Két hónap telt el, Patrick szülinapja óta. A dolgok…eléggé felhalmozódtak. A számomra legfontosabbal kezdem, vagyis azzal, hogy terhes vagyok… . Nagyjából…a szülinapi este után két héttel jöttem rá, hogy valami „nincs rendben”, illetve a fülem műtéte, ami az orvosnak, már-már rutin műtét volt… .
*Egy újabb reggel, mikor a vécé ülőkén ülök. Borzalmas hányingerrel kelek, rohanok a mosdóba, de végül semmi. Ezt, a szinte napi problémát, senki nem vette észre még eddig, ugyanis egy órával minimum később kelek mindenkinél mostanság, és már megint éhes vagyok.
- Elmegyek, kicsit sétálni. – állok meg a nappaliba, immáron felöltözve.
- Ne menjek veled? – lép mellém Patrick.
- Nem, hamar visszaérek, csak kiszellőztetem a fejem. – mosolygok erőltetetten.
- Ugye, nem lesz bajod? – néz rám aggódó tekintettel, miközben végig simít az arcomon – Biztos nem vagy beteg? – néz rám kérdően, a tüneteimre utalva, amiket ezek szerint észrevett.
- Nem. Egészen biztos. – rázom a fejem, majd elválok tőle – Sziasztok.
- Szia. – egy hangú, kissé aggódó köszönés kíséretében lépek ki a házból. Még régebbről ismerek egy orvost, remélhetőleg még életben van… . Idegesen lépkedek a meleg tavaszi napsütésben. Mi van, ha tényleg terhes vagyok? Nem a miatt aggódóm, hogy gyerekünk lenne, hanem mi lenne vele egy ilyen világba? Most már szinte biztos vagyok, hogy háború lesz. Ami sajnos nem egy-két hétig tart… . Fél óra séta után az épület előtt vagyok. Azonnal behívnak. Aránylag modern rendelőről van szó.
- Annie! Jó napot! Mi járatban erre felé? – mosolyog rám kedvesen a negyvenes évei végén járó, őszülő férfi.
- Jó napot, Jack. Én…nem vagyok benne biztos, de…- sóhajtok – minden reggel hányingerrel ébredek, rengeteget alszom, illetve folyton éhes vagyok…
- A menstruációja késik esetleg?
Megrázom a fejem.
- Nem kell még megjönnie.
- Értem. Feküdj föl, kérlek. – mutat a mellette lévő ágyra. Nagyjából kényelembe helyezem magam, majd felhúzom a pólóm, illetve kicsatolom a nadrágom. Mr. Stone egy röntgen műszert helyezem a hasamra, majd mozgatni kezdi azt. A képernyőn, feltűnik egy igazán apró magzat. Mérete egy borsóéhoz hasonló. A műszeren lévő gombot, néhányszor megnyomja, így már teljesen élessé válik a kép, amin látszik, minden apró kis része. Egyszerre fog el a félelem és az öröm – Ez bizony, egy két hetes magzat. – hajol közelebb a képernyőhöz – Leszállhat.
Nadrágom visszagombolom, majd lecsusszanok az ágyról. A gépből, az előbb látott, kinagyított kép, papír formájában jön ki, amit az Jack a kezembe nyom. Félelmem észre vehetően villog az arcomon.
- Maga szerint…mindképpen meg kell születnie ennek a gyereknek…? – kérdezem szaporán véve a levegőt.
- Annie, én sose voltam az abortusz híve, de nem mondhatom, meg magának mit tegyen. Amíg nem beszélt a férjével…
- Barátommal. – helyesbítek.
- A barátjával…addig ne döntsön erről. Hacsak jobb, hogy nem tudja meg.
- Nem-nem. Erről szó sincs, csak…félek. Tudja, egy ilyen világba…nem jó gyereket szülni…féltem őt…már most. – motyogom.
- Nincs félni valója. Ha jól hallottam, a barátja híresség, így még kisebb a kockázat. Minden rendben lesz. – mosolyog rám biztatóan – Jövő hónap ilyenkor jöjjön újra. Akkor többet mondhatok.
- Rendben, köszönöm. – mosolygok rá kedvesen, majd az ajtóhoz lépek.
- Ja, és Annie! A helyében összeházasodnék…jobban tolerálják a házagásba születő gyereket.
