Reggel Patrick mellett ébredtem...fogalmam sincs jó ötlet volt-e így tizenöt évesen, de valószínűleg nem, de ezen már késő gondolkodni. Felöltözés után már nem volt idő reggelizni, mivel megjött az árvaház igazgatónője Miss. Stone.
-Jó reggelt Katherina!-köszöntött mosolyogva.-És kicsoda ez az úriember?-kérdezte szúrós szemmel végig mérve Patricket.
-Ő a barátom Patrick Stump!-mondta összehúzott szemmel.
-Oh, értem! Akkor induljunk is!-vigyorgott rám megint. Morgolódva bólintottam, és Patrick kezét megfogva kisétáltunk az ajtón, majd bekulcsolva a lakást a kocsi felé vettük az irányt.
-Mindjárt beszállok!-mondtam.
-Jó, de siess!-nézett mérgelődve az órájára.
-Hát akkor...-sóhajtottam..Szia!-lépett mellém, majd elé lépve megcsókoltam, ő pedig az egy kezével a fejem a másikkal a derekam megfogva szorosan átfogott.
-A suliban holnap!-döntötte a fejét a homlokomnak, majd egy utolsó csók után beszálltam a kocsiba, és elindultunk az árvaház felé.
-Hány éves is vagy Katherina?-kérdezte Miss Stone.
-Tizenöt!-morogtam az ablakon kibámulva.
-És Patrick?
-Tizennyolc!-válaszoltam ugyan olyan monoton hangon.
-És...volt esetleg köztetek már...-kezdett bele.
-Magának ehhez rohadtul semmi köze!-ripakodtam rá.
-Ezek szerint igen...-mondta lenézően.
-Magának ehhez nincs köze! Nem ismer se engem, se Patricket! Az árvaház igazgatónője, igazából fogalma sincs ki vagyok, csak muszájból jegyezte meg a nevem is! Szóval engem maga ne okítson ki!-kiabáltam rá.
-Nem tűröm, hogy egy taknyos kis tizenöt éves így beszéljen velem! Engem egyáltalán nem érdekel a maga élete, nekem van sajátom is, de az árvaházba kisebb gyerekek is vannak, ezért nem tűröm, hogy esetleg ilyesmiről tudjanak!
-Biztos lehet benne, hogy egyik gyerekkel sem fogok beszélni, semmiről, nemhogy az életemről!
-Mint már megjegyeztem nem érdekel az élete, de vagy normálisan viselkedsz, vagy...
-Vagy mi? Kirak az árvaházból? Azzal csak jót tenne velem!-emeltem fel megint a hangom, majd egy hirtelen fékezés következtével megragadta a karom, és idegbetegen rám nézett.
-Ide figyelj! Én nem tehet arról hogy ide kerülsz! A legkevésbé sem érdekelsz, sőt az lenne a legjobb ha nem is jönnél, de nekem ez a munkám, és abba az árvaházba olyan kisgyerekek is vannak, akiknek sokkal, de sokkal nehezebb az életük mint neked, szóval ha bármelyikükkel is bunkón, alpári módon viselkedsz, akkor megkeserítem a napjaidat amíg ott vagy! Megértetted?!-nézett rám.
