Hatalmasat ásítva, lustán ülök fel az ágyamba. A szombat számomra egy csodálatos pihenőnap, mivel ilyenkor a szólósok, és párosok mennek próbálni. Tavaszi nap kellemesen világít be a szobám ablakán, amihez közel csoszogva hatalmasra nyitom. Az ablakpárkányon támaszkodva, mosolyogva élvezem a napsütést, nagyjából tíz másodpercig. Valaki nagyon el akar érni, mivel a telefonom egy perc után se akar elhalkulni. Lassan a készülék felé vánszorgok, majd felveszem.
- Na, végre Mia! Basszus, azt hittem sose veszed fel! – szól bele, legjobb barátom Thomas.
- Jól van, bocsánat! Csak kicsit kiélveztem, hogy ma nem kell dolgozni mennem… . – sóhajtok mélyet.
- Azt hittem szereted a munkád, balerina. – nevetett.
- Szeretem, csak borzasztó fárasztó. – dőlök végig az ágyon. – Egyébként miért hívtál?
- Szóval, arra gondoltam, elmehetnénk ma valahová. Olyan régen találkoztunk már!
- Ez nagyon jó ötlet! – mosolyodok el a plafont pásztázva. – Úgy is el akarok mesélni valamit…- harapok az alsó ajkamba elfojtva egy mosolyt.
- Mond, hogy pasi ügy! – biztos vagyok benne, hogy felcsillant a szeme.
- Igen. – mondom mosolyogva, mintha csak látná.
- Ez az! Már azt hittem ilyen sose lesz!
- Most miért? Tök jól el vagyok én itt egyedül…
- Azért van olyan, ami egyedül nem olyan jó…- kuncog.
- Jaj, már…- forgatom a szemem. Nem fogok neki, úgy se igazat adni ebben a témában! – Ne is próbálj rábeszélni semmiféle „egy éjszakás kalandra”, mert az nem én vagyok. A szerelmet keresem. – sóhajtok fel ábrándozva.
- Nem próbáltalak volna, mert tudom, hogy te a saját kis álomvilágodba élsz, ahol egy hatalmas házban élsz a szerelmeddel, és talán van egy kis kölykötök, te éled a balerina életed, de közben tökéletes anyuka is vagy, ő pedig tökéletes apuka, valami tökéletes, munkával, ami…
- természetesen nem béna irodai munka, hanem valami művészet. – mondjuk a végét teljesen egyszerre.
- Igen, pontosan. – nevetek föl.
- Drágám, remélem, tudod, hogy ilyen nincs, csak a mesébe? – sóhajt nagyot.
- Olyan sokat szenvedtem…szeretnék egy kicsit reménykedni. Saját kis álomvilág. Ami tudom, hogy nem fog beteljesülni…- ülök föl, majd egy kövér könnycsepp hagyja el a szemem.
- Mia, szívem! Ugye nem sírsz? – kérdezi aggódó hangon.
- Nem! – válaszolok szipogva a szemem törölgetve.
- Na, jó. Készülj gyorsan, a szokásos helyen találkozunk! – elköszönni sem hagyott, rögtön lecsapta a telefont. Még mindig törölgetve a szemem kászálódok ki az ágyból, majd készülni kezdek. Imádom Thomast. De tényleg. Igazi barát. Bár fiú, de sose volt vele semmi… „kapcsolatom”, ugyan is…hogy is mondjam…egyezik az ízlésünk. Egyik előadás után megvárt, ugyanis beszélni akart velem. Édes mozdulataiból, hanglejtéséből, és tökéletes stílusából, rögtön levágtam, hogy ő bizony nem randira akar velem menni. Aznap este rengeteget beszéltünk, nevettünk. Hónapokig szinte minden egyes nap beszéltünk vagy személyesen, vagy telefonon, esetleg chaten. De kapcsolatba keveredett, és új munkát kapott. Azóta örülünk, ha két hétben egyszer sikerül találkozni. Egyébként divattervezőként és stylistként dolgozik, és boldog párkapcsolatban él, velem ellentétben. Mindig próbál a földön tartani, de sajnos álmodozó típus vagyok, ebből kifolyólag folyton máshol jár az agyam. Órákat tudom mesélni, hogy majd ilyen lesz a férjem, ez lesz a gyerekem neve, a jövőbeli házamba hol lesz a nappaliban a kanapé, és hogy milyen párnák lesznek rajta… . Na, igen, mikor már a párnáknál tartok, akkor már nem lehet visszarántani…csak mondom, és mondom. Szóval…nekem ő az egyetlen, legeslegjobb barátom. Sőt. Ő az egyetlen valamire való barátom. Mikor találkozom vele, mindig a lehető legdivatosabb ruhám veszem föl. Nem mintha nem dicsért már volna meg egy cica nadrág, I♥NYC óriáspóló kombóban, de…hát, na. Spagetti pántos, virágmintás, több részből összeálló felső mellett döntöttem, sorttal és saruszandállal. Utolsó tükörbenézés közben felkaptam a napszemüvegem, majd egy kis hajlakkot fújtam a szőke, begöndörített loknijaimra. Kellemes meleg volt odakint. Májusi meleg szél, finoman cirógatta az arcom, a napsugarakkal együtt. Mosolyogva indultam el az utcán kifelé, majd le a metróba, ami gyorsan repített be a belvárosba. A kávézó éppen csak pár méterre van a metró megállótól. Barnák az uralkodó színek, a belső részen, mégsem sötét a hely, a hatalmas ablakok miatt, amik bevilágítják az egész kávézót. Ajtó falán végig boxok vannak, középen asztalok, a másik felén pedig a pult, illetve a hátsó rész, amibe ajtó vezet, természetesen a személyzetnek. Nagy ritkán vagyunk bent. Inkább a külső, teraszrészen szeretünk üldögélni, amit egy napellenző fed. Két oldalt fadobozokban tuják vannak, középen, a zöld szőnyegszerűségen pedig az asztalok. Megszokott helyen (félig árnyékos, félig napos asztalnál) várt már rám Thomas.
- Mia! Milyen gyönyörű vagy ma is! – kel fel a barna, fonott székből azonnal, mikor mellé érek. Fehér ing, amin egy gomb nincs fölül begombolva, az ujja mérnöki pontossággal felhajtva, farmer csőnadrág, csinos, fekete férficipő, tökéletesen beállított haj, napbarnított bőr, fogkrém reklámba illő, csillogó, fehér fog. Csak Thomas. Ezért sem akarok sittesen kinézni mellette.
- Köszönöm! – puszilom meg mosolyogva. – Te pedig úgy látom, megint magazinfotózásra készülsz. – nézek végig rajta, mire felnevet.
- Na, ne húzzuk az időd bókokkal! – sürget. – Mesélj, ki a kiszemelt! – néz rám izgatottságtól csillogó szemekkel, majd elém tolja a kedvenc kapucsínóm.
- Jaj, semmi különös…- vonom meg a vállam. – Éppen csak…tegnap este a ház előtt… pár idióta beszólt, és ő, mint szőke herceg segített rajtam, aztán…beszélgettünk…- bámulok magam elé álmodozva. – Olyan kedves…és édes, és…helyes. – kevergetem mosolyogva az italom.
- Képet kérek azonnal! – húzza közelebb a székét hozzám. Telefonomba, pár másodperc alatt megkeresem a képeket. Lassan tekerem le a képkereső találatait. – Te lány! – képed el teljesen. – Ugye tudod, hogy egy hírességbe estél bele?
- Tudom hát. – mondom magabiztosan, majd felnevetek. – Nem magától mondta el tegnap, hogy ki is ő…úgy kellett kihúzni belőle, hogy mondjon valamit magáról.
- Jó zenét játszanak. Hallottad már?
- Nem.
- Hallgasd majd meg…elképesztő hangja van! És meg kell hagyni, nagyon jó pasi! – nevet fel.
- Nehogy nekem lecsapd a kezemről! – kuncogok.
- Boldog párkapcsolatban élek! – teszi a mellkasára a kezét, mintha csak fel lenne háborodva. Mindketten felnevetünk. – De most komolyan…elkérted a számát? Vagy ő a tiéd?
- Nem…- sóhajtok. – egyik sem.
- Mi?! Hogy köszönt el tőled?
- „Remélem, egyszer még összefutunk!”, közben mosolygott, és talán egy kicsit olyan volt, mintha várna valamire még.
- Mia…tudod, mennyire imádlak…de hihetetlen hogy ennyire nem értesz a férfiakhoz!
- Mi? Mert? – kérdezem megilletődötten.
- Arra várt, hogy megadd neki a telefonszámod!
- Miért nem ő kérte el? Ez a pasi dolga nem? – nézek rá csodálkozva.
- Oh, istenem…- néz föl unottan. – Ez a huszonegyedik század! Arra vársz, hogy udvaroljon és kezet csókoljon?
- Jaj, ne túlozz már! Egyébként lesz még lehetőségem találkozni vele. Nem lakik messze. – vonom meg a vállam.
- Reménykedjünk benne…
- Egyébként, nem is biztos, hogy bejövök neki.
- Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy bejössz neki.
- Na, jó. Ezt a témát hagyjuk…nem lehetsz benne biztos. Még én is csak egyszer találkoztam vele!
- Jól van, na! Csak biztattalak. – teszi föl védekezően a kezét. – Új téma…hogy állsz a főszereppel?
- Sehogy…- sóhajtok föl. – Megint jött a „tegyél bele egy kis egyediséget” marhaságával… . De basszus! Ez balett! Itt meg vannak a pontos, kecses mozdulatok, amit el kell táncolni. Nem lehet variálni! Tuti, ezt csak azért csinálja, hogy megalázzon a többiek előtt…szánalmas, ahogy viselkedik. Mint egy kamasz gyerek… . – magyarázom idegesen.
- Jaj, már! Ne foglalkozz vele! Nem tudja, mit veszít. Tehetséges és gyönyörű vagy! Hagyd őt a francba…
- Olyan jó, hogy te mindig meg tudsz nyugtatni. – csukod szemmel, egyenletesen fújom ki a levegőt, majd közel csúszva hozzá, átölelem.
- Én szépséges Miám…ne aggódj, minden rendbe lesz. Sikerülni fog minden, hidd el nekem! – suttogja közbe a fülembe a kedves szavakat. Ölelkezésünk telefoncsengés szakítja meg.
- Aha. Értem. Máris indulok. – bólogat komoly fejjel, mintha csak látná a vonal túlsó végén lévő illető.
- Mia, szívem, mennem kell! Nagyon fontos modell munkám van! Esküszöm, amint hazaérek, felhívlak, de most rohannom kell! – löki hátra a kényelmes fonott fotelt.
- Rendben. Én hazamegyek…és alszom. – nevettem. – Vagy kicsit gyakorlok.
- Rohanok, szia! – lép mellém, puszit nyom az arcomra, majd elmegy. Szomorúan konstatálom, hogy bizony megint egyedül maradtam. Teljesen szokásos, unalmas utat fél óra alatt teszem meg ugyan úgy, még ha egy örökké valóságnak is tűnik. Csinos kis szettem kényelmesre váltom. Fekete, combra tapadó sort, fehér lógós felső, boka zokni. Pár válltekergetés után, angol spárgába ülök, majd felkelek, lehajolok, miközben a lábam is jön föl. Következik az álló spárga. Minden lehetséges módon megcsinálom ezeket a hajlékonysági „feladatokat”, majd magamra kapom a balettcipőm, és már forgok is. Délután így telt. Estém se volt sokkal izgalmasabb. Megettem azt a minimális mennyiségű vacsorám, amit megszoktam. Néhányan sajnálkozva, egyesek dühös arccal néznek rám az utcán. Rengetegszer megkaptam, hogy anorexiás…senki nem hiszi el nekem, hogy nem, nem akarok enni, hanem nem tudok! Pici a gyomrom. Kevesebb étel kell. Ennyi. Persze néha a fagyi is, és a süti is lemegyek, most például mind a kettő egyszerre. Apró falatokat vágok le a villámmal, mikor a tévébe egy ismerős arc tűnik fel.
- Üdvözöljük stúdiónkba az új lemezzel jelentkező Fall Out Boy-t! – szól bele a mikrofonba az interjúztató csaj. Mosolygós, vidám köszönést kapunk válaszul, majd elkezdődik. Jó párszor nevetek föl a negyed óra alatt. Sajnálom, hogy véget ér…komolyan, sugárzik belőlük a pozitív energia, jó őket hallgatni, és persze nézni… . Új lemez, hát akkor halljuk. Tévé kikapcs, laptop bekapcs. Első keresésem ők természetesen. Lejátszási listát keresek, amiben mind a tizenegy szám benne van. Az interjú miatt vagyok ilyen okos, nem magamtól… . „Irresistible” című szám kezdődik el, és hát hű. A szöveg, Patrick hangja elvarázsol, és az a francia a végén…mit mondhatnék? Minimum, ami miatt újra fogom hallgatni. Ezt a számot váltja az album címadója az „"American Beauty/American Psycho”. Szöveg, a hangszerek…és az a hang…komolyan mondom, őket fogom hallgatni. Maroon 5 mellé. Lefekvés előtt, már volt olyan, aminek a szövegét is nagyjából tudtam…alig bírtam kinyomni őket, de az álmosság sajnos erős fölénnyel győzedelmeskedett fölöttük…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése