2015. augusztus 30., vasárnap

III.

Kezét leveszi a pultról, majd hátra lép. – Gyere, táncoljunk. – mosolyog rám gyengéden.
− Nem hiszem, hogy jó ötlet…− motyogom idegesen – mindenki ismer odakint…
− Bianca, csak táncolni hívtalak! – nevet föl – De, ha te mást is szeretnél…− húzza féloldalas mosolyra az ajkát. Pironkodva elmotyogok egy „okét”, majd a kezét megfogva, a nappali felé indulok. Két nagy lépéssel elém lép, hogy ő vezethessen. A helyiség, legeldugottabb részére irányít. Megragadj a karomat, majd magához ránt. Magához ölelve ringunk a dal ritmusára. Hirtelen a lassú szám megáll, majd elindul egy gyors, pörgős dal. Ideiglenesen felszerelt lámpák piros fényei villogni kezdenek, füst terjed szét körülöttünk, amit a számomra érthetetlen okból kihelyezett füstgépek ontanak magukból. Ringó csípőjű lányok, a szimpla látványuktól izgalomba jött srácok. Különböző parfümök, füstgép illatosító, illetve, enyhe izzadságszag keveredik a levegőben. A megfigyelésemet követő másodpercben, Patrick, a csípőjével a falnak taszít, kezeimet a fejem fölé szorítja, s az ajkát pedig, az enyémre. Hamar áttér a nyakamra, aminek érzékeny bőrére, forró csókot lehel. Ennek hatására, hátravetem a fejem, csípőm, az övének nyomom, majd egy halk sóhaj is elhagyja a szám. Már épp, nagyon belemelegednénk, mikor egy fiú hang, azonnal szétrebbent bennünket.
− Hát ti mit csináltok itt? – néz ránk, kissé kába tekintettel. Szuper. Pont annyira részeg, hogy nem fogta föl, pontosan mit is csináltunk.
− Mi…− kezdi Patrick a tarkóját vakargatva.
− Beszélgetünk! – vágok közbe, a kelleténél hangosabban.
− Jah, értem! – bólint – Patrick, kellenél nekünk egy kicsit. – csípőre tett kézzel állva vár a válaszra.
− Oké. – vonja meg Patrick a vállát – Gyere, B. – int a fejével.
− Bocs, a lány nem jöhet.
− Adam, jön. Nem hagyom itt. – jelenti ki határozottan, a nála, jó, két fejjel magasabb srácnak.
− Rakd le a kinti kanapéra, vagy mi tudom én, de nem jön. – néz rá összehúzott szemmel.
− Oh, istenem…− forgatja a szemét. Adam ötletével élve, az előtér, fehér, bőrkanapéján üldögélek, és várok. Már a távozás gondolata fut át az agyamon, mikor egy újabb hímnemű huppan le mellém… ebben a buliban, csak srácok vannak?
− Bianca, ugye? – néz rám mosolyogva, egy gyönyörű tekintettel megáldott srác. A halovány fény, még inkább kihangsúlyozza a különlegesen tengerkék szemeit. – Stump húga.
− Igen. Mostohahúga…− teszem hozzá, magamban erősítve, hogy nem tettünk Patrickkel az előbb, semmi… elítélendőt.  – Egyébként honnan tudod a nevem? – vonom föl a szemöldököm.
− A madarak csiripelték. – kacsint rám vigyorogva. Szemforgatással díjazom a válaszát, mire felnevet.  – És mond csak Bianca – nevemet, úgy ejti ki, mintha csak valamiféle édesség lenne, amit éppen jóízűen falatozik – hány éves vagy?
− Azt nem tudták azok a rosszcsont madarak? – döntöm oldalra a fejem, úgy mosolyogok rá – Egyébként, tizenhat.
− Mondták már, hogy szemtelen vagy? – kuncog.
− Néhányan. – bólintok.
− Szemtelen, okos, gyönyörű…− kisfiús mosollyal néz vissza rám, várva, hogy elolvadjak tőle…
− Okos? Ezt miből vontad le? Hogy nem dőlök be a dumádnak és a szemednek? – felvont szemöldökkel nézek rá.
− Talán. – mély, mégis bársonyos hangon nevet föl. Tagadhatatlanul próbál elbűvölni. − De… mi is van a szememmel? Tán, tetszik? – alsó ajkába harap. Válaszul, újra a szememet forgatom. Kezd idegesíteni ez a bájolgás. Nem mondom, hogy nem helyes, de részben, biztos vagyok benne, hogy naponta új barátnője van, részben pedig… az én szívem már másé…
− Igazán izgalmas ez a beszélgetés, de most sajnos mennem kell…− állok föl a kanapéról. Hirtelen, ő is felpattan, majd a karomnál fogva, magához ránt. Éppen csak néhány centiméter válassza el az ajkát az enyémtől.
− Elképesztő módon beindít a flegmázásod…− sziszegi rekedten. Egy pillanatig fel sem fogom, mi történik, egy legkevésbé sem diszkrét köhintés ébreszt föl a döbbenetemből. Pillanatok alatt kiszabadulok a számomra, névtelen srác karjai közül. Szinte összeesek a megnyugvástól, mikor Patrick szikrákat szóró tekintetével találom szembe magam.
− Induljunk, B. – motyogja srácra szegezett szemekkel. Csukott szemmel bólintok, majd karon fogom. – Legközelebb, valamelyik részeg ribanccal próbálkozz, ne a Biancaval. – szól neki oda, mielőtt elindulnánk. Válaszát nem halljuk, addigra, már az ajtón kívül járunk. Mélyet szippantok a hűvös szeptemberi éjszakából, majd az orromon, szabadon eresztem a friss levegőt. – Jól vagy? Ugye… nem csinált semmit? – lép mellém, hangja, már nyugodt, mégis aggodalmas.
− Nem. – rázom a fejem – Valószínűleg, csak az utóbbi huszonnégy órában, nem volt csajjal, én meg magányosan üldögélve, pont kapóra jöttem volna.
− Akkor jó. – kifújja, a válaszomig bent tartott levegőjét – Mondani mondott valamit?
− A béna bókjain és néhány kérdésén kívül, csak annyit, hogy „Elképesztő módon beindítja a flegmázásom” – hangomat elmélyítem, ezzel őt utánozva. Patrick is a szemét forgatja. Erre a gyerekre, mást nem is lehet reagálni. – Komolyan, nem tudom, miért engem szemelt ki… hiszen… már az elején sejthette, hogy nem fogok ráakadni a horogra…
− Tudod B…− kezdi Patrick, miközben beülünk a kocsiba – a srácoknak, általában a megszerezhetetlen kell…− mosolyodik el, miközben beindítja a motort. Frufruja a szemébe lóg, csak az ajkát látom oldalról, ahogy mosolyra húzódik. Kissé, túl feltűnő csodálattal figyelem a mozdulatait. Egy idő után, felém is kapja a fejét. Még mindig vigyorog. Vörösödve pillantok a műszerfalra, mintha annyira érdekes lenne. Az út nagy részében csendben vagyunk. Vége felé kezd igazából kattogni az agyam. Ami a buliban történt… a konyhában… aztán a nappaliban is… az mi volt? Semmiféle, utóreakciót nem tudok Patrick arcáról leolvasni. Csak szórakozott volna, mert tudja, hogy odáig vagyok érte? Nem lehet… ő nem olyan… vagy mégis? Szomorúan kászálódok ki az autóból, mikor megállunk a ház előtt. Másodpercek töredéke alatt terem mellettem Patrick. Magához ránt, majd az ajkamhoz tapad. Kis híján, elolvadok a karjai között a gyengédségétől. Finoman az autónak taszít, kezeit a csípőmre vezeti, én az arcára.  Hosszú, gyengéd, egyben kínzó percek után, elválunk egymástól.
− Menjünk be, mielőtt megfázol. – mormolja az orrát a fülem tövéhez dörgölve, amitől a test hőm, a normális fölötti értéket csapkodja. A ház sötét, néma és üres, mikor belépünk az ajtón. Patrick karon fog, majd a telefonja fényénél felvezet a lépcsőn, egészen a hálószobámig, aminek ajtaját gondosan bezárja. A történések közben, a szívem, már bőven a torkomban dübörög, végtagjaim remegnek, légzésem egyre szaporább. – Nyugi! – édes nevetése űzi ki a fülemben dobogó vért – Semmi olyat nem csinálok, amit nem szeretnél. – suttogja, miközben végig simít a karomon. Bent tartott levegőm kifújása, tisztító erővel bír. Kézen fogva az ágyamhoz vezet, a következő pillanatban már nem érik a földet a lábaim, az ezt követőben pedig már az ágyon fekszem. Mikor a testem minden része hozzáér a pihe-puha takarómhoz és párnáimhoz, végleg elszáll a józan eszem. Patrick fölém helyezkedik, majd az ajkát, a fülem mögötti, vékony bőrhöz nyomja. Mocorogni kezdek az egyre lejjebb haladó szájától, ami már a nyakhajlatomnál jár, keze pedig a cipőmet hámozza le rólam. Mindössze a kislámpám világít, s a csendes szobában a légzésemen kívül, a cipőm koppanását lehet hallani, mikor találkozik a padlóval. Határozott mozdulattal fogja meg a bokáim, majd teszi szét a lábaim, hogy közéjük férjen. Szűk szoknyám természetesen felcsúszik, egészen a medencém fölé. Patrick kapva az alkalmon odahajol, egy hosszú puszit lehel rá, majd a nyelvével megcirógatja. Hátam ívbe feszül tőle, így könnyen eléri a ruhám cipzárját. Okos. Borzasztó lassan húzza le, de mikor a végéhez ér, beharapom az ajkam. Gyorsan végig futtatom az agyamon, pontosan milyen fehérnemű is van rajtam. Fekete csipkézett melltartó, szintén fekete, teljesen csipkés, francia bugyi fazonú alsó. A ruhám, olyan hirtelen kapja le rólam, hogy észre se veszem, és már elakadó lélegzettel méreget. Már kezdeném magam kínosan érezni, mikor végre, újra megcsókol.
−  Annyira – újabb csók – gyönyörű − még egy – vagy − majd egy hosszabb. Kezei a mellemre tapadnak, ajkaim közül, szabadon szökik ki az első nyögés. Gyengéd, puha ujjai, tovább haladnak, át a hasamon, egészen az érzékeny pontomig. Finoman megcirógat, a vékony csipke anyagon keresztül, majd belecsúsztatja a kezét a fehérneműmbe.
− Várj! – állítom meg ziháltan – Nekem nem kéne… csinálnom… valamit… ? – alsó ajkam rágcsálom.
− Hm, mire gondolsz? − kérdezi huncut vigyorral.
−  Hát… − arcszínem egyre vörösebbé válik – levetkőztetni, vagy valami…− motyogom.
