2016. március 14., hétfő

X. fejezet 2. rész

Aránylag hamar érek a kávézóba, ahol semmi nem változott a tegnapi reggel óta. Ugyan azok az emberek, és a két legjobb barátommá vált pincér, akik azonnal kérdésekkel kezdenek el bombázni. Komótosan kihalászom a fülemből, a már, szinte beleragadt fülest, leállítom a zenét és várom, hogy lenyugodjanak.
− Úgy szeretlek titeket! – mosolyodok el, majd örömkönnyeket hullajtva a nyakukba borulok. Reakciómtól meglepődve ölelnek át. – Egyelőre nem szeretnék semmit mondani, oké? Igazából, semmivel kapcsolatban. – engedem el őket – Egyébként Vicky, nem csodálom, hogy a srácok rajongója vagy. – kuncogok – Azt hiszem, én is az lettem. Mióta hazaértem a Save Rock And Roll albumukat hallgatom. Mondom, majd válaszra sem várva, bedugaszolom a fülem. Kötényem felkötését követően, vidáman törölgetem le az asztalokat, a szedem le a csészéket. Hátsóboksz melletti takarítóraktár pakolászása közben, épp a Miss Missing You szól a fülembe. Dudorászva táncikálni kezdek az ajtónak szembe, mikor, hirtelen, paskolást érzek a fenekemen. Ijedtembe felsikítanék, de a már jól ismert karok között találom magam.
− Látom, rátaláltál a zenékre, Cica. – susogja a fülembe kuncogva Patrick, miután kikapta a fülemből a fél zsinórt.
− Olyan vagy! Úgy megijedtem. – nevetek föl, fejemet hátra döntve az ülésre – Nézd csak, mim van. – néhányat nyomok a telefonom képernyőjén, majd megjelenik a két letöltött albumom.
− Hm, egész jók. Még mindig. – kuncog, utalva a nyár eleji tudatlanságomra.
− Ha-ha. – forgatom a szemem, miközben ülőpózba kászálódom.
− De most viccen kívül, hogy tetszik? – néz rám komoly arccal.
− Hát, tekintve, mióta hazaértem ezt hallgatom, azt hiszem eléggé. – kacsintok rá, mire felnevet – Azt hiszem, én is rajongótok leszek. – mosolyodok el.
− Nem szokásom, de szívesen adok a melledre autogramot. – vigyorog rám kajánul.
− Hát, ajánlom is, hogy ne legyen szokásod, mert azt hiszem, a csajszi fején is lenne utána szabad bőrfelület!
− Ú, látom bevadult a kiscicám. – kuncog, majd puszit nyom a nyakamra.
− A cicák, megvédik azt, ami az övék. Foggal, körömmel. – teszem keresztbe a kezem, s dölyfösen pillantok rá, mire felnevet.
− Főleg az én cicám. – von magához, épp olyan közel, hogy már kezdeném elfelejteni, mi is volt az eredeti témánk.
− Szóval igen, imádom. – tolom el magamtól – A My Songs, a Just One Yesterday és a Save Rock And Roll a három kedvencem. Meg igazából az egész tetszik. – csicsergem vidáman.
− Ennek örülök. – mosolyog rám, majd puszit nyom a számra, amiből egészen mély, hosszú csók lesz.
− Anya otthon volt, mikor hazaértem. – mondom hirtelen, mikor elválunk egymástól.
− Mi történt?
− Veszekedtünk. De nagyon durván. Végül, nekem lett igazam, szóval, amíg jónak látom, nem kell rólad mondanom semmit. Csak annyit tud, hogy idősebb vagy nálam, de részleteket nem mondtam.
− Értem. – bólint vonakodva – Ő lesz az első, akinek elmondjuk, oké? – emeli föl a fejemet, ujjai közé fogva az államat. Vonakodva bólintok.
− De… most már vissza kellene mennem, dolgozni. – próbálok ki kelni az öléből, de még csak elemelkedni sem tudok a combjáról.
− Hirtelen, milyen szorgos lett valaki. – kuncog – De nem úgy tűnik, mintha olyan sok feladat lenne, szóval…
− Patrick, engedj el. – mocorgok.
Válaszra sem méltatva visszaránt.
− Nálam alszol ma?
− Nem tudom. – rázom a fejem – Nem szeretném…
− Echo, ezt már megbeszéltük. – néz rám értetlenül – Amíg te nem szeretnéd, nem fogom erőltetni.
Kellemes melegség árad szét bennem, ami erősen megdobogtatja a szívemet, és hatalmas, letörölhetetlen mosolyt varázsol az arcomra.
− Túlságosan tökéletes vagy hozzám, Patrick. – fonom a nyaka köré a kezemet, majd szorosan megölelem.
− Én ezt inkább fordítva gondolnám. – kuncog – Bemocskollak, Cica.
− Hát… nem egészen. – vörösödöm el. Először, csak felvonja a szemöldökét, de nem sokkal utána, leesik neki mire gondoltam.
− Hogy, vagy mi…
− Tavaly nyáron, egy strand bulin történt…− motyogom szégyenkezve – azt gondoltam, ettől, majd érettebb leszek. Nem igazán ismertem a srácot, ő részeg volt, bennem is volt egy kevés sör. Borzalmas volt, az az igazság. Egy régi csónakház mögött bújtunk el, őt abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e vagy valami. Egy héten keresztül, napi háromszor zuhanyoztam utána, mert folyamatosan koszosnak éreztem magam. Éreztem a mocskos kezét, ahogy a csípőmet és a fenekemet szorongatja. – ráz ki a hideg – Végig bőgtem az egészet, mert valami pokolian fájt. Nekem is felejthetetlen az első, csak teljes mértékben, negatív értelemben. – horgasztom le a fejem.
− Jaj, Cica. – rázza a fejét, majd még szorosabban magához ölel – Legszívesebben visszaforgatnám az időt és leütném azt az idiótát, téged meg elrabolnálak, hogy semmiképp se tedd meg. – simít végig a karomon.
Felnevetek.
− De ha csak ezért félsz ettől hidd el, nekem csak az számítana, hogy a lehető, legtökéletesebb legyen számodra.
− Nem. – rázom a fejem – Benned teljesen megbízom, és nagyon jól tudom, hogy te tökéletes úriember lennél. – nyomok gyengéd puszit az arcára – Igazából, csak nem akarom. Nem állok rá készen. Akkor, még ennyire se, de mikor már ott voltam, nem volt visszaút. Azt akarom, hogy ha már az első egy katasztrófa volt, a második legyen tökéletes.
− Mindent meg fogok tenni ennek érdekében, ha azt mondod, készen állsz rá. – mosolyogva puszit nyom a homlokomra – De most, tényleg csak azt szeretném, hogy nálam aludj. Velem.
− Akkor jó. – bólintok halvány mosollyal.
A munkanapom további része, elég unalmasan telik, főleg, hogy Patricknek is el kellett mennie, mert elintézni valója volt. Szokásos időpontban hagyom el a kávézót, fülembe, azonnal visszadugom a fülhallgatót, s hagyom, hogy szép sorba játssza le a számokat, amiket nemrégiben vettem.
− Szia, kicsim. – kiált anya, mikor belépek a házba – Már készül a vacsora.
Bármennyire is összevesztünk, mégis csak az anyukám és igaz, ami igaz, tényleg elég gyerekesen és kissé, igazságtalanul viselkedtem vele. Szívem, majd’ megszakad, hogy be kell jelentenem neki, hogy szeretnék ma… máshol aludni.
− Szia. – mosolygok rá kedvesen, majd puszit nyomok az arcára.
− Kedvencedet főzöm! – kavar egyet a vöröses mártásba.
− Oh…− vigyorgok kínosan. Istenem, annyira próbál megfelelni nekem… nincs szívem itt hagyni. De Patricket, még annyira sem szeretném visszamondani. A konyhaasztalhoz helyezkedem, közben anyát figyelem. – Patricknek hívják. – mondom ki hirtelen. Felvont szemöldökkel hátrakapja a fejét, majd mikor rájön, mire is gondolok, egy ideig, kikerekedett szemmel bámul, végül érdeklődve várja a folytatást. – Szóval… ma szeretnék nála aludni. Ha persze megengeded.
− Nála? – rökönyödik meg.
− Igen. – bólintok – Saját háza van.
Hoppá. Talán, elég lett volna, csak annyit mondani, hogy egyedül él. Anya szédelegve támaszkodik meg a pulton.
− Gondolom, nem fogod megmondani, pontosan hány éves is.
− Nem szeretném. – motyogom. Nehéz, legkevésbé sem családias csend nehezedik ránk.
− Teljesen mindegy mit mondok, így is-úgyis elmész.
Nem válaszolok, de sajnos igazat adok neki fejben.
− Vacsora után megyek csak el.
− Értem. – bólint – Hol találkoztatok egyébként?
− A kávézóban. Még nyár elején jelent meg nálunk. Azóta… alakul a dolog.
Mit meséljek neki erről az egészről? Azon kívül, hogy harmincegy éves, világhírű énekes egy szintén világhírű bandában? Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
− Tudom, ezt nem anyáddal akarod megbeszélni, de ti már…− kezd bele egészen halkan.
− Nem. – rázom a fejem.
− Tényleg nem, vagy nem akarod elmondani? Tudom, nem mindig vagyok a legjobb anya, de aggódom érted. Annyi minden van még előtted szívem, nem hiszem, hogy egy kisbaba…
− Anya! – emelem föl a hangom – Mint mondtam, idősebb nálam, és igen, annyival, hogy elég felelősség teljes legyen ehhez is.
− Igen, erre a „saját háza van” résznél, már rájöttem. – morogja az orra alatt. Istenem, mekkora balhé lesz egyszer, ha minden kiderül…
Az otthon töltött időm további részében, már nem kerül elő a Patrickes téma, de elmesélem neki, az eddig nyaram történéseit és arra a következtetésre jut, hogy borzalmas és tizenhét évesen, nem a kávézóban kellene dolgoznom egész nap. Viszont örül, hogy Vickyvel és Louissal ilyen jóba lettem. Azt jött az iskola téma, ami elég mélyen érintett. Nyáron, teljesen jól el vagyok ezzel az egész helyzettel, de a francba is, végzős leszek szeptembertől és fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. Emellett, a tanulásba is bele kell húznom, szóval a kávézóban való dolgozás, ki van csukva. Na, meg, itt van Patrick. Bárhogy számolom, sehogy sem jön ki a kipihentségemhez szükséges nyolc óra alvás. Párhuzamosan számolgattam és beszéltem Patrickkel, mikor anya letette elém a vacsorát.
