2014. október 28., kedd

20. Együtt

Október 22. szerda

Ma már nem volt akkora szerencsénk mint tegnap, ezért melegebb ruhákba kellett öltöznöm . Két dologtól féltem egy magasabb leszek, mint Patrick, kettő el fogok esni ebben a cipőben... .
-Szia!-köszöntöttem elégedett mosollyal Patricket, aki tágra nyílt szemekkel vizslatott.
-Szia!-harapott az alsó ajkába.
-Oké, úgy tűnik hogy biztosan állok ebben, de nem! Nagyon nem...-léptem előre egyet.
-Majd megfoglak ha készülsz elesni! Viszont nagyon frusztrál hogy magasabb vagy...-állt lábujj hegyre, így éppen egy magasak lettünk.
-Engem is...-néztem rá, mire felnevetett és megcsókolt. Végre kocsival mehettem...olyan régen ültem benne! A folyosón megint bámuló szempárok fogadtak minket, illetve még egy valaki... .
-Szia...sztok!-köszöntött mosolyogva Jared.
-Szia!-mosolyogtam kedvesen.
-Már megint te?-nézett rá összehúzott szemekkel Patrick.-Mind a ketten magasabbak vagytok mint én...-suttogta a fülembe, mire felnevettem, és rogyasztott térdel egy csókot nyomtam a szájára.
-Szóval...mit is szerettél volna mondani?-néztem mosolyogva a kínosan mosolygó srácra.
-Hát...én csak...semmit...igazából semmit...-sóhajtott.
-Jobb is!-nézett fel rá Patrick idegesen, mire felvont szemöldökkel elhátrált.-Na, jó vagy leülünk vagy leszedem rólad ezt a rohadt cipőt!-morogta.
-De morcos valaki!-nyomtam puszit az arcára, amit egy szemforgatással díjazott.-Na!-néztem rá szomorú kiskutya szemekkel.
-Még hogy nekem van édes kiskutya szemem!-mosolygott, majd lábujjhegyre állva csókot nyomott a számra. Első órában földrajz volt, ami nem tartozik a kedvenc óráim közé..., ahogy a második óra röpi sem. Bár elégedetten pásztáztam a tükörképem az öltözőben (szürke ujjatlan, fekete gatya, fekete cipő), mivel egész jól mutattam, viszont mikor kiléptem és megláttam a tanárt... . Brr... . Utálok sportolni. Mondjuk szintén nem volt rossz érzés, hogy a lelátókon ülő fiúk most engem bámultak, nem a többi lányt (a legfontosabb természetesen eddig se bámult mást...). Életembe nem volt ennyi motivációm mint ezen az órán. Eleve úgy kezdődött, hogy mikor elindult hátra pillantottam, és az alsó ajkam harapdálva rámosolyogtam Patrickre, aki huncut vigyorral a fején hátra dőlve figyelte minden egyes mozdulatom. Ez a tetszeni akarás nagyon jól jött, mivel olyan gyorsan futottam, mint még soha, sőt én voltam aki a leggyorsabban futott, ezért külön dicséretet is kaptam. A bemelegítés is élveztem (egyébként két csoportra van osztva a társaság a "tökéletes alakú, tökéletes szépségű" lányok, "nagy darab, majd' kétméteres röpisek, és vagyok én akit nem lehet sehova sorolni. Elsősorban Patricknek akartam tetszeni, de rajta kívül még vagy' tíz fiú tekintetett vonzottam a hajolgatások közben. Ez volt az első fele a tesinek. Második fele röpi, amiről én nagy részt el szoktam valami indokkal kéredzkedni az öltözőbe (annyi lány vagy észre se veszi a tanár hogy nem vagyok ott), és ez most sem volt másképp. Most egy "fáj a bokámmal" futottam ki (igen, ennyire nem érdekel senkit hogy ott vagyok vagy sem) a csendes, nyugodt öltözőbe. Éppen a táskámban matattam, mikor valaki hátulról átölelt, majd maga elé fordítva megcsókolt. Fejemet fogva az öltöző falához nyomott, és így folytatta amit elkezdett. Bőrdzsekije gallérjánál fogva húztam magam felé, mikor hirtelen felkapott, majd velem együtt leült a padra. Pólóm szélét megfogva lerántotta rólam, majd félre dobta a táskámra. Már csak akkor eszméltem föl, mikor a melltartóm kikapcsolt állapotban, hanyagul lógott rajtam.
-Ezt nem az öltözőben kéne...-váltam el tőle, majd pirosodó arccal nevetgélve visszakapcsoltam.
-Ajj, pedig már annyira belejöttem!-szomorodott el, mire felnevettem.
-Igen azt érzem...-mondtam. Hát igen...khm... . Miután sikerült felöltöznöm (végig mellettem volt...így is örülök hogy annyi idő alatt sikerült...), először kilesett, majd ő ment aztán én. Viszont "akadályba" ütköztem.
-Szia Virág!-lépett elém Jared.
-Szia!-mosolyogtam rá, mire átölelt.
-Tudom hogy nem ilyennek ismertél meg, de régóta figyellek és ezt most muszáj megtennem!-hadarta, majd a fejemet megfogva megcsókolt. Nem tudom mi történt, de ezt Patrick mind végig nézte...az ölelést teljesen a csókból pedig csak egy darabot (gondolom akkor eszmélt fel a sokkból).
-Már bocs, de te mégis miért csókolgatod és ölelgeted a barátnőm?-rántotta el tőlem a megszeppent fiút.-Rohadtul nem figyeled már régóta! Amíg nem így nézett ki le se szartad!-üvöltött az arcába.-Nagyon gyorsan takarodj el innen, mert nem sok választ el attól hogy megverjelek!-mondta még mindig ingerülten. Bár Jared eleve magasabb Patricknél (édes...szinte mindenki magasabb nála), de így is ijedt arccal hátrált el... .
-Én...ezt még mindig nem hiszem el...-motyogtam magam elé bámulva.-ezzel most mi volt a célja? Úgyis tudom hogy hazudott! Ennyire nehezen bírja felfogni hogy téged szeretlek?-néztem rá felvont szemöldökkel, mire vállat vont.
-Nem tudom. Ne törődj vele!-mosolygott rám, majd nyújtózkodva átölelt.-Ez így nem jó...-motyogta.
-Hát...kicsit illúzió romboló!-nevettem. Nem nagyon történt ezek után semmi érdekes, csak délután.

-Gyere át ma!-fordultam felé, mielőtt búcsúzkodni kezdtünk volna.
-Nem hiszem hogy jó ötlet...
-Anyáék ma nem lesznek otthon...este sem...-mondtam mosolyogva.
-Oh...-mondta édes félmosoly kíséretében.-akkor...-nyitotta ki a kocsija ajtaját. Miközben beszálltam, smsem érkezett. Apától... .
Kicsim...hívd át estére Patricket! 
Csak ennyi állt benne. Kifejezéstelen arccal fordítottam Patrick felé a telefonom.
-Ezek szerint...
-Úristen de jó!-ugrottam a nyakába. Anyáék egész este és éjjel nem lesznek otthon...plusz apa is megbékélt... . "Talán" ez volt az oka annak, hogy "kicsit" hevesen ugrottam Patricknek miután hazaértünk... . Végre rendeződött minden. Szülők megbékéltek, a kapcsolatunk jobb mint valaha... . Bár azt mondják hogy ez "kamasz szerelem" lehet igazuk van...lehet végzünk, egyetemre/főiskolára megyünk, ő turnézni fog. De lehet együtt maradunk. Ez majd kiderül...

2014. október 20., hétfő

19. "Szerelmem"

Október 21. kedd

Ma egy ijesztő napra ébredt Chicago...október közepén 24 (!) fokra... . Lehetetlennek tűnik, pedig nem az. Vagyis nagyjából mindenki sokkot kapva járkált az utcán, hogy mégis mi ez az időjárás. Én viszont rettentő boldog voltam, mivel felvehettem a tegnap vásárolt szoknyám és felsőm  (igen, szeretem a Ramones-t). Kissé izgulva indultam el (apa nem bírta ki hogy ne szóljon be...), vajon mit fognak szólni hozzám, de reakciók...kicsit megleptek. Mindenki tág szemekkel figyelte ahogy felszállok a buszra és hátra megyek. Három (!) fiú ült mellém "beszélgetni" így társasággal utaztam... Ennyien soha életemben nem néztek még... . De komolyan! Remegő gyomorral sétáltam végig a folyosón várva egy valaki pillantását, amit hamar bekövetkezett... . Három lépés választott el egymástól... . Kikerekedett szemekkel nézett rám. Minden erőm összeszedve amilyen "csábosan" csak tudtam rápillantottam... . Az a tekintet amit ezután kaptam... . Basszus! Az egész testem beleremegett... . Az alsó ajkába harapva nézett végig rajtam, majd elvigyorodott és bement a terembe... . Oh, istenem! Pár másodperc alatt így elbűvölni! Mint mindig ma is tökéletesen nézett ki... . Sima fekete póló, fekete nadrág, fekete kalap, fekete keretes szemüveg... . A frufruja nem lelapítva simult a homlokára, hanem kócos hatást keltve kissé felfelé állt. És még így távolról is olyan különlegesen puhának tűnt a bőre... . Nem hiszem hogy ezt a napot is ki fogom bírni nélküle... . Egy hónapja csak véletlent tettetve ért hozzám... .  Első órában matekoztunk (persze, most a fiú osztálytársaim, akik eddig a létezésemről se tudtak, a kedvemben akartak járni), aztán jött a szünet... . Kifelé igyekeztem, és éppen a mosdó ajtó előtt mentem el, mikor egy "kéz" kinyúlt, majd megragadva a karom berántott a fiú vécébe... . Szorosan a számhoz tapadva csókolt, majd a szoknyám alá benyúlva belemarkolt a fenekembe. Erőtlenül simultam hozzá, a kezeimmel pedig a feje mellett támasztottam a falat. A keze bejárta a szoknyám alatti részt, egészen a combomtól, majd egy bizonyos ponton....khm...felnyögtem, mire elmosolyodott. Mikor egy kis erőre kaptam a karjai között, gondoltam én is használom a kezem. A kalapját leszedve végig szántottam a haját, majd le az arcán, nyakán karajain... . Vele is "megesett" ami velem... . Számról áttért a nyakamra, ami újra a nem rég megismert érzést váltotta ki belőlem. Csukott szemmel élvezte mikor én is áttértem a nyakára. Tudom, én nem vagyok ilyen de...finoman szívogatni, harapdálni kezdtem a nyakát. Felpattanva rá, a derekára kulcsoltam a lábam, majd ő tartva beljebb vitt, hogy takarásba legyünk... . Egy hónapnyi érzelmet kellett kiadni magunkból öt perc alatt... . Őszintén? A negyede sem sikerült.
-Tudod mennyire hiányoztál?-suttogta a lihegve a nyakamba, bal kezével a falat támasztva a fejem mellett.
-És nekem?-haraptam bele az alsó ajkamba. Oh, a foggal kiszabadítás... . Nem lehet szavakkal kifejezni mennyire hiányzott, és hogy mennyire szeretem!
-Mi ez a stílus váltás?-kérdezte kacér mosollyal a hátam simogatva.
-Nem is tudom...-vontam meg mosolyogva a vállam.-Valahogy ki kellett törnöm az egy hónapnyi sírásból... .-mondtam elkomolyodva, mire bólintott.
-Nem mondtam hogy nem tetszik!-nézett megint végig rajtam... . Aú! Már megint éget a tekintete... .
-Azt vettem észre!-mondtam nevetve, mire befogta a szám. Vigyorogva vártuk, hogy végre elmenjen az illető, aki megzavarta a kis "idillünk".
-Következő szünetbe nyugodtan mehetnénk a lány vécébe...-viccelődtem fintorogva.
-A lányok sokkal többet járnak mosdóba...-forgatta a szemét mire felnevettem.-maradt még a szertár. Fiú vécé vagy a szertár!-vonta meg a vállát.
-Nem is tudom...te mit ajánlasz? Melyik a "luxusabb"?-rajzoltam a levegőbe idézőjeleket elfojtott mosollyal.
-Nem is tudom...talán itt. A szertárba túl sokat jár be a takarító...-bármeddig elálldogáltam volna a karajai között a fiú mosdóban, de sajnos a csengő ezt nagyon is ellenezte... .-Egyébként...honnan tudták meg a szüleid akkor hogy nem Alice-nél vagy?
-Felhívtak engem, de ki voltam kapcsolva, Alice anyukája se vette fel a telefonját, és ezért átmentek hozzájuk, ahol kiderült...hozzá teszem már csak apának van baja veled, mert anya volt az egyik akivel tegnap elmentem vásárolni...amolyan béka ajándék. Neki meglágyítottad a szívét...-sóhajtottam.-bár milyen nő nemű embernek nem...-tettem hozzá. Gyönyörű mosollyal díjazta a megjegyzésem... .
-A legfontosabb szívet is sikerült...-suttogta az arcomba óvatosan a falhoz nyomva. A szívem hevesen verni kezdett, majd hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam újra.
-Most már menjünk!-motyogtam elválva a szájától. Kézen fogva indultunk ki (beleütköztünk egy fiúba...khm...), de sajnos ez a nem találkozhatunk dolog még mindig tart, ezért el kellett engednünk egymás kezét... . Minden erőmmel az órára koncentráltam, de még így is csak a negyede ragadt meg a hallottaknak... .
-Szia Virág!-jött oda hozzám óra végén Jared(?).
-Öm...szia!-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Csak gondoltam idejövök...nem nagyon beszéltünk még...-mondta, majd lehuppantam az előttem lévő üres helyre. Nem gondoltam volna, de nagyon jó fej és kedves... . Olyan...aranyosan kedves! Ne  nyomulós idióta, mint a többi fiú (hozzá teszem ezt nem azért mondom hogy tetszik vagy valami...Patrick...az Patrick na). Együtt mentünk le az udvarra, ahol Patrick szeme rögtön megakadt rajtunk. Jared nem nagyon vette észre...ugyan olyan hatalmas mosollyal magyarázott éppen a kutyájáról. Az alsó ajkamat rágcsálva bámultam a földet, néha bólintva egyet. Ez amolyan jel volt Patricknek...szemem sarkából láttam is hogy elmosolyodik. Már a padon üldögéltünk, mikor bátortalanul a kezem felé nyúlt és megfogta. Az ujjaimmal kezdett félve játszani. Patrick arca elsötétült a dühtől és a féltékenységtől... . Befogott füllel is megállapítottam volna, hogy felénk közeledik.
-Virág velem tudsz jönni egy kicsit?-lépett mellénk visszafojtott hanggal, mire bólintottam.
-Mi-mindjárt visszajövök!-motyogtam, mire bátortalan mosollyal bólintott. Mindig érzek egy kellemes melegséget, mikor egymás mellett megyünk...akár kézen fogva, akár csak simán. Most nem éreztem. Nem tudtam mire gondol, mit érez, vagy egyáltalán hova hív. Idegesen sétáltam mellette az udvar hátsó része felé. Egy eldugott részhez értünk, ahol egy kis épület állt. Éppen hogy csak megálltunk a betonépítmény mellett hozzá nyomott, majd a fejem megfogva erősen a számhoz tapadt. Az egész testével hozzám volt simulva, ezért nem bírtam megmozdulni. Egy pillanat alatt elszállt minden kétségem. Az újra előtörő melegség átcsapott forróságba. Elgyengülve álltam a falhoz nyomva, és élveztem, ahogy a hajamba túr, jobb kezét mellém támasztja, a ballal pedig a csípőmnél fogva magához húz, majd megint visszaenged. Finoman lazított a szorításon, de még így se tudtam volna elmenni (nem is akartam...). Visszafojtott vigyorral rágcsálni kezdtem az alsó ajkam, mire elmosolyodott és a fogával kiszedte a fogaim közél, mindezt szintén mosolyogva.
-Szereted a bátortalanul közeledő szép fiúkat?-támasztotta a homlokát az enyémnek. Vállat vonva a földet kezdtem pásztázni, mire a kezébe vette a kezem. Tenyerem simította végig először, majd végig az ujjaim.
-Szeretem ezt...-motyogtam apró mosollyal, majd én kezdtem el játszani az ujjaival. Puha, fehér kezein vékony a bőr, ezért mindenhol kidudorodnak az erek rajta. Olyan jó ezt csinálni... .
-A szép fiú megérezte...-motyogta dühvel a hangjában. Próbált erős maradni, de láttam a szemében a szomorú gyengeséget...azt hogy lehet ő nem elég jó... . Kicsit eltolva magamtól a gyönyörű, zöld, bizonytalanságtól csillogószempárba néztem, majd szorosan magamhoz ölelve megcsókoltam.
-Nálad senki sem jobb!-suttogtam a nyakába átölelve. Éreztem ahogy szemöldöke feljebb szökik, és kérdően néz maga elé.-Én meg ezt éreztem meg...-sóhajtottam. Erősen szorított magához, majd belepuszilt a nyakamba.
-Menjünk vissza!-vállt el tőlem.-Csengő előtt még el kell búcsúznom a kiskutya szemű szép fiútól.
-Naa, te vagy a kiskutya szemű szép fiú nem ő!-bújtam hozzá, mire felnevetett.
-Miért vagyok én kiskutya szemű?
-Mert olyan aranyos ahogy tudsz nézni!-cincogtam.-Annyira szépen csillog mindig...-sóhajtottam ábrándosan.-és én annyira imádom...-tettem hozzá szinte némán.
-Bár feltudnám sorolni miket imádok benned...-sóhajtott szorosan ölelve. Egymáshoz bújva indultunk vissza, Jared-hez, aki elképedve fordult felénk.
-Ti...?-nézett fel rám szomorúan.
-Szerinted?-vettette oda neki Patrick.
-Ja, öm...akkor...majd órán találkozunk sziasztok!-állt föl, majd bement.
-Mikor csöngetnek be?-kérdeztem az ölébe ülve a mellkasának dőlve megint csak játszva az ujjaival.
-Nem tu...-nem tudta befejezni a mondatot, mivel a csengő ütötte meg a fülünk. Nem érdekelve ki figyel kézen fogva indultunk el a folyosón, mikor egy kilencedikes sétált hozzánk.
-Te vagy Virág Szabó?-lépett mellénk, mire bólintottam.-Az igazgató úr kéri menj be hozzá!-elsápadva néztem rá.
-Nem tudod esetleg miért?
-Nem, csak mondta szóljak neked. De most mennem kell órára! Sziasztok!-mondta, majd sarkon fordult és elment.
-Nyugi, nem lesz semmi baj!-szorította meg a kezem.-Óra után bemegyek a termetekben, meséld majd el mit mondott!-nyomott puszit a homlokomra majd elvált tőlem. Idegesen kopogtattam be.
-Tessék?-hallottam tompán, mire benyitottam.
-Virág!-mosolygott.-Ülj csak le!-mutatott maga elé, mire engedelmesen leültem.-Édesapád megkért engem figyeljek rád és Mr. Stumpre ugye, hogy ne legyetek együtt. Én már akkor sem értettem mi ennek az oka, hiszen Patrick nem egy rossz illető... . Teljesen normális 17 éves fiú. Bár nem lettem felhatalmazva, de szabad utat adok, nem kell kerülgetnetek egymást ezentúl az iskolán belül. Bár eddig se értettem...azt gondoltam a kamaszok leleményesebbek ennél, nem figyeltem kamerán, hogy együtt vagytok vagy sem.-nézett rám furcsállva.-De dicsőséges, hogy betartották!-mosolygott.
-Oh...hát...köszönjük...-néztem rá elképedve.
-Nem kell megköszönni! Na, de most már menj órára!-intett, majd felálltam.
-Viszlát!-nyitottam ki az ajtót.
-Szia!
Gyors léptekkel indultam a termünk felé, ahol sűrű elnézést kérés után a helyemre ültem és nem figyeltem egész órán. Hihetetlen hogy akkor telik a leglassabban az idő, mikor azt szeretnék gyorsan teljen... . A csengő következtével mindenki kiment a teremből rajtam kívül... . Izgatottan vártam Patricket, aki mikor belépett a terembe a ráugrottam.
-Többet nem kell külön lennünk a suliba!!-visítottam.
-Komolyan?-ölelt át.
-Igeen!-bújtam hozzá. Ez az illat...Patrick illat...ilyenből miért nem csinálnak parfümöt?-Leszel a párnám?-kérdeztem mire megrökönyödve felnevetett.
-Mi?-nevetett szórakozottan.
-Olyan jó így hozzád bújni...-dörgölőztem hozzá.-és annyira jó az illatod...
-Persze hogy leszek, ha te pedig a takaróm!-puszilta meg a nyakam.
-Rendben, ezt megbeszéltünk! De akkor én is megkérdezem...és én miért legyek a takaród?
-Mert imádom amikor rajtam fekszel...-mondta mire felnevettem.-szeretem a hajad birizgálni...és annyira jó illatú!-puszilt bele a hajamba.
-Gyere át ma hozzánk! Már csak apa tiltja...de ő sem érdekel.
-Ez nagyon nem jó ötlet...-mondta.
-Mi? Miért?-néztem rá elképedve.
-Ketten lennénk a szobádba...biztos lehetsz benne, hogy nem tudnám türtőztetni magam...-motyogta a szája szélét rágcsálva.
-Akkor nem is kell...-suttogtam a szemébe nézve.
-De...kell...-sóhajtott. Mennyire elegem van már apából...!
A szünet további részében Termünkben ücsörögtünk (ő az széken, én pedig az ölében) és beszélgettünk. A napnak ettől a percétől nem lehetett külön látni minket... . Ahol csak lehetett az ölében ülte, hozzábújtam, illetve megcsókoltam. Alice megint visítozott egy sort, és megint elkezdett mesélni Pete-ről (a megint az azt jelöli, hogy amikor kórházba kerültem is ez volt...). Hazaérve nem beszéltem a szüleimmel, csak gyors lecke írás után újra aktívvá tettem a kapcsolatunkat az interneten is (telefonszám, Facebook...stb.). Ebből következően az estém abból állt, hogy vele beszéltem. Vacsora közben is, a szüleim pedig értetlenül nézték, mit tudok Aliccel (nem mondtam meg nekik természetesen meg, anyának sem) ennyit beszélni. A stílusommal a bénaságom nem változott, ezért konkrétan lefejeltem az ajtófélfát, persze ezt is megírtam Patricknek.
aú...lefelejtem az ajtófélfát:(
???? jól vagy??? 
persze...csak...szédülök...és holnap lesz egy púp a homlokomon...
ha ott lennék megpuszilgatnám<33:( 
de jó is lenne...:(<3
És egyébként igen, ilyen volt nagyjából a több órás beszélgetésünk. Nyáladzós, szívecskés, pusziküldős, szerelmes. De hiányzott ez... . A kedvencem viszont az elalvás előtti lett.
megyek aludni, fáradt vagyok<33 jó éjt:*<333:) bárcsak itt lennél:'( hiányzol<3
szép álmokat<33 nekem is<333:( és nagyon szeretnék veled lenni<3:( magamhoz ölelni<3
:'( gyere át<33
nem lehet<3 
de<3 
menj aludni...ne hogy fáradt legyél holnap:* bár te még úgyis gyönyörű vagy<3 xxxx
érted fáradt lennék bármikor<3
de most ne legyél<3 menj aludni Hercegnőm<3 
te is Hercegem<333 jó éjt:*<33
jó éjt<333 
nem akarok menni:(
de kell!<3 aludj!!
jó, na most már tényleg...jó éjt Szerelmem<333 Xxxx
jó éjt Gyönyörűségem<333
És itt nagy nehezen sikerült kilépnünk...khm. Ennél nyálasabb beszélgetés még a romantikus filmekben sincs. De annyira szeretem...chatelésnél máshogy ezt nem lehet kimutatni!

2014. október 18., szombat

18. Október

Szeptember 28. vasárnap

Olyan jól alakult volna a napom...végre együtt lehettünk volna Patrickkel... . A reggel még nyugodtan is telt. Kettőre óra felé, viszont jött a botrány... . Patrickhez bújva beszélgettünk, mikor a szüleim (pontosabban apa, anya mögötte volt) konkrétan berontottak a szobájába.
-Most azonnal felállsz, összeszeded a cuccod, hazajössz és többet a közelébe sem mész! Érthető voltam?-mondta feszülten.
-Bocsánat, de...-kezdett volna bele Patrick csodálkozva, mikor felkeltünk.
-Fiam, nekem te ne...! Neked köszönhető ez az egész! Te rontottad el a lányunkat!
-Elrontottam? Én nem érzem úgy! Szeretem Virágot! Attól még hogy eltiltják tőlem, az érzéseim nem fognak változni iránta!-a gyomrom megremegett... . Szeret, én is szeretem, de többet nem találkozhatunk... .
-Te velem ne beszélj így! Már bocsánat, de itt még mindig én vagyok az idősebb! Egy minimális tiszteletet azért adhatnál!-kiabált apa.-Virág, gyere!-intett szigorúan. Könnyektől fátyolos tekintettel léptem ki Patrick szobájából, majd lehajtott fejjel igyekeztem le a lépcsőn.
-Kicsim, ezt a te érdekedben tesszük!-ölelte át a vállam anya, de én balra felé elléptem tőle.
-Ha az én érdekeimet néznétek, most nem lennétek itt!-sziszegtem a fogaim között. Patricia a konyha előtti ajtóban állt és aggódva figyelt minket.
-Viszlát!-köszönt rá se nézve apa... . Anya kedves, halk szóval köszönt el, viszont mikor látta hogy lelassítok előtte megállt.
-Mostani helyzetben úgy tűnik már nem találkozunk!-álltam meg előtte szomorúan.
-Nagyon sajnálom! Mind kettőtöket...-motyogta szomorúan... . Könnyes szemmel bólintottam, majd átöleltem a nálam is alacsonyabb, törékeny nőt. Egész úton tartottam magam, de mikor a szobámba értem...kiszakadt belőlem minden. A végére majdnem facsarni lehetett a párnámból a könnyet. Offline voltam teljesen az ajtóm pedig kulcsra volt zárva... . Feküdtem és sírtam. Ebből állt a vasárnapom... .

****

Az idő telt, én pedig egyre jobban leamortizálódtam... . Kontaktlencsém egyáltalán nem hordtam, szemeim folyton vörösek és aprók voltak mosolyogni se mosolyogtam, alig ettem inni is csak mert muszáj volt. Borzalmas volt...Alice minden pillanatban velem, volt és próbálta kikerülni hogy találkozzunk Patrickkel, de néha lehetetlen volt... . Akkor csak...néztünk egymás szemébe... . A szomorúság és a fájdalom csillogott mind kettőnkébe... . A legborzalmasabb az volt, mikor sírni látott... . Láttam rajta hogy miden porcikája mozdul utánam, és ő is a sírás határán van, de nem tehetett semmit... . Csak állt... . Voltak viszont pillanatok... . Mikor elment mellette a folyosón (sajnos néha nem lehet kikerülni...),  éppen csak "véletlen" hozzáért a derekamhoz, a kezemhez, vagy éppen a combomhoz. Mondanom sem kell, hogy a gyomrom megremegett és majdnem elájultam... . Az érintése...égetett... .  Esténként megszokott rutinná vált a sírva alszom el, reggeli zuhany közbeni sírás, és a meg nem evett vacsora utáni. Ez tartott egészen október 20.-ig (igen majdnem egy hónapig). Nem is tudom ki elégelte meg előbb a szenvedésem. Alice vagy anya. Talán együtt, mert egyik nap suli után együtt rontottak be a szobámba, miközben pityeregve olvastam. 
-Na, jó...kislányom ez így nem mehet tovább!-lépett mellém, mire dühösen felnéztem rá.
-Ha nem lennétek ilyenek, most nem lenne ez!
-Én már rég nem ellenzem ezt! Bár nem örülök, de nem ellenzem, csak éppen apádat lehetetlen meggyőzni!
-Igazából azért jöttünk, hogy átalakítsunk! Szörnyen nézel ki, lásd be!-sóhajtott Alice (egyébként ők most teljesen el vannak Pete-tel...járnak).
-Nem akarok átalakítást...és kösz...-motyogtam.
-Biztos?-nézett végig rajtam felvont szemöldökkel.
-Jó, talán. Esetleg stílus váltás.-vontam meg a vállam. 
-Na, mutii mire gondoltál!-csillant fel a szeme a barátnőmnek. Bepötyögtem a keresésem a gépembe, majd feléjük fordítottam.
-Hűű!-nézett rám csillogó szemekkel.-Őszintén? Ez rohadt jó! Nagyon nőies! De mégis kicsit rockos... .-tapsikolt. 
-Nem is tudom...nem kihívóak ezek a ruhák kicsit?-húzta el a száját anya, mire válaszul két, szúrós kamasz tekintetett kapott. Jó, ha nem, hát nem.-vonta meg a vállát.-Ha szeretnétek elmehetünk vásárolni! De csak egy feltétellel...ha eszel kislányom!-tartotta fel az ujját anya, mire mosolyogva (!!) bólintottam. Úgy érzem anya próbál segíteni... . Szuper! Pláza kocsival nagyjából fél órára van, ezért hamar oda értünk. Elsőnek a ruhaboltokat céloztuk meg, ahol nem kis összegeket költöttünk el... . Ezután fodrász és kozmetikus (a tudtam nélkül jelentettek be). A hajam végre felfrissült, és újított, szebb szőke beütést kapott, és formát. Kozmetikus szépen megkínozta az arcom, de nagyjából minden mitesszert és pattanást eltávolított belőle. Mindezek végére elő jött, hogy nagyon, de nagyon éhes vagyok. Nem akartam magam a McDonald’s-cal mérgezni, ezért a Subway és a Starbucks ételes részét ettem ki (jó, lassan szoktattam a gyomrom újra az ételhez, így nem ettem azért olyan sokat...). Evés után sminktéren is ki lettem oktatva. Szóval már az is megy úgy ahogy. Fáradtan estünk haza nyolckor, apa pedig meglepetten látta, hogy sokkal jobban festek mint eddig. Meg is dicsért, bár nem túlzottan érdekelt...úgy tettem, mintha meg se hallottam volna... . Szépen alsó polcra tettem a régi ruháim, az ujjakat pedig felülre. Vacsora után (amiből most rendes mennyiséget magamba tömtem), hajat mostam, lezuhanyoztam, majd felléptem a közösségi oldalakra... . Igen, most annak kéne jönnie, hogy "vagy' egy millió levelem, meg értesítésem van meg stb.". Igen, ha lennének barátaim. Alice az egyetlen akivel úgy igazán jóba vagyok, vele pedig mindennap beszéltem, vagy sms-ben, vagy személyesen. Egy vállvonással elintéztem az egészet, majd kikapcsoltam a gépem és végre sírás nélkül (!) elaludtam... . 

2014. október 10., péntek

17. Este

Szeptember 27. szombat

Oké, egy napnak nem kellett volna halálnak lenni, de egy kapcsolat elején... . Teljesen kikészültem. Reggel nyolckor felkeltem, lezuhanyoztam, és otthoni szettet magamra kapva kirohantam a konyhába.
-Jó reggelt!-köszöntöttem a szüleim hevesen.
-Jó reggelt kicsim, hát te? Eddig utáltál minket...-nézett rám apa felvont szemöldökkel a kávét szürcsölgetve.
-Igen tudom, de...bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt... . Sajnálom! Ha ti így látjátok jónak, nem találkozom vele, de nagyon szeretnék ma este Alice-nél aludni! Elég rég beszéltünk... . Csajos estét tartanánk. Sírós film, hízó kúra...!-hadartam idegesen, félve a lebukástól.
-Biztos Alice-nél aludnál?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Drágám ismered Virágot...nem szokott hazudni!-nézett rá anya. Aú! Ez fáj...a lelkiismeretemnek...de ha most elmondom, lefújva az egész és még egy napot nem bírnék ki... . Mondjuk a naivságuk kissé megijeszt...vagy ennyire bíznak bennem? Akkor még rosszabb a helyzet... .
-Igazad van...bár ebben a helyzetben...-sóhajtott apa.-jó nem bánom, de...jöjjön ide Alice érted!-mondta szigorúan.
-Ide fog! Köszönöm!-mosolyogtam feldobódva. Reggelimet magamba tömve visszarohantam a szobámba és a táskámba dobáltam minden fontos dolgot. Mivel estig volt még egy csomó időm Aliccel megbeszéltem hogy legyen (Patricknek meglepi lesz hogy megyek-e vagy sem...), majd meggyilkoltam három pattanást, és elrendeztem mindent amit ilyenkor szokás. Egykor ebéd majd tanulás. Mikor már harmadszorra pakoltam át a táskám, gondoltam leülök olvasni... . Azt hittem, nagyjából egy órára ültem le...aha, kiolvastam a könyvet. Ami nem egy óra...hétkor azon kaptam magam, hogy Alice csöngetett.
-Sziaaa!-ugrott rám, mikor kitártam előtte az ajtót.
-Szia!-öleltem meg mosolyogva.-Akkor indulhatunk?
-Persze!-bólintott.
-Sziasztok! Akkor holnap majd jövök!-szóltam hátra a közelben álló szüleimnek.
-Reggel, este, délután vagy mikor?-kérdezte anya.
-Hát...inkább délután!-kihasználok minden egyes percet Patrickkel... .
-Akkor jó...érezzétek jól magatokat lányok!-köszönt el anya mosolyogva, apa viszont furcsán méregetett. Rossz esik tőle, hogy ennyire nem bízik bennem...bár igaza van... .
-Mit mondjak ha esetleg kérdeznek valamit, vagy felhívják anyát?-kérdezte Alice, miközben a metró felé sétáltunk.
-Hogy jól vagyunk, és filmet nézünk! Vagy nem tudom...találj ki valamit ha ezek nem jók!-mondtam idegesen.
-Oké...figyelj...nem lesz semmi baj! Ne idegeskedj csak érezd jól magad Patrickkel!-fogta meg a kezem a kezei közé, majd rám mosolygott.
-Rendben!-sóhajtottam. Feszült voltam végig... . Nem jött velem, csak a metróig kísért, ezért utazásközben zenét hallgattam és "vártam" anya (vagy apa) mikor hív fel idegesen hogy mégis mit képzelek magamról... .

-Virág!-nyitott ajtót örömmel csodálkozva Patrick anyukája.-Szüleid mégis visszavonták a "vádakat"?-kérdezte idézőjeleket írva.
-Hát...khm...nem teljesen...-motyogtam.
-Oh...-mondta lesütött szemmel.-ne aggódj nem fogom elmondani...nem valami boldog mióta megtudta ezt az eltiltós dolgot...-húzta el a száját Patrickre utalva.
-Peteék is hívták, de még velük se ment sehova...próbára is csak muszájból.
-Sajnálom!-mondtam visszanyelve a könnyeim. Úgy látom ez a bő két nap nem csak engem viselt meg... .
-Na, jó inkább gyere be!-állt el mosolyogva az ajtóból. Vidáman és izgatottan léptem be a már ismert ajtón, majd kettesével véve a lépcső fokokat felrohantam Patrickhez, aki az ágyán fekve nyomkodta a telefonját. Mire feleszmélt volna hogy egyébként ott vagyok, rajta ültem és az arcát finoman fogva megcsókoltam (telefonja repült, de szerencsére egyben maradt).
-Azt hittem nem engedtek!-szólalt meg két csók között.
-Azt mondtam Alice-hez megyek!-sóhajtottam, ezzel is próbáltam elnyomni az újra előtörni készülő, maró bűntudatot.
-Értem!-bólintott.-Akkor mit...-nem fejezte be a mondatot, mivel már az elejénél elmosolyodtam, mire bólintott és a derekam átölelve, még közelebb húzott magához. Az elején kicsit erősen csókolt, de mikor sikerült megszoknia, hogy megint vele vagyok visszafogta magát, és ebből az lett hogy egyre romantikusabbra sikerült... . Finoman simogatva és csókolgatva végig döntött háttal az ágyon, majd így folytatta. Olyan jó érzés volt hogy végre megint vele vagyok... . A csókja az érintése...nem tudom hogy fogom kibírni ha tényleg eltiltanak anyáék tőle... . Csukott szemmel harapdáltam az alsó ajkam miközben ő a kulcs csontom környékét puszilgatta, de amint észrevette az ajak harapdálásom kiszabadító, amit annyira imádok... . Ahányszor harapdálom, mindig ezt csinálja. A pólóm alá benyúlva kikapcsolta a melltartóm pántját, de hirtelen megállt a keze.
-Ez milyen melltartó?-kérdezte fölém hajolva.
-Ez? Új!-nevettem, utalva a csipkés, nőies szerzeményemre. Édes, kaján vigyor jelent meg az arcán, majd lehúzta rólam a pólóm, követtem a példáját így már rajta se volt...és szép lassan minden lekerült rólunk...

2014. október 5., vasárnap

16. Ők...

Szeptember 25. csütörtök

Szokásosan indult a reggelem. Már minden porcikám remegett Patrickért, hogy végre megint átölelhessem (beteges lenne?). Reggeli után kissé félve álltam anyáék elé.
-Szóval...pénteken Patricknél szeretnék aludni...-néztem rájuk félénken.
-Virág...kezdett bele anya.-szóval szeretnénk valamit megbeszélni veled...-kezdett bele.
-Nem, mi utasítunk rá!-szólt közbe mogorván apa.
-Szóval...nem szeretnénk ha...találkoznál Patrickkel...-mondta ki anya... .
-Nem nem szeretnénk, megtiltjuk hogy találkozz vele!-nézett rám dühösen apa.
-Mi?!-kérdeztem fennhangon.
-Csak rossz hatással van rád! 16 éves vagy Virág és már...
-Nem érdekel hogy 16 éves vagyok!-vágtam közbe hisztérikusan.-Miért csináljátok ezt velem?! Fáj nektek ha boldog vagyok?! Életembe először szeretek igazán valakit!-kiáltottam az arcába.
-Látod?! Üvöltözöl, gusztustalan ez a stílus! 16 éves vagy! Ez egy kamasz szerelem!-kiáltott rám ő is.
-Ilyenkor kell igazán szeretni valakit! Ez nem kamasz szerelem!-kiabáltam az arcába elhaló, sírós hangon.-Anya! Te azt mondtad szereted Patricket!-néztem rá sírva.
-Igen kicsim, de...ez sok volt...kezdesz kifordulni ön magadból! Jobb lesz neked nélküle!
-Jobb lesz nekem nélküle?-a csodálkozásba még a könnyeim is kiapadtak... .-Hogy mondhatsz ilyet?!-üvöltöttem rá.
-Ne beszélj így az anyáddal! Ma biztos lehetsz benne, hogy nem mész sehova! Elmész iskolába ISKOLABUSSZAL-hangsúlyozta ki.-majd hazajössz, és tanulsz! Alice jöhet át ide! Patrickkel az iskolába nem beszélsz, de telefonon se gépen se!-magyarázta idegesen.
-Hihetetlen...-néztem rájuk lenézően.-iskolába úgysem tudjátok ellenőrizni hogy beszélek-e vele!
-Vannak kapcsolataink kislányom!
-Ez most komoly? Egy ilyen miatt az iskolaigazgatót zargatjátok?-tátottam el a szám.-Jó lenne, ha nem csak mást hibáztatnátok, hanem magatokba is néznétek!-motyogtam.
-Nagyon vissza kell magam fogni hogy ne keverjek le egyet!-nézett rám összeszorított szemekkel.-Itt van Patrick úgy látom!-nézett ki az ablakon.-És az iskolabusz is! Lekísérlek!-vette a kezébe a kulcsát. Ezt nem hiszem el... . Nem sírtam, de a szemem piros volt és könnyekkel áztatott...remélem ezt ők se gondolják komolyan... . Lehajtott fejjel kullogtam lefelé, mögöttem apával. Ott állt. És várt. Rám. Csak rám. De én nem mehettem vele. Nem mehettem oda, nem ölelhettem és csókolhattam meg. Összeszorított szemmel, Könnyezve néztem az ijedt tekintetét... . Okos srác, azonnal felfogta miről is van itt szó... . Bár nem sírt (miért is sírna...), de láttam elég erőteljesen a szakadék szélén van... . Tervem az volt, hogy oda rohantok hozzá, hogy legalább utoljára megöleljem. Apa és Patrick között kapkodtam a szemem, apa szigorú tekintettel megrázta a fejét, hogy meg ne próbáljam... . Utoljára ránéztem az ijedt tekintetű Patrickre, majd az alsó ajkamba harapva, könnyekkel küszködve felszálltam a buszra. Hátra rohantam, majd a szokásos helyemre leülve kiszakadt belőlem a tartogatott sírás... . A nagy hangzavarba  senki nem vette észre az eget rengető zokogásom. Mikor kicsit lenyugodtam szomorú, sírós dalokat hallgatva csendesen pityeregtem magamba. Suliba érve, mikor meséltem Alice-nek, megint hangosan kezdtem zokogni... . Messzire elkerültem...amennyire csak bírtam...közelébe se mentem...ha látom csak rosszabb... . Harmadik óra utáni szünetben, viszont... . Megláttam... . Az udvaron. A padon ült a haverjai között és maga elé bámult. Amint meglátott bámulni kezdett... . A szemében csillogott a szomorúság... . Féltem, hogy talán el is sírja magát... . Ő nem tette, viszont én igen... . Lerogytam a padra, és tenyerembe temetett arccal sírni kezdtem. Pár másodperc múlva egy ölelő kart véltem felfedezni magamon.
-Virág...-suttogta. Olyan tempóval kaptam fel a fejem, hogy kissé meg is szédültem. Nyakába kapaszkodva, olyan erősen csókoltam, amilyen erősen csak tudtam. Hirtelen érte a dolog, de mikor felfogta, talán ez az utolsó csókunk, viszonozta. A hajamba túrva szorosan tartott, és minden lehetséges érzelmet belevitt.
-Annyira, de annyira hiányoztál!-motyogtam vállába fúrt fejjel.
-Te is nekem!-markolt bele a kabátomba.-Biztos lehetsz benne, hogy nem fogom hagyni...-húzott az ölébe.-Eléggé szeretlek ahhoz, hogy akár egy napot se bírja ki nélküled!-suttogta ringatva.
-És akkor most mi lesz?-kérdeztem, miközben ő a könnyeimet törölgette.-Még az igazgatót is ránk küldték a szüleim... .
-Megoldjuk! Ez legyen a legnagyobb akadály a kapcsolatunkba!-mosolygott rám.
-Szombaton nálad szeretnék aludni!-motyogtam félénken.
-Nálam fogsz, lehet addig megváltozik a véleményük...-hogy lehet ilyen optimista ilyen helyzetbe is?! Annyira szeretem... .
-Biztos hogy nem fog!-sziszegtem a fogaim között.
-Egy megoldás van...most elmész és ma se már és holnap sem találkozunk...nem telefonálok, nem írok, és semmilyen módon nem tartjuk a kapcsolatot... . Hátha az segít valamit!-mosolyodott el biztatóan.
-Biztos lehetsz benne, hogy nem fog menni...-ráztam meg a fejem hitetlenül.
-De! Menni fog!-szorította meg a kezem.-Most...megyek...-tolt le fájdalmasan magáról.
-Várj!-ugrottam mellé, mikor felállt. Nyakára kulcsolva a kezem utoljára megcsókoltam.
-Szombat!-suttogta, a homlokát az enyémnek támasztotta.
-Szombat!-ismételtem meg összeszorított fogakkal, majd eltolva magától bement. Ma és holnap. Biztos vagyok benne, hogy anyáék nem fognak meglágyulni... . Talán annyira, hogy azt mondom Alice-hez megyek... . Sosem hazudtam nekik. Soha. De ha ez a megoldás...hát legyen! A nap további részében zombiként jártam a folyosót. Egész nap a terembe ültem hogy még véletlen se találkozzak Patrickkel. Egyszer benézett a termünkbe valakit keresett. A szívem rögtön összeszorult, és ahogy láttam neki is. Otthon tanulással, és olvasással vontam el a figyelmem, amit követően a Wonderwall-ra bőgtem vacsoráig. Anyáék kétségbe esve nézték ahogy két falat után leteszem a villám és magam elé bámulva várom, hogy elmehessek az asztaltól. Pff...ők tették ezt velem... .
-Nagyon...finom volt a vacsora!-morogtam, majd felállva az asztaltól bementem a szobámba és folytattam amit elkezdtem...szenvedtem. Egyszer apa benézett kivel beszélek telefonon, de csak egy mogorva nézést kapott, plusz annyit hogy "Alice-szel". Nagyjából fél órát beszéltünk, amiben én összesen öt percet. Utána lezuhanyoztam (negyed órán keresztül folyattam magamra a vizet), majd bedőlve az ágyba elaludtam... . Hozzáteszem negyed kilenc volt... .

2014. október 4., szombat

15. Másnap

Szeptember 24. szerda  

Fáradtan pislogva nyúltam a telefonomért az éjjeliszekrényemre, amiből a Summertime Saddnes szólt. Ásítás közbe kinyomtam, majd visszadőltem az ágyba. A plafont bámulva végig gondoltam a tegnap estémet... . Emlékek össze-vissza cikáztak a fejembe. Némelyiken elvörösödtem, némelyiken elmosolyodtam. Ahogy a nyakam puszilgatja, majd egyre lejjebb a mellkasomon... . A gondolatától is kirázott a hideg... . Pár perc múlva Patrick is mozgolódni kezdett mellettem (hozzá teszem bármeddig tudtam volna nézni ahogy alszik...annyira édesen...). Morcosan törölgetni kezdte a szemét, de mikor meglátott azonnal elmosolyodott.
-Jó reggelt!-húzott magához, majd miután megcsókolt cirógatni kezdte a hátam.-Fel kéne kelni!-suttogta a nyakamba nevetve. 
-Nem kéne...-ráztam meg a fejem, majd még közelebb csúszva én is átöleltem. Kihasználva az alkalmat a hajába kezdtem turkálni. Oké, ez így kicsit furán hangzik, de nem az. Vöröses-barna tincseit rendezgettem ide-oda, vagy csak simán simogattam a puha haját. 
-Most már tényleg ideje felkelni!-mondta halkan nevetve, miközben elvált tőlem. Szomorúan elhúztam a szám, majd fáradtan törölgetve a szemem, kikeltem az ágyamból. Hogy is mondjam...nem ártott a zuhany... . Szokásos dolgaim elvégzése után már éberebben léptem ki a fürdőből. Patrick az ágyon ült törökülésbe, (már) a batmanes pizsijébe, szemüvegbe, fáradt fejjel (már korán reggel is hogy lehet valaki ennyire édes?). Miközben ő zuhanyzott én felöltöztem, illetve beágyaztam.
-Imádom ezt a pizsit!-mondtam, miközben fotelomban ülve nézegettem a pizsamanadrágját.
-Mit szeretsz benne annyira...-nézett rám csodálkozva, a pólóját felvéve.
-Nem tudom...olyan aranyos! És te is olyan aranyos vagy benne!-mondta csillogó szemekkel, mire egy szemforgatás kaptam válaszul. Elég későn készültünk el, ezért éppen hogy volt időnk reggelizni (annyira jó, mikor anyu szabadnapos és csinál reggelit).
-Jó reggelt!-nézett ránk mosolyogva.-Palacsinta? Jó lesz?-nyomott, szinte azonnal a kezünkbe egy-egy tányért.
-Persze! Köszi anya!-mosolyogtam. Az iskolabusz időben érkezett (majdnem lekéstük), és hát teljesen más fogadott, mint eddig. Egyrészt Patrick menőnek számít, és amióta ismerik azóta kocsival megy suliba, másrészt a derekamat átölelve sétáltunk hátra az üresen lévő "helyemre".
-Csak szerintem frusztrálóak ezek az iskolabuszok?-nézett rám felvont szemöldökkel, miközben helyet foglaltunk.
-Nem tudom. Eddig sosem figyeltem.-vontam meg a vállam.-Általában zenét szoktam hallgatni és olvasni...
-És beszélgetni nem szoktál?
-Kivel? Azt a gyereket napi szinten látom, de még a létezésemről sem tud...-böktem a szemmel az előttünk ülő srácra.-sőt, rajtad és Alicen kívül senki nem tud a létezésemről! Vagy tud, csak úgyhogy "Ja, az a csaj Patrickkel".-magyaráztam.
-És most már ők is tudnak!-suttogta utalva a három lányra akik mellénk ültek.
-Igen. Mellém sosem ül senki!-bólintottam.Még véletlen sem azért ülnek itt, mert "Patrick Stump az iskolabuszon van!"-forgattam a szemem mire felnevetett. Barnának az volt a terve, hogy szemezni kezd Patrickkel, de helyette velem kezdett el, csak én éppen nem kedves tekintettel bámultam őt... . Egy fintorral a fején felállt, majd a barátnővel előre ment. Pff...még neki áll feljebb! Ő csak ne szemezzen a barátommal! Azt hittem ezt magamba mondtam, de mikor Patrick kuncogni kezdett rájöttem nem.
-Hangosan mondtam mi?-sziszegtem, mire vissza fojtott mosollyal bólintott. Hangosan felnevetve, majd szorosan magához húzva megcsókolt. Első buszútja ami nem unalmas, illetve egyedül telt. Nem gondoltam volna hogy ez egyszer jó lehet... .
-Szóval...-álltunk meg a termünk ajtaja előtt.-szeretnél megbeszélni valamit...-kezdett bele.
-Öm...nem...vagyis nem tudom...-motyogtam elvörösödve.
-Jaj...-nevetett.-ezen nincs "szégyenli" való!-ölelt magához.
-Tudom csak...furcsa lenne ezen bármit is megbeszélni...-suttogtam a nyakába.
-Rendben!-simította meg a hajam.-De azért...mondhatnál valamit...-mosolygott a homlokát az enyémnek támasztva. Az arcát megsimítva hosszan megcsókoltam, majd újra a homlokának döntöttem az enyém.
-Nem szeretnék!-mosolyogtam.
-Nekem ez is elég volt!-sóhajtott majd megint magához ölelt.
-Látom nagy a szerelem!-hallottam meg egy ismerős hangot magunk mögül.-Hahiii!-köszöntött Alice minket, miután elváltunk egymástól.-Patrick akkor pénteken lesz próba? Mert kérdeztem tegnap Pete-et,de utána elkezdtünk másról beszélni és elfelejtettem, de a...-szegény nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert Patrick közbe szólt.
-Igen, Alice lesz próba, és ha még egyszer meg kell hallgatnom, hogy "Pete milyen édes, és cuki meg helyes!"-mondta lányosan.-akkor felkötöm magam!-váltott vissza a saját hangjára, mire felnevettem.
-Ajj, jó!-húzta el a száját.
-Na, hagylak is titeket lányosan csevegni!-motyogta, majd egy rövid csók után elment a saját termébe.
-Mi történt?!-támadott le Alice.
-Mire gondolsz?-motyogta vörösen.
-Te szárnyalsz, Patrick szárnyal, és olyan szerelmesek vagytok hogy rossz nézni!-mondta, mire felnevettem.
-Hát szóval...nálam aludt...-vontam meg a vállam, és valószínűleg, már olyan lehettem, mint egy érett paradicsom.
-És? Már aludt egyszer nálad!-nézett rám felvont szemöldökkel.-Jaaa! Úúú! Jesszus!-esett le neki.-Ez durva!
-Annyira nem.-vonogattam mosolyogva a vállam.
-Részleteket nem kérek!-mondta azonnal.
-Nem terveztem megosztani veled a részleteket!-nevettem.
-Huh, azt én köszönöm!-tette a szívére a kezét.
-De remélem hogy azt tudod Pete 22 éves...ha összejöttök, nem csak azt akarja majd hogy édesen andalogva csókolózzatok...-mondtam, mire megvonta a vállát.
-Azt mondta vár majd rám!-mondta csillogó szemmel. Na, azt majd megnézem... .
-Úgy legyen!-bólintottam mosolyogva.

Nem nagyon hatotta meg egyik osztálytársam se,hogy kórházba voltam, mivel fel se tűnt nekik hogy nem voltam. Bár tizenhatan vagyunk, de ők úgy gondolják csak tizenöten. Első órában matekozni csodálatos volt. Második óra töri, harmadik pedig...tesi, vagyis röpi. A tanár rájött, semmi értelme beállítani, mivel vagy meg sérülök vagy csak állok, de mivel kórházba voltam úgysem ment volna, ezért a lelátóan ücsörögtem Patrickékkel (vagyis én és Patrick együtt, a "haverjai" meg csak úgy ott voltak). Szinte végig vállára hajtott fejjel aludtam, csak a sípolásoknál riadtam fel. Egy ilyen csodás óra után következett a szó szerint csodás óra, vagyis zene. Míg a többiek tanulják a röhejesebbnél, röhejesebb dalokat, némelyik nulla énekhanggal, addig én nézem őket, majd utánuk én énekelek, plusz gitározom. Az ebész szünet megint egy kínszenvedés volt az idiótákkal, bár most már Alice is hozzánk csapódott és vele el tudtam lenni (hozzá teszem Patrick is ráfigyelt, de ezt senki nem vette észre...istenem miért van valakiknek ennyire csökött agyuk?). Eddig mindig nálunk voltunk, ezért ma Patrickékhez mentünk (hjaj, szegény Alice...holnap már tényleg vele leszek délután). Kétszer jártam náluk, és abból egyszer voltam a szobájába...világ legkínosabb szituációjába. Az ajtótól balra kicsit elkülönítve a franciaágya, ami felett ferdén megy a tető a tetőtéri szoba miatt. Jobbra az asztala, a bal sarokban, mellette egy szekrény, az ágyával párhuzamos falon egy kanapé, avval szembe pedig egy tévé. A falak sötét szürkék, tele van minden zenével kapcsolatos dolgokkal. Poszterek, képek, hangszerek, hangszer tartozékok. Egyébként így elég komornak hangzik a szobája, de nagyon hangulatos. Negyed hétig maradtam náluk, mivel még tanulnom is kellett... .
-Akkor holnap!-hajolt közel hozzám Patrick, majd hosszan megcsókolt. Kabátja gallérját megragadva újra megcsókoltam. Negyed óra után sikerült is kiszállnom a kocsiból (bár még maradtam volna, de kirakott azzal az indokkal hogy muszáj tanulnom), és felmenni. Anya se és apa se kérdezett semmit...de látszott rajtuk, hogy (főleg apán) nem igazán tetszik nekik a dolog...khm. Nem mondtam el logikusan nekik, de...tudják. Visszacsinálni nem lehet (nem is akarom), majd megbékélnek. Vacsora után megcsináltam az iskolai feladataim, majd lezuhanyoztam. Nagyjából egy óra telt el, amióta nem találkoztunk Patrickkel, de már is hiányzik... .
-Szia!-vettem fel mosolyogva a telefont.-Jók a megérzéseid!
-Szia! Miért?-nevetett.
-Hiányzol...-vontam meg a vállam, mintha csak látná.
-Szeretnéd hogy átmenjek?-bár nem láttam, de biztos voltam benne hogy mosolyog.
-Jó lenne, de anyáék nem hiszem hogy örülnének...-mondtam szomorúan.
-Miért?
-Hát...az este...nem mondtam nekik, de biztos hogy tudják. Zavarja őket hogy...csak 16 éves vagyok...-húztam el a szám.
-Értem!-mondta szomorúan.-Majd megbékélnek...visszacsinálni nem lehet úgyse...
-Nem is akarom...-mosolyodtam el.
-Én sem...-mondta.-Amíg megbékélnek jöhetsz hozzám nyugodtan. Anya is szeret téged szóval...-nevetett.-örül hogy van egy normális barátnőm...
-Normális? Ezt hogy érted?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Akit szeretek!-mondta ki. Annyira, de annyira szeretném most átölelni...és megcsókolni... . Olyan igazságtalan hogy nem lehet velem... .
-Ja értem...-motyogtam pironkodva.
-Elvörösödtél igaz?-kérdezte nevetve.
-Hát...talán...-vontam meg a vállam.
-Mondták már hogy aranyos vagy?-de szeretném látni ahogy most mosolyog... .
-És neked?-vágtam rá azonnal, mire felnevetett.
-Pénteken szeretnél itt aludni?-kérdezte hirtelen.
-Ez milyen kérdés?-mosolyodtam el.
-Akkor ezt vehetem egy igennek! Na most már menj aludni, egész nap fáradt voltál!-látni akarom a kajánt vigyort most!
-Jó, na! Jó éjt!
-Jó éjt! Nekem is nagyon hiányzol!-tette hozzá, mielőtt letettem a telefont. Vajon ezzel mit akar elérni? Hogy azonnal elmetrózzak hozzájuk? Milyen jó ötlet is lenne... . Ilyen fájdalmas gondolatokkal dőltem be az ágyba, majd miután lekapcsoltam a lámpám szinte azonnal elaludtam. 

2014. október 2., csütörtök

14. Újra "szabadon"

Szeptember 23. kedd

Egy hét telt el a balesetem óta. Egy hétig kellett bent lennem (korszerűen meg van oldva itt a tanulás, mivel egy héten keresztül végig a laptopomon tanultam), anya minden este, munka után jött, Alice pedig suli után. Igazából nem unatkoztam, mivel vagy tanultam vagy sétálgattam szabad időmben a kórház udvarán. Patrick egyszer sem jött, mondjuk nem csodálom...amúgy is jobb, legyen csak az újdonsült barátnőjével...vagy nem is tudom mijének nevezzem azt a csajt. Az ezzel a baj, hogy utálnom kéne...nagyon, de én szeretem....nagyon... . Amúgy is fájó belsőm még üresnek is érzetem ez alatt az egy hét alatt nélküle... . Anya csak este tudott értem jönni, ezért reggel 10-kor még a pizsimbe fekve tanultam reggeli után. Pont végeztem a tanulással mikor ajtó kopogás ütötte meg a fülem.
-Tessék?-kiáltotta csodálkozva az ajtó felé nézve. Nagyon lassan nyitotta ki az ajtót az illető, mintha csak félne... .
-Szia Virág...-nyitotta be Patrick (?!).
-Hát te? Nem is iskolába kéne lenned? Vagy a barátnőddel lógtok ma?-néztem rá szúrós szemekkel.
-De...elkéredzkedtem...miattad!-motyogta háttal a falnak dőlve.
-Pff...kösz, de nem kérek a nyálas dumádból!-mordultam rá (ezt most tényleg én mondtad?!).
-Kérlek! Csak hallgass meg!-nézett rám a könyörgő kiskutya szemekkel (oh, azok a kiskutya szemek...de utálom...). Leplezve a fejem vörösségét hogy újra láthatom (nagyon, de nagyon kéne utálnom...komolyan...de annyira jól nézett ki ma is...kalap, szemüveg, fekete bakancs, fekete bőrdzseki, alatta szürkés póló, és fekete nadrág, mellé azok a zöld szemek...úristen...mennyire, de mennyire hiányzott már...) megvontam a vállam, ő pedig a kisszékre leülve belekezdett... .
-Oké. Elena csókolt meg. Egy másodpercet láttál gondolom, mivel a másodikba már ellöktem magamtól... . Utálom azt a csajt. Tapadós, idegesítő, buta. És nem érdekel ha a fejemhez fogod megint vágni hogy nyálas vagyok, de én akkor is ezt gondolom! Csak téged szeretlek! Nem hiszem hogy nem jöttél rá eddig! Te nem akartad hogy járjunk! Én mind végig akartam...mert szeretlek! Igen, pletykálnak rólam dolgokat...volt már egy jó pár barátnőm, akiket nem szerettem igazán..., de...téged...tényleg nagyon szeretlek!-vitte le a végén a hangot.
-És ezt mondtad nekik is...-motyogtam szomorúan.
-Nem...-sóhajtott.-értük nem jöttem el a suliból, hogy az egész napot velük töltsem a kórházba... .-mosolyodott el.
-Egész napot? És mi van, ha azt mondom hogy menj el?-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Akkor hazamegyek...de...remélem hogy nem mondod ezt...-és megint az a félmosoly...vajon ezt azért csinálja, mert tudja erre senki nem tud nemet mondani?
-Talán...nem mondom azt....-vontam meg a vállam apró mosollyal.
-Talán?-harapott az alsó ajkába elfojtva, egy újabb mosolyt, majd félénken megfogta a kezem. Lesütött szemmel üldögéltem csendbe és gondolkoztam, miközben ő végig fogta a kezem. Most akkor bocsássak meg? Vajon tényleg igazat mond? Vagy minden lánynak ezt mondta? Ha most elküldöm soha nem fogom megtudni...lehet tényleg szeret...első fiú aki TALÁN szeret...de talán nem. A kezem rákulcsoltam az övére, és válasszerűen megszorítottam, mire vidáman felnézett rám. Kényelmetlen kis fehér székről eggyel feljebb ült, vagyis az ágyamra. Továbbra is szorítva a kezem közelebb hajolt hozzám, majd gyengéden megcsókolt. Elengedve a kezét a nyakába kapaszkodtam, ő pedig a derekamnál fogva tartott. Nagyon, de nagyon hiányzott már...és hát...úgy éreztem én is neki. Nem tudom meddig lehettünk így, de egy erőteljes köhögés zavarta meg az idillit.
-Elnézést!-állt a nővér az ajtó előtt, majd pironkodva szét rebbentünk.-Leletek alapján hamarabb is távozhatsz a kórházból!-mosolyodott el.
-De, ugye az lehetséges hogy anyával menjek hazaeste?-kérdeztem.
-Persze! És a barátja addig itt marad?-kérdezte.
-Hát...ha lehetséges...-vontam meg a vállam.
-Lehetséges, csak tudnom kell hogy van nálad valaki!-mosolygott kedvesen, miközben felfirkantott valamit a papírjára.-Szokásosan jön majd az ebéd a gyógyszerekkel!-mondta, majd kiment.
-Ezek szerint szeretnéd hogy maradjak...-mosolyodott el Patrick.
-Ezek szerint!-nevettem. Végig beszélgettünk, nevettünk, lementünk sétálni az udvarra. Alice elkezdett visítozni (?) mikor meglátta, hogy Patrick ölébe ülök az ágyon, és ezáltal hogy megtudta velünk (nagyjából) minden rendben van ő is nyugodtan mesélt Pete-ről, hogy majdnem mindennap találkoznak, és mennyire édes, és hú meg ha. Természetesen vele örültem hogy (is) milyen jó hogy jól alakulnak a dolgok, viszont Patrick jobban nem is unhatta volna. Alice-t anya váltotta, aki szintén meglepődött azon hogy Patrick velem van, de (egyenlőre) csak egy mosollyal nyugtázta ezt.
-Mehetünk?-kérdezte mikor összehúztam a táskám. A csendes utat anya szakította félbe.
-Patrick ha vigyelek, vagy...?-nézett a visszapillantóba anya.
-Maradhat nálunk?-mondtam, mielőtt Patrick megszólalhatott volna.-Öm...éjszakára...-motyogtam, mire anya felvont szemöldökkel nézett hátra.
-Ha szeretnétek...-sóhajtott. Kérdően néztem Patrickre, aki bólintott. Patrickék felé kanyarodtunk, mivel holnap is fel kell valamit vennie.
-Hozd a batmanes pizsit!-súgtam oda neki mielőtt kiszállt.
-Oké!-nevetett. Jó hogy fiú, de azért nem pakolhat ilyen hamar össze! Alig hogy elmondtam anyának mi van velünk, már vissza is jött (egyébként így jobban húzza a száját emiatt a nálunk alvásos dolog miatt). Jó volt újra végre otthon lenni a saját szobámba. Pakolásztam egy sort, míg készült a vacsora, nyolckor vacsoráztunk (addigra apa és hazaért), és finoman megértettem vele hogy Patrick kell járunk (igen végre!), és ma itt alszik, de ha nem állítom le a nézésemmel, tuti kirakta volna... . Szóval nagyjából így telt a hazaérzekésem estéje... .

2014. október 1., szerda

13. Szőkeség

Szeptember 16. kedd

Reggelem szokásosan telt zuhany, öltözés, fésülködés, reggeli. A kontaktlencse sem tartott tovább most 15 percnél (tudom hogy nagyjából egy mozdulat, azoknál akik tudják kezelni ezt a vackot...). Patrick már megint hamarabb ment, ezért buszozhattam. Minden alkalommal van olyan szerencsém, hogy a folyosón beleütközöm, kivétel ma. Gondoltam biztos a termükbe van. Mosolyogva sétáltam oda, viszont mikor megpillantottam a termet (pontosan a külső rész), lehervadt a fejemről a mosoly... . Ott állt Patrick...és...azzal a platina szőke, agyonsminkelt, lánnyal csókolózott. Egy pillanatra meg sem tudtam mozdulni... . Csak álltam némán... . Most mi lesz ha oda megyek? És ha nem? Minden egy másodperc leforgása alatt történt... . Túl gyorsan. Egyik pillanatban sírva rohanok Alichez, a másikban, pedig minden elsötétül... .

****

Halk mozgolódást hallok. Kinti zajok, fertőtlenítő szag. Ezek szerint kórházban vagyok. Szép volt Szabó Virág, szép volt. Mintha súlyok lennének a szemen. Hatalmas erőkifejtés volt kinyitni a szemem. Fehér, letisztult hely. Egész kényelmesnek bizonyult az ágyam, viszont a fejem szörnyen fájt, ahogy a lábam és a kezem is. 
-Virág!-hallottam meg tompán egy hangot. Ez anya lesz. Gondoltam... .
-Mi...mi történt?-szívtam be az erős szagú, kórházi levegőt. 
-Leestél a lépcsőn. Enyhe agyrázkódás, repedt borda, kisebb-nagyobb sebek és foltok. 
-Akkor miért fáj a lábam és a kezem?-kérdeztem fáradtan pislogva. 
-Egy ilyen esést szerencséd hogy megúsztad törés nélkül... .-mondta.-Egyébként...mi történt? Állítólag nagyon sírtál az esés előtt!
-Oh...-sütöttem le a szemem, majd egy könnycsepp gördült végig a sebes arcomon. 
-Na! Virág, mond el!-törölte meg óvatosan, majd ajtócsapódás ütötte meg a fülem. 
-Szia Patrick gyere be!-köszöntötte kedvesen anya. Bal oldalamra sétálva megakarta fogni a kezem, amit hirtelen mozdulattal elrántottam. Nagyon nem volt jó ötlet, mivel szörnyen fájt... . Könnyeimet visszanyelve vártam mit akar... . 
-Virág, én úgy sajnálom hogy nem voltam veled...-motyogta bűnbánóan. Pff...látom, nagyon titkolja a szöszit... . 
-Én már kevésbe...-motyogtam, mire lekerekedett szemekkel nézett rám.-más dolgod volt belátom...-forgattam a szemem. 
-Öm...én most kimegyek, beszéljétek meg ketten gyerekek!-áll fel anya a székről, majd kiment a kórteremből. 
-Mi?! Mégis miről beszélsz? Muszáj volt hamarabb bemenjek a suliba!-nézett rám mérgesen. 
-Nehogy még te legyél felháborodva! Ennyire voltunk hogy járjunk-mutattam az ujjammal.-csókolgattál, moziba voltál velem, nálam aludtál (!!!), erre mit látok reggel??!! Hogy azzal a túl sminkelt, platina szőkével csókolózol reggel a folyosón!-kiabáltam. 
-MI?!! Mégis mi az istenről beszélsz?! 
-Hogy lehetsz ekkora szemét?! Még tagadod is?! Hát gratulálok! Tudod, nagyon is gazuk volt azoknak a lányoknak, akik azt mondták, csak egy "strigulának" akarsz! Elegem van belőled! Utállak! Miattad estem le azon a rohadt lépcsőn is! Ha nem látlak meg azzal, akkor nem rohantam volna sírva Alichez!-üvöltötte tovább.-Soha többet nem akarlak látni!
-Mi?! Miattam??? Miattam sírtál??-nézett rám édes aggódó tekintettel...francba azzal a nézéssel, hogy még ilyen szemét helyzetbe is meg tud lágyítani.-Had magyarázzam meg! 
-Nem! Nem érdekel a meséd! Menj el, és legyél azzal a...cafkával!-utálok káromkodni, és nem is fogok miatta főleg... . Na, jó. Most nagyon utálom! 
-Virág...áh!-legyintett, majd kiviharzott a szobából, helyette anya jött be.
-Most már tényleg mind meg mi van!-fogat meg a kezem a kisszékre leülve. 
-Én...-kerestem a szavak, de kiszakad belőlem az egészen addig bent tartott sírás. Lihegve magyaráztam mi is történt pontosan... . 
-Biztos hogy őt láttad? Egyáltalán biztos hogy ő csókolt először? Nem lehet, hogy az a lány? Ahogy elmondtad hogy már máskor is bepróbálkozott... 
-Nem anya! Biztos hogy nem...-mondtam szipogva. 
-És akkor most mi lesz?-kérdezte szomorúan.
-Semmi. Ne találkozom vele többet. Ennyi.-huh, ez még nekem is elég durva volt... . Alig pár perce ment el és már most nem bírom ki a hiányát...de ki kell, mert utálom (azt hiszem...azt kéne tennem)!
-Ez lásd be hogy erős volt...
-Nem érdekel! Ez lesz pedig!-mondtam erőltetett magabiztossággal. 
-Hát jó...-sóhajtott anya szomorúan. Nem sokkal a beszélgetésünk után meg jött Alice is, akinek szintén elsírtam mi van (sírt velem elég rendesen...), egészen hétig maradt, de nagy részt vidám dolgokról beszéltünk, se Patrickről, de a szösziről. Pete-ről is alig beszélt miattam, pedig találkoztak... . Egyébként lényegesebben finomabb itt a  kórházi étel mint Magyarországon... . Este nyolc fele, viszont mindenki hazament , így hát egyedül maradtam. Anya behozta a laptopom, ezért a tévézés mellett azzal ütöttem el az időm. Patricket azonnal letiltottam, hogy még véletlen se tudjom rám írni... . Oké, lehet egy kicsit gyerekes, de semmi kedvem nem lett volna hallgatni a magyarázkodást... . Miután tíz órakor kaptam egy halom gyógyszer gondoltam elmegyek fogat mosni, majd egy kis nyugtató olvasás után aludni megyek...bár nem sokra emlékszem a napból, de elég fáradt voltam ahhoz, hogy egy perc alatt el tudjak aludni.... .