− Tekintve, hogy nem fogunk lefeküdni…− kuncog. Szomorú pillantásomtól felnevet. – úgy értettem egyelőre…− mosolya közben ujja, a legérzékenyebb pontom találja meg, amitől megmerevedek…
A takarót markolom, minden porcikám, szinte fájdalmasan kívánja az érintését. Hosszú, kínzóan édes percek után, vége lesz. Úgy érzem, mintha egy szakadékba zuhannék, teljesen öntudatlanul. Levezésképpen, Patrick, a nyakamat csókolgatja. Újabb néhány percbe telik, hogy teljesen helyre álljon a légzésem, és a szívem is normális ütembe verjen. Pólójának a szegélyéhez kapok, áthúzom a fején, majd újra az ajkára tapasztom az enyémet. Az alsóján kívül, minden ruha lekerül róla, de mielőtt bármi is történne, megállít.
− Ezt… nem kellene. – rázza a fejét.
− Én csak…− motyogom.
− Nem tehetsz róla! – vág közbe – Gyakorlatilag… én másztam rád.
− Én meg hagytam magam…− rázom a fejem, majd egy kövér könnycseppet törlök le az arcomról, miközben a magamra húzom a takaróm. Szégyenérzetem egyre erősödik, ahogy végig gondolom, mi is történhetett volna…
− Ne már, Bianca, ne sírj! – csúszik közelebb hozzám – Emiatt ne érezd rosszul magad, rendben? – a félig meztelen hátam, találkozik az ő meleg bőrével, miközben magához húz. Választ nem adok, csak bizonytalanul bólintok. Szeretném neki megmondani a véleményem, de helyette inkább, lehunyom a szemem. Érzem, hogy mocorogni kezd, majd a hátam az ágyamhoz ér. Lélegzetvétele csiklandozza az arcom, biztonságérzetem van a karjában. Az illata, a bőre melege és puhasága…

2015. augusztus 29., szombat

II.

A szüneteket, egészen az ebédig, egyedül töltöm. Nem tudom megfogalmazni, még Kiarának sem, hogy mi történt.
─ Na, jó, miért kerülsz engem? ─ lép mellém, a barátnőm, miközben elveszek egy üveg vizet.
─ Én nem kerüllek, csak…─ lépek ki a sorból.
─ Csak? ─ néz rám idegesen, almát szorongatva a kezében.
─ Ezt… inkább kint beszéljük meg, jó? ─ szorítom meg a tálcám szélét.
─ Bianaca… mégis mi a franc történt?
Kiindulok az udvarra, még véletlen sem ránézve, Patrickék asztalára. Szemem sarkából látom, ahogy végig mér. Minden, egyes, porcikám… látom, hogy Kiara, kikerekedett szemmel bámul rám.
─ Oké, mit csináltatok Stumphel?! ─ eszelős tekintettel néz rám, mikor letelepedünk az épülettől legmesszebb eső padra.
─ Meghívott egy végzős buliba. Azt mondta, csak az ő szabályai szerint mehetek. Megkérdeztem, mi lesz, ha nem tartom be, ő erre azt mondta: „Annak nem lesz jó vége…” ─ mélyen az alsó ajkamba harapok ─ aztán asztmás rohamot kaptam, ő megkérdezte jól vagyok-e, mondtam igen, ő erre felkapott, én a karjában, vele szembe fordultam. A te tanácsodra bátorodtam föl, mélyen egymás szemébe néztünk, aztán úgy az ajkába harapott, hogy ott, helyben, majdnem…
─ Elélveztél? ─ teszi hozzá nevetve, mire pirulva bólintok ─ De ezt mind a folyosón? ─ kérdezi döbbenten.
─ Nem. Nem vettem észre akkor, hogy közben bevitt a szekrényrésekhez. Ott el kezdett puszilgatni. Nem csókolt meg, csak az arcomra adott puszikat, és közben a combom is simogatta…─ hadarom álmodozóan.
─ És utána? ─ néz rám izgatottan.
─ Utána letett. És mintha misem történt volna mondott valamit… de… nem igazán emlékszem már rá mit…
─ Hm, jogos. ─ bólogat együtt érzően ─ De figyelj, már. Tetszel neki.
─ Kötve hiszem.
─ Csak úgy, nem kezdünk el senkit… puszilgatni. Testvéredet főleg nem. Na, hát a comját, meg főleg nem kezdi simogatni…─ hőköl hátra.
─ Jó… tudom… de… neki barátnője van! És egyébként is… mindenki azt várja tőlünk, hogy testvérek legyünk. Anyáék is úgy kezelnek minket. Fel sem merül bennük, teljesen jogosan, hogy bármifajta, más kapcsolat lehetne köztünk.
─ A lényeg, hogy ma elmész vele abba a buliba. És őszintén? Kipróbálhatnád azt a szabály szegést…─ vigyorog sejtelmesen ─ de délután, én csinállak meg! ─ vigyorog rám.

Délután, hat óra, a szobámban ülök, mögöttem Kiara szenved a hajammal.
─ A büdös….─ morog, miután huszadszorra is végig húzza a hajamon a hajvasalót. ─ Na, jó! Feladom! ─ csapja le mérgesen az asztalra.
─ Én mondtam, hogy lehetetlen. ─ nevetek ─ Amúgy meg… szeretem, a természetesen hullámokat benne. ─ vonom meg a vállam.
─ Jó, de a sminkről már akkor is én döntök. ─ fordít maga elé.
─ Nem teljesen. Nem engedem, hogy elfedd a szeplőim.
─ Mert? Sokkal jobb lenne ha…
─ Mert Patrick cukinak tartja…─ motyogom, megint vörösbe borult orcával.
─ Oh. ─ gonoszkásan vigyorog ─ Mindent az első…
─ Kiara Lewis! ─ ripakodok rá ─ Nem igaz, hogy neked csak ezen jár az eszed!
─ Drága, tizenhét éves vagyok… min járjon? ─ kacag föl.
─ Például… hogy mi legyen veled, érettségi után.