− Ezt…− kapja ki a kezemből a telefonom – most elkobzom. Legalábbis az evés idejére. – mosolyog rám, majd puszit nyom a fejemre. Végül sikerül, teljesen felszabadulnunk és ő is mesélni kezd. Imádja a munkáját, csak eszméletlenül lefárasztja ez a sok műszak, de mivel úgy gondolta, nincs rá szükségem, minden lehetséges órát elvállalt pénzszerzés céljából. Persze, közbe vágok és elmagyarázom neki, hogy ez azért nem így van és számomra, sokkal fontosabb lenne, az együtt töltött idő, mint a pénz. Folytatásban elmondja, hogy időközben rájött, és az éjszakai műszakokat, leadta, így csak heti kétszer nem lesz itthon éjjel. Plusz, szerényen hozzátette, hogy egy ideje, beszélget egy volt beteggel, akit lábtörésből ápolt, még néhány hete. Mivel nem ismertem apámat és állítása szerint, egy idióta volt, ezért örülök, hogy talált valakit. Egészen felszabadultan beszél róla. Egyébként, hozzátársul a történethez, hogy anya, húsz évesen szült, s mikor apa megtudta, hogy terhes, lelécelt. Mily meglepő. Szóval ebben az egészben még az a szép, hogy mindössze harminchét éves. Ami több okból is érdekes. Patrick kora mellett, mint a banda legidősebb tagja, Pete, szinte, pontosan egy évvel fiatalabb csak anyánál. Érdekes. Ezután, megbeszéltük, hogy tarthatnánk már egy anya-lánya napot, béna, illetve kevésbé béna filmekkel, tömérdek egészségtelen kajával. Régen, szinte minden héten volt egy ilyen napunk. A film voltak, amik igazán összekötöttek minket. Néhány éve mesélte anya, hogy, egyetemen médiakommunikációt akart volna tanulni, illetve, rendező vagy forgatókönyvíró akart lenni. De ugyebár, ez a terv a születésemmel felborult. Rengetegszer elmondta, hogy ne okoljam magam, de valahogy, mindig bennem van, hogy miattam nem valósulhatott meg az álma. Nyolc óra fele, éppen a legújabb kedvenc daláról mesél nekem, mikor megzizzen a telefonom.
Itt vagyok, Cica.
Áll az smsben. Fejemre csapok, mikor eszembe jut, hogy nyolcat beszéltem meg Patrickkel. Átfut az agyamon, hogy visszaírok neki, hogy várjon meg a kocsiban, végül döntök.
− Egy pillanat és jövök. – pattanok föl az étkezőasztaltól, majd kirohanok a lakásból. A jól ismert fehér BMW, nem teljesen a házunk előtt áll. Odasietek, kinyitom az ajtót, majd puszit nyomok Patrick arcára.
− Hát te…
− Gyere. – rángatom ki a kocsiból.
− Mit csinálsz, Cica? – néz rám felvont szemöldökkel, mikor a házunk felé kezdem húzni.
− Figyelj. – állok meg a kocsi beállón – Nagyon sokat beszéltem ma délután anyával és beszéltem kettőnkről is. Felszínes dolgokat mondtam csak neki, semmi különöset, de nem szeretném ezt a mai békülésünket elrontani azzal, hogy csak úgy elrohanok.
−  Hűha, valaki felnőtt. – kuncog, mire rányújtom a nyelvem. Hirtelen magához ránt és szenvedélyesen megcsókol.
− Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha a kertünkbe fogjuk csinálni…− motyogom, még mindig kicsit szédelegve a csóktól. Felnevet, majd kézen fogva kezd rángatni a ház felé. Gyomrom ugrik egyet, mikor belépünk az ajtónkon és a konyhába vezetem. Mielőtt belépünk, végig mérem tüzetesebben őt. Fején a szokásos fekete kalapja, szeme előtt, fekete keretes szemüveg, szintén fekete farmer, barna ing, felette feltűrt ujjú bőrdzseki, illetve bakancs. Arccsontja, valahogy a szokásosnál is jobban kiemelkedik az arcából, ami valami eszméletlen karaktert ad a fejének a szemüveggel. Igazság szerint, csak egy gyors „korellenőrzés” lett volna a célom, de ilyen szépségen, muszáj elidőzni. Mély levegőt veszek, majd teljesen berántom a konyhába. Anya felénk kapja a fejét, s akkor esik csak le, hogy anya nagyon otthon van a zenébe, illetve a médiában, vagyis elég nagy esély van rá, hogy ismeri Patricket. Arcom valószínűleg falfehérré válik, s az ájulás határán kezdek egyensúlyozni.
− Jó estét! – szólal föl először Patrick, a világ legédesebb mosolya mellett.
− Szia. – mosolyog rá melegen anya – Ha persze, tegezhetlek. – teszi hozzám, gyorsan rám pillantva. Arcom most bíborvörösre vált. Félek, valami baj van a vérkeringésemmel…
− Természetesen. −  bólint, még mindig vigyorogva.
