Kezdetekben

Balerina cipőm talpa kopogott a száraz, tavaszi estében. Szám szélét rágcsáltam, csak lopva lestem fel. Nem túl jó ötlet ilyenkor egyedül az utcán lenni, e részén a városnak. De hát, mit tudok tenni. Előadásra készülünk. Nyolckor van vége a próbának, a színházból a metró közel van, meg amúgy is Los Angeles szívében. Rengeteg az ember, egészen a River street és a Waterfall road sarkáig. Innentől már szinte teljesen üres a metró. Néhány narkós, hajléktalan és én. Lincoln Park, Kínai negyed és végül a Spring street. Itt lakom én. Alig párlépésre vagyok a ház előtt, ahol idióták álldogálnak…csodálatos. Bátorságot erőltetve magamra, csak előre nézek. Nem nézek rájuk, csak előre. Határozottan.
- Hé, cica. Még nem is láttalak erre felé. – röhög idiótán a szőke, nagyon bő farmerban… . Nem szólok vissza, nem nézek rá. Basszus, basszus! A kulcsom! Pont most nincs előkészítve. Idegesen állok meg a kapu előtt, a sporttáskámban a kulcsom után kutatva.
- Na, itt maradsz velünk dumálni kicsit? – vigyorog rám idiótán egy másik. Eltűnt…ilyen nincs! Tovább kutatok, ők csak egyre közelebb, és közelebb jönnek. Félelem egyre erősebb bennem, az emlékek egyre jobban kezdenek előjönni, mikor megérkezik fehérlovon a hősöm, akárcsak a mesében.
- Békén hagynátok a hölgyet? – hallok meg egy kellemes, férfihangot.
- Nyugalom, mi csak beszélgetni akartunk. Nem valami beszédes… . – mondta az első szőke fél várról, majd az egész banda elsomfordált, én pedig megtaláltam a kulcsom.
- Köszönöm. – mosolyogtam magam elé a kulcslyukkal babrálva, miután…felé fordultam.
- Igazán nincs mit. – vonta meg a vállát mosolyogva a fekete alak, aki egyet jobbra lépve, az utcai fények alá került, így teljes valójában kirajzolódott előttem. Az én hercegem. A hősöm. A megmentőm. Az a férfi, akibe első látásra beleszerettem. Enyhe túlzással…de régen tetszett meg így valaki, mint ő. Hajszíne nem volt kivehető teljesen. Barnának mondanám. Talán. Esetleg egy kis vöröses csillogással, de abba sem vagyok biztos, mivel a fekete kalap, a haja nagy részét eltakarja. Csak egy kis frufru rész lóg ki alóla. Zöld szemeit, pont úgy süti a lámpa, hogy gyönyörű, smaragdosan ragyogjanak. Kontaktlencsét visel, látszik. Akárcsak én. Ehhez, hogy a csodálatos összkép meglegyen, kedves mosoly járul. Ruhája egyszerű. Fekete bőrkabát, alatta egy egyszerű póló, fekete nadrág és fekete sportcipő. Remélem nem mondott semmit…nem igazán tudnék válaszolni neki.
- Patrick Stump! – nyújtotta felém lágyan a kezét. Kapva az alkalmon, finoman megráztam. Talán kicsit sokáig rázogattam a puha, meleg kezét, mivel felvont szemöldökkel mosolygott rám. Óvatosan megráztam a fejem, ezzel feleszmélve a bambulásból.
- Mia. Mia Spring. – javítottam ki magam.
- Nagyon szép név. – mosolygott le rám kedvesen.
- Köszönöm. Anyának is tetszett. – vontam meg a vállam mosolyogva. – Te…itt laksz? Mert még nem láttalak. – váltottam gyorsan témát.
- Nem. Dolgom volt erre felé. Na, és te?  Mit keres egy lány este kilenckor ezen a környéken egyedül? – dugta zsebre a kezét.
- Hát…valahogy haza kellett jutnom a munkából. – vontam meg a vállam. – Az Operában vagyok balett táncos.
- Hű! – néz rám csodálattal. – Akkor azért voltál ismerős.
- Hát…- vontam meg a vállam pironkodva. – és te?
- Zenész vagyok. – szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak egy sima zenész. Kizárt, hogy egy ismeretlen valaki.
- És...esetleg…egy bandába játszol?
- Eltaláltad. – mosolyodik el. – Fall Out Boy.
- Ismerős. Bocsánat, csak…nem nagyon van időm, még tévét nézni se. Már néha hülyét kapok a sok klasszikus balett műtől. – halkan összenevetünk.
- Nekem most…sajnos mennem kell. Remélem, egyszer még összefutunk. – mosolygott egy utolsót.
- Én is. – bólintok. – Akkor, szia!
- Szia. – intett egyet felém visszafordulva. Remélem. Nagyon is. Gyors léptekkel baktatok fel a lépcsőn, remélve, hogy most már nem akadok össze egy idiótával sem. A lakás kulcsom már az első emeleten kikeresem, majd a másodikon, a harmadik ajtóhoz sietek. Kinyitom, berohanok, majd visszazárom. Kulcs, lánc, kallantyú. Nem szeretek egyedül élni, de hát ez van. Szokásosan megeresztettem a zuhanyt, felraktam, majd meztelenül beültem a kád azon sarkába, ahova csak kicsit ért el a víz és összekuporodva sírtam. Teljesen megszokott este. Így megy ez már évek óta. Tehetném, egésznap búskomor lennék, de a társadalom és a körülöttem lévők, megkövetelik, hogy vidám legyek. Még ha utálnak is. Csak mert jobb táncos vagyok náluk…pff. Sajnos nem csinálhatom ezt soha tovább öt, esetleg tíz percnél, mivel nem vagyok olyan gazdag, hogy a vizet így pocsékoljam. Szipogva tanulmányozom végig a testemen lévő hegeket. Van, amit magamnak okoztam bevallom. De „sajnos” nem mindet. Szőke hajam, hullámosan ömlik a vállamra, amin egy vékonypánt húzódik. Ebből a pántból jön a halványrózsaszín, selyem hálóingem, amit csipke szegélyez. Tavaly karácsonyra kaptam a keresztszüleimtől. Igazán szeretem. Egy pohár vízzel, egy kistányérnyi salátával és mozzarellával ülök le az ágyamra. Háttérzajként kapcsolom csak be a tévém (ezért nem tudok én semmit soha…), majd az ölebe húzom a laptopom. Csak átfutom a már megszokottá vált közösségi oldalakat. Hirtelen ötlettől vezérelve beírom a keresőbe, hogy „Patrick Stump”. Elsőnek a Wikipédiát dobja ki, alatta pedig pár képet, ezeken kívül, még rengeteg más oldalt. Gyorsan futottam át a Wikit, amiből például megtudtam, hogy harminc éves. Remélem, egyszer még sor kerül a találkozásra, ezért inkább abbahagyom az olvasgatást. Következő oldal, amin megakad a szemem az a Twittere. Na, szuper. Érdeklődve, nevetve olvasgatom a tweetjeit. Újabb hirtelen felindulásból bekövetem. Valószínűleg naponta követik be lányok százai, de egy próbát megér. Fáradtan veszem tudomásul, hogy hajnali egy van. Mielőtt félre raknám, a laptopom kedvencek közé teszem Patrick twitterjét, mivel holnapra úgyis elfelejtem, viszont szívesen olvasnám tovább miket ír ki. Tévét kikapcsoltam, a gépem leraktam, majd a takarom alá bújtam. Az egyetlen hely, ahol még biztonságban vagyok.