Such Is Life

 Hol is kezdjem? Leginkább az elején. A nevem Hannah Miller, 18 éve láttam meg a napvilágot Chicago egyik külvárosában, egy hűvös, októberi napon. Akkor még minden rendben volt…apa, anya és én. A pici Hannah. 5 éves koromba kezdődött minden. Anyukám megismerkedett egy nála egy évvel idősebb férfivel, Jack Thomsonnal. Egy hónap múlva szüleim már be is adták a válópert, apa New Yorkba költözött, mi maradtunk anyával Chicagóban, egy kisebb, de annál kényelmesebb házban. Fél év múlva Jack hozzánk költözött. Az elején minden rendben ment, együtt vittek iskolába, jó volt anyát boldognak látni, de én szép lassan cseperedtem. Eljött a 10. szülinapom. Akkor kezdődött minden…anya barátja egyre furcsábban kezdett velem viselkedni, de nem mertem anyának szólni, túl boldog volt, féltem, tönkre teszek mindent. Anya már akkor is sokat dolgozott, és egy hideg decemberi estén ketten maradtam a házba Jackkel….életem legborzalmasabb időszaka kezdődött. Mindent megtapasztaltam, amit a családon belüli erőszakról lehet… . Ha nem azt tettem, amit ő mondott, megvert. Megfenyegetett, ha bárkinek is elmerem mondani mi folyik itt, először anyát, aztán engem öl meg… . A „rettegtem” az enyhe kifejezés volt. Teltek-múltak az évek, és eljött a gimnázium előtti nyaram. Akkor, egyszer szegültem ellent neki. Nagyon nem volt jó ötlet. Mivel rúgkapálóztam, nem sikerült máshol megvágnia, csak a hasamnál, amitől megsérült az alhasam. 12 éves, hamar érő kislány voltam, ezért még nagyobb baj volt ez. Ő maga is megijedt mit tett velem, de nem mert bevinni a kórházba. Szerencsére anya aznap nem dolgozott sokáig, ezért nem került az életembe, de rengeteg vért vesztettem. Mentőt hívtak, és amíg vártunk rá, anya hisztérikusan követelte mondja el neki azonnal, mi történt. Kitálalt neki. Mindent. Két év történetét mesélte el neki. Az a pillanat örökre bennem fog maradni. Halkan, nyugalmat tettetve csak ennyit mondott anya: „Itt maradsz a házamba, és megvárod, hogy a rendőrök elvigyenek!” Két lehetőség lett volna, ha nem érkezik meg a mentő abban a pillanatban. Egy, engem és anyát is bánt, kettő, elmenekül. Szerencsére egyik sem történt meg, mivel mikor a mentők beléptek a nappaliba, anya hisztérikusan sírva elmondta nekik mit tett Jack, akit élete szerelmének hitt. A női mentős velem foglalkozott, a férfi pedig Jackkel, miközben várták a rendőröket. Az állapotom egyre csak romlott, ezért sürgősen kellett bevinni a kórházba. Na, és ez az a rész, amire nem emlékszem. A rengeteg vérveszteségtől elvesztettem az eszméletemet. A következő emlékem, a fertőtlenítő szag, fehér falak, pityegő műszerek. A kórházi szobában még az enyémen kívül két ágy volt, amik aznap üresen álltak. Fáradt, kisírt szemű, benyugtatózott anyukám erőtlenül fogta a kezem, és mikor felébredtem alig hallhatóan elmotyogta mi a helyzet. „Szerencsére” a szúrás mégsem volt annyira mély, mint ahogy azt gondolták, bár így