Aránylag hamar érek a
kávézóba, ahol semmi nem változott a tegnapi reggel óta. Ugyan azok az emberek,
és a két legjobb barátommá vált pincér, akik azonnal kérdésekkel kezdenek el
bombázni. Komótosan kihalászom a fülemből, a már, szinte beleragadt fülest,
leállítom a zenét és várom, hogy lenyugodjanak.
− Úgy szeretlek titeket!
– mosolyodok el, majd örömkönnyeket hullajtva a nyakukba borulok. Reakciómtól
meglepődve ölelnek át. – Egyelőre nem szeretnék semmit mondani, oké? Igazából,
semmivel kapcsolatban. – engedem el őket – Egyébként Vicky, nem csodálom, hogy
a srácok rajongója vagy. – kuncogok – Azt hiszem, én is az lettem. Mióta
hazaértem a Save Rock And Roll albumukat
hallgatom. Mondom, majd válaszra sem várva, bedugaszolom a fülem. Kötényem
felkötését követően, vidáman törölgetem le az asztalokat, a szedem le a
csészéket. Hátsóboksz melletti takarítóraktár pakolászása közben, épp a Miss Missing You szól a fülembe.
Dudorászva táncikálni kezdek az ajtónak szembe, mikor, hirtelen, paskolást
érzek a fenekemen. Ijedtembe felsikítanék, de a már jól ismert karok között
találom magam.
− Látom, rátaláltál a
zenékre, Cica. – susogja a fülembe kuncogva Patrick, miután kikapta a fülemből
a fél zsinórt.
− Olyan vagy! Úgy
megijedtem. – nevetek föl, fejemet hátra döntve az ülésre – Nézd csak, mim van.
– néhányat nyomok a telefonom képernyőjén, majd megjelenik a két letöltött
albumom.
− Hm, egész jók. Még
mindig. – kuncog, utalva a nyár eleji tudatlanságomra.
− Ha-ha. – forgatom a
szemem, miközben ülőpózba kászálódom.
− De most viccen kívül,
hogy tetszik? – néz rám komoly arccal.
− Hát, tekintve, mióta
hazaértem ezt hallgatom, azt hiszem eléggé. – kacsintok rá, mire felnevet – Azt
hiszem, én is rajongótok leszek. – mosolyodok el.
− Nem szokásom, de
szívesen adok a melledre autogramot. – vigyorog rám kajánul.
− Hát, ajánlom is, hogy
ne legyen szokásod, mert azt hiszem, a csajszi fején is lenne utána szabad
bőrfelület!
− Ú, látom bevadult a
kiscicám. – kuncog, majd puszit nyom a nyakamra.
− A cicák, megvédik azt,
ami az övék. Foggal, körömmel. – teszem keresztbe a kezem, s dölyfösen
pillantok rá, mire felnevet.
− Főleg az én cicám. –
von magához, épp olyan közel, hogy már kezdeném elfelejteni, mi is volt az
eredeti témánk.
− Szóval igen, imádom. –
tolom el magamtól – A My Songs, a Just One Yesterday és a Save Rock And Roll a három kedvencem.
Meg igazából az egész tetszik. – csicsergem vidáman.
− Ennek örülök. –
mosolyog rám, majd puszit nyom a számra, amiből egészen mély, hosszú csók lesz.
− Anya otthon volt, mikor
hazaértem. – mondom hirtelen, mikor elválunk egymástól.
− Mi történt?
− Veszekedtünk. De nagyon
durván. Végül, nekem lett igazam, szóval, amíg jónak látom, nem kell rólad
mondanom semmit. Csak annyit tud, hogy idősebb vagy nálam, de részleteket nem
mondtam.
− Értem. – bólint
vonakodva – Ő lesz az első, akinek elmondjuk, oké? – emeli föl a fejemet, ujjai
közé fogva az államat. Vonakodva bólintok.
− De… most már vissza
kellene mennem, dolgozni. – próbálok ki kelni az öléből, de még csak
elemelkedni sem tudok a combjáról.
− Hirtelen, milyen
szorgos lett valaki. – kuncog – De nem úgy tűnik, mintha olyan sok feladat
lenne, szóval…
− Patrick, engedj el. –
mocorgok.
Válaszra sem méltatva
visszaránt.
− Nálam alszol ma?
− Nem tudom. – rázom a
fejem – Nem szeretném…
− Echo, ezt már
megbeszéltük. – néz rám értetlenül – Amíg te nem szeretnéd, nem fogom
erőltetni.
Kellemes melegség árad
szét bennem, ami erősen megdobogtatja a szívemet, és hatalmas, letörölhetetlen
mosolyt varázsol az arcomra.
− Túlságosan tökéletes
vagy hozzám, Patrick. – fonom a nyaka köré a kezemet, majd szorosan megölelem.
− Én ezt inkább fordítva
gondolnám. – kuncog – Bemocskollak, Cica.
− Hát… nem egészen. –
vörösödöm el. Először, csak felvonja a szemöldökét, de nem sokkal utána, leesik
neki mire gondoltam.
− Hogy, vagy mi…
− Tavaly nyáron, egy
strand bulin történt…− motyogom szégyenkezve – azt gondoltam, ettől, majd
érettebb leszek. Nem igazán ismertem a srácot, ő részeg volt, bennem is volt
egy kevés sör. Borzalmas volt, az az igazság. Egy régi csónakház mögött bújtunk
el, őt abszolút nem érdekelte, hogy fáj-e vagy valami. Egy héten keresztül,
napi háromszor zuhanyoztam utána, mert folyamatosan koszosnak éreztem magam.
Éreztem a mocskos kezét, ahogy a csípőmet és a fenekemet szorongatja. – ráz ki
a hideg – Végig bőgtem az egészet, mert valami pokolian fájt. Nekem is
felejthetetlen az első, csak teljes mértékben, negatív értelemben. – horgasztom
le a fejem.
− Jaj, Cica. – rázza a
fejét, majd még szorosabban magához ölel – Legszívesebben visszaforgatnám az
időt és leütném azt az idiótát, téged meg elrabolnálak, hogy semmiképp se tedd
meg. – simít végig a karomon.
Felnevetek.
− De ha csak ezért félsz
ettől hidd el, nekem csak az számítana, hogy a lehető, legtökéletesebb legyen
számodra.
− Nem. – rázom a fejem –
Benned teljesen megbízom, és nagyon jól tudom, hogy te tökéletes úriember
lennél. – nyomok gyengéd puszit az arcára – Igazából, csak nem akarom. Nem
állok rá készen. Akkor, még ennyire se, de mikor már ott voltam, nem volt
visszaút. Azt akarom, hogy ha már az első egy katasztrófa volt, a második
legyen tökéletes.
− Mindent meg fogok tenni
ennek érdekében, ha azt mondod, készen állsz rá. – mosolyogva puszit nyom a
homlokomra – De most, tényleg csak azt szeretném, hogy nálam aludj. Velem.
− Akkor jó. – bólintok
halvány mosollyal.
A munkanapom további
része, elég unalmasan telik, főleg, hogy Patricknek is el kellett mennie, mert
elintézni valója volt. Szokásos időpontban hagyom el a kávézót, fülembe,
azonnal visszadugom a fülhallgatót, s hagyom, hogy szép sorba játssza le a számokat,
amiket nemrégiben vettem.
− Szia, kicsim. – kiált
anya, mikor belépek a házba – Már készül a vacsora.
Bármennyire is
összevesztünk, mégis csak az anyukám és igaz, ami igaz, tényleg elég gyerekesen
és kissé, igazságtalanul viselkedtem vele. Szívem, majd’ megszakad, hogy be
kell jelentenem neki, hogy szeretnék ma… máshol aludni.
− Szia. – mosolygok rá
kedvesen, majd puszit nyomok az arcára.
− Kedvencedet főzöm! –
kavar egyet a vöröses mártásba.
− Oh…− vigyorgok kínosan.