─ Ezt szerintem te se gondoltad komolyan…─ rázza a fejét, miközben a csukott szemhéjamra felken egy vonalnyi tust.
─ Nem. Igazából, nem.
Hangos nevetésben törünk ki.
Kezei gyakorlottan járnak az arcomon. Akár egy profi. Néhány perc elteltével, késznek nyilvánítja a fejem.
─ Azta! ─ kapok a számhoz.
─ Vigyázz! Nehogy elkend a rúzst! ─ szól rám, figyelmeztetően.
Épp annyira természetes, amennyire elegáns. A fekete, cicás tusvonal, olyan ívvel terül el a szemem felett, mintha egy sminkmester húzta volna. Éppen csak a pattanásaim vannak elfedve, a szeplőim, barnán csillognak a bőrömön. Ajkamon vöröses rúzs. Közelebbről nézve, a szemhéjamon, még egy halvány rétegnyi ezüstös por is található, csak a hatás kedvéért.
─ Ez valami elképesztő lett Kia! ─ sikkantok föl, örömömben.
─ Tudom! ─ húzza ki magát, büszkén vigyorogva ─ Na, már csak a ruha hiányzik!
Innen kezdődnek a nehézségek. Barátnőm, mindenképp, egy által hozott, fekete, mini, koktélruhát akar rám adni, platform magas sarkúval, én sortot akarok felvenni, tornacipővel… A szekrényem tartalmát, szinte teljesen kirángattuk már. Különböző felsők, sortok, szoknyák, cipők hevernek a földön. Végső soron, egy kissé bizarr öltözetbe egyezünk ki. Felveszem, a fekete, testre simulós, mini ruhát, de hozzá, a zöld, alacsony szárú Conversem öltöm föl. Tükröm előtt vizsgálom magam. Vörös loboncom, „hátra tűrt” fazonban terül szét, sminkem, még mindig kifogástalan, a szeplőimet szeretem, ruhám nagyon rövid, nagyon feszülős… a tornacipőm, meg csodálatosan kényelmes. A szomszédlány és az nőies stílus keveredik rajtam, ami meglepően jól áll.
─ Te, mit raktál ebbe a ruhába? ─ húzom föl a ruhát, két szélén fogva.
─ Egy kis tömést… ha már melltartó nincs rajtad.
─ Argh…─ egy egyszerű mozdulattal benyúlok, majd kikapom a két, párnázott anyagot.
─ Ajj már, Bianaca! Miért baj az, ha nőnek nézel ki? ─ sóhajt föl, összeszedve a tömőanyagot.
─ Nem az baj, hogy nőnek nézek ki, hanem, nem akarok hazudni…
─ Ez nem hazugság…─ rázza a fejét ─ az nem fog lejjebb menni. ─ néz rám, ahogy próbálom lejjebb húzni a ruha alját.
─ Ajj! ─ engedem el ─ Lassan menni kéne. ─ pillantok az órára.
─ Igaz. Na, jó. Nem igazán tudok mit mondani… vigyázz magadra! ─ lép mellém, majd szorosan átölel ─ Hívj, ha hazaértetek.
Bólintok, mikor elenged.
Éppen egyszerre lépünk ki a szobánkból Patrickkel, aki, mikor meglát, fennakad a szeme. Éhesen legelteti rajtam a pillantását, s én se, nézek el róla. Mind mindig, most is kifogástalanul fest. Szürke, fekete kockás flaneling, kigombolva, alatta fekete póló, fekete farmer, fekete sportcipő, illetve kalap. Ami szintén fekete. Haja, kivételesen, baloldalra van fésülve, jobb helyett.
─ Nagyon jól nézel ki Bianca. ─ szólal meg ő először. Tudom, nekem ki kellene mondanom valamit… de ahhoz túl elfoglalt a szemem, hogy a szám is mozogjon közben. Egy pár másodpercig csak néz rám, válaszra vár. Végül, csak mosolyogva bólint.
─ Na, srácok, én magatokra hagylak titeket. ─ vigyorodik el Kiara ─ Jó bulizást! ─ kacsint rám, amit egy szemforgatással nyugtázok.
─ Akkor… indulhatunk? ─ nyújtja felém a kezét Patrick. Bizonytalanul felé nyújtom a sajátom, ő teljes magabiztossággal ragadj meg.
Nem mintha, nem lettem volna már bulin, de… itt mégis, mindenki végzős. Megkockáztatom, talán én vagyok az egyetlen, aki nem.
─ Patrick! ─ semmiből tűnik elő, két pohárral az általam is ismert srác, Josh. ─ És…
─ Bianca. Patrick… húga. Mostohahúga.
─ Ühüm…─ mér végig ─ Őszintén, Stump… elég jó nő a húgod… vagyis…─ röhög föl ─ a mostohahúgod…─ vihog hangosan. Nagy esély van rá, hogy pián kívül, más is van benne már…
─ Josh, ha hozzá mersz érni, komolyan mondom, elintézem, hogy soha ne lehessen gyereked…─ ütögeti meg haverian a vállát Patrick.
─ Jól van, hát tudod, hogy csak vicceltem…─ magyaráz részeges hangon. Az alsó ajkam harapdálom, hogy visszatartsam a röhögést.
─ Gyere. ─ hajol közel a fülemhez, majd átöleli a derekam. A konyha felé irányít, ahol néhány ember lézeng. Kaját keresnek, inni töltenek… de nagyrészt, mindenki a hatalmas ház, hatalmas nappalijában ugrál a zenére. ─ Na, jó. A szabályok. ─ nyújt felém egy piros poharat ─ Senkitől nem fogadhatsz el inni, csak tőlem. Egyik részeg, seggfejjel sem állhatsz szóba, de még csak kevésbé részeggel sem. Fel, főleg nem mehetsz velük. Egész este maradj mellettem, vagyis… inkább én leszek melletted.
Felvont szemöldökkel hallgatom.
─ És, mi lesz, ha nem tartom be a hülye szabályaid? ─ kérdezem fennkölt vigyorral.
─ Hm…─ mosolyog rám sejtelmesen ─ mint mondtam, semmi jó. Vagyis…─ fogával belecsíp az ajkába ─ már ameddig…
Egy lépéssel közelebb lépek hozzá.
─ Igen? Mutass egy kis ízelítőt…─ suttogom összehúzott szemmel mosolyogva. Fenekemnél fogva felkap, a kiszolgáló pultra helyez, majd az ajkát az enyémre tapasztja. A meglepetéstől, hirtelen, ki sem nyitom a szám, kapva az alkalom, végig nyalja az alsó ajkam, majd elmosolyodik. Bátortalanul, mégis hirtelen nyílik szét, és nyelve, máris rátalál az enyémre. Kínzóan lassan, édesen csókol. Pontosan úgy, ahogy már három éve elképzelem. Tele van vággyal és ígérettel. Keze a combjaim közé téved, éppen csak, az ujjbegyivel kezdi cirógatni az érzékeny bőrt. A forróság lüktet bennem. Minden érintése után, képes lennék felnyögni. Általam, még ismeretlen érzések kavarognak bennem. Többet akarok. Már-már fájdalmasan. Kezem a tarkójára vezetem, lábamat a dereka köré fonom, így húzom közelebb magamhoz. Direkt, úgy helyezkedik, hogy ahányszor megmozdulok, az érzékeny pontom, az övéhez dörzsölődik. Ajka, éppen csak néhány milliméterre távolodik el tőlem. − Ennél még lenne rosszabb is…− susogja az ajkát az ütőeremre nyomva. Rosszabb? Nála ez a „rossz” kategória? Istenem, de szeretném tudni, milyen a „jó”…

2015. augusztus 27., csütörtök

I.

Hát sziasztok! Mint látjátok, címként, egy egyes szám áll, vagyis, egy történet, első része lesz olvasható, a dumálásom után! :D Előző történetem, befejezés nélkül ért véget, mivel egyszerűen... elment az "ihletem", illetve a motivációm arra, hogy tovább írjam, viszont egy másik sztori volt a "tarsolyomban", amit most láthattok! :) Kellemes olvasást hozzá! :)

Annál, kevesebb szívfájdítóbb érzés van, mikor a szerelmed, pár lépésre tőled, egy másik szobában, egy másik lánnyal van… hallgatni, egész este a nevetésük… a beszélgetésük… és, hogy mi a legnagyobb szívás? Hogy az a srác, a mostohatestvérem. Anyáék, még tíz éves koromban elváltak, apa, Európába, Franciaországba költözött, azon belül is Párizsba, mi anyával maradtunk Chicago-ban, ahol megismerte David Stumph-et, majd két év múlva össze is házasodtak. Patrick, csak házasság után, tizenhárom éves koromban költözött hozzánk, és én az óta szerelmes vagyok bele… béna, kislányként, megjelent nálunk, ő, tizenöt évesen… hát hogy, ne szerettem volna bele? Akkor gondoltam, majd elmúlik. De… az időmúlásával csak egyre erősebb lett. És most itt vagyunk, ő tizennyolc én tizenhat. Húgaként kezel, ahogy kell, én viszont, mind már említettem, képtelen vagyok, bátyámként ránézni…

Másnap, nyúzott ébredek, Clary, a barátnője itt léte miatt. Éjszaka, sokáig hallgattam őket. Ha nem is szándékosan, akaratlanul is vékonyak itt a falak… igazán jó lett volna, néhány dolgot nem hallani…
Telefonom, kegyetlenül csörömpöl mellettem. Félálomban próbálom lekapcsolni, de ahelyett, hogy a kikapcsolóra nyomnék, a sötétben, lelököm az asztalról, legnagyobb szerencsémre, a szőnyegre zuhany. Nyöszörögve kászálódom ki az ágyból, majd az ablakom felé veszem az irányt. Rolómat, az ablak tetejéig húzom, az őszi nap, kegyetlenül világít be az ablakon. Itt, Chicago-ban, az ősz, egy ritka szeszélyes évszak. Egyik nap, még ujjatlanban és sortban sétálgatsz a napsütésben, másiknap, már hosszúnadrágban és pulcsiban… és hát… nem véletlen hívják a „Szelek városának”. Mennyivel jobb lenne, mondjuk az „Angyalok városában” lakni, L.A.-ben… felvetettem már néhányszor a költözés ötletét, de nemleges választ kaptam, több okból is… leginkább, David és Patrick miatt. David, itt folk énekes, Patrick, meg egy bandában játszik. Kezdetleges gimis banda, ami nem teljesen igaz mondjuk, mert lassan ő is elvégzi a gimit, ahogy a gitáros is, a másik két tag (a basszeros és a dobos), pedig már huszonegy felett van… szóval már felnőttek. Egyre többször lépnek föl, kisebb klubokban, gyűjtik a pénz, közös lakásra… a szívem, mindig kifacsarodik, mikor erről beszél, mert tudom, akkor még kevesebbet fogom látni… elköltözik, bejön nekik ez a banda dolog… már nem csak itt, Illinois-ban lépnek fel… de a francba is! Én is el akarok innen húzni, amint leérettségizem, ami még két év… Los Angelesbe akarok költözni és ott egyetemre járni, művészeti szakra. nem mintha, nem szeretném Chicagot, hiszen, itt születtem, de L.A… ki