− Engem is és hívj nyugodtan Carlának. – pattan föl a székről anya, majd hirtelen, két, hatalmas, cuppanós puszit nyom Patrick arcára. Megrökönyödve hőkölök hátra, velem ellentétben az említett személy, csak nevetgélve fogadja a gesztust. – Carla Brown.
− Patrick Stump. – tolja föl a szemüvegét az orrán. Újabb pillanatra áll le a szívem, de még mindig semmi. Két lehetőség van, hogy anya egy „fangirl” és eszméletlen boldog Patricktől vagy tényleg ők az egyetlen banda a Földön, akit drága édesanyám nem ismer. Velem ellentétben, ő részletesen, napi pontossággal otthon van a sztárvilágban. Ha már nem lehet benne a médiában, kívülről figyeli.
− Akkor én most felmegyek és összepakolok. – mondom végül. Indulok el a lépcső felé. Patrick azonnal mögöttem termed. Némán sétálunk föl a szobámhoz.
− Anyukád…− kezd bele, mikor bezárom magunk mögött az ajtót.
− Nagyon kiszámíthatatlan. – szakítom félbe – Nem is értem… sose láttam ilyennek.
− Igazából, csak annyit akartam mondani, hogy nagyon kedves. – nevet föl.
− Megszoktad, hogy imádnak, mi? – nevetek föl a táskámba dobva egy pólót. Fejét csóválva lehuppan az ágyamra, s figyeli, mit csinálok. Minden szükséges dolgot összedobálok, illetve az egyik legszebb, babakék fehérnemű szettem is bedobom, míg másra figyel a szobámban.
− Mehetünk. – kapom föl a táskám a fél vállamra, majd eligazítom a másikon is.
− Szerintem vegyél fel valami melegebb ruhát, Cica, mert elég hűvös van kint.
− Nem is. Elébb voltam kint. – rázom a fejem értetlenül.
−  Hát jól van, te tudod. – vonja meg a vállát. Kéz a kézben sétálunk le a lépcsőn, a konyha felől vízcsobogás hallatszik.
− Szia, anya, elmentünk. – kiáltok be.
− Sziasztok.
Házból kilépve megcsap a hideg levegőbe, amibe összerezzenek.
− Most mondhatnám, hogy én megmondtam…− nevet föl, miközben lekapja magáról a kabátját és rám adja.
− És azt mondták már, hogy tökéletesen úriember vagy? – vigyorgok rá, majd puszit nyomok az orrára.
− Volt már rá példa…− vonja meg a vállát szerényen. Lábujjhegyre ágaskodom, nyaka köré fonom a karomat, majd az ajkamat az övére tapasztom. Nagy lendülettől az autónak csapódik, amit egy kuncogással nyugtáz. Karjai a derekam köré vonja és ő is belemerül a csókunkba. A helyzet, egyre forróbbá kezd válni, ahogy ujjait végig futtatja a gerincem vonalán, s a kábultságtól, igazából, azt sem tudom, hol vagyok, így neki kell leállítani a dolgokat, amit meg is tesz, mikor a melltartóm kapcsával kezd babrálni.
 A már-már ismert úton megyünk végig, s örömmel tapasztalom, hogy alkonyatban, még szebb a kilátás. Mielőtt ideértünk volna, beugrottunk a boltba fogkefékért, így már hivatalosan is „idecuccoltam”. Lakásba belépve a kanapé felé kezdek rohanni, cipőmet, útközben rángatom le magamról, majd rávetem magam a puha, meleg anyagra. Dideregve fúrom bele a fejem, várva, hogy felmelegedjek. Két kart érzek a derekam köré fonódni, ahogy az ölébe emelem, egy takaró társaságában.
− Jaj, Cica! – nevet föl Patrick, majd puszit nyom a homlokomra. Néhánya perc múlva, fel is melegszem, sőt, izzadni kezdek. Mocorogva ráncigálom le magamról Patrick dzsekijét, majd széjjel nyitom a takarót. – Mit izegsz-mozogsz ennyit? – kérdezi nevetve, mikor végre, sikerül megfordulnom az ölében, de válasz helyett, az ajkára tapadok. Milyet megjelent a házunk előtt, erre vágytam. Hogy ennyire közel érezzem őt magamhoz. Minden egyes testrészünk összesimuljon. Elégedett sóhajjal nyugtázza, miközben ujjaimmal végig simítok a puha bőréből kitüremkedő arccsontján. Lecsókolom magam a nyakán, egészen az inge gallérjáig, ahol az ujjaimat is bevetem, a lassan elkezdem kigombolni, közben, minden egyes elszabadult gomb után, egy puszit lehelek a felszabadult bőrfelületre. A világ legselymesebb bőrére. Már előtte térdelek, mikor fölránt és újra az ölébe ültet, csak háttal neki. Hajamat elsimítja az útból, majd egy hosszú, forró csókot nyom a nyakamra. Szemem lecsukódik, s beleremegek az élvezetbe.
− Te vagy, a legédesebb cica. – mormolja gyengéden, majd újabb puszival jutalmaz – Az én édes, selymes kiscicám. – finoman beleharap a vállamba, amitől már önkéntelenül felnyögök. Kezét a combomon át felcsúsztatja a nadrágom korcához, kigombolja, majd lehúzza rólam, de ahelyett, hogy a csodálatos ujjaival folytatná a kényeztetésem, megragadj a derekam, majd a hasamra fordít. Morcosan nyögök fel, de amint megérzem a súlyát és a keménységét a fenekemnél, máris izgatottabb leszek. Fejemen át lehúzza a pólómat, majd kikapcsolja a melltartómat és a többi ruhám mellé dobja. Kezével felsimít a fenekemtől, egészen a vállamig, majd masszírozni kezd. Az egész testem ellazul, ahogy hozzáértő kezekkel gyömöszöli a hátam, végére, inkább csak simogatja. Egyre gyengédebb mozdulataitól, nyöszörögni kezdek. Legnagyobb sajnálatomra, elveszi a kezét, mire felülök.
− Na. – motyogom szomorúan – Ennyi?
− Ennyi. – szokatlanul mély hangjába, beleremegek – Mondtam, hogy ma csak alszunk. – suttogja a nyakamba, majd hosszú csókot nyom rá. Szemhéjam automatikusan lecsukódik, és csak az érzékeimre hagyatkozva várom a folytatást. Kezeit most a hasamra vezeti, majd lassan elkezdi felcsúsztatni, s a mellem alján áll meg. Finoman cirógatni kezdi, amitől halk sóhaj csúszik ki a számon. Terpeszbe nyitja a lábát, majd a derekamnál fogva, magához ránt, s tovább folytatja. Egy ideig így kínoz, de ő is hamar ráun, ezért a lassabbnál is lassabban még feljebb csúszik. Immáron egy hangos nyögés szakad ki belőlem, ahogy kezei a melleim teljes méretét befedik. Én csak nyögök, nyöszörgök, s magamról se tudva suttogom a nevét. Hallottam, már erről, de nem gondoltam volna, hogy tényleg lehetséges így abba a bizonyos szakadékba esni. Nyugodt mosollyal az arcomon fordulok felé, miközben magamra rángatom a pólóm.
− Ez csodálatos volt, de veled mi lesz? – simítom hátra a rakoncátlan göndör tincseim.
− Ne aggódj, Cica, megoldom. – nyom puszit a fejemre.
− Segíthetek benne? – vigyorgok rá kihívóan, mire felnevet.
− Csábító ajánlat, de…− hangja el hal, mondatát nem tudja befejezni helyette, hangosan felnyög.


Összebújva fekszünk a kanapén, a tévé, csak háttérzajként funkcionál. Egy ideig csendben nézegetem az alvó Patricket, de hamar álom jön az én szemeimre is.