Istenem, annyira próbál megfelelni nekem… nincs szívem itt hagyni. De
Patricket, még annyira sem szeretném visszamondani. A konyhaasztalhoz helyezkedem,
közben anyát figyelem. – Patricknek hívják. – mondom ki hirtelen. Felvont
szemöldökkel hátrakapja a fejét, majd mikor rájön, mire is gondolok, egy ideig,
kikerekedett szemmel bámul, végül érdeklődve várja a folytatást. – Szóval… ma
szeretnék nála aludni. Ha persze megengeded.
− Nála? – rökönyödik meg.
− Igen. – bólintok –
Saját háza van.
Hoppá. Talán, elég lett
volna, csak annyit mondani, hogy egyedül él. Anya szédelegve támaszkodik meg a
pulton.
− Gondolom, nem fogod
megmondani, pontosan hány éves is.
− Nem szeretném. –
motyogom. Nehéz, legkevésbé sem családias csend nehezedik ránk.
− Teljesen mindegy mit
mondok, így is-úgyis elmész.
Nem válaszolok, de sajnos
igazat adok neki fejben.
− Vacsora után megyek
csak el.
− Értem. – bólint – Hol
találkoztatok egyébként?
− A kávézóban. Még nyár
elején jelent meg nálunk. Azóta… alakul a dolog.
Mit meséljek neki erről
az egészről? Azon kívül, hogy harmincegy éves, világhírű énekes egy szintén
világhírű bandában? Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
− Tudom, ezt nem anyáddal
akarod megbeszélni, de ti már…− kezd bele egészen halkan.
− Nem. – rázom a fejem.
− Tényleg nem, vagy nem
akarod elmondani? Tudom, nem mindig vagyok a legjobb anya, de aggódom érted.
Annyi minden van még előtted szívem, nem hiszem, hogy egy kisbaba…
− Anya! – emelem föl a
hangom – Mint mondtam, idősebb nálam, és igen, annyival, hogy elég felelősség
teljes legyen ehhez is.
− Igen, erre a „saját
háza van” résznél, már rájöttem. – morogja az orra alatt. Istenem, mekkora
balhé lesz egyszer, ha minden kiderül…
Az otthon töltött időm
további részében, már nem kerül elő a Patrickes téma, de elmesélem neki, az
eddig nyaram történéseit és arra a következtetésre jut, hogy borzalmas és
tizenhét évesen, nem a kávézóban kellene dolgoznom egész nap. Viszont örül, hogy
Vickyvel és Louissal ilyen jóba lettem. Azt jött az iskola téma, ami elég
mélyen érintett. Nyáron, teljesen jól el vagyok ezzel az egész helyzettel, de a
francba is, végzős leszek szeptembertől és fogalmam sincs, mit kezdjek
magammal. Emellett, a tanulásba is bele kell húznom, szóval a kávézóban való
dolgozás, ki van csukva. Na, meg, itt van Patrick. Bárhogy számolom, sehogy sem
jön ki a kipihentségemhez szükséges nyolc óra alvás. Párhuzamosan számolgattam
és beszéltem Patrickkel, mikor anya letette elém a vacsorát.
− Ezt…− kapja ki a
kezemből a telefonom – most elkobzom. Legalábbis az evés idejére. – mosolyog
rám, majd puszit nyom a fejemre. Végül sikerül, teljesen felszabadulnunk és ő
is mesélni kezd. Imádja a munkáját, csak eszméletlenül lefárasztja ez a sok
műszak, de mivel úgy gondolta, nincs rá szükségem, minden lehetséges órát
elvállalt pénzszerzés céljából. Persze, közbe vágok és elmagyarázom neki, hogy
ez azért nem így van és számomra, sokkal fontosabb lenne, az együtt töltött
idő, mint a pénz. Folytatásban elmondja, hogy időközben rájött, és az éjszakai
műszakokat, leadta, így csak heti kétszer nem lesz itthon éjjel. Plusz,
szerényen hozzátette, hogy egy ideje, beszélget egy volt beteggel, akit
lábtörésből ápolt, még néhány hete. Mivel nem ismertem apámat és állítása
szerint, egy idióta volt, ezért örülök, hogy talált valakit. Egészen
felszabadultan beszél róla. Egyébként, hozzátársul a történethez, hogy anya,
húsz évesen szült, s mikor apa megtudta, hogy terhes, lelécelt. Mily meglepő. Szóval
ebben az egészben még az a szép, hogy mindössze harminchét éves. Ami több okból
is érdekes. Patrick kora mellett, mint a banda legidősebb tagja, Pete, szinte,
pontosan egy évvel fiatalabb csak anyánál. Érdekes. Ezután, megbeszéltük, hogy
tarthatnánk már egy anya-lánya napot, béna, illetve kevésbé béna filmekkel,
tömérdek egészségtelen kajával. Régen, szinte minden héten volt egy ilyen
napunk. A film voltak, amik igazán összekötöttek minket. Néhány éve mesélte
anya, hogy, egyetemen médiakommunikációt akart volna tanulni, illetve, rendező
vagy forgatókönyvíró akart lenni. De ugyebár, ez a terv a születésemmel
felborult. Rengetegszer elmondta, hogy ne okoljam magam, de valahogy, mindig
bennem van, hogy miattam nem valósulhatott meg az álma. Nyolc óra fele, éppen a
legújabb kedvenc daláról mesél nekem, mikor megzizzen a telefonom.
Itt vagyok, Cica.
Áll az smsben. Fejemre
csapok, mikor eszembe jut, hogy nyolcat beszéltem meg Patrickkel. Átfut az
agyamon, hogy visszaírok neki, hogy várjon meg a kocsiban, végül döntök.
− Egy pillanat és jövök.
– pattanok föl az étkezőasztaltól, majd kirohanok a lakásból. A jól ismert
fehér BMW, nem teljesen a házunk előtt áll. Odasietek, kinyitom az ajtót, majd
puszit nyomok Patrick arcára.
− Hát te…
− Gyere. – rángatom ki a
kocsiból.
− Mit csinálsz, Cica? –
néz rám felvont szemöldökkel, mikor a házunk felé kezdem húzni.
− Figyelj. – állok meg a
kocsi beállón – Nagyon sokat beszéltem ma délután anyával és beszéltem
kettőnkről is. Felszínes dolgokat mondtam csak neki, semmi különöset, de nem
szeretném ezt a mai békülésünket elrontani azzal, hogy csak úgy elrohanok.
− Hűha, valaki felnőtt. – kuncog, mire
rányújtom a nyelvem. Hirtelen magához ránt és szenvedélyesen megcsókol.
− Nem gondoltam volna,
hogy ezt valaha a kertünkbe fogjuk csinálni…− motyogom, még mindig kicsit
szédelegve a csóktól. Felnevet, majd kézen fogva kezd rángatni a ház felé.
Gyomrom ugrik egyet, mikor belépünk az ajtónkon és a konyhába vezetem. Mielőtt
belépünk, végig mérem tüzetesebben őt. Fején a szokásos fekete kalapja, szeme
előtt, fekete keretes szemüveg, szintén fekete farmer, barna ing, felette
feltűrt ujjú bőrdzseki, illetve bakancs. Arccsontja, valahogy a szokásosnál is
jobban kiemelkedik az arcából, ami valami eszméletlen karaktert ad a fejének a
szemüveggel. Igazság szerint, csak egy gyors „korellenőrzés” lett volna a
célom, de ilyen szépségen, muszáj elidőzni. Mély levegőt veszek, majd teljesen
berántom a konyhába. Anya felénk kapja a fejét, s akkor esik csak le, hogy anya
nagyon otthon van a zenébe, illetve a médiában, vagyis elég nagy esély van rá,
hogy ismeri Patricket. Arcom valószínűleg falfehérré válik, s az ájulás határán
kezdek egyensúlyozni.
− Jó estét! – szólal föl
először Patrick, a világ legédesebb mosolya mellett.
− Szia. – mosolyog rá
melegen anya – Ha persze, tegezhetlek. – teszi hozzám, gyorsan rám pillantva.
Arcom most bíborvörösre vált. Félek, valami baj van a vérkeringésemmel…
− Természetesen. − bólint, még mindig vigyorogva.
− Engem is és hívj
nyugodtan Carlának. – pattan föl a székről anya, majd hirtelen, két, hatalmas,
cuppanós puszit nyom Patrick arcára. Megrökönyödve hőkölök hátra, velem
ellentétben az említett személy, csak nevetgélve fogadja a gesztust. – Carla
Brown.
− Patrick Stump. – tolja
föl a szemüvegét az orrán. Újabb pillanatra áll le a szívem, de még mindig
semmi. Két lehetőség van, hogy anya egy „fangirl” és eszméletlen boldog
Patricktől vagy tényleg ők az egyetlen banda a Földön, akit drága édesanyám nem
ismer. Velem ellentétben, ő részletesen, napi pontossággal otthon van a
sztárvilágban. Ha már nem lehet benne a médiában, kívülről figyeli.
− Akkor én most felmegyek
és összepakolok. – mondom végül. Indulok el a lépcső felé. Patrick azonnal
mögöttem termed. Némán sétálunk föl a szobámhoz.
− Anyukád…− kezd bele,
mikor bezárom magunk mögött az ajtót.
− Nagyon
kiszámíthatatlan. – szakítom félbe – Nem is értem… sose láttam ilyennek.
− Igazából, csak annyit
akartam mondani, hogy nagyon kedves. – nevet föl.
− Megszoktad, hogy
imádnak, mi? – nevetek föl a táskámba dobva egy pólót. Fejét csóválva lehuppan
az ágyamra, s figyeli, mit csinálok. Minden szükséges dolgot összedobálok,
illetve az egyik legszebb, babakék fehérnemű szettem is bedobom, míg másra
figyel a szobámban.
− Mehetünk. – kapom föl a
táskám a fél vállamra, majd eligazítom a másikon is.
− Szerintem vegyél fel
valami melegebb ruhát, Cica, mert elég hűvös van kint.
− Nem is. Elébb voltam
kint. – rázom a fejem értetlenül.
− Hát jól van, te tudod. – vonja meg a vállát.
Kéz a kézben sétálunk le a lépcsőn, a konyha felől vízcsobogás hallatszik.
− Szia, anya, elmentünk.
– kiáltok be.
− Sziasztok.
Házból kilépve megcsap a
hideg levegőbe, amibe összerezzenek.
− Most mondhatnám, hogy
én megmondtam…− nevet föl, miközben lekapja magáról a kabátját és rám adja.
− És azt mondták már,
hogy tökéletesen úriember vagy? – vigyorgok rá, majd puszit nyomok az orrára.
− Volt már rá példa…−
vonja meg a vállát szerényen. Lábujjhegyre ágaskodom, nyaka köré fonom a
karomat, majd az ajkamat az övére tapasztom. Nagy lendülettől az autónak
csapódik, amit egy kuncogással nyugtáz. Karjai a derekam köré vonja és ő is
belemerül a csókunkba. A helyzet, egyre forróbbá kezd válni, ahogy ujjait végig
futtatja a gerincem vonalán, s a kábultságtól, igazából, azt sem tudom, hol
vagyok, így neki kell leállítani a dolgokat, amit meg is tesz, mikor a
melltartóm kapcsával kezd babrálni.
A már-már ismert úton megyünk végig, s örömmel
tapasztalom, hogy alkonyatban, még szebb a kilátás. Mielőtt ideértünk volna,
beugrottunk a boltba fogkefékért, így már hivatalosan is „idecuccoltam”. Lakásba
belépve a kanapé felé kezdek rohanni, cipőmet, útközben rángatom le magamról,
majd rávetem magam a puha, meleg anyagra. Dideregve fúrom bele a fejem, várva,
hogy felmelegedjek. Két kart érzek a derekam köré fonódni, ahogy az ölébe
emelem, egy takaró társaságában.
− Jaj, Cica! – nevet föl
Patrick, majd puszit nyom a homlokomra. Néhánya perc múlva, fel is melegszem,
sőt, izzadni kezdek. Mocorogva ráncigálom le magamról Patrick dzsekijét, majd
széjjel nyitom a takarót. – Mit izegsz-mozogsz ennyit? – kérdezi nevetve, mikor
végre, sikerül megfordulnom az ölében, de válasz helyett, az ajkára tapadok.
Milyet megjelent a házunk előtt, erre vágytam. Hogy ennyire közel érezzem őt
magamhoz. Minden egyes testrészünk összesimuljon. Elégedett sóhajjal nyugtázza,
miközben ujjaimmal végig simítok a puha bőréből kitüremkedő arccsontján. Lecsókolom
magam a nyakán, egészen az inge gallérjáig, ahol az ujjaimat is bevetem, a
lassan elkezdem kigombolni, közben, minden egyes elszabadult gomb után, egy
puszit lehelek a felszabadult bőrfelületre. A világ legselymesebb bőrére. Már
előtte térdelek, mikor fölránt és újra az ölébe ültet, csak háttal neki.
Hajamat elsimítja az útból, majd egy hosszú, forró csókot nyom a nyakamra.
Szemem lecsukódik, s beleremegek az élvezetbe.
− Te vagy, a legédesebb
cica. – mormolja gyengéden, majd újabb puszival jutalmaz – Az én édes, selymes
kiscicám. – finoman beleharap a vállamba, amitől már önkéntelenül felnyögök.
Kezét a combomon át felcsúsztatja a nadrágom korcához, kigombolja, majd lehúzza
rólam, de ahelyett, hogy a csodálatos ujjaival folytatná a kényeztetésem,
megragadj a derekam, majd a hasamra fordít. Morcosan nyögök fel, de amint
megérzem a súlyát és a keménységét a fenekemnél, máris izgatottabb leszek.
Fejemen át lehúzza a pólómat, majd kikapcsolja a melltartómat és a többi ruhám
mellé dobja. Kezével felsimít a fenekemtől, egészen a vállamig, majd masszírozni
kezd. Az egész testem ellazul, ahogy hozzáértő kezekkel gyömöszöli a hátam,
végére, inkább csak simogatja. Egyre gyengédebb mozdulataitól, nyöszörögni
kezdek. Legnagyobb sajnálatomra, elveszi a kezét, mire felülök.
− Na. – motyogom
szomorúan – Ennyi?
− Ennyi. – szokatlanul
mély hangjába, beleremegek – Mondtam, hogy ma csak alszunk. – suttogja a
nyakamba, majd hosszú csókot nyom rá. Szemhéjam automatikusan lecsukódik, és
csak az érzékeimre hagyatkozva várom a folytatást. Kezeit most a hasamra
vezeti, majd lassan elkezdi felcsúsztatni, s a mellem alján áll meg. Finoman
cirógatni kezdi, amitől halk sóhaj csúszik ki a számon. Terpeszbe nyitja a
lábát, majd a derekamnál fogva, magához ránt, s tovább folytatja. Egy ideig így
kínoz, de ő is hamar ráun, ezért a lassabbnál is lassabban még feljebb csúszik.
Immáron egy hangos nyögés szakad ki belőlem, ahogy kezei a melleim teljes
méretét befedik. Én csak nyögök, nyöszörgök, s magamról se tudva suttogom a
nevét. Hallottam, már erről, de nem gondoltam volna, hogy tényleg lehetséges
így abba a bizonyos szakadékba esni. Nyugodt mosollyal az arcomon fordulok
felé, miközben magamra rángatom a pólóm.
− Ez csodálatos volt, de
veled mi lesz? – simítom hátra a rakoncátlan göndör tincseim.
− Ne aggódj, Cica,
megoldom. – nyom puszit a fejemre.
− Segíthetek benne? –
vigyorgok rá kihívóan, mire felnevet.
− Csábító ajánlat, de…−
hangja el hal, mondatát nem tudja befejezni helyette, hangosan felnyög.
Összebújva fekszünk a
kanapén, a tévé, csak háttérzajként funkcionál. Egy ideig csendben nézegetem az
alvó Patricket, de hamar álom jön az én szemeimre is.