ne szeretne ott lakni? Esetleg, még Miamiban gondolkodtam… de New York-i főiskolát is be fogok jelölni. Tudtommal, Patrick, nem tervez tovább tanulni, teljes erejével a bandára akar koncentrálni… Szóval, miután konstatáltam, a ma melegnek ígérkező időt, a fürdőbe vettem az irányt, ahol a mosdó után, fürdőszobai szekrényből kikutattam a kontaktlencsém, ugyanis, csak este hordok szemüveget, mert utálom. Kényelmetlen, bénán áll, folyton koszolódik… szörnyű. A következő teendő, a zuhanyzás volt, ami a reggeleim kedvenc része, a reggeli után. Törölközőt csavartam magam köré, majd a hosszú, hullámos, tűzvörös fürtjeimnek estem a hajkefémmel. A testem ékessége a sörényem. Apa ágról ír vérrel vagyok megáldva, az egész család, hozzám hasonló brutális fürtökkel rendelkezik. Egyébként, tartjuk az ír szokásokat, ahogy az angolokat is, ugyanis, anya angol. Vérbeli úri kisasszony. Nemesi család voltak a felmenői és őt is, még próbálták úgy nevelni, több-kevesebb sikerrel. Ahelyett, hogy Londonban maradt volna, és hozzá ment volna, valami gazdag angolhoz úrhoz, inkább apával Amerikába költözött, hogy itt éljék, az „amerikai álmot”. Micsoda tündérmese az én drága szüleim története, nem? Mégis válás lett a vége… egyébként, irtó büszke vagyok, a Brit felmenőkre, azon túl, hogy én már az Államokban születtem. Kiskoromban, folyton azzal dicsekedtem, hogy én angol hercegnő vagyok, és bizony, már jártam, a szivárvány végén, ahol találkoztam az ír manóval… A kisgyerekek és a sztereotípiák… hozzá teszem, régen, egész nyáron Nagy-Britanniában voltam, a nyár egyik felét, Írországban, a másik felét, Angliában töltöttem. De persze, néhány, skót rokont is meglátogattunk közben, akik elvittek, az ő, walesi ismerőseikhez… és ezt minden, egyes, nyáron… már úgy ismerem azt a szigete, mint a tenyerem… Szeplőimet, amik végig az orrom, illetve az arccsontom fedik, sose tűntetem el alapozóval, szeretem őket, sok más szeplőssel ellentétben. Melegben, csak szempillaspirált teszek föl, illetve színezett ajakápolót. Ruhám, egy egyszerű farmersort, hozzá, egy zöld ujjatlan, zöld, alacsonyszárú Converse-zel. Táskámmal a hátamon baktatok le a lépcsőn, majd a konyha felé, veszem az irányt, ahol a népes kiscsalád, már reggelizik. Ez az együtt reggeli, leginkább anya mániája, de nem bánom.
─ Jó reggelt. ─ motyogom, miközben levetem magam az asztalhoz.
─ Jó reggelt! ─ nagyjából, egyszerre hangzik a köszöntés.
─ Kicsim, te nem fésülködtél még? ─ néz rám anya kérdően. Pironkodva sütöm le a szemem.
─ De, anya. Nem tehetek róla, hogy nagy a hajam…
─ Jaj, jól van, tudod, hogy csak vicceltem! ─ kacag föl, David, szeretetteljesen forgatja a szemét mellette. ─ Tényleg, gyerekek, ma este elmegyünk, és csak holnap délután jövünk haza. Egy barátunknak szülinapja lesz, és ragaszkodott hozzá, hogy hotelt fizessen a vendégeknek.
─ Szívesen átjönnék, de hozzánk meg rokonok jönnek, és ma este, közös vacsora lesz…─ húzza el, csillogóra festett ajkát Clary. Köszönöm Anderson család! Ez a csaj, lassan többet van nálunk mint otthon… egy szót, alig bírok Patrickkel váltani miatta… senkit nem zavar rajtam kívül, mert David, inkább örül, hogy a fiának barátnője van, anyát pedig nem különösebben zavarja a lány itt léte… és én? Az senkit nem érdekel, hogy én mit akarok?
─ Idő van. Lassan indulni kéne iskolába…─ teszem hozzá gyorsan, miközben az utolsó falat palacsintát is magamba tömöm.
─ Uh, tényleg! ─ pillant a telefonjára Patrick.
Szokás szerint, hátra vágom be magam, ahol aztán elterpeszkedem. Többször is szólt már rám Patrick, de el lehet képzelni, mennyire érdekel… még ha az ó kocsijáról is van szó. Már nem sokáig kell a hátsó ülésén utaznom az iskoláig, ugyanis, egy hónap múlva, nekem is lesz jogsim! Nyáron már letetettem a vizsgát, már csak a papírokra várok, amit hosszadalmas beszerezni. Addig is… maradok hátul.
─ Jaj, Bianca, hányszor mondta már, hogy ülj rendesen? ─ néz rám a visszapillantóból.
─ Sokszor, Patrick, sokszor. De akár, még százszor is elmondhatod, ugyan annyira fog érdekelni. Amúgy, meg… úgy hangzott, mintha az apám lennél…─ forgatom a szemem.
─ Igaza van Patricknek… nem hiszem, hogy egy rendőr értékelné…─ szól közbe Clary. Hát beszarok, komolyan!
─ Na, te aztán pont ne magyarázz nekem! Hamarabb szereztem jogsit, mint te! Amúgy is…
─ Bia…─ szól rám figyelmeztetően Patrick.
─ Semmi baj… hagyjad. ─ rázza a fejét, a barátnője.
─ Legközelebb gyalog megyek, az tuti…─ morgom.
─ Dehogy mész gyalog. ─ sóhajt Patrick, mintha csak fárasztanám. Az út további részében, morgolódva ütöm tovább a telefonom klaviatúráját, mintha csak az tehetne a dühömről.
─ Na, szia, bébi. ─ állunk meg az egyik szekrény mellett, amit a barna boszorkány ural. ─ Még találkozunk. ─ villantja ki, hollywoodi mosolyát, majd csókot nyom Patrick szájára. Te szívesen megtépném.
─ Szia. ─ mosolyog vissza rá, majd megöleli. Türelmetlenül álldogálok mellettük, míg véget ér a gerlepár reggeli romantikája, ugyanis, Patrick ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen a szekrényemig, ami nem sokkal van az övé mellett.
─ Gyere! ─ fordul hirtelen felém, majd magához ránt. A fejem, a hajkoronám színéhez színeződik. ─ Utálom, mikor hisztizel! Sokkal édesebb vagy, vidáman! ─ nyom puszit a fejemre, és magához ölel. Igen, lehetne gondolni, hogy örülnöm kéne az ilyen gesztusainak, de sajnos, tudom, ezek csak testvériek. Tényleg, csak a húgaként kezel.
─ Én is sok mindent utálok…─ motyogom morcosan.
─  Jaj, ne legyél már ilyen! ─  hozzá el a száját, de látom, hogy az ajkán, mosoly játszik. Miután, a „kedves” barátnője nálunk alszik, mindig olyan, elképesztően vidám. Szóval általában kicsattan…─ Na, gyere ide! ─  int maga felé, mikor megállunk a szekrényem előtt. Vonakodva elé lépek, ő pedig, újra magához húz. Bénán a hátára csúsztatom a kezem, de ő elkapja a karom és a nyaka köré fonja. Patrick kezei, a derekamon pihennek. Felbátorodva, tudva, azt hiszi, nincs bennem más, a testvéri szereteten kívül, szorosan hozzábújok. Vállára hajtom a fejem, mélyen belélegzem a jellegzetes édeskés, mégis férfias, illatát, ami levendulás öblítővel keveredik. ─ Tudod, hogy szeretlek…─ suttogja kuncogva a nyakamba, majd belepuszil. Megdermedek tőle. Na, jó. Az ember, nem szokta a testvére nyakát puszilgatni. Mire föleszmélek, már elköszön. ─ Még számíthatsz rám, ma! ─ nevet vissza. Már a saját szerkényébe matat, mikor én még mindig csak állok. Földbe gyökerezett lábbal.
─ Reggelt’ B! ─ köszönt a barátnőm, Kiara ─ Mi a…─ értetlenül mered rám a következő pillanatban, mikor idegesen megragadom a karját.
─ Patrick ma meg ölelt! Többször is! És belepuszilt a hajamba!
─ És? Mostohatesód, nem? Nem nagy ügy. ─ vonja meg a vállát.
─ Nem fejeztem még be… aztán mielőtt itt hagyott, újra átölelt, de a nyakára emelte a kezem, majd belecsókolt a nyakamba! Rendesen, hosszan…─ hadarom, már izgatottan.
─ Na, ez már máshogy hangzik! ─ kiált föl. Egy pillanatra, többen felénk fordulnak.
─ Nem tudom, mit gondoljak Kia… barátnője van… akivel elég jól elvannak…
─ Bah, már megint hallottad őket? ─ szorítja a gyomrára a kezét, mintha rosszul lenne.
─ Jah…─ forgatom a szemem ─ anyáék, ma nem lesznek otthon, de szerencsére a ribi nem tud átjönni, mert valami családi balhé lesz náluk…
─ Kettesben lesztek egész este, Patrickkel? ─ szorítja a szájára a kezeit, szemei izgatottan csillognak.
─ Igen… meg még másnap is… hotelben alszanak a szülők…
─ Hm, kicsit jobban nyomulsz nála, talán lesz egy igazán jó estéd…─ vigyorog huncutul.
─ Jaj, Kiara…─ pirulok el ─ semmi olyan nem fog történni.
─ Olyan prűd vagy Bianca! ─ csattan föl ─ Nem vagy már óvodás, hogy a szexet „olyannak” kell, hívjad…─  forgatja a szemét. Még jobban belepirulok a gondolatba, hogy elképzelem, hogy mi… Patrickkel… Kiarának válaszul, csak megvonom a vállam.
─ Inkább menjünk órára, oké? ─ vágom be a szekrényajtóm, amibe, időközbe pakolni kezdtem.
─ Okés! ─ vigyorog. Látszik, hogy nagyon meg van elégedve magával, hogy kínos helyzetbe hozott. Kiarát, szabadon nevelték. Gátlásosság nem szerepel a szótárába, ahogy a tabutéma sem. Langaléta mérete és kicsiny keblei ellenére is, olyan laza és magabiztos, amilyen ember kevés van… nem nagyképű, még véletlen sem, de nagyon jól tudja, hogy jól néz ki. Különleges arcával és derékig érő, szőke hajával, egy kifutói modellhez hasonlít. Az anyja és a nagymamája is, modellek voltak és természetesen, Kiarát is annak szánják, akinek, még fogalma sincs, mit csináljon. Nincs terve a jövőre nézve, velem ellentétben.
Egy borzalmas algebra után, a kedvenc órám következett, vagyis a művészet. Festés, rajzolás, szobrászkodás, vagy akár fotózás.  A sulinak, saját sötétszobája van, ami maga az álom. Tavaly lett felújítva, és valamii csodálatos lett! Bár, engem jobban izgat, hogy az egész művészeti terem új és nagyobb! Már saját asztalom van odabent, ugyanis az órákon kívül, szakkörre is járok, illetve, néhanapján, tanári engedéllyel, programon kívül, is bent dolgozom. Ez a szenvedélyem. Ma, nagy dicsőséges, feladatot kaptam, én egyedül. Saját, halloween-i kiállításom lesz, amire már most el kell kezdenem gyártani a munkáimat. Mrs. Armstrong, úgy véli, én vagyok a legtehetségesebb „művész” az iskolában, amit én azért nem jelentenék ki, ilyen egyértelműen… de jól esik az elismerés. Irigy, utálkozó pillantásokat kapok a társaimtól, amik legkevésbé sem érdeklenek. Első festményem, egy hatalmas festővászonra fog elkészülni, amin egy fekete szellemkastély lesz, körülötte temetővel, kerttel. Ez elsőre sablonos, bénaságnak hangzik, de annál sokkal több lesz. A természetfeletti lényeket, úgy akarom megfesteni, hogy másnak látszódjanak, amilyenek. Mindegyik, egy érzelmet fog közvetíteni. Félelem, gyűlölet, harag, fájdalom… és még sok más, rossz, kellemetlen érzelem. Egész órán, némán, szorgalmasan rajzolom az alapot ceruzával, vége felé, a festésbe is belekezdek. Más diákokkal, illetve közös kiállításokat is terveznek a jövőben, ezért egy külön, tároló helyiséget építettek, ahova csak kulccsal lehet belépni, az ott tárolt képek, illetve szobrok alkotóinak. Vidáman szökdécselek ki a teremből, a tároló kulccsal a kezembe. Folyosón, először barátnőmet kapom el, aki a nagy hír elmondása után sikongatva ugrálni kezd. Csatlakozom hozzá, de a lányos örömünket Patrick megszakítja.
─ Mi ez a nagy öröm? ─ kérdezi nevetve, mikor mellénk lép.
─ Saját, halloweeni kiállításom lesz itt, a suliban! ─ magyarázom tapsikolva.
─ Úristen, gratulálok! ─ néz rám döbbent örömmel. Derekamnál fogva megragad, majd magához ránt. ─ Nem baj, ha elrabolom egy kicsit, Biat? ─ néz át a hátam mögött Kiarára.
─ Dehogy baj! ─ biztos vagyok benne, hogy őrülten vigyorog. Patrick elválik, tőlem, majd fél kézzel ölelve, elindul velem a folyosón.
─ Lesz egy buli, ma este, az egyik barátomnál. Nem akarsz eljönni?
─ Én? Egy végzős bulin? ─ vonom fel a szemöldököm ─ Nem hiszem, hogy szívesen látnak…
─ Dehogynem! Hidd el, jól fogod érezni magad… persze, a szabályaimon belül. ─ kacsint, mire felnevetek.
─ Milyen szabályok?
─ Ihatsz, de csak azt, amit én adok, egész este mellettem maradsz, nem állsz le, egyik részeg vagy éppen beszívott seggfejjel se, vagy éppen, józannal.
─ Hm, és mi van, ha nem tartom be a szabályaid? ─ vigyorgok rá kacéran.
─ Annak nem lesz jó vége…─ suttogja a fülembe. Meleg lehelete cirógatja a fülem, szavaitól elakad a lélegzetem.  Szó szerint. Nem is említettem, hogy asztmás vagyok. Bénán sípolni kezdek, nehezen kapok levegőt. ─ Úristen, jól vagy? Itt van a pipád? ─ kérdezi ijedten. Mielőtt megszólalnék, a táskámhoz kapok, aminek a zsebében, ott van az életmentő szerkentyűm, ami nélkül, nem mehetek ki az utcára. Ritkán jön elő az asztmám, de amikor előjön, akkor szinte fulladozom. Mélyeket szívok a fehér, pipába, néhány másodperc múlva, újra normálissá válik a légzésem.
─  Jól vagyok nyugi. ─ nevetek föl, miközben elteszem a pici tárgyat.
─   Ebben az esetben…─ olyan hirtelen kap föl a karjába, hogy felsikoltok. A táskám, ami eddig a félvállamon lógott, majdnem a földre zuhan.
─ Hülye! ─ csapkodom nevetve. Kiara tanácsa jár a fejembe. Nyomulj. Bal lábam átvetem rajta, így a jobb oldalára kerül, a jobbat, hagyom a balon. Karom a nyaka köré tekerem. Csábítóan pillantok rá, már szembe vele. Állja a pillantásom, sőt. Szemei, rabul ejtik a testem többi részét. A forróság, villámszerűen árad az alsómban. Az alsó ajkába harap, amitől egyszerűen, konkrétan felnyögök. Ijedten pillantok körbe, mikor rájövök, már nem a folyosó közepén állunk, hanem a szekrények melletti kis helyen, ami bárkinek rejtett menedéket nyújt. Arcomhoz hajol, amit apró puszikkal halmoz el. Keze, a combomra téved. Lassan cirógatni, simogatni kezd. A szívem, vadul verdes a mellkasomban, a vérem lüktet az ereimben… Hirtelen megáll, majd letesz a földre.
─ Remélem, nem leszel engedetlen. ─ mondja, rekedten nevetve, mintha misem történt volna.
─ Aha…─ nevetek föl, bénán. Egy ideig tétovázik, majd puszit nyom a homlokomra és elviharzik. Kábán sétálok vissza a teremhez, ahol a következő órám lesz. Bár szeretem az irodalmat, és éppen, az egyik kedvenc könyvemről beszéltünk, de… nagyjából néhány „A” betűn kívül, semmit nem fogtam föl az anyagból…