? Patrick, nem leszek a szeretőd! Részben, elképesztő nagy szemétség lenne Elizabeth-tel szemben, részben pedig abszurd is…− rázom a fejem hitetlenkedve. Nem szól semmit, csak néz. Mélyen a szemembe. – Will, bármikor hazaérhet, Declan, pedig egyedül van lent.
Csókja lángra lobbantja a belsőmet, mágnesként vonz magához. Kezem, hajába téved, kalapja koppan a földön. Lenge strandruhám, laza mozdulattal lerántja rólam, majd a nyakamra tapasztja az ajkát. Sóhaj szakad ki a tüdőmből. Mindennél jobban imádom az érintését. Az érintését a combom belső felén, pont ott, ahol tegnap Will jeges keze matatott… a rossz érzés, azonnal elillan, ahogy a meleg, puha tenyere cirógatja, kényezteti az érzékeny bőrfelületet.
− Neh. – simítom el a kezét – Nem szabad még egyszer. Veled nem…− motyogom. Lebiggyesztett ajakkal, szomorú szemmel néz rám. A szívem, kiolvad…− Nem úgy értettem. – rázom a fejem, majd a kezeim közé fogom az arcát és puszit nyomok az orrára. – Menned kell.
Fájdalmasan bólint, majd fel kell rólam.
Minden porcikám maradásra akarja bírni, mikor kilép az ajtón.
− Valamikor, meg kell ezt beszélnünk…− szorítja meg a kilincset, majd becsapja maga mögött. Mély sóhajt veszek, majd bólogatni kezdek, a zárt ajtónak. Hirtelen újra nyílik, olyan erővel, hogy azt gondolnám, Will jött haza. Helyette Patrick áll újra bent. Gyors mozdulattal magához ránt, arcom két keze közé fogja, majd egy szenvedélyes csókkal ajándékozza meg az ajkam. Annyira gyorsan történik az egész, hogy mindössze kezeimet vagyok képes az övére szorítani. – Ezt meg kellett tennem…− motyogja halvány mosollyal, majd újra ellép tőlem és már véglegesen kilép a bejáraton. Értetlenül, idegesen sétálok a kanapéhoz, ahol kezembe kapom Dec-et.
− Nem értem az apádat. – morgom a feje búbjába, majd puszit nyomok rá. Egy ideig mesét nézek vele, este hat óra felé viszont, elkezdek vacsorát gyártani. Éppen a húst rakom be a serpenyőbe, a sütés céljával. Zöldségek már régebb óta főnek, arról öntöm le a vizet.
− Látod, nem is olyan nehéz ez…− vicsorog a konyhapult mellett állva Will. Legszívesebben bevernék neki. Nemhogy nem szeretem, kifejezetten utálom őt.
− Holnaptól, csak magamnak főzök. – morgom – Ma itt volt az exed a gyerekivel. – motyogom.
− Szuper, mit akartak? – lép a hűtő mellé, majd kiemel belőle egy üvegvizet.
− Nem tudom, téged keresett. Egyébként taníthattatok volna valamiféle jó modort a nagyobbiknak.
− Mert? – kérdezi felvont szemöldökkel.
− Csípőből lepicsázott. Éppen csak ennyi…
− Kamasz. – vonja meg a vállát – Biztos valami olyat mondtál, ami nem tetszett neki. – iszik bele a hideg vízbe. Kezembe megáll a kés, amivel eddig krumplit szeleteltem.
− Olyat mondtam, ami nem tetszik neki? Tényleg? – néztek rá összehúzott szemmel – Nálad nagyobb seggfejjel, komolyan mondom, még nem találkoztam! – kiáltok rá. Keze lendül, az arcomon csattan. égető érzés terjed szét rajta.
− Egy kis tiszteletet! – mordul rám. Méregtől telve, erőből nekicsapom a hűtőnek, a benne lévők, hangosan csörömpölnek.
− Te rohadt szemét, gyáva alak! – fröcsögöm. Kirohanok a konyhából, a kanapéról felszedem Declant, illetve a játékát, majd felrohanok. Míg pakolok, folyamatosan mellettem tartom, nehogy bántsa ez a vadállat. Saját táskámmal a kezembe futok át az övébe, ahol a magaméhoz hasonlóan összedobálok mindent, néhány játékát is, amiről tudom, hogy a kedvence. Vállamon két, nehéz táska, bal kezembe Declan, jobb kezembe egy üveg paprikaspray. Gyors léptekkel megyek az ajtóhoz, de a két méteres óriás elé áll.
