~1.

Már megszokott ébresztőre, egy lövésre kelek. Mínusz egy földlakó. Szomorúan keltem föl az ócska, koszos matracról, ami alvóhelyként szolgál számomra. Régi poros szekrényből, a szokásos ruhám, veszem elő. Barna bőrdzseki, alá egy egyszerű fehér póló, sötét, farmer csőnadrág és fekete bakancs. A fürdőszobának nem nevezhető helyiségbe hideg vizet eresztek magam, ugyanis, nincs meleg. Hajam oldalra fonom, ez számomra a legkényelmesebb. Fegyverem magamhoz véve, indulok el a szétlőtt, romos utcán. Nem sokan sétálgatnak. Akik mégis, azok is, inkább rejtőzködve. Ezen a környéken, bármikor megölhetnek, ugyanis itt élnek a lázadók, akik az elnyomás ellen harcolnak. Jó magam is az vagyok. Akkor adtam a fejem lázadónak, mikor az egész családomat lemészárolták, ezek a rohadékok. 2124, meleg nyári este. A Morgan család békésen vacsorázik. Kívülről, legalábbis úgy tűnik. Két szülő, egy apró törékeny nő, aki az „anya” megszólításra felkapja a fejét, és egy magasa, erő teljében lévő férfi, aki az „apa” jelzőt viseli. Rajtuk kívül még, egy szintén aprócska, idő hölgy ül az asztalnál, ő a nagymama. Nagypapa, háborúban halt meg. Ott van még a nyolc éves kicsi lány, aki igazából csak annyit ért az egészből, hogy baj van. Végül ott van egy idősebb lány. Tizenhét éves, családja női tagjaihoz hasonlóan, alacsony, sovány, beesett arcú, gesztenyebarna hajú, tengerkék szemű. Ruháik már rongyosak, szegények. Húst már hetek óta nem is láttak. Kenyér és leves a megszokott vacsora. Leves…sós, vizes lötty. Némán kanalazzák a levet, mikor egyszer csak egyenruhás, fegyveres blueták rontanak meg a rozoga házikóba. Ijedten dobnak félre mindent, felállnak. A fegyveresek lőni kezdenek. Ők sikítanak, rohannak, bujkálnak. Nagymama idős, lassú. Őt éri az első találat. Szíven. Azonnal összerogy, meghal. Sírva, remegve ugrik mellé apa, őt többszöri találat éri, vége. Anya a gyerekekkel a kamrába bújik meg. Szájukat fogja, öleli magához őket. Sírnak, remegnek. A nagyobbik lány remegve nyúl az apró ablakért, amit gyors mozdulattal kinyit, kimászik. Éppen ki akarja segíteni anyját, húgával, mikor kivágódik az ajtó. Lőnek, halott édesanya, halott gyermekével a karjába rogy össze. Keresik a nagyobbik lányt, nem találják. Elmennek. Gondolják elmenekült. Jól gondoljál. A házikó falának dőlve zokog. Megölték a családját, az egyetlen családját. Nincs senkije. A házba nem mehet vissza, később biztos visszamennek. Őt is megölnék. Fáradtan, piszkosan, éhesen csoszog a kihalt utcákon, akár egy szellem. Talán egy órája sétálhat, mikor egy férfihang üti meg a fülét. Megijed. Talán egy bluéta. Nem azoknak más a hangjuk. Egy ember. Mi van, ha nekik dolgozik? A lánynak már mindegy. Hátha. Közelebb csoszog. „Jól van?” Kérdezi az illető. Megrázza a fejét. „Megölték a családomat.” Motyogja. Élesen beszívja a levegőt a magas, köpcös, fekete hajú férfi. „Hány éves? Újabb kérdés, fájdalom a beszéd. „Tizenhét.” „Jöjjön velem.” Magával viszi. Romos terület. Lámpák égnek a házakban. „Ez itt a lázadók faluja. Mi harcolunk az elnyomás ellen! Legtöbben családunk halála után kerültünk ide, akárcsak te. Néhányan vannak csak itt a feleségükkel, férjükkel. Itt nincs szerelem. Csak háború.” A lány kora ellenére is megijed. Rájön, hogy ez kell neki. Meg kell fizetniük. Ettől a perctől kezdve, a lány itt él. Barátokra talál, akik hasonló helyzetbe vannak, mint ő. Bár a körülmények rosszak, szeret ott élni. Már megszokta. Születése óta rosszul él. Nem engedik harcolni, pedig szeretne. Vigyáznak rá, akár egy gyémántra. Ő a legfiatalabb, őt védik a legjobban. Eléri a huszonegy éves kort. Este kiszöknek a városba. Felhőkarcolók mindenütt. Talán egyszer, ha járt itt. Csak ámul ezen a modern világon. Kertvárosi rész felé veszik az irányt. Egy üzlet előtt állnak meg. Biztonsági védelmet szétlövik, így már könnyen bejutnak. Az üzlet tele van ruhával, étellel, fegyverrel. Mondják neki, hogy válasszon. Vidáman válogat. Tudja, hogy ez bűncselekmény, de ezekkel szembe nem érdekli. Megölték a családját. Fegyverválasztásba segítenek neki. Többet is kap. Nem csak lőszereset. Valami késféleséget is, amit ha bekapcsolnak, forróvá válik. Kisebb fegyverek hangtompítósak. Pontosan kettő kisebbet, egy nagyot és egy kést kap. Ruhában is kap segítséget, ugyanis a legmegfelelőbb az ő életéhez a bakancs, kabát, póló. Teli szatyrokkal indulnak vissza, a tanyájukra. Egész éjjel a lövöldözést hallgatja. A fegyveresek utánuk jöttek a rablás után. Az ő házikójára nagyon vigyáznak. Többen is. Úgy védik, akár egy királylányt. Másnap kezdődik a kiképzése. Fegyverhasználatra tanítják, mivel nem hiszik el neki, hogy a törékeny lányka, tényleg használt már. Már-már profin megy neki. Innentől kezdve szabad. Minden harcba ott van, de sose lövik le, ahogy a legtöbb lázadót sem. Talán, a katonák után, ők a legképzettebb fegyveresek. Lázadó lett. A bosszúvágy az éltető rugója. A családjáért teszi. Barátság és bosszúvágy. Ha ezek nem lennének, már véget vetett volna az életének réges rég… . Mint a legtöbb élő, nem híres, befolyásos földlakónak, nekem is szörnyű történetem van. Befolyásos emberek, szimplán csak undorító talpnyalók, a bluéták csicskásai, akik ezért házat és pénzt kaptak. A hírességek, viszont komoly múlttal rendelkeznek. Ők tényleg megérdemlik a gazdagságot, és a figyelmet. Bár Thomas, őket is gyűlöli. Ők a lázadók vezetője, egyébként. Ő talált rám tizenhét évesen. Azóta is apámként tisztelem, szeretem. Ő pedig lányaként. Na, de visszatérve a hírességekre. 2015-ben, mikor a blueták (ez egy gúnynév, amiért akár meg is ölhetnek, mivel az ő nyelvükön, ez annyit tesz, hogy rusnya kékek, bár nem értem, miért létezik ott ilyen szó…) elfoglalták a földet, ezeket a tehetséges embereket lehibernálták, ugyanis az ő bolygójukon, nem ismert a zene, a festészet, szobrászat, vagyis a művészet. Elámultak, hogy ezek az emberek, hogyan képesek ilyesmit alkotni. Az igazán tehetségesnek vélteket, egy kék anyagba zárták, ami leginkább a zseléhez hasonlít, de mégis jeges. Ebben a dologban, olyan anyagok vannak, amik éveken át életben tudnak tartani, egy embert. Az első híresség halálakor találták ki ezt, ugyanis ezek az állítólagos, mindent tudók, rájöttek, hogy bizony ezek az emberek sem élnek örökké. Akkor gondolták, nevelnek fiatalabbakból „ilyet”. De bizony akkor jött az első komoly felkelés. Pontosabban háború. Nehezen, de sikerült megfékezniük, és pontosan akkor döntöttek úgy, hogy hibernálják őket. Csak éppen nem a tehetségük miatt. Tudták, lesz még háború, és ezeket az embereket, katonának akarták használni, ugyanis bennük bíztak, sokra tartották őket. Az évek teltek, elnyomás volt, de senki, nem mert háborút kezdeményezni újra. Az akkor már létre jött lázadó falu, mégis belevágott. A zenovák, vagyis a bluéták kiolvasztották a hibernált hírességeket, akiket amolyan „alkalmassági tesztre” küldték. Túl kellett élniük egy váltózó világban, ami annyit tesz, hogy egyszer jeges, havas hegységben kellett túlélniük, egyszer a forró sivatagban, másszor a város utcáin. Természetesen, ez egy általuk kreált, virtuális valóság volt. Minden élő, és valóságos volt, csak éppen egy irányítópult mögül, kreálták. Több millió emberből, pár százezren élték túl, akiknek az agyába chipet ültettek, akik ez által engedelmeskedtek, és katonaként harcba mentek. Habár gyorsan véget ért a háború, rengetegen meghaltak. Alig nyolcezer híres embert jegyeztek fel élőként utána. A chipet nem szedték ki, ezt az alig tízezer embert, őrként használták. Egy bluéta tudós, viszont rájött, ez így senkinek sem jó, így hát kiműtötte az agyukból ezeket a chipeket. Azonnal megölték, teljesen feleslegesen, mivel ezek az emberek, szinte teljesen életképtelenek voltak, az új modern világba, veszélyt, az esetleges felkelésre, nem keltettek. Folyamatosan fejlesztették őket, de új chip nem került az agyukba. Hogy miért? Azt nem tudom. Talán gondolták, az életük jobbá tételéért a hála, a nyugalmuk. Hát, ez a „mi kis Földünk” története. Esténként, sokan gondolkozom rajta, mi lett volna, ha nem így történnek a dolgok, bár ez teljesen felesleges. Így lett, kész… .

Szokásosan indultam, kisebb tüntetés lesz a város nyugati felében. Ott a helyem. Legalább egy pár zenovát kinyírhatok. Már az is öröm számomra. A fegyveremmel a kezembe indultam útnak. Mostanság nem nagyon raboltunk, ilyenkor ritkán jönnek erre. Jut eszembe…fogyóban vannak a készleteink, lehet, tüntetés után körül nézek a városba. Hova lehet betörni. A rendőrök az érkezésemkor lépnek közbe. Oldalról ugrik nekem az egyik. Jó pár ütést, és rúgást adok, és kapok is. Ő veszít. Hátulról jött egy fegyveres, bénító lövedékkel lövöm lábon. Times Square-től (vagyis, régen az volt a neve a városnak pedig New York), jobbra veszem az irányt, futni kezdek. Mögöttem egy csapat fegyveres. Lőni kezdenek rám, majd én is rájuk. Huszonhárom éve élek itt, azóta hátra felé is meg tanultam lőni. Balkanyart veszek. Még mindig a nyomomba vannak. Újabb bal kanyar, majd egy jobbos. Eltűntek. Lihegve sétálok a napfényes időben. Egy hatalmas ház előtt állok meg. Ez itt a hírességek negyede. Bár veszélyes itt lennem, de a harmadik nevem veszély. Pontosan, a lázadók neveztek el így. Minden balhéban benne vagyok, vonzom a veszélyt. De…imádok így élni. Mikor az adrenalin a vérembe szökik, majd szét árad a testembe… . Csodálatos. Vigyorogva, hunyorítok pillantottam föl a hatalmas, fehér házra. Neki futásból ugrok a kerítésnek. Mászásközben, hirtelen egy kéz ragadja meg a lábam. Először azt gondolom, egy rendőr. Leránt, majd a földre zuhanok. Azonnal felpattanok. Ütni készülök, de megállítja a kezem. Megszorítja, majd kicsavarja. Bokán rúgom, elenged. Kezét szorosan átfogom, majd egy gyors mozdulattal leterítem.

- Híresség. – vigyorgok rá, lihegve.

- Lázadó. – mosolyog föl rám. Fölötte támaszkodom, ő alattam fekszik, kezeit a feje mellé szorítom. Fejét fedő, fekete kalap, a kapu alja gurult. Vöröses-barna, kissé szőkés haja kócosan takarja a homlokát. Fekete bőrdzsekije alatt, mindössze egy ing van, továbbá fekete nadrág, és bakancs. Hm, nem gondoltam volna, hogy ők is így járnak… . – Patrick Stump. – kel föl alólam. Elengedem a karjait.

- Annie Morgan. – résnyire nyílt ajkakkal mosolygok fel rá, miközben föl áll. Karomat megragadva, engem is fölránt.

- Mozgás hiányod volt esetleg, hogy a kerítésünkre másztál? – dől az említett tárgynak.

- Honnan tudtad, hogy lázadó vagyok? – dőlök én is neki, karba tett kézzel.

- Ki más mászna föl, majd kezdene el így verekedni? – nevet föl.

- Miért, hogy verekedtem?

- Durván. – megint nevet. – Továbbra is itt akarsz álldogálni, vagy bejössz? – mosolyog. Meg sem várva a válaszom, kinyitja a már említett kaput, majd elindul befelé. Követem. A házba lépve, egy kisebb előtér fogad. Ebből nyílik a nappali, onnan a konyha+étkező jobbra, elválasztó fal nélkül, balra egy fürdő, a szoba másik végéből, egy lépcső, amit fal takar.

- Esetleg…megkérdezhetem újra, hogy miért akartál betörni? – huppan le a kanapéra. „L” alakú, szembe ülök vele.

- Tudod, a lázadók így tudnak csak életben maradni. Nem úgy, mint egyesek…- húzom tovább vigyorogva. – Egyébként, sose törünk be házba. Csak üzletekre hajtunk, de gondoltam, ha már itt vagyok…

- Aha. – karolja át a kanapé támláját, újra rám vigyorog.

- Te…2015-ös vagy? – kérdezem hirtelen. Elkomolyodik, bólint. – Hogy éltél túl ennyi mindent? – francba azzal a nagy számmal… .

- Éltünk. – helyesbít. – Nem egyedül vagyok. – végszóra érkeznek meg még hárman.

- Patrick becsajozott. – vigyorog mellé dobva magát a szöszi. Elismerően végig mér. Idegesen kelek föl, majd a háta mögé rántom a karját. Fájdalmasan felnyög.

- Ez nem húsvásár, engem te ne méregess…- sziszegem dühösen, majd elengedem. Szenvedve dörzsölgetni a karját, a többiek röhögnek.

- Ő itt Annie Morgan. Nagyjából öt perce, még enged terített földre, egy kisebb verekedés után, ugyanis a kerítésre mászott.

- Hát…rám is inkább rám mászhatott volna…- motyogja rám se nézve. Már mozdulnék, mikor feleszmél. – Semmi…- néz rám ijedten.

- Pete Wentz beijed egy lánytól…ilyen se volt még. – dől a falnak, karba tett kézzel a barna göndör hajú. Még mindig a kezét dörzsölve, a szemét forgatja…Pete.

- Gondolom, lázadó vagy. – ül le egy puffszerűségre a szintén barna hajú, vörös borostás. Mintha csak megbeszélték volna, hogy amolyan „bemutatkozásként” egy-egy mondatot mondanak… .

- Jól gondolod. – bólintok mosolyogva. – És esetleg megtudhatnám a neveteket?

- Andy. Andy Hurley. – szólal meg először a vörös borostás.

- Joe. – fordul felém a göndör mosolyogva.

- Reméljük, nem lesz fárasztó ennyi nevet megjegyezni…- néz rám elégedett vigyorral Pete.

- Nem, nem lesz. És tudod mi nem lesz még fárasztó? Eltörni a kezedet. – vigyorgok rá, kissé eszelősen. Alig pár perce ismerem, de már másodszorra viszi fel bennem a pumpát… .

- Akkor gyerünk. – kel föl a kanapéról. Idegesen pattanok föl, majd mellé lépek. Nyolc, tíz centivel lehet magasabb nálam talán.

- Nagyon szívesen. – vigyorgok rá, majd egy hirtelen mozdulattal hátra csavarom a karját. Akkorát üvölt, hogy nagyjából a fél város meghallja.

- Aú, basszus, engedj már el! – sziszegi. Egy könnycsepp gördül végig a borostás arcán. Elégedett vigyorral engedem el. – Hogy az istenbe lehetsz te ilyen erős? – motyogja visszaülve a kanapéra.

- Jaj, lázadó vagyok, nem emlékszel? Naponta verekszem két méteres óriásokkal is. – forgatom a szemem. – Hozok hideg borogatást. – otthonosan nyúlok a szekrénybe egy rongyért a konyhába. Hideg vizet engedek rá, majd visszaballagok a nappaliba. Óvatosan a kezére helyezem, eligazgatom rajta. – Hozzá teszem, titeket bármikor le tudnálak teríteni. – ülök vissza, rájuk mosolyogva. Kikerekedett szemmel néznek rám. Pontosabban Joe és Andy. Patrick tapasztalta, Petenek meg majdnem lett egy törött karja.

- Na, mutasd. – állnak föl mind a ketten.

- A helyetekben nem te…- Patrick nem tudta befejezni a mondani valóját, mert addigra mind a ketten már a földön feküdtek.

- Hogy lehet ez a törpe hercegnő ilyen erős…- nyöszörög Joe. Mérgesen nézek rá. Ezeknek tehetségük van arra, hogy felidegesítsenek. – Semmi…- motyogja. Kecses mozdulattal kelek föl, magammal rántva őket.

- Mielőtt mennék…mondjátok már el őszintén, ti hogy éltétek túl az alkalmassági tesztet. – kuncogok újra a kanapán ülve.

- Akkor még nem voltunk punnyadtak. – nevet Patrick. – Csapatunk volt. – mosolyog. Akiket már előtte is ismertünk. Szerencsére, őket is abba az arénába tették, mint minket.

- Aha. És kik voltatok…még régebben? – kérdezem kíváncsian.

- Zenészek. Fall Out Boy.

- Hű. – ámulok el. – Utoljára talán kiskoromba hallottam zenét. – keserű mosoly jelenik meg az arcomon. Visszagondolok a gyerekkoromra. Anyáékra, arra az estére… . Visszanyelem a torkomba lévő gombócot. Utálok sírni. Gyengének látszom tőle… . – Esetleg mutattok is valamit? – kérdezem elnevetve magam, ezzel oldva a bennem lévő feszültséget.

- Hát, most biztos nem, ugyanis teljesen leamortizáltál minket. – röhögnek föl.

- Jól van, na. – kuncogok. – Akkor megyek. Remélem, még találkozunk. – vigyorgok rájuk.

- Biztos lehetsz benne, hogy már holnap. – kacsint rám Patrick.

- Sziasztok. – mosolygok rájuk csábosan.

- Kikísérlek. – áll föl Pete.

- Aztán nehogy a másik kezed is eltörje…- kiabál utánunk Joe. A röhögésükre vágja rá az ajtót Pete. A kapuhoz érve, azonnal magához húz, és durván az ajkamra tapad. Csodálkozásomba kinyitom a szám, így szabadon fér hozzá. Hirtelen ellököm magamtól, majd egy finom pofonnal jutalmazom. Ezek után a fejét fogva húzom magamhoz, éppen csak pár másodpercre, majd a kapun kilépve, köszönés nélkül távozom. A gyors séta, futássá válik. Basszus, mit csináltam. Ezek mind a négyen rám mozdultak. Tovább fogok velük „haverkodni” minden női méltóságom elveszik… . Őszintén? Annyira nem zavart, a feltűnő flört. Sietősre vettem a tempót. Futottam. Kertvárosi részről, rövidebb a hazaút. Nem volt túl sok kedvem beszélgetni, ezért a nap nagy részét a házamba töltöm. Vacsorára megyek csak át a nagy házba, Thomashoz. Ott vacsorázik mindenki. Nem mertem senkinek beszélni erről a mairól… . Még Elizabethnek sem, az egyik legjobb barátnőmnek. Vacsora után gyorsan lezuhanyoztam (nem mintha a jéghideg víz alatt olyan sokéig tudnék álldogálni), majd nyugovóra tértem. Elalvás előtt, elég furcsa gondolatok másztak a fejembe a srácokkal kapcsolatban…