V.

Vörös körmeimet piszkálom, miközben egy harmadikos osztálynál ülök, akik bőszen írnak. Jövőjükről, álmaikról, céljukról. Óra vége felé, sorba kezdik beadni azokat, a maradék időben, szabad foglalkozást adok ki, addig átnézegetem az írottakat. Nagy részük egyetem után, házasodni akar, családod alapítani, munkát kapni. Egy lányén megakad a szemem. Felvont szemöldökkel bámulom a lapot. Mosoly terül szét az arcomon. Samantha Hastings. Keze bőszen jár, a pad fölé görnyed. Fekete, középen elválasztott haja, függönyként takarja el az arcát. Körme, szokásszerűen, feketére vannak kilakkozva. Lassan közelebb sétálok hozzá, de látom, füléből, fülhallgató lóg. Csendes lány, általában egyedül rajzolgat és zenét hallgat. Ijedtében, ugrik egyet a székén, mikor meglát.
− Samantha, elolvastam… amit írtál. – kezdek bele.
− Tanárnő… én… sajnálom… nem igazán volt ötletem…
− Samantha! – szólok közbe mosolyogva – Nyugodtan hívj, Tiera-nak. Magunk között – súgom – Nem dorgálni akartalak. Tényleg, ez a nagy álmod? Hogy találkozz velük?
Lapján, mindössze egy mondtad állt. Az én álmom, hogy találkozhassak a Fall Out Boy-jal. Cirádás betűvel, fekete, zselés tollal írta, a lap többi részét kidíszítette.
Megvonja a vállát.
− Talán. – motyogja.
− Figyelj…− guggolok le elé – Mond csak el nyugodtan. Ne érezd rosszul magad emiatt. Hogy te nem azt írtad föl „Meg akarom találni álmaim férfiját/nőjét.” Felüdülés volt, a tiédet olvasni. – nevetek föl – Belsős információim szerint… a közeledő koncert előtt, tudnak fogadni látogatókat. – pontosabban, majd én lebeszélem velük, hogy tudjanak. Legalább öt percet szánjanak rá…
Hatalmas, mogyoróbarna szeme tágra nyílik, felcsillan.
− Nekem arra van jegyem. – motyogja izgatottan.
− Kitudja, lehet, az álmok mégis valóra válnak? – nevetek fel halkan.
Kábultan bólint.
− Köszönöm.
− Egyelőre… még ne köszönj semmit. – teszem hozzá, majd felállok. Visszasétálok az asztalhoz, leülök. örömmel látom, a fekete, szög egyenes hajzuhatag alól, kilátszok a sápadt, kipirosodott arc, amiből most remény és boldogság sugárzik.
− Tiera! – kiált utánam Bearice, az angol tanár – Mondtad, hogy tervezed, kilépsz az iskolából, ugye?
− Most nem valószínű, hogy aktuális…− rázom a fejem.
− Egy könyvesbolti állást találtam!
Izgatottan lépek mellé, bizalmas távolságot tartva.
− Melyik könyvesboltról van szó?
− Nem messze, egy kis magánüzlet. Régiségkereskedésként is működik, de csak könyveket lehet bevinni. Megadom a címet, rendben? – ragyogó mosoly terül szét az arcán, majd előkap egy papírt, amire ráfirkant egy címet. – Sok szerencsét! – bólint a fejével, majd belép a tanáriba.
Negyed háromkor, már az üzlet előtt állok. Takaros, szép üzlet, ami, igazából annyira nem is kicsi.
− Jó napot! – lépek be, fölöttem kis csengő szólal meg.
− Jó napot! – kedves arcú, barna hajú nő, köszönt – Miben segíthetek?
 − Az állás miatt jöttem. Az ismerősöm, aki ajánlotta, azt mondta, nyugodtan jöhetek…
− Jól mondta az ismerőse! – mosolyog rám – Jöjjön, üljünk le! – int a pihenő sarok felé, ahol két, barna bőrkanapé, illetve egy polcokhoz illő, kávézóasztal található. – Kér egy teát, esetleg egy kávét?
− Igen, egy tea jól esne, köszönöm. – kezeimet a térdeim közé szorítom, számat idegesen beszívom.
− Addig, nyugodtan nézzen körül! – kiált ki az aprócska konyhából. Azonnal felpattanok a bár kényelmes, most szörnyen kényes ülőhelyemről. Az üzletbe lépve, jobbra található, a pénztár, illetve egy gyerek sarok, egy apró asztallal, négy apró székkel és néhány játékkal. Jobbra nyúlik el az üzlet, telis-tele polcokkal, roskadásig könyvekkel. A régi, kopott, kissé szakadt könyvektől, a legújabb, nemrég megjelent olvasnivalóig, minden van. A már említett pihenősarok, illetve a konyha, az első polcsor mögött található, elsőre, nem is látszik. Csillogó szemekkel nézelődök, akár egy kisgyerek a játékboltban. Ez az új könyvillat! Komolyan, parfümöt kellene csinálni belőle!
− Hogy tetszik? – két kezében, egy-egy porcelán csészét egyensúlyoz hozzávaló tálkákon.
− Csodálatos! – nézek rá vidáman, majd visszahelyezkedem a kanapéra.
− Nem szeretem, ezeket a megszokott állás interjúkat. Érezd úgy, mintha ez egy egyszerű beszélgetés lenne! – mosolyog rám, majd belekortyol a forró italba.
Kamilla, kellemes illata csapja meg az orrom, mikor a számhoz emelem a csészét.
− Meséljen egy keveset magáról, kérem!
− Tiera Banksnek hívnak, huszonnyolc éves vagyok. Van egy kisfiam, Declan. Sajnos… kevés időm jutott mostanában az olvasásra, illetve a másik szenvedélyemre, az írásra…
− Csodálatos! Hány éves a kis Declan?
− Októberben lesz két éves. – mosolyogva gondolok a kisszívemre.
− De édes! Majd mindenképpen mutasson róla képet! – nevet fel.
A beszélgetés részemről, nagyon jól sikerült. Wanda, megadta a telefonszámát és jó reményeket fűzött az álláshoz.
− Hát te? Hogy-hogy ilyen hamar…? – néz rám meglepetten anya.
− Állásinterjún voltam! – lépek mellé, majd kiveszem a kezéből Declant.
− Állásinterjún? Hol? – kérdezi izgatottan.
Mosolyogva puszit nyomok a kisfiam fejére.
− Beatrice ajánlott, egy magánkönyvesbolti állást. Egy egész nagy üzlet, tele új és régi könyvekkel! – ámulatba ejtve merengek el, egy ilyen csodálatosan nyugodt munka után ábrándozva.
− Csodálatos! – nevet föl anya – Hánykor is találkozol Patrickkel?
A gyomrom, apró gombóccá megy össze.
−  Negyed négy. – megremeg a hangom, remélem, nem veszi észre…
− Jól van. Declant, akkor biztos nem viszed magaddal?
− Nem. – rázom, a fejem − Ketten szeretnék beszélgetni.
− Aha…− gyanakodva felvonja a szemöldökét.
− Úgy értem… Declanról. A Willes ügy kapcsán… mégis csak az apja…
− Értem én Tiera. Nem kell megmagyarázni…− nevet föl.
A hátralévő időt, Delcannal töltöm. Járni gyakoroltatok vele, ugyanis a kis lustaság, eddig nem volt hajlandó nagyon járni, inkább cipeltette magát. De így másfél évesen, már jó lenne, ha tudnak totyogni. Negyed óra elteltével, magától kezd „sétálni”. Egyik láb, a másik után, közben hatalmas, elszánt mosoly az arcán. Telefonommal a kezembe videózom és fotózom az első, nagyobb lépésit, amit már kapaszkodás nélkül tesz meg.
− De jó lenne, ha apa most láthatna. – susogok letargikusan. Fejét felém kapja. Úgy érzem, az első szavak sincsenek messze…
Ruhámat, nem akarom túlzásba vinni, hiszen… ez egy kávézás. A volt férjemmel. A fiúnkról. Szokásához hívően, pontosan, negyed négykor áll meg az autója.
− Szia. – állok föl az asztaltól.
−  Szia.− mosolyog rám. Az ártatlannak tűnő pusziba is beleremegek.
Pincér lép mellénk, Patrick leadja a rendelését, ami mindössze egy kávéból áll. Ő és a kávézás? Ritka…
− Kávé? – kérdezem mosolyogva.
− Nem aludtam, túl sokat az éjjel…− dünnyögi.
− Köszönöm, erre nem voltam kíváncsi. – motyogom, nagyot nyelve.
− Úgy értem, sokáig maradtunk a koncerthelyszínen. – rázza a fejét, elvörösödve. Bólintok. – Veled mi a helyzet? – dől hátra a fonott, nádszéken.