-Igen!-mondtam kirántva a karom a szorításból. Az út további része csendben telt, mivel zenét hallgattam, vagy csak bámultam ki az ablakon. Nagyon utálom, már most ezt a nőt, de sajnos igaza van... . Olyan kisgyerekek is vannak ott, akik elég valószínű hogy ott fognak felnőni, és sokkal rosszabb helyzetben vannak mint én. Bár a rokonaim nincsenek, de én már tizenöt vagyok, közöttük meg akár ötéves is lehet... . Nagyjából egy órára van kocsival, ezért aránylag hamar odaértünk. Egész barátságos hely. Hatalmas, de nem olyan mint a filmekben, hanem kifejezetten otthonos! A hideg ellenére sok gyerek játszott kint, de bent is jócskán voltak. A cuccaimat segítettek felhordani az ott dolgozok. A harmadik emeltre kellett mennem, ahol egy hosszú folyosó tárult elém. Kor szerint vagyunk osztva, ezért a harmadik emeleten tizenháromtól felfelé vannak lányok, a szobákba pedig max. három év különbség lehet. A száz huszonkettes szobába kellett mennem. Megállva előtte nagy levegőt vettem, majd beléptem. Nem gondoltam volna hogy ilyen, lesz...komolyan! Egy elég nagyszobáról van szó, amiben négy ágy található. Kettő az ajtó falán, kettő vele szembe. Középen egy nagy, fehér (!!!!) puha tapintású szőnyeg. Abszolút nem rideg árvaház hatása volt, hanem otthonos, lányos. Lila falak, laminált padló. Három lány ült a szőnyegen (én vagyok a negyedik), aki az érkezésemre felém fordultak és kedvesen köszöntöttek.
-Szia!-köszöntek egyszerre.
-Katherina ugye?-mosolygott egy szőke hajú, fogszabályzós, de igazán szimpatikus lány.
-I-igen!-dadogtam.
-Az én nevem Tiffany Gold!-állt fel.
-Katherina Salvatore!-néztem rájuk erőltette mosollyal.
-Én Ashley Smith!-vigyorgott rám a vöröske.
-Lindsey Portman!-mondta végül a legidősebbnek kinéző lány. Egy pillanatig esetlenül álltam mivel nem tudtam melyik is az én ágyam.
-Oh, az a te ágyad!-törte meg a csendet Ashley.
-Öm...köszi!-sétáltam az ajtófalán lévő, ablak melletti ágyhoz.
-És te...hogy-hogy itt vagy?-kérdezte Tiffany.
-Szóval nekem születésem után nemsokkal meghalt betegségben, és apukám emiatt öngyilkos lett, aztán a nagynénémmel éltem Angliában, ötévesen ide költöztünk Chicago-ba, a nagyszüleim októberben haltak meg, és a nagynéném másfél hónapja halt meg, de tegnapelőtt tudtam meg én is.-húztam el a szám.-Na és ti?-kérdeztem.
-Szóval nekem anyám három éves koromba inni kezdett, apám elvált tőle, és kitagadott, a nagyszüleim ötéves koromban meghaltak és azóta itt lakok!-mesélte Lindsey.
-Tavaly nagyjából az egész család buszos kirándulásban baleset szenvedett, és én is majdnem meghaltam.-mondta Ashley.
-Én meg évekig a nyomor telepen éltem, mikor tíz évesen végre kihívták a gyámügyet, és kiszabadulhattam a pokolból... .-harapott bele a szájába Tiffany.
-Értem...-sóhajtottam.
-Na, de elégvolt a szomorkodásból!-huppant le az ágyára Ashley.-Mesélj magadróól!-néztek vigyorogva.
-Huh, hát mint mondtam angol vagyok, Londonban születtem, a családomhoz hívően én is elég angol vagyok. Teázás stb.!-ültem le az ágyamra mosolyogva.
-Hűűű, ez de király!-csillant fel a szeme Ashley-nek.
-És ebből adódóan vagy gót?-tette keresztbe a lábát Lindsey.
-Igen!-bólintottam. Nagyon kezdem megkedvelni a lányokat! Nem típusom barátkozni ilyen lányokkal, de ők tényleg nagyon kedvesek.
-És...-vigyorgott sejtelmesen Tiffany.-Van pasid?-kérdezte izgatottan.
-Hát..igen!-pirosodtam el.
-Juuuuj! És hogy hívják??? Van róla képed?-ültek le mellém az ágyra.
-Patricknek hívják!-mutattam feléjük a telefonom.
-De cukiiiii!-csillant fel a szemük.
-Nem az estem, de nagyon édes!-nézegette Lindsey.
-Az!-bólogatott a másik két lány is... .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése