Reggel hét óra, Patrick még bőven alszik. Zombiként csoszogok le a konyhába, ivás céljából. Kissé homályosan látok, pedig szemüveg van rajtam. Patrickhez lett méretezve az összes konyhai polc, ezért nincsenek túl magason, mégis az én magasságommal így is nehéz elérni a felső polcot. Lábujjhegyre állva próbálom arrébb lökdösni a poharat. Már majdnem sikerülne, de a számomra láthatatlan tányér, földet ér. Szuper. Gipszelt jobb kezemmel „söpröm” a bal kezem felé a szilánkokat, de mivel én olyan ügyes vagyok, sikerül szét vágni vele a kezem. A vér szaporán csöpög a padlóra, lassan folyik végig a kezemen. Könny marja a fájdalomtól a szemem. Konyhai ronggyal próbálom betekerni a kezem, miután lemostam nagyjából a vért, de csak folyik és folyik. Végszóra érkezik meg Patrick.
- Basszus Mia, te mit csinálsz?! – fut hozzám ijedten. – Csodálatos, ezzel is mehetünk orvoshoz. Hogy sikerült? – fogja meg a kezem, majd tanulmányozni kezdi.
- Inni akartam, de túl magason és hátul volt a pohár, próbáltam előre lökdösni, de előtte volt egy tányér, amit nem láttam, az lezuhant, a másik kezemmel bele akartam söpörni a kezembe, de elvágtam vele. És fogalmam sincs, hogy. – hadarom.
- Hát arról nekem sem ugyanis, van benne egy darab…- motyogja, kissé ijedten. – elég kint van, megpróbálom kiszedni, de fájni fog…ülj le. – engedelmesen helyet foglalok a konyhai széken, és várom, hogy visszajöjjön. Egy csipesszel a kezében ül le mellém. Kicsit aggódom, hogy Patrick orvost játszik… . Félelmem fölösleges, ugyanis nagyon ügyesen kiszedte a kezemből a tányér szilánkot. Ezt követően lefertőtlenítette, és bekötözte.
- Nem vagyok egy orvos, de szerintem ezt össze kell varrni. – motyogja a tenyeremhez hajolva. – Hjaj. – sóhajt föl, majd egy finom puszit nyom a kötésre, amibe belepirulok. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit több is követ. – Mi a baj?? Ennyire fáj? – néz rám aggódva.
- Nem csak…- szipogok. – Ennyire szerencsétlen vagyok. Rólam lett kitalálva az a szó… Lassan VIP belépőm lesz abba kórházba…- motyogom, mire finoman elmosolyodik.
- Nem vagy szerencsétlen…ami tegnap történt…- elcsuklik a hangja. – történtek, azokról nem tehetsz…a másik…a kórháznak nézd a jó oldalát. Legalább máskor nem lesz olyan, hogy kiraknak onnan, szoba hiánya miatt. – mosolyodik el, halkan felnevetek. – Úgy szeretnélek megölelni és csókolni a könnyeid…- motyogja lehajtott fejjel a frissen bekötött kezem, a kezébe fogva, kötésem cirógatva. Már ennyitől is megfeszülök.
- Én meg szeretném, hogy ezt csináld…- suttogom. Ott lebeg az a „de” szócska…ami tönkre teszi ezt a pillanatot.
- Szeretném puszta kézzel megölni az vadállatot…- motyogja maga elé idegesen. A szívem még jobban kifacsaródik. Részben a történtektől, részben a szerelmétől. – Szeretnél még aludni? – néz föl rám halvány mosollyal.
- Igen. De előtte szeretnék inni. Tegnap nem is tudom mikor ittam utoljára. Szomjan halok.
- Rendben. Addig összetakarítom a vért. – kel föl a székről, majd miután kiönt nekem egy pohár vizet, takarítani kezd. Az ujjaimmal próbálom tartani a poharat, de hamar elfáradnak.
- Öm…kaphatok egy szívószálat? Nem tudok inni…- motyogom magam elé.
- Persze, tessék. – tesz bele a vízbe egy műanyag, csíkosat, amivel már tudok inni. Miután elrendeztünk mindent, visszafeküdtünk. Alig fél óra múlva, hangosan zokogva riadtam föl. Rémálom. A tegnapiról.
- Úristen, Mia jól vagy? – ül fül ijedten Patrick.
- Nehem…- zokogom. Karjába von, szorosan magához ölel. Remegni kezdek az érintéstől, majd még jobban sírni. Hangosan zokog a vállába, percekig. A hajamat simogatja, így próbál nyugtatni. Lassan nyugszom le, szipogok. Remegek, és rosszul vagyok.
- Belázasodtál…- nyomja az ajkát a homlokomra Patrick. – gyere, aludj vissza. Dől le velem együtt az ágyba. – Nagyon zavar, ha átölellek, ugye? – suttogja a hajamba, mire megrázom a fejem. – Nagyon remegsz, és forró vagy. – simogatja a póló alatt a hátam.
- Tudom. Mindjárt ide hányok…- motyogom.
- Ne, ne…shh…nyugalom. – ringatni kezd, a hányingerem hamar elmúlik.
- Fürödjünk együtt. – motyogom a vállába. Kicsit eltolva rám néz, felvont szemöldökkel.
- Nem jó ötlet. Szerinted kibírnám, hogy ne érjek hozzád? – suttogja.
- Nem kell kibírni. – élesen szívom be a levegőt. – Nagyon szeretlek Patrick…nem bírom ki, ha nem érsz hozzám…
- Ez nem kibírás kérdése. – finoman eltol magától. Elszomorodom.
- Akarom…- suttogom.
- Nem, Mia. Egy órája még nem bírtad. Ez hirtelen felindulás. Nem akarok fájdalmat okozni…- olyan szomorú a hangja, hogy könny szökik tőle a szemembe. – Ne sírj…- biggyeszti le az ajkát, amitől meg vidám leszek. Aranyos mikor ezt csinálja… . Elmosolyodom. Megint felvonja a szemöldökét. – Na, jó. Menj, zuhanyozz le, egyedül, aztán elmegyünk orvoshoz a kezeddel, mert átvérezted a kötést… . – vállat vonok, majd ki kelek az ágyból. Ő nem jön utánam. Furcsállva rá nézek. Kicsit megremegnek a lábaim, mikor felállok. – Nem megyek be veled…nem akarok a nyakadon lenni. Csak…vigyázz magadra. – néz rám aggódva.
- Én akarok a tiédbe lenni…- nézek vissza rá, majd kilépek a szobából. A fürdő felé veszem az irányt, megnyitom a zuhanyt. Gyorsan kapom le magamról a pizsamám, majd a hideg víz alá állok. A kezemmel bénázok, nem akarom, hogy víz érje a kötést és a gipszet. Csak állok a víz alatt és várom a csodát, ugyanis az ujjhegyeimen kívül nem tudok mást használni, viszont azzal meg nem tudom szét kenni magamon a tusfürdőt… . Patrick megint végszóra lép be. Óvatosan nyitja ki a zuhanyzó ajtaját.
- Aggódtam, miért vagy bent ilyen sokáig. – végig a szembe néz közben.
- Egyik kezem se alkalmas a tusfürdő szét kenéséhez. Segítesz? – bólint. Közelebb lépek hozzá, majd ügyetlenül leveszem a pólóját, ezzel is jelezve, hogy hogy értem. Gyorsan levetkőzik, majd mellém lép és ránk zárja a fülkét. Szomorúan mér végig. Egész testem kék, zöld, lila folt, egy kisebb varrat az oldalamon, apróra zsugorodott seb az arcomon. Borzalmas látvány lehetek. Az a csöppnyi önbizalmam, ami kialakult a kapcsolatunk közben, is elhagy. Könnycsepp gördül végig az arcomon, remélem, nem látszik a víz miatt. Patricknek azonnal feltűnik, hogy szégyenlős vagyok. Talán a görnyedt testtartásom, és a kezemmel való takargatás a legfeltűnőbb.
- Így is gyönyörű vagy…- néz rám csillogó szemekkel. – Eddig is olyan törékeny voltál…most meg…hozzád érni is alig merek…- motyogja. Alacsony testmagasság, fehér bőr, csont sovány testalkat…gyönyörű? Hol?
- Gyönyörű? Messze vagyok én attól…- sóhajtok. – Se kívül, se belül nem vagyok az.
- A belsődet…én egy virágos rétnek képzelem el, ahol egy nagy szivárvány van, mögötte a Nap. – mosoly rám.
- És a szivárvány végén van az arany, amit Patrick a kobold megszerzett. – nézek föl rá vigyorogva.
- Hobbit, oké? – nevet rám, szorosan mellém lépve. A nagy és a mutatóujját az államra támasztja, majd finoman hátra biccenti a fejem, így már elérve az ajkam. Puha, szűzies csókot lehet rá. Lábujjhegyre állok, ujjaimmal beleszántok a hajába. Nem hagyom, hogy elváljon az ajkamtól. Jobb kezét óvatosan a hátamra helyezi, bal a levegőbe megáll, talán attól, hogy a csípőm az övéhet nyomom, amibe beleremegek. Végül a hajammal kezd el játszani. Azzal a pár kósza tinccsel, amik már nem érnek el a hajgumiig. A hátam cirógatja. Egyesével kezdi számolgatni a csigolyáim. Egészen a nyakamig, ahonnan átcsúsztatja a kezét a kulcscsontomra. Óvatosan átfut a mellemen, amihez gyakorlatilag hozzá se ér. Indulatos csókkal hálálom meg. Bordáimnál viszont újra rám helyezi az ujjait, ezt is hasonlóképpen „számolni” kezdi. Áttéved a gyomromra, majd a hasamra, innen a medencecsontomra. Eddig nagyon jól tűrtem. Élveztem. Itt megfeszülök, ahogy a bal, kiálló medencémtől, végig simítja az alhasam, átérve a jobb oldalra. Rögtön észreveszi, ezért itt nem időzik sokat, átcsúszik a fenekemre. Enyhén érzékeny pont, bár ezt sejti, mivel gyorsan visszasimít az „indulási helyre”. Elszakad a számtól. – Jól vagy? – kérdezi a homlokomnak döntve az övét. Bólintok. – Milyen régóta ki akartam ezt próbálni…- sóhajt föl, mire elmosolyodom. Tusfürdőt vesz a kezébe, kicsit…többet önt a tenyerébe. Úgy nagyjából egy félüvegnyit.
- Nem lesz az egy kicsit sok? – nézek rá jó kedvűen.
- Fele a lefolyóba ment, szóval nem. – tenyeréből rám pillant. Újra felnevetek. Ugyanazt a kört járja végig, mint az előbb. Egy helyen megáll a végén. Kérdően pillant rám. Bólintok. Véresre harapdálom az alsó ajkam. Testileg, és lelkileg is fáj, ahogy hozzá ér… . Megkönnyebbülés, ahogy végez. A könnyeim megint elapadnak. – Ügyes voltál. – hosszú puszit nyom a homlokomra. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogod tűrni…- motyogja.
- Erősebb vagyok, mint hinnéd. – nevetek föl keserű szájízzel.
- Tudom. – mély, rekedtes hangon mondja. Szomorúság és idegesség keveredik benne. Hátrébb lépek tőle, az ő csodálatos illatú tusfürdőjét keresem a szememmel. Amint megtalálom, felkapom, ujjaim végét bedörzsölöm vele.
- Nekem jó az ujjad vége? – nevet föl.
- Jobb, mint gondolod. – mosolyog a szemem. Én is a hátánál kezdem. Lassan, kissé ügyetlenül cirógatom az ujjaim végeivel. Először a hátát, a vállait, a nyakát, le a mellkasát, gyomrát, hasát. Medencéjén át az alhasát. Ő is megfeszül, csak éppen máshogy… . Lejjebb téved a kezem, egészen…érzékeny pontig.
Csendesedik az előbb még ziláló légzése Patricknek. Ujjaim végénél fogva, finoman kivezet a párás, fülledt fülkéből. Puha törölközővel végig töröl, majd az körém csavarja. Kérdően pillantok rá.
- Nem akarom, hogy megfázz. – mondja magyarázatképpen. Még jobban felvonom a szemöldököm.
- Június közepe van. Inkább melege van. – mosolyodok el, majd megbontom a törölközőt, ami a lábfejemre hullik. Tényleg, észre se vettem ma még, hogy ilyen meleg van. A nap erősen tűz, száraz, forró idő van. Igazi nyár. Az ablak is nyitva van, Patrick már majdnem teljesen megszáradt, csak egy-két helyen van rajta víz, amiket a számmal távolítok el. Ahányszor közel hajolok hozzá, egy hajtincsemet kezdi birizgálni. A fürdőből is az ujjaimat cirógatva vezet ki. Egy sortot veszek föl, hátul hosszabbított ujjatlannal. Hajamat lófarokba fogom, ugyanis nagyjából ezer fok van kint. Reggelinél Patrick ölébe ülök, vele ellentétben csak egy kis bögre teát kortyolgatok.
- Enned kell. – mondja reggeli után, mikor én még a bögre felénél se járok, a combom simogatva.
- Nem tudok. Ez is alig megy le…- motyogom a bögrébe a teát lötykölve. Sóhajtva csóválja a fejét, majd finom puszit lehet a nyakamra.
- Basszus. – sóhajt. – Elfelejtettem mondani, hogy jövő héten megyünk Európába, egy hétre.
- Rendben. Esetleg…nem lehet, hogy itthon maradjak? – próbálkozom, bár tudom, hogy nemet fog mondani.
- Egy, vigyáznom kell rád, főleg míg az az állat szabadlábon van. Kettő, miért maradnál itthon?
- Nem tudom…fáradt vagyok…nincs kedvem egy több órás repülő úthoz…
- Magángéppel mennénk…Meagan és Marie is ott lesznek. Plusz még babazsúr is lenne. – szomorú mosoly jelenik meg az arcán. Én a kezemet kezdem tanulmányozni. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Bólintok.
- Mi lett volna, ha hamarabb kiderül, hogy kisbabánk lesz? És nem vetélek el? – nézek föl rá a szempilláim mögül.
- Akkor lett volna egy gyerekünk. – mosolyog rám kedvesen. – Biztos vagyok benne, hogy csodálatos anyuka lettél volna, és leszel is. – keserédes mosollyal néz rám újra.
- Leszek?
- Miután összeházasodtunk. – tátott szájjal bámulok rá. Hű…ennyire komolyan gondolja…?
- Szeretnéd, hogy a feleséged legyek? – suttogom az ujjaim végét tördelve.
- Szerinted? – édesen mosolyog. – És igen, gyereket is szeretnék. Mindezt később. – bólintok. Valamiféle öröm olvaszt meg belül.
- Ezt…ennyire komolyan gondolod? – nézek föl rá csodálattal.
- Miért kérdezel ilyeneket? – nevet fel. – Persze. Miért?
- Semmi, csak…furcsa ezt így hallani. – vonok vállat mosolyogva.
- Választ viszont még mindig nem kaptam. – mosolyog rám, a gipszelt kezem fogva.
- Jó. – sóhajtok föl.
- Hidd el, hogy jó lesz. – simítja végig a gipszet, majd a karom. – Madrid, Párizs, Róma, Athén. – mintha csak olvasna a gondolataimba.
- Az első nem tetszik…- húzom el a szám. – Mármint…Madrid gyönyörű, de…oda a tengerért kell menni, és én utálom a strandokat. – motyogom kedvetlenül.
- Ezzel nem vagy egyedül…- nevet föl kínosan. Még egy közös tulajdonság.
- Párizs a legjobb. – gondolkozom el. – Öm…lassan el kellene menni orvoshoz…- nézek a teljesen átvérzett kötésemre.
- Úristen, tényleg. – néz rá ijedten Patrick. A karjába kapva visz ki a kocsihoz.
- A lábamnak egyelőre nincs semmi baja. – mosolyodok el.
- Egyelőre…- nevet föl. Néhány nővér, már a nevemen szólítva köszön…mondom, saját szobám lesz itt… . Orvos látszólag nem örül, későn jöttünk szerinte, ugyanis Patricknek igaza lett, össze kell varrni, olyan mély a seb. Varrat kiszedésre, két hét múlva kell visszajönnöm…akkor éppen Londont fogom csodálni, ezért ottani orvossal kell ezt megoldani…érdekes lesz. Ráadásul nem csak a kezemen lévővel, hanem a hasassal is. A nap további része otthon telt. Az evés egy almában merült ki, de már ez is haladás. A rengeteg ivás miatt, viszont fél óránként vécére jártam. Patrick természetesen azt hitte, vihet nőgyógyászhoz felfázással, de megnyugtattam, hogy nem, azt még nem sikerült összeszednem, csak sokat ittam.
- Tudod, mitől félek? Hogy beteg leszek, az ottani ételektől… . – mondom a kanapén ülve.
- Na, látod attól én is. Bár, ha ott is ennyit fogsz enni, nem hiszem. – nevet föl.
Este megint kaptam segítséget a fürdéshez (milyen egyszerű így…legalább nem kell egymásra várni). Sajnálom Patricket, mivel azt a bugyit és hozzávaló felsőt veszem föl alváshoz, amitől nekem esett a próbafülkébe… . De hát, meleg van, na. Az ágyban fekve, a kilógó részt cirógatta. Reggel itt még idegesen megfeszültem, most már inkább kellemesen.
- Miért vetted ezt föl? – nyöszörög.
- Mert melegem van. – mondom tettetett felháborodással nevetve.
- Akkor legyél ruha nélkül…- motyogja, inkább magának.
- Az kevésbé zavarna? – nézek rá hitetlen vigyorral.
- Teljesen mindegy mibe vagy igazából…- sóhajt. – vagy éppen mibe nem…- elgondolkozik.
- Ne fantáziálj! – nyomok puszit az arcára az oldalamra fordulva. – Inkább aludj.
- Muszáj? – néz rám lebiggyesztett ajakkal. Tudja, ez milyen hatással van rám.
- Igen. – mászom föl rá, majd lehajolva, csókot nyomok a szájára. Ebből az egyből az lesz, hogy percek múlva levegőért kapkodva dőlök vissza mellé.
- Jó éjt. – kapcsolja le a kis lámpát, majd újabb csókot nyom a számra
- Jó éjt. – vigyorgok, mintha csak látná. Megint megcsókolom. Ő utána megint. – Ha ezt nem hagyjuk abba sose fogunk aludni. – kuncogok.
- Nem baj. – csókol meg újra.
- De mert fáradt vagyok…- motyogom hozzá bújva. Válaszára már nem emlékszem, mivel bealszom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése