I.

Mikor megismertük egymást, sosem gondoltuk volna, hogy egyszer vége lesz. Nagy, örök szerelemnek hittük. Mint a tündérmesékben. De nem egy álomvilágban élünk, ahol a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” nem feltétlen teljesül. Már lassan másfél éve, hogy elváltunk, Patrickkel. A kapcsolat Declan miatt nem szakadt meg, minden hétvégén meglátogatja, van, mikor csak pár órára ugrik be, legtöbbször olyankor Willel, elmegyünk valahova. Nem haragban váltak el útjaink, de nem kell a felesleges feszültség. Leginkább közös megegyezés volt, az egész. Mind a kettőknek jobb ez így. Ő újra házasodott, nekem is lett barátom. Mondhatjuk… nyugalom van.
Mindennapi rutinként kanyarodok szülőházam utcájába, hol szüleim tengetik idős éveiket, és ahol szeretett kisfiam is már napi szereplő. Legtöbbször a nagyszüleinél van hétköznap, mikor dolgozom, de megesik, hogyha Patrick ráér, náluk. Mostani felesége szeret babázni, nekem pedig semmi bajom ezzel. Legalább nem magányos Declan.
− Nézd, ki van itt, kincsem! – hallom meg anya lágy hangját a kocsiból kiszállva – Hiányzott már anyuci, ugye? – nevetgél Dec-et dédelgetve.
− Jaj, anya, tudom, hogy nem igaz. Jobban szeret itt lenni, mint otthon. – veszem át nevetve a két évesem. Aki ezt egy nyögéssel nyugtázza.
− Hidd el nekem, mindig hiányzol neki… ahogy az apja is… nem az a…
− Anya, ne kezd már megint! – förmedek rá – Will nagyon kedves ember és imádja Declant!
− Patrick sem kedveli…
− Te a volt férjemmel szoktál beszélgetni?! – visítok közbe szörnyülködve.
− Persze, hogy! Az unokám apja. Többet beszélek vele, mint a bátyáddal, aki még arra is lusta Európából, hogy hazatelefonáljon, az öregeinek, csodálod, hogy fiamként bánok a férjeddel?
− Részben igen, tudom, hogy Lucas egy paraszt, részben pedig a VOLT férjem anya. A VOLT.
− És a volt férjed, éppen most érkezik… − bök a hátam mögé a fejével anya. Mögöttem Patrick ezüst Ford-ja gurul be.
− Ez meg mit csinál itt? Te hívtad ide? – kapom hátra a fejem.
− Én ugyan nem… − rázza a fejét anyukám.
− Sziasztok. – sétál hozzánk mosolyogva. Declan arcán hatalmas, teli szájas mosoly jelenik meg, majd apró kezével apja felé kezd kapkodni. – Martha. – anya mellé lép, majd puszit nyom két arcára. – Tiera, rég találkoztunk. – mosolyog rám kedvesen.
− Igen… rég. – köhintek kínosan – Na… és, hogy-hogy itt vagy?
− Declanért jöttem. – lép mellém
− Szokásosan szombatra volt megbeszélve tudtommal.
− Úgy emlékszem, múlthéten azt mondtad, ma vacsorázni mész Willel, és Dec ma is és holnap is nálam lesz. – vonja föl a szemöldökét. De utálom, mikor neki van igaza…
− Igen… most már emlékszem, de sajnos Willnek egész hétvégén dolgoznia kell…− motyogom idegesen. Nem pont a volt férjemmel akarom megbeszélni a párkapcsolati problémáim…
− Nekem édes mindegy, hol lehetek Declannal, de nem szeretném kihagyni ezt a hétvégét, mert jövő héten koncertek lesznek végig, úgyhogy a szokásos szombat elmarad…
− Jó…− sóhajtok – Akkor gyere el hozzánk, az estét kibírom egyedül…− szűröm ki a fogaim között a választ.
− Ott alszom, ha szeretnéd… úgy értem a kanapén. Declan miatt. Hogy ne legyél egyedül. – hozzám hasonlóan idegesen magyarázkodik.
− Olyanok vagytok, mint két szerencsétlen kamasz… − ingatja a fejét anya mosolyogva. Szorosan lehunyom a szemem, nagy sóhajjal lenyelek egy visszaszólást.
− Akkor induljunk. – erőltettem mosolyt az arcomra – Szia, anya. – puszilom meg.
− Viszlát, Martha. – mosolyog rá Patrick.
− Viszlát, drágáim. Szia, baba. – integet Declan-nak, aki esetlenül visszainteget. Mosolyogva pillantok le a kezembe, ütemesen lovacskázó csöppségre. Egy másodpercre találkozik Patrickkel a tekintetünk, hozzám hasonlóan a gyerekünk utáni imádat csillog a szemében. A mi gyerekünk. A kisfiú, aki nem lenne, nélkülünk…
Gondolataimat elhessegetve ültetem bele a gyerekülésbe, majd hazafelé veszem az irányt. A kocsi beállóra parkolva, Patrick elsőnek ugrik ki az autójából, majd az enyém, hátsórészéhez rohan, egyenesen Declanhoz. A következő pillanat, amit elkapok, hogy hatalmas puszit nyom az arcára, majd óvatosan megöleli. Távolabb emeli magától, beszélni kezd hozzá, nem hallom mit, de teljesen lényegét veszti, attól a csillogástól a szemébe, ami akkor látható, mikor Declánra néz. Ahogy régebben rám is nézett. Most a feleségére néz ugyan így… Egy újabb erőltetett mosollyal próbálom leplezni a feltörő gondolatokat, majd bezárom a kocsiajtót. Délután, a konyhába teszek-veszek, közben, Patrick, Declan-nal játszik a nappaliba. Ha egy család lennénk, ebben semmi furcsa nem lenne. De így…
− Tudom, nehéz lesz elszakadni, de fürdés idő van. – guggolok le melléjük.
− Majd én megfürdetem. – térdel föl Patrick.
− Nem, én fürdetem. Egész délután veled volt, egy kicsit hadd legyek vele. – nevetve a kezembe kapom Declant. Lebiggyesztett ajakkal kel föl a földről.
− Igazad van. – mosolyog rám. Míg Dec a kádban pancsol, én mellette üldögélek és agyalok. Nem szabadna hagynom, hogy Patrick itt aludjon. Csakis Declan miatt alszik itt, a kanapén. Reggel mind a ketten elmennek Patrickékhez, én pedig egyedül töltöm a hétvégét. Ennyi.
Pancsi után következik a legkritikusabb rész, az altatás. Néha, egy óráig kell ringatnom a karomba, hogy úgy tehessem le az ágyába, hogy ne ébredjen fel. Természetesen ezt is az apja oldja meg, akinek a hangjától, percek múlva alszik. Az én, makacs, egyetlen kisfiam, haragszik rám, hogy elváltunk… szörnyű, komolyan! Fáradtan dőlök le a kanapéra, este kilenc óra felé. Csukott szemmel döntöm hátra a fejem, már majdnem elalszom, mikor a kanapé párnája lesüpped mellettem.
− Fáradt vagy? – pillant rám halvány mosollyal Patrick.
− Mintha azt kérdezted volna, kék-e az ég…− mosolyodom el.
− Jogos. Bocs. – nevet föl – A barátod… Will, ugye? Szokott segíteni itthon?
− Sokat dolgozik. – vágom rá, kissé túl gyorsan is.
− Aha…− bólint – Azon kívül, hogy vagy? A munkád…
− Jól. – vonom meg a vállam – Gyerekekre kell egésznap felügyelnem, képzelheted…− sóhajtok – Nem azt mondom, hogy nem szeretem őket, de ma is egy végzős irodalom csoporthoz voltam beosztva helyettesíteni és teljesen kikészítettek… filmet próbáltam nézni velük, de természetesen nem hagytak élni az idióta diákcsínyeikkel, amik már teljesen leperegnek rólam. Nem nyúltam be a szekrénybe, nem ültem le a tanári székre, nem fogtam meg a krétát… helyette, mindig megkértem azt a diákot, aki a legjobban vigyorgott.
Pár másodperc csend után, Patrick hangos nevetésben tör ki.
− Csodálom, hogy még nem jegyeztek meg még téged a diákok. – nevet.
− Hidd el, nem akkora élvezet a munkám. Nem szeretem csinálni. De ha még csak ennyi lenne a dolgom… hazaérek délután ötkor Declan-nal, akivel minimum egy órát játszanom kell, majd neki állok vacsorát csinálni, takarítani, közben hazaér Will, aki szinte rögtön veszekedni kezd valamin…− talán ezt nem vele kellene megbeszélnem.
− Folytasd. – bólint komoly arccal.
− Ő elvonul az irodájába, elvárja, hogy felvigyem neki a rohadt vacsorát, majd azt is, hogy levigyem a mosatlan edényét, mert ő olyan rohadt elfoglalt mindig, hogy nem képes egy redvás tányért levinni! Még csak nem is elmosogatni, mert amellett, hogy próbálok nevelni egy gyereket, mindent megadni neki, hogy ne legyen elcseszett gyerekkora egy rohadt válás miatt, még egy tányért se képes elmosogatni, vagy kivasalni az ingét! Kivasaltatja velem a zoknijait! Érted? A zoknijait! Abból a sok pénzéből, amit keres, a cégeivel, nem képes fogadni egy házvezetőnőt, ezzel megkönnyítve a dolgom! Egy szolgának néz, érted? Már nem is emlékszem, mikor kaptam tőle egy kedves szót, egy igazi csókot, másról nem is beszélve… hajnali egy óra felé levágja magát mellém, majd bealszik, vagy éppen dolgozik! Persze, hogy én, már nem kellek neki, már huszonnyolc évesen, mikor az irodájából, valamelyik huszonhárom éves titkárnőjével is lefeküdhet! Azok a ribancok térden állva állnak sorba a kegyeiért! Szó szerint… Declan-nal sose foglalkozik, csak a másik két gyerekével! Szinte naponta beszél velük, küldi neki a csomagokat, a miénknek, meg még köszönni sem képes! Nem azt mondom, hogy legyen az apja, mert az te vagy! De legalább egy keveset foglalkozhatna vele, ha már velünk él! Elegem van belőle, abból hogy én csak egy rabszolga vagyok a számára, semmi más! – a hosszú dialógom végére, már potyognak a könnyek a szememből. Nem érdekel, hogy történetesen Patrick a volt férjem, valakinek egyszerűen muszáj voltam kiönteni a lelkem, aki nem az anyám, ő úgy is csak azt hajtogatná, hogy megmondta, barátaim nincsenek a mindennapos rabszolgaság miatt, így hát… maradt az első „szembe jövő”.
− Miért vagy vele együtt? – mindössze ennyit kérdezett.
− Mert magányos vagyok, Patrick. – motyogom, egy zsepit tépkedve − Declan, még kicsi, barátaim nincsenek. Én… csak szeretném, ha valaki szeretne…− szipogok. Egy pillanatig sem habozik, kezei közé fogja az enyémet, lassan végig cirógatja a bütykeim. Olyan elektromosság fut végig rajtam, amit már réges rég nem tapasztaltam.
− Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…− minden erőmmel tartani akarom az önuralmam.
− Micsoda? Én nem csinálok semmi rosszat…− suttogja. Szájához emeli a tenyerem, majd puha csókot lehel bele. Az ajkának az érintésétől, régi, szép emlékek jelennek meg előttem. Azok, amiket a ma délutáni találkozásunk felelevenített.
− Neked feleséged van… nekem pedig barátom. – suttogom.