− Biztos lehetsz benne, hogy ebből a házból, te sehová sem mész. – dörmögi idegesen. Kocsi kulcsom lassan, észrevétlenül megmarkolom, bal kezembe, a jobbal pedig, megnyomom az üvegen a gombot, majd egyenesen a szemébe irányítom. Hogy biztosra menjek, érzékeny pontjába és beletérdelek. Szemét összeszorítva, ágyékát szorongatva vergődik a földön. Minden erőmet összeszedve rohanok ki a kocsimhoz, amibe villámsebességgel kötöm be Declant, a gyerekülésébe, majd a cuccokat hátra dobva, én is bevágom magam. Gázra taposok, és már kint is vagyok. Bőven meghaladom a megengedett sebességet, így negyed óra helyett, öt perc alatt anyuéknál vagyok. Fáradtan dőlök a kocsinak. Megpihenek, mielőtt csöngetnék. Anya, azonnal kint van.
− Kicsim! Mi történt? – kérdezi idegesen.
− Én…− minden fájdalmam, egyszerre, hangos zokogásba szakad ki belőlem. Levegő vétel is nehezen megy, annyira bőgök.
− Uramisten…− motyogja – George! – kiálltja apa nevét, aki abban a pillanatban hozzánk fut.
− Mi történt itt?!
− Nem tudom, de valami nagy baj van, mert elhozta Declant is és a csomagjai is itt vannak! Ha az a rohadék William bántotta, én komolyan kiherélem! – hadarja idegesen. Utolsó szónál, bénán elnevetem magam. – Gyere kincsem, menjünk szépen be! Apád, majd behozzak Dec-et és a csomagjaitokat. – mosolyog bátorítóan. Bent, egy ideig némán zokogok még, addig apa, Declannal játszik a másik szobába.
− Most már tudsz beszélni? – simogatja meg a hátam anya, majd egy csésze teát nyom a kezembe. Számat összeszorítva bólogatok. A leges legelejétől elmesélem neki. Az első, komolyabb veszekedésünktől, az utolsóig elmondok mindent.
− Megütött?
− Igen, és az ajtóban, újra megtette volna, ha nem lett volna nálam paprikaspray és… a térdem. – mosolyodok el, halványan.
− Megölöm, istenemre mondom, hogy megölöm! – rázza a fejét idegesen. – Csinálok nektek valami finomat, rendben? – mosolyodik el. Bólintok. Anya a konyha felé veszi az irányt, míg én a régi hálóm felé, ahol apa, Declannal játszik. Mosolyogva figyelem őket. Apa nem kérdez. Látja, hogy nem lenne erőm, ma még egyszer elmesélni. Vacsora után, kisfiammal együtt zárkózóm be a régi szobámba, zuhanyzás, illetve fürdetés után. Törökülésben ülök az ágyamon, ölembe ő. A legutolsó virág is ugyan úgy van, mint régen. Az egyik hely, ahol biztonságban érzem magam. Poszterekről, különböző bandák, színészek, régi képei vigyorognak vissza rám. Némelyiken, már csak nevetek, hogy „én ezt szerettem?”, de van amit még mindig meghallgatok… Sok az emlék… hajnalig tartó pizsamaparti, az egyetlen barátnőmmel, aki végül külföldre költözött, és teljesen kiírt az életéből… Patrick is nagyon jól ismeri ezt a szobát. Néha… úgy éreztem, jobban is, mint én. Szekrényemhez lépek, amiben, néhány régi ruhám még lóg. Titkos kis reteszt nyitok ki, amiből egy banda logos pólót húzok ki. Két-három számmal nagyobb, mint én, ugyanis, nem az enyém. Hanem az övé. Patrické. Bénán hangzik, de hát… milyen tini lány az, aki nem a pasija pólójával alszik? Igen, bizony. Még gimisek voltunk, mikor megismertük egymást… sokáig jártunk, majd mikor komolyabban kezdett foglalkozni a zenéléssel, szakítottunk. Aztán… évek múlva felkeresett, és hát… újra összejöttünk. Akkor már nem is laktam itthon. Jött a házasság, majd Declan… végül a válás. Az értelmetlen, szomorú válás. Amit egyikünk sem akart igazából, csak a szükség hozta. A fekete pólót az orromhoz nyomom, mélyet beleszippantok. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy még mindig Patrick illata van. Visszabattyogok az ágyamhoz, egyik kezemben a pólóval, másikba a picurommal. Takaró alá bújok, már amennyire ilyen meleg szükséges, Declant pedig, a mellkasomra fektetem. Amilyen fáradt vagyok, biztos ebben a pózban fogom végig aludni az éjszakát… mellkas alvóm, már bőven durmol. Őt és a pólót magamhoz ölelve hunyom le a szemem. A két kedvenc pasim jelenlétét érzem magam körül. Szívem fele, majd’ megszakad, hogy az egyik nem lehet velem. Nem tudom, mit érzek iránta. Tényleg. De tudom, hogy valami egészen mélyet és… egyelőre megmagyarázhatatlant. A másik, a kisebbik, viszont itt szundikál rajtam, ami a másik felét dobogtatja a fáradt szívemnek…