− Beatrice, az egyik angoltanárnő, ajánlott egy állást, egy könyvesboltban, ma ott voltam interjún és nagy a valószínűsége, hogy fel fog venni. Aranyos üzlet, tele könyvvel! Nem messze láttam egy lakást, nyugodt helynek tűnik, lehet, elmegyek, megnézem. Nem akarok életem végéig anyáékkal maradni. – lelazultan, vidáman mesélem a terveimet. Ő csak mosolyogva figyel. – Viszont vissza kellene mennem Willhez… a cuccainkért. Nem aludhat Declan folyton az ágyamban. Neki sem jó, és én is félek, hogy egyszer éjszaka rosszul, mozdulok, és ő leesik rólam…− jó kedve elszáll, feszülten figyel.
− Egyedül, nem hagyom, hogy visszamenj. Veled megyek. Holnap ráérek. – ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki. Jobb híján bólintok.
− Ami nem fér el anyukádéknél, azt nyugodtan hozhatod hozzánk. – vonásai, újra ellágyulnak, szeretetteljesen néz rám. – Declan, hogy van?
− Nagy lépés tett meg… szó szerint…− nevetek föl.
− Megtanult járni? – szeme felcsillan, szinte látom a ragyogást, az imádatot körülötte.
− Hát… gyakorolgat, de csináltam videót és képeket.
Közelebb húzom hozzá a székem, szívverésem felgyorsul a közelségétől.
− Bár ott lehettem volna. – suttogja. A szívem, kifacsarodik.
− Én is ezt mondtam neki. – mosolygok rá bátorítóan. A karfán pihenő jobb kezemre csúsztatja az övét, ujjait az enyémekre kulcsolja. Nem húzom el a kezem. Lenézek, rámosolygok a kezünkre, majd az arcába. Gyengéd csókot lehel a homlokomra. Helytelen. Ráadásul fényes nappal, az utcán.
− Holnap, töltsünk együtt egy napot. Hárman. – simít végig a hüvelykujjával a kezemen. Mint egy család.
− Nem tudom, már mit mondjak a szüleimnek…
− Azt, hogy lakást nézel. – vágja rá azonnal – Veletek akarok lenni és ezt senki nem fogja megakadályozni. – elszánt arcán, újra a szeretetteljes mosolyt látom felcsillanni.
− Látom, ma nem tűrőd a nemleges választ. – nevetek fel.
− A ti boldogságotokkal kapcsolatban? Nem.
Ti.
− Nem akartam, hogy ennek a mainak is ez legyen a vége…− szorítom össze az ajkam.
− Nekünk mindig ez lesz a végünk. – zöld írisze lelkemig lát.
− Tudom, mire akarsz rávenni, de a válaszom nem. Nem fogok tönkre tenni, egy életet a sajátom miatt.
− Erősebbek irántad az érzéseim, mint a józan eszem.
A torkom elszorul a kijelentésétől.
− Tudom, hogy te is így érzel. – szemei, mint mindig, most is rabul ejtenek.
− Igen, Patrick. De ennek nem kellene, hogy így legyen. – rázom a fejem.
Arca, újra ellágyul. Ajka, különlegesen pirosnak, és szépnek látszik. Észre se veszem, hogy már percek óta csak azt bámulom.
− Én is épp ugyanúgy szeretném, de ilyen nyilvános helyen, nem lenne jó ötlet.
− Én nem…− rázom a fejem, ijedten.
− Aha…− dönti oldalra a fejét, majd beszívja az alsó ajkát. Felnyögök a látványtól.
− Haza kellene mennem. – állok föl az asztaltól.
− Lehet…− köhint egyet – az lenne a legjobb. – bólint.
− Akkor holnap… szia. – állok föl.
− Szia. – szintén feláll, kihűlt kávéjára pillantok – Nem valószínű, hogy azt megiszom. – nevet föl.
Én is elmosolyodok.
Hazafelé, másra se tudok gondolni, csak rá. Érzései vannak, irántam. Nekem is, iránta. Otthon, anyáék levelével találom szembe magam, ami magyarázatot ad rá, hogy nincsenek itthon. Néhány, régi barátjukkal találkoznak. Néhány percre sem jó, egyedül hagyni egy kisgyereket… Egy doboz, Ben&Jerry’s-sel ülök a tévé előtt. Valami béna, szappanoperában szenved Don Juan és Maria, a tiltott szerelmük miatt. Vicces. Egész estét magányosa, illetve Declannal töltöm. Fürdés után, a tévé előtt aludt el, hozzám hasonlóan...