sem volt biztos akkor, hogy majd nagykoromban biztonságosan vállalhatok gyereket. Jack pedig valószínűleg élete végéig a börtönben fog sínylődni. Két hétig voltam kórházban, majd újabb egy rossz év következett. Anya magába roskadt, lefogyott, egy hónap alatt öregedett két évet… . Én lemaradtam a gimi első évéről, mivel magántanuló lettem. Heti kétszer jártam pszichológushoz, és csak kizárólag velem egynemű, nők/lányok társaságában tudtam létezni. Nem nagyon beszéltem, csak a doktornővel és néha anyával. Magántanárommal sem túlzottan, inkább írtam. Kezdtem kilábalni a depresszióból, az emlékek egyre jobban halványultak, így következő évben kimerészkedtem az utcára, és már emberek között elkezdtem a tanulmányaim a Glenboork South-ban. Kilencedikig nem nagyon barátkoztam senkivel, én voltam az osztályban a „csendes”. Egy valaki volt viszont, akivel beszéltem. Az általánosban megismert osztálytársam, Patrick Stump. Mint kiderült már a játszótéren is együtt játszottunk, szóval régóta „barátok” vagyunk/voltunk, de csak kilencedikben kezdtük szorosabbra fűzni azt. Mind a ketten nőttünk… . Egyre többet voltunk együtt, beszélgettünk, nevettünk (akkor nálam az csodának számított), majd később együtt ismertük meg a másik három bolondot Pete-et, Joe-t és Andy-t, akik így négyen zenekart alapítottak a Fall Out Boy-t. Eközben tízedikben találtam rá a stílusomra, rocker lettem. Bakancs, szegecsek, vörös haj. Inkább a nőiesebb fajtájába sorolnám magam még mindig. Minden velük töltött idő boldogsággal telített el. Egyik próbájukon pihentek, mikor úgy döntöttem eléggé bízom bennünk ahhoz, hogy elmondjam a történetem. Ezután teljesen máshogy álltak hozzám. Kissé úgy éreztem (érzem), mintha a kishúgukká fogadtak volna, akire minden erejükkel vigyáznak. Sokan gondolják, fiú-lány barátság nincs, de mi ezt megcáfoltuk. Bár vigyáztak rám, de egyébként úgy kezeltek, mint egymást. Persze minél jobban nőiesedtem, felnőttem/felnőttünk, rájöttek, hogy én lányból vagyok, ők meg fiúból. Bár szoktak célozgatni, így sem keveredett meg semmi köztünk. Vagyis…Patrickkel…nem vallottunk egymásnak szerelmet, hogy „Jaj, amióta megláttalak odáig vagyok érted!”, de…voltunk kettesben, na. Azt leszámítva viszont semmi, és utána is ugyan olyanok maradtunk egymással. Többiek is tudnak róla, én se és ő se szégyelli. Én éltem az életem, de szerencsére anyukám sem maradt a mélyben. Csontvázból, újra nő lett, depresszióból vidámság. Minden idejét a munkájának szentelte, mikor már én elrendeződtem lelkileg. Barátokra lelt ő is, visszafiatalodott, az egyébként is nagyon fiatal énjébe (nem rég lett negyven éves), barna lett, újra sminkekhez nyúlt, ruhatárát is lecserélte. Hát ez az én történetem. Most itt vagyunk. Anyával ketten egymásnak, apa New York-ba, a srácok nekem, akik családtaggá váltak, Milleréknél (vagyis nálunk), és én is náluk. A szörnyű gyerekorom után, végre normális fiatalkorom lehet… .

Egyik kedvenc számom hörgött a telefonomból, ami egyet jelentett az első nappal végzősként. Zuhanyzás után, egy számomra nyárias szettet választottam (szürkés-fekete szaggatott sort, szürke ujjatlan), majd sminkelés, és hajszárítás. Félvállamra kapva a táskám leballagtam a lépcsőn, és a konyhába tüsténkedő anyukám felé vettem az irányt.

- Jó reggelt kicsim! - nyomott puszit a homlokomra, miközben a gabonapelyhes dobozból öntöttem ki a reggelim. - Este Lindáékkal étterembe megyünk, átjöhetnek a srácok, ha ráérnek!

- Oké. Úgyis ha megtudnák, nem engednék, hogy egyedül legyek itthon este! - nevettem.

- Gondoltam! - bólintott mosolyogva. Öt perc alatt betolt reggelim után megérkezett a „sofőröm”, fekete farmerban, bordó pólóban, fekete kalapban és napszemüvegben.

- Szia, akkor majd este! - kiáltottam a fekete bakancsom felhúzva.

- Szia kicsim! - hallottam utoljára anya hangját, mielőtt kiléptem volna az ajtón. A kocsihoz futottam, majd szinte beugrottam Patrick mellé.

- Szép jó reggelt! - nyomtam puszit az arcára mosolyogva.

- Neked is! - nevetett. - Mi ez a nagy vidámság? - kérdezte beindítva az autót.

- Nem tudom…csak jó kedvem van! - vontam meg a vállam. - Ja, anya este nem lesz otthon, és nincs túl nagy kedvem egyedül lenni otthon… .

- Megyünk! - nevetett. - És hányra?

- Öm…nyolcra, vagy fél nyolcra! De végül is jöhetnétek rögtön suli után is.

- Oké, akkor felhívom a többieket, ha beértünk! - bólintott az utat figyelve. Kocsival nagyjából öt percre lakom az iskolától, ezért nincs túl sok időnk beszélgetni. Beparkolva a szokásos év eleji nyüzsgés fogadott. Megszeppent hetedikesek, beképzelt végzősök (igen mi is azok vagyunk), visítozó szurkoló lányok, a suli foci csapata, meg pár normális ember. Kézen fogva indultunk el a bejárat felé (még mindig járunk, ezt inkább úgy kell elképzelni, mint mikor két lány barátnő megfogja egymás kezét). A már megszokott szúrós pillantásokat kikerülve bejutottunk az épületbe, ahol a szekrényeinkhez lépve pakolászni kezdtünk (egymás mellettiek mázlinkra).

- Milyen óra lesz? - kérdeztem rá se nézve.

- Töri. - sóhajtott. Csodálatos tanárunk van, ezért örül ennyire.

- Na! Vigyél a hátadon! - zártam be az ajtót, és vigyorogva Patrick felé fordultam.

- Ajj, még a tegnapit sem hevertem ki…- nyöszörgött. Úgy fáj még mindig dagadt!

- Pff…te vagy a dagadt! - emeltem fel a hangom.

- Meg te is!- bólintott nevetve. - Jó, gyere! - intett a fejével a sértődött arcom látva, mire vidáman tapsikolva, egy egyszerű mozdulattal a hátára ugrottam.

- Jaj, nem fogunk neked chipset venni! - mondja feljebb húzva, majd elindult velem. Tőlünk ez is teljesen megszokott, hogy az egész folyosón egészen a termünkig így visz. –Végre …mindjárt gerincsérvet kapok tőled! - rakott le a tavalyi helyemre (középsőpadsor harmadik padja, ő pedig az ajtó felőli szintén harmadikja).

- Hanniii! - ugrott mellé a barátnőm (vannak lány barátaim is, bár így is a srácokkal szoktam megbeszélni a fiú ügyeim) Anastasia, vagyis Ana.

-  Szia Ana! - öleltem meg kedvesen.

- Neked is szia Pat !- vigyorgott.

- Ana, ha még egyszer Pat-nek hívsz…- kezdett volna, de a lány megelőzte az ölelésével. - Te se kapsz chipset! - mondta megint szenvedve, mert konkrétan ráfeküdt szerencsétlen Patrickre.

- Mi? Miért? Vagy mi? - kérdezte leszállva róla.

- Áh, hagyjuk!- intett a kezével.

-  Stump felel! - vágta be maga után az ajtót Mrs. Johnson. Első nap.

- De tanárnő még nem is vettünk semmit!- nézett rá kikerekedett szemekkel.

- És? Tavaly igen! Gazdasági világválság az első világháború után! Gyerünk!- csapta le az asztalra a cuccait. Szokásos lazaságával felállt és kisétált a táblához (hátsó lánysor álmodozóan felsóhajtott).

- Hát…- dőlt a táblának, majd a plafont kezdte pásztázni. - Az Egyesült Államokból indult…

- Stump! Igazán meglep ez a tudás, amit előadsz! - nézett rá a tanár „elismerően”.

- Igazán köszönöm! Engem is! - bólintott szemtelen vigyorral, mire az egész osztály felnevetett.

- Még egy ilyen szemtelen beszólás, és mész a helyedre egy egyessel! - nézett rá szigorúan.

- Így is…- suttogta félre nézve. Pontosabban rám…mit vár? Hogy segítsek? Én még annyit se tudok mint ő! Segítség kérően pillantott rám, én pedig idegesen visszatátogtam egy „Úgy nézek én ki, mint aki tudja?”- t, mire felnevetett.

- Miss Miller, maga is szeretne felelni? - nézett rám a tanár felvont szemöldökkel.

- Nem! - vágtam rá azonnal, majd lejjebb csúsztam a székemen… . Fél órát szenvedett a táblánál szerencsétlen, majd egy egyessel visszaült mellém. Jó kis évkezdés. Én magam se csinálhattam volna jobban.

- Ez a nő kikészít! - ült fel idegesen a padra, miután kiment a tanár. - Első órán ki feleltet?! Egyáltalán miért feleltet? Soha nem feletet senki! Fellebbezek! - magyarázott idegesen.

- Egyáltalán tudod mit jelent az a szó? - hallottunk meg egy hangot a mögülünk. Louis…hát persze…

- Na, már csak te hiányoztál! - fordult felé fáradt sóhajjal.

- Abban az egyben teljesen igazad van, hogy az Amerikai oktatási rendszerben teszteket szoktak íratni a tanárok, és nem feleltetnek, főleg nem az iskolakezdés első napján!-és megint kezdi…

- Hát ez ennek nagyon örülök! Ezt mond meg annak a boszorkánynak!

- Pontosan kire gondol Mr. Stump? - ez csak egy valaki lehet…ami kedves, jótét lélek osztályfőnökünk Mrs. Parks.

- Öm…én…senkire! - ült azonnal vissza a székére.

- Tudom hogy Mrs. Johnson feleltetett!

- De ezt nem teheti! - mondta felhábordova. - Első nap! Meg egyébként sem!

- Igaza van Stumpnek! - szólalt meg a zseni.

- Muszáj mindenkinek a vezetéknevemen hívnia?! - kiabált Patrick, miközben Louis a jogainkról magyarázott.

- Gyerekek csönd legyen! Megbeszéltem a tanárnővel és ki fogja húzni a jegyet! - sóhajtott.

- Huh, köszönöm! - nézett megint csak a plafon felé Patrick.

- De a szemtelenség akkor sem megoldás…- mondta kioktatóan a tanárnő.

- Igaz, elnézést…- oh azok a sajnálkozó, csillogó kiskutya szemek, amivel minden lány/nő szívét meg tudja lágyítani… . Én már immunis vagyok rá. Tanárnő is csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Megyek gyerekek! További jó szünetet! - mondta, majd kisétált a teremből.

- Azokkal a szemekkel már a tanárnőnél se érsz el semmit! - csóváltam a fejem.

- Oh, dehogynem! - dőlt hátra a széken elégedett vigyorral, amit én és a stréber is egy szemforgatással díjaztunk. A nap további részében nem történt semmi érdekes, csak miután végre vége lett az első napnak. Mikor kiléptünk az ajtón ott álltak már mind a hárman. Kissé heves reakcióval konkrétan nekik ugrottam, és megölelgettem őket.

- Sziasztok! - köszönt Patrick normális ember módjára.

- Végzősök! - bólintott Pete, mikor leszedtek magukról.

- Menjünk máár! - ugráltam folyamatosan az ajtó felé lesve.

- Mi az?- néztek rám furcsállva.

- Van egy idióta…Jacke-nek hívják és hülyét kapok tőle…- motyogtam. - Mondtam neki, hogy suli után majd beszélek vele, de előbb ugranék a Michigan-tóba, minthogy vele beszéljek…- mondtam, mire felnevettek. –Na, gyerünk! - tapsoltam kettőt, majd a csuklójuknál fogva rángatni kezdtem őket. Szerencsére megmenekültem, így egy beszélgetést megúszva indulhattunk el hozzánk, ahol filmnézéssel kezdtük az estét. Éppen egy adag chipset akartam kivenni, mikor Patrick kivette a kezemből.

- Mi a…- néztem rá kérdően.

- Mondtam hogy ne kapsz! - vonta meg a vállát, majd kivette az adagom.

- Menj már…- nyúltam a zacskó után, amit eltartott tőlem, ezért kénytelen voltam keresztbe végig vetnem magam rajtuk… . 

- Hannah, de mégis mit csinálsz?- nézett rám Joe.

- Én? Harcolok a chipsért! - néztem föl rá, mintha a világ legegyértelműbb dolgát mondtam volna. - Ledagadozott, reggel, amikor a hátára ugrottam és azt mondta nem kapok több chipset! - csóváltam a fejem.

- Ekkora bunkót! Patrick szégyelld magad! - csóválta „dühösen” Pete a fejét.

- Szégyellem is! - húzta el a száját, mire mind a négyen felnevettek.

- Haha, nagyon vicces! - forgattam a szemem. - Patrick add azt ide, tudom, hogy csikis a nyakad!

- De utállak! - morogta a kezembe nyomva a zacskót.

- Én is! - mosolyogtam elégedetten. A film további részében vagy feküdtem rajtuk, vagy valamelyikkőjük ölében ültem. A második filmet is végig szenvedtem (nem vagyok akció film fan), és nagyjából ötször lelöktem magukról, hogy legalább ne az ölükbe szenvedjek, mert nézik…pff, hát kösz! Az utolsó kocsi felrobbanását megkönnyebbült sóhajjal díjaztam. Harmadiknak horrort választottam, aminek Pete örült a legkevésbé.

- Na, nee! Nem fogok horrort nézni! - mondta lefehéredve. A nagy, felnőtt 22 éves… . Senki nem érdekelt a hisztije, így hát maradt. A film nagy részét a konyhába töltötte, így csak három „öl” maradt, amibe belekucorodhattam az ijesztő részeknél. Tízkor fejeztük be a filmnézést, maradék időben pedig beszélgettünk (ők mondták folyamatosan a hülyeségeket én meg a kanapéról lezuhanva vihogtam, amitől ők is elkezdtek). Végül anya arra ért haza, hogy engem Pete és Patrick szadiznak, felváltva Andy-vel, Joe pedig röhög.

- Anyaaa! - visítottam, ő pedig felvont szemöldökkel állt meg a nappaliba. - Segíts mindjárt meghalok! - nyögtem fáradtan vihogva.

- Jaj, kislányom ne legyél már ilyen nyafka! - mondta, majd kiment (!).

- Még a saját anyám is ellenem van…ez hihetetlen! - néztem rájuk kikerekedett szemmel. - Hagyjatok fáj a hasam! - motyogtam, mire ijedten levették rólam a kezüket…igen, ők nagyon jól tudják mennyire nem jelent jót ez nekem.

- Jól vagy? - simította meg Patrick.

- Aha, csak a nevetéstől elkezdett fájni…- húztam el a szám. De utálom, amikor visszajönnek az emlékek.

- Ne hozzunk fájdalom csillapítót vagy valamit? - húzott az ölébe Pete, mikor felültem a kanapéra.

- Nem kell már jobb, de azért köszi! - mosolyogtam erőtlenül.

- Akkor jó! - nyomott puszit a homlokomra.

- Mi történt? - lépett be anya.

-A hasa…- húzta el a száját Joe.

- Kicsim jól vagy? - guggolt le elém ijedten anya.

- Persze már nem fáj! - vontam meg a vállam.

- Akkor jó!- mosolygott. - Na, fiúk késő van ideje hazamenni! - nézett rájuk anya.

- Jó, megyünk már!- álltak föl nevetve. Az ajtónál sorba megpusziltam őket, majd útnak engedtem a négy fiút.

- Megyek anya aludni! Nagyon fáradt vagyok!- ásítottam hatalmasat.

- Rendben Hannah jó éjt! Ha bár mi baj van, szólj rendben?

- Rendben! – bólintottam .- Szia!

Gyors zuhany után még nyomkodtam egy kicsit a telefonom, de inkább az alvás mellett döntöttem…