Válaszom mindössze egy bizonytalan bólintás, és már kint is vagyok az épületből. Hazafelé végig a kapott képet nézegetem. Igazából fel sem tudom fogni, amit látok. Egy aprócska élet. A mi aprócska életünk. Eszembe jut, az első találkozásunk Patrickkel…ahogy leránt a kerítésről, majd ahogy én a fölre terítem… . Aztán…az a borzalmas időszak, mikor szint egyáltalán nem beszéltünk, Nora…most pedig…kisbabánk lesz! Milyen anya leszek? Semmit nem tudok az anyaságról…és az a bizonyos anyai ösztön…bennem lesz? Vagy ez a féltés, már az lenne? Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy majdnem elmegyek a ház előtt. Nagy levegőt veszek, majd belépek. Szokásos kép fogad. egy olyan kép, ami nyugalommal tölt el. Hogy mondjam el? Valami különleges kell ilyenkor, nem? Zsebemből előhúzom a kis borsót, majd a nappaliba sétálok és lerakom az asztalra, jól látható helyre. Egy emberként, köszönés nélkül hajolnak fölé. Anya is berohan a konyhából a nagy csöndre. Kikerekedett szemek, pár másodpercnyi csönd. Elsőnek a nővérkém pattan föl, újdonsült barátja mellől, akivel ketten, a nappali kanapéján osztoznak éjszakára (is).
- Úristen, nagynéni leszek! – ugrik a nyakamba.
- Én meg nagymama! – ujjong vidáman anya.
- Én meg…apuka. – pillant föl rám Patrick kába mosollyal.
- Ugye, lehet egy gyereknek három keresztapja? – néz rám Joe felvont szemöldökkel, mire felnevetek. Könnyek szöknek a szemembe a pillanatról. Minden kétségem elszáll, egy pillanat alatt. Sorba kapom az öleléseket, anyával együtt sírunk, majd együtt nevetünk azon, hogy együtt sírunk. Patrick marad a végére, aki csak néz és mosolyog. Lassan kel föl a kanapéról, közel lép hozzám. Homlokát az enyémnek támasztja, majd végig simít az arcomon.
- Köszönöm. – mindössze ennyit mond. Ez a „köszönöm” nekem többet jelent, egy „szeretlek”-nél. Csak ő és én tudjuk, miért. Olyan lágyan és édesen csókol meg, mint még soha. Pólóm alá csúsztatja a kezét, megcirógatja az alhasam.
- Az orvos…akinél voltam, azt mondta, szerinte biztonságosabb lenne, ha mi…összeházasodnánk. – suttogom.
- Annak örülök…- mosoly, majd a zsebébe nyúl. Egy tényleg apró dobozt húz belőle ki. Azonnal tudom, mi van benne. A hirtelen sokk miatt megszólalni sem tudok, éppen csak az után, mikor a gyűrűs ujjamra húzza a vékony, mégis gyönyörű aranygyűrűt, aminek a közepén, egy apró kő van…olyan apró minden, mégis…talán ezek életem legcsodálatosabb percei. Nem éppen halkan, sírni kezdek, de a szipogásokból a fülemnél, nem csak én. A tudattól, hogy talán Patrick is sír, még inkább bőgni kezdek. Könnyfátylon keresztül látom, hogy a csodálatos kisbabánk rokonsága, mosolyogva figyeli a megható jelenetünk.*
~Ezek után az események felgyorsultak. A kritikus, tizenkét hetes időszakot túléltük, illetve a kicsiny, mégis csodálatos esküvőt véghezvittük. Persze a dolgokat beárnyékolta a háború. A mi házunk persze dupla védelmet kapott, jó pár tényező miatt…~
Meleg, napsütéses időben sétálunk hazafelé Patrickkel, kézen fogva az orvostól, aki időközben nem messze költözött, ugyan is háborús övezet lett a kórház, ahol dolgozott. Ma derült ki, hogy kisfiút várok, így természetesen ez a téma. Mélyen, belül érzem a háborút. A hírességek körzetét lezárták, amiből se ki, se be nem lehet menni, senkinek. Nem mintha, eddig mi olyan sokat jártunk volna ki… . Vidám csacsogással ütöm el az időt. Már majdnem a háznál vagyunk, mikor elakad a lélegzetem. Patrick meleg kezei, hirtelen elengednek, majd utánam kapnak. Homályosan látok egy alakot, fegyverrel a kezében. Hangokat már nem igazán hallok, de látom, ahogy egyre több az ember. Rohanó, ideges emberek. Patrick tart a kezében, a földre rogyva. Könnyek folynak végig az arcán, egyre sűrűbben. Nem hallom mit mond. Szemem lehunyom. Olyan, mintha aludnék. Talán…örökre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése