Gyorsan pislogva nyitottam ki a szemem, majd a sötétséget felváltotta...a két Patrick. Hm...hol ugorjak? Kedvem lett volna elsüllyedni a földbe... . Csak néztük egymást. Hárman. Két irtózatosan jó képű férfi bámul...és mind kettőnek bejövök...ez talán egy álom?
-Jobban vagy?-ült le mellém Patrick (egy), majd aggódó tekintettel megfogta a kezem. Kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.-Nee, ne sírj! Részben attól is ájultál el.
-Meg attól, hogy nem evett...és sokkot kapott...miattad...-nézett Patrick (kettő) szúrós szemmel az én...vagyis...az én régi Patrickemre.
-Jó lenne ha kussba maradnál...-sziszegte a fogai között, miközben az kézfejem simogatta.
-Nem én voltam akkora seggfej hogy elhagytam...-vágott vissza szöszi Patrick.
-Nem én hagytam el, nem igaz hogy nem lehet ezt felfogni!-üvöltött vissza.
-Ja bocs, "elengedted"...életem árán se hagytam volna, hogy elmenjen!-kiabált újra a szőke.
-Nem hallottál még arról hogy szabadság?! Alexandra nem egy tárgya, hogy megtartom vagy sem!
-Fejezzétek már be!-kiabáltam közbe.-Rohadt önző módon viselkedtek! Téged nem is ismerlek, veled pedig szakítottam! Az lenne a legjobb, hogyha mind a ketten elmennétek!-üvöltöttem, minden erőm összeszedve. Pár órája,mindenem odaadtam volna az érintéséért is...most pedig elküldöm...teljesen be fogok kattanni... .
-Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok elmozdulni mellőled...és nem érdekel mi vagy...-suttogta el a végét.-te meg idegen, takarodj.-nézett át a válla fölött.
-Kérlek szépen titeket, hogy mind a ketten menjetek el.-motyogtam sóhajtva.-Patrick...téged...egyenlőre nem ismerlek...de...egyszer talán még összefutunk...vagy valami...-vontam meg a vállam.-veled négyszemközt kell beszéljek...-néztem a mellettem ülő Patrickre.
-Rendben...akkor..én most megyek...sziasztok...-motyogta szomorúan a kifelé tartó Pat.-és ha...egyszer kedved lenne elmenni valahova...a kávézóban megtalálsz.-mondta, majd meg se várva a választ kiment... .
-Patrick én...-kezdtem volna bele, de közel hajolva hozzám megcsókolt. Édesen, kissé nyálasan keringett a nyelve a számba. Talán így még soha nem csókolt meg... .-ne...-nyomtam el magamtól.-kérlek...-kezdtem újra pityeregni. Lassan elvált tőlem, és visszahelyezkedett a székre.-mi...szakítottunk...-suttogtam könnyezve.-nem lehetünk együtt!
-De! Nem érdekel, hogy mi vagy! Én az életemnél is jobban szeretlek, értsd már meg! Minden egyes rohadt perc szenvedés, mikor nem vagy velem!-nézett rám, és mintha könnyek gyülekeztek volna a szemében.
-Tudom hogy nehéz..nekem is...idő kell...majd..megszokjuk...-próbáltam menteni, a menthetőt, de már késő volt.
-Biztos lehetsz benne, hogy soha nem foglak tudni elfelejteni...-mondta, majd felpattant, és a kabátjával a karján kiment. Újra bőgni kezdtem. De annyira, hogy a nem létező asztmám előjött. Fuldokolva bömbölve vettem fel az utcai ruhám, majd egy kis arcmosás után távoztam a kórházból. Kicsit furcsálltam, hogy meg se kérdezik hova megyek, de legalább nem kellet magyarázkodnom... . Borult idő, tökéletesen passzolt a hangulatomhoz... . Utálom ezt az egész, rohadt boszorkány létet. Nem is használom soha...és nem lehet sehogy kiszedni belőlem..az lenne a legegyszerűbb, ha meghalnék. Se családom, se barátaim. Van egy reménytelennek tűnő szerelemem...és ennyi. Őszintén...minek éljek? Talán a fotózás? Munkába temetem minden energiám, sikeres is lehet akár, és az ilyen gondolatoktól is megszabadulhatok. Holnap az egész napom az ügyintézésre fogom szánni. Meg kell szereznem, minden lehetséges papírt arról, hogy én bizony fotózom! Ez a munkám, ebből akarok élni! Minden lehetséges fájdalmam kiűztem az agyamból, és csak arra gondoltam, hogy fotós leszek. Híres fotós. Kissé eszelősnek tűnhettem, ahogy végig trappoltam az utcákon, de ez legkevésbé sem érdekelt. Fogalmam sincs hogy, de visszaérkeztem a szállodába, ahol zuhany után lefeküdtem aludni...úgy egyébként hajnali kettő óra volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése