IV.

Kintről beszűrődő zaj ébreszt. Fáradtan törlöm ki a szememből az álmot, majd az ébredező Declanra nézek. Apró kezét rágcsálja, miközben kicsavaródva néz föl rám. Fejemet a hátára hajtva ballagok ki a nappaliba, ahol anyáékon kívül, Patrick sétál föl, alá idegesen.
− Mi van itt? – kérdezem fáradt hangon. Egyszerre három szempár kezd el pásztázni minket.
− Ezt inkább én kérdezhetném! – mondja Patrick. Kérdően nézek rá. – Mi történt Willel? – kérdezi idegesen.
− Te… erről honnan tudsz? – emelem föl a fejem.
− Egy szennylap oldaláról…− motyogja.
− Mi van? – nézek rá kikerekedett szemmel. Telefonját felém tartja, amin tényleg ott virít egy cikk. „William Anderson, híres multi milliárdos barátnője, Tiera Banks, tegnap este, sietősen hagyta el csomagjaival és Patrick Stump-pal (Fall Out Boy) közös gyerekükkel a házukat. Vajon mi áll a történet hátterében? Egy komolyabb veszekedés?” Idegesen szuggerálom a cikk felett lévő képet, amely engem ábrázol, miközben a táskáinkkal és Declannal a kezembe, az autó felé tartok…− Ezt mégis mikor, és hogyan fotózták?! Egyáltalán miért érdekes számukra?! Ekkora híresség William, hogy egy pletykalapba érdekelt? – hadarom idegesen.
− Nem tudom, de mond el mi történt! – vág közbe Patrick. Az időközben kanapéra ültetett Declan, felkapja a hangzavarra a fejét. Hatalmas zöld szemeiből érdeklődés sugárzik. Anyára pillantok, aki bólint, majd kezébe véve, apával együtt kimennek az udvarra.
− Üljünk le, jó?
Bólint, majd a kanapé felé indulunk. Erőtlenül zuhanok le rá, ezt követően neki is elmesélem, mi is történt pontosan.
− Egyszer ütött meg?
− Igen… de… biztos megtette volna többször is…− motyogom.
− Volt erre már példa? Hogy bántott. Vagy, csak akart.
Elgondolkozom, hogy elmondjam-e neki.
− Igen. Többször is rándult a keze, mikor nem úgy szóltam, vagy nem úgy tettem, ahogy ő akarta. Ilyen erővel, csak egyszer bántott… talán egy fél éve lehetett. Már nem is emlékszem pontosan, mi volt a veszekedés tárgya. Megragadta a csuklóm, és olyan erővel kezdte szorítani, hogy megrepedt benne a csont…− a végéhez érve, már csak suttogok. Patrick álla megfeszül, ajkát egyenes vonallá szorítja össze.
− Emlékszem. Azt mondtad, rácsaptad a kocsiajtaját.
Bólintok kibuggyanó könnyekkel telt szemekkel.
− Miért voltál vele ilyen sokáig? Miért hagytad, hogy bántson? – suttogja acélzöld íriszeit az én, tengerkékembe fúrva.
− Én… nem tudok egyedül olyan életet biztosítani Delcannak, amilyet megérdemel… talán, még egy albérletre sem tellene a fizetésemből… és… nem bírtam volna egyedül élni… bár…− nevetek föl gúnyosan – Will se foglalkozott velem túl sokat.
− Tie… itt vannak a szüleid, biztosan segítettek volna, és én is.
− Pontosan, ezért nem akartam segítséget kérni. Nem akarok, senki adósa lenni.
− Gondolhatod, hogy egyikünk sem kérte volna vissza…− mosolyodik el.
− Egyelőre… nagyon kilátástalan az életem. – nevetek fel hitetlenül. A könnyeim folyamatosan potyognak. Az alsóajkát harapdálja, fájdalom csillog a szemében. – Csókolj meg. – suttogom. Meglepetten néz rám. Újra beszélek, nyomatékosítva a szavaim. – Csókolj meg, Patrick.
Egyszerre hajolunk össze, ajkaink szorosan összeforrnak. Lovagló ülésbe az ölébe húz. Ujjait a derekam vékony bőrébe mélyeszti, én nyaka köré fonom a karjaim. A bizonyos másik hely, ahol biztonságban érzem magam. Csókunk hevessé válik, tudva, tilosban járunk, több szempontból is.
Mielőtt túlságosan összegabalyodtunk volna újra, kipattanok Patrick öléből. Zilálva nézünk egymásra. Én már álló helyzetből.
− Ezt… nem kellett volna… sajnálom. – habogom idegesen járkálva.
− Ez, így nem mehet tovább.
− Igen, tudom… az lesz a legjobb, ha nem találkozunk. Úgyis, egy ideig, biztosan anyáéknál fogok lakni. Amikor jössz Declanért, én elmegyek itthonról és…
− Nem így értettem. – vág közbe mosolyogva – Tie… én…− a szó megakad a torkán – találkozzunk. Még ma este.
Kikerekedett szemmel bámulok rá. Most jól értettem, hogy randira hív?
− Nem mondtam, hogy ezt mindenki más előtt randinak kell hívni. – mintha olvasna a gondolataimban – El fogom mondani Elizabeth-nek, hogy veled megyek. Mint egy baráttal, a fiam anyjával. Azt mondom, hogy Declanról kell beszélnünk. Nagyon megértő… elmondom neki, mi történt veled és Willel. Talán… magától is mondaná, menjek veled…− hangja idegesen cseng, hadarva beszél. Ő is nagyon jól tudja, hogy ez helytelen.
Idegesen tördelni kezdem a kezemet. Az agyamban, felforrósodva forognak a fogaskerekek.
− Jó. – magától nyílt szóra a szám. Idióta.
− Ma, hatra érted jövök. – kel föl a kanapéról. Lélegzetvételét az arcomon érzem. Egy ideig habozik, majd puszit nyom a számra. Szememet lesütve rágcsálom az ajkam. Magam sem tudom miért, de ennél többre számítottam. Halk nevetést vélek felfedezni. Két ujját az állam alá támasztja, azzal emeli fel a fejem. Huncut vigyor játszik az ajkán. Még úgyis észre vehető, hogy a szemébe nézek. Ajkát az enyémre szorítja. Meglepetésként ér a heves, szenvedélyes csók, az ajkába sóhajtok, testem automatikusan az övéhez szorul. Mordul egyet, a hasonló meglepetéstől, majd hozzám dörzsöli magát. Mikor szánk külön válik egymástól, egy mondattal el is rontom a pillanatot. Jól teszed. Az okoskodó, önzetlen angyali hang szól a fejembe. Már úgysincs visszaút. Ma vacsorázni mész vele. A szenvedélyes, önfejű ördög vitába száll. A vita, a gyomromba kúszik, aki ennek hatására háborogni kezd.
− Miért csalod meg a feleséged? – suttogom. Ádámcsutkája megmozdul, mikor nyel egyet. Nem válaszol. – Voltam feleség, Patrick. Elképzelni sem merem az érzést, ha kiderült volna, megcsalsz. – szemünk újra eggyé válik – Egy olyan nővel, akivel van egy közös gyereketek, közös múltatok.
− Hagyd abba. – cirógatja meg az arcom – Nem kell ezt az egészet rám kenni. Mintha csak én lennék ebben az egészben a rossz. – dorgálni akar, mégsem bántó szándékkal mondja. Hangja selymes, gyengéd. Ha akarna, sem tudna megbántani. – Tudom, hogy ugyan úgy érzel, mint én.
− Hogy érzünk Patrick?
Felső fogsorához szorítja az alsó ajkát. Nem szól.
− Ma, hat óra. – húzódik el tőlem.
− Mi lesz, ha mégsem akarok menni? – nézek rá karba tett kézzel.
− Elrabollak. – válaszol könnyedén, visszafojtott mosollyal. Szememet forgatom. Hagyom, hogy kisétáljon az ajtón. Még mindig nem beszéltük meg. Mind a ketten tudjuk, csak egyikünk sem meri kimondani. 
Egész nap, másra sem tudok gondolni, csak az estére. Az esténkre. Újra, és újra lejátszódik a fejembe, az első, gimis randink. Én tizenhét voltam, ő tizenkilenc. Először járt Los Angelesben, ugyanis szülővárosában találkoztunk, Chicagóban. Másod unokatestvérem mutatott be neki, akivel nagyon jó barátok voltak. Másfél hétig voltam a városban. Napjaink nagy része együtt telt, először hárman, majd David levált tőlünk. Elmondása alapján, annyira csak egymással voltunk elfoglalva, hogy ő csak felesleges harmadik kerék volt. Órákon át tudtunk ülni a Millennium Park egyik padján és beszélni. Fájdalmas volt a búcsú olyan rövidke találkozás után is, de megbeszéltük, hogy minden adandó alkalommal beszélni fogunk. Talán fél év telhetett el így. Még csak szó sem esett róla, hogy járnánk, mégse éreztem helyén valónak, hogy egy sráccal is járjak. Pedig, lehetett volna rá lehetőségem, többször is. Aztán, jött a nagy találkozás, itt, L.A.-ben, 2003 nyarán. Akkor volt az első randink, egyik közeli pizzázóban. A tény, hogy randizunk, teljesen megnémított minket. Nem igazán beszélgettünk, sok volt a kínos csend és még így se fordult meg a fejembe akkor, hogy talán mi egy nagy tévedés lennék együtt. Mint minden romantikus, tini filmben, a „miénkben” is egy csókkal lett vége. Otthon a kapu előtt. Még arra is emlékszem, pontosan, hogy milyen ügyetlenek voltunk. Nem mintha, két szüzike lettünk volna, akik azt se tudták, hogy fogják meg az ellenkező nemű kezét… de valahogy egymás társaságában, mások voltunk. Ha jól emlékszem, két hetet töltött itt, és akkor már bizony jártunk… mindig találtunk rá alkalmat, hogy találkozzunk, de nagyrészt távkapcsolat volt az eleje. És akkor szólt közbe, az épülő karrierje, ami szétválasztott minket, hosszabb időre. Médiának köszönhetően, természetesen mindig tudtam, mi van vele nagyjából. Végső döntés alapján ideköltözött, és újra egymásra találtunk. Innen már magától értetődő a történet…
Fekete maxiszoknya, aminek az átlátszó része, hátul a bokámig, elől, mindössze a térdemig ér, a belső pamut anyag, pedig a combom közepéig. Hozzá, egy egyszerű fehér felső, aminek a hátán, mély kivágás fut. Plusz, egy saruszandál. Régen szépítkeztem annyit, amennyit most. Őszintén szólva, a számomra alapnak vélt nő normákat is csak futtában tudtam teljesíteni.
Hat óra előtt pár perccel léptem ki a házból. Jól esett néhány percet a friss levegőn, egyedül tölteni. Idegességem egyre csak fokozódott. Biztos jó leszek így? Nem nézek ki röhejesen?Áh, nem vagyok én még olyan öreg… sőt! A gondolatmenetemet Patrick szakította félbe.
− Szia. – köszöntöm.
− Szia. – mosolyog rám. Már hajolt volna a számhoz, de megállítottam.
− Itt, még a bokroknak is szemük van…
Bólint, majd felnevet.
Az út csendesen telik. A város határánál járhatunk, mikor félre áll. Kérdően nézek rá, majd egy sálat szed elő a hátsó ülésről.
− Mit csinálsz? – kérdezem nevetve, miközben a szememre köti a már említett anyagot.
− Elrabollak. – kuncog. A helyzettől és a kijelentéstől is forróság és vágy árad szét bennem. − Szeretném, ha meglepetés lenne a hely…
Kissé elkeseredve bólintok. A szemem, viszont még mindig be van kötve… a fantáziám elkalandozik, megállunk.
− Már itt is vagyunk? – vonom fel a szemöldököm a pamut anyag alatt.
− Ki mondta, hogy messzire viszlek? – kérdezi nevetve, miközben eloldozza a szemtakaróm. Piros neonfény süt be az autóba, a közvilágítás mellett. A fény tulajdonosa, egy nagyfelirat. Red Rock.
− Elhoztál az első randink helyszínére? – nézek rá tágra nyílt szemekkel.
− Gondoltam… legyen ott az utolsó, ahol az első. – mosolyog rám.
Utolsó? Úgy gondolja, ez az utolsó…?
− Úgy értettem, ha szeretnéd, hogy az utolsó legyen…− szeme vidámságtól csillog, ajka hosszan terül el az arcán, a hatalmas vigyortól.
Igen. Nem.
Könnyedén kiszáll az autóból, megkerüli azt, majd engem is kisegít. A nagy sötétségtől, eddig nem sikerült jól megnéznem. Rövid ujjú inget visel, egyszerű, fekete farmerral és fekete kalappal. Hozzá képest, bőven túlöltözött vagyok…
Miután bezárja az autót, egy közeli sikátor felé terel.
 − Nem akartam szem előtt lenni. – suttogja – Gyönyörű vagy. Mint egy istennő. – hamar rátalál az ajka, az enyémre. Teljesen elvesztjük az eszünket. Itt, sötétben, elzárva a külvilágtól. Útról jövő, hangos dudálás ébreszt minket rá, hol is vagyunk. – Menjünk. – fogja két keze közé az arcom, majd puszit nyom a homlokomra.
A hely, pontosan, 2003 óta, szinte ugyan úgy néz ki. Vörös műbőrhuzatos boxok, sötét, fabútorok. Melegséget, titokzatosságot, romantikát sugároz a hely. Hozzánk hasonló párok ülnek szerte-szét, mindenféle korosztályban. Talán, a legtöbb, hasonló helyzetben van, mint mi. A halk pusmogás, összebújás, titkos érintések, mind erről tanúskodnak. Ezt a helyet, a szeretőknek találták ki. Borzongás fut át rajtam, a szimpla gondolattól is. Pedig, egyre inkább ez a helyzet. Azért… ez elég abszurd, nem? A volt férjed szeretője legyél…
Nem mondanám egy luxus étteremnek ezt a kicsi, de annál inkább szerethető kócerájt. Az étlapon, tipikus, régi vágású ételek vannak. Hamburger, pizza, fánk, gyömbérsör…
− Igazából… nem is vagyok annyira éhes. – teszem le magam elé az összecsukott étlapot.
− Persze. – nevet föl Patrick – Tudom, hogy nagyon is éhes vagy, csak nem akarsz előttem enni. – jobb kezére támasztja a fejét, úgy mosolyog rám.
Miért kell ennyire, ismernie? Arckifejezésemtől, újra elneveti magát.
− Ne felejtsd el, ebben sem ez az első alkalom…− asztalon lévő kezemért nyúl. Végig simít az ujjperceimen, majd megcirógatja a tenyerem. Ujjaimat az övére kulcsolom, hüvelyujjammal, végigsimítok a kezén. Szája sarkában megjelennek azok az édes, csókolni való gödröcskék…
− Jó estét! Mit adhatok? – lép mellénk, egy jegyzetfüzetes kiszolgáló kedves mosollyal az arcán.
− Két sonkás-kukoricás pizzát és két limonádét. – mosolygok vissza rá.
− Rendben, máris hozom – azzal a lendülettel, amivel jött, már el is tűnt a konyhában. Patrick arcára, újra mosoly ül ki.
− Szóval, már enni és inni helyettem rendelsz.
− Miért húztuk volna ilyennel az időt? – nevetek fel kacéran, majd közel hajolva hozzá, hosszú csókot nyomok a szájára. Meglepetten viszonozza a hirtelen megnyilvánulásom. Ezen a helyen egy szenvedélyes, egymásba gabalyodott csók, olyan természetes, mint a levegő vétel. Legtöbben, itt tilosban járnak. A külvilágban elítélt dolog miatt. Mindössze, annyit a különbség köztünk és más idejáró „párok” között, ők bevallották egymásnak az érzelmeiket. Mi félünk. Rettegünk. Nem attól a bizonyostól, hanem a következményektől. Bár, nekem már nem kell a saját oldalamtól tartanom, de a másiktól igen. Elizabeth. A végtelen kedves teremtés, aki szívéből imádja Patricket. Aki valószínűleg otthon ül, várja, hogy a férje, végre hazaérjen és vele legyen. Hirtelen elfog az undor. Magamtól. Hogy tehetek én ilyet? Itt ülünk Patrickkel, mint két kitaszított szerelmespár és enyelgünk… legbelül, úgy érezzük, a külvilág a rossz, mi meg a jók. A szegény, bántalmazott lelkek. Pedig nem. Mi vagyunk a rosszak, akik minden egyes együtt töltött közös percünkkel tönkre teszünk valakit a háta mögött. Felpattanok a helyemről, majd futva a kijárat felé veszem az irányt.
− Első? – hallok meg egy idegen hangot, aki valószínűleg Patrickhez szólt. Reakcióját nem látom. Ha jól sejtem, bólint.
− Várj! – kiabál utánam. Mikor utolér, elkapja a karom. – Ne hagyj itt, kérlek! Csak beszélgessünk, jó? Ha szeretnéd, legyen ez az utolsó együtt töltött esténk, de akkor legyen már tényleg együtt! – ijedt tekintetéből, fájdalmat olvasok ki. Nem merem megkérdezni. Nem merem megkérdezni, mit érez Elizabeth iránt. 
− Nem lehet! Értsd meg! Nem akarok egy szemét, rohadék lenni, aki tönkretesz egy gyönyörű kapcsolatot! – kiabálok remegő hangon.
− Gyönyörű? Annak tűnik kívülről? – nevet föl gunyorosan – Hazaviszlek, jó? Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál este.
Fájópontra tapintottam volna?
− Miről beszélsz, Patrick? Valami baj van köztetek?
Teljesen logikusan, igen.
− Nem lényeges. – rázza a fejét – Menjünk inkább.
− Nem, Patrick. – ragadom meg a kezét – Menjünk inkább vissza. – intek a fejemmel a vendéglő felé.
Bólint. Szeméből eltűnt a csillogás, a boldogság, a tűz. Mintha kicserélték volna. Tekintete üres volt, fáradt, szomorú. Sokkal inkább tűnt egy meggyötört exnek, mint egy házas embernek. Gondolhattad volna, hogy valami van a háttérben. Nem csak véletlen csalta meg a feleségét. De akkor én mi vagyok? Egy vigaszt nyújtó „tárgy”? A gondolattól, felfordult a gyomrom. Ez, egyre „jobb” lesz…
Az este keveset beszéltünk. Nem értem hozzá. Még a véletlen érintéseket is kerültem. Talán, attól jobban lett volna, de akkor ugyan oda lyukadunk ki. Ha ezt abba hagyjuk, egy ember sértetlen marad. Viszont egy sérül. Akit szeretek. Igen, sikerült kimondanom. Még, ha csak magamban is, de kimondtam. Szeretem Patricket. Szerelmes vagyok belé. Sosem múlt el, csak elfedtem, egy álkapcsolattal. Vele, vagyis velük, valami nagyon nincs rendben.
− Köszönöm, az estét. – sötét részen, két házzal arrébb állt meg Patrick. Hamisan elmosolyodik.
− Igazán… szívesen.
− Találkozzunk, holnapután. – mondom hirtelen.
Kíváncsian felvonja a szemöldökét.
− Eddig úgy volt, hogy…
− Tudom. – vágom rá, mielőtt befejezhetné, a mondatát – Igyunk meg egy kávét, vagy valami. Ott találkozzunk, nem kell értem jönnöd. Nappal, egy nyilvános kávézóban. A North Road sarkán, van egy egész kellemes kis hely. Voltam már ott, néhányszor. Kettőig dolgozom, mondjuk negyed négy, neked megfelel?
− Teljesen. – bólint.
− Rendben… hát akkor… jó éjt.
− Jó éjt. – bólint. Továbbra is, csak egy helyben állunk. Egyikünk sem mozdul. Elsőnek moccanok meg, arcon csókolom, majd elviharzom. Pár méter után, már az ajtón lépek be. A házban csend van. Mindenki alszik. Öltözködés után, ijedten kapkodom a fejem, Declant keresve. Észreveszem, a nagyágyon alszik, kiterülve. Nem is aludtam volna egy szemet se az éjjel, ha ő nincs velem… óvatosan elemelem, majd a karomba zárom. Lefekszem vele az ágyra, majd a tegnapihoz hasonló pozícióban lehunyom a szemem…