− És egy közös gyerekünk. – mélyen a szemembe néz, óvatosan kihangsúlyozza a „közös” szót. – Tie, mi nem azért váltunk el, mert kiszerettünk egymásból. – szinte némán mondja, de a házban lévő csendtől, tisztán hallatszik. Fejbe csap a felismerés, mert igaza van. A válás után, hónapokig motoszkált az agyamba ez a tény és… érzés. Térdeink összeérnek, közelsége régi, mégis új érzésekkel tölt el. Jobb kezével az arcom fogja, hüvelykujjával az orcám cirógatva. Ajkát lágyan tapasztja az enyémnek. Nem fúrja nyelvét azonnal a számba, ezzel választási lehetőséget adva. Szívem hamarabb ad választ a testemnek, mint az agyam, így már teljesen összefonódva ülünk a kanapén. Ajkaink, kezeink, lábaink is egymásba gabalyodnak, mikor is a felsőm alá csúsztatott kézzel kér engedélyt a továbbiakhoz. Az agyam újra későn reagál, magamtól kezdem kibontani a gombokat. Még több bátorsággal és energiával tölt el, hogy emlékszik, mit szeretek, tudja, mi esik jól… a nyakcsókjai, meleg kezének érintése. Ösztönből tudom én is, hogy ő mit szeret. Egymásénál, senki testét nem ismerjük jobban.
 − Menjünk föl. – suttogja rekedtes hangon, amitől egy hatalmasat szaltózik a gyomrom.
− Patrick, ez az egész nem jó ötlet…− motyogom idegesen.
− Az agyadon kívül, minden más, mást mond…− simít végig az ajkamon. A szám szétnyílik, de nem jön belőle hang.
− Akkor is… azon az ágyon… alszom Willel…
− Azt az ágyat, még én vettem, gyakorlatilag a miénk. – mosolyodik el. Az alsó ajkamba harapva, bólint. Fogával szétszedi, majd újra lecsap az számra. Elválunk egymástól, majd feláll, engem is magával rántva. Ujjait az enyémre kulcsolva sétálunk föl a lépcsőn. Miután becsukja a hálószoba ajtót, valamiféle izgalom kerít hatalmába. Tudjuk, mindketten, hogy ezt nem szabadna. De mégis, én legalábbis úgy érzem, ez a helyes. Felsőm lelöki a vállamról, majd végig dönt az ágyon.
 − Ez a kedvencem. – mosolyog, utalva a fehér neműmre.
− Tudom. – suttogom pironkodva. Nyakamba hajol, amit egy mélyről jövő sóhajjal nyugtázok. Keze a meztelen combomra téved, majd a nadrágom gombjára. Könnyed mozdulattal rántja ki a lyukból, majd két oldalról lehúzza a sortom. Lábfejemre, gyengéd csókot lehel. Végig puszilja a lábam, majd a combomnál megáll. Belső felét kezdi cirógatni, újra térdemre tapasztja az ajkát, fölfelé halad. Csípőm és combom találkozásánál újra megtorpan. Hevessé, hangossá válik a légzésem, szívem vadul kalapál és többre vágyik. Orrát hozzám dörgöli, amitől megremegek, ezzel egyértelművé téve számára, hogy csinálja… tovább… Alsóneműn keresztül csókol meg először, a nyögés észrevétlenül szalad ki a számon. Két ujját a bugyim szélébe akasztja, majd lehúzza azt. Euforikus-érzés kerít hatalmába, mikor hozzám ér. Az érzések villámként csapnak belém. A régi, mégis új érzések, amik másfél évig voltak, elrejtve. Szeretném, ha ő is ugyan így érezne. Segítségével levetkőztetem, hozzá hasonlóan, én is végig csókolom, minden lehetséges négyzetméterét néhol elidőzök. Alatta fekszem, immáron teljes meztelenségben. Automatikusan a takaró után nyúlok, kérdően pillant rám.
− Már megszokás…− motyogom.
− Mert? Miért akarod takargatni előttem magad? Már láttalak… így, teljes gyönyörűségedben…− suttogja az arcomba.
− Gyönyörűnek tartasz? – nézek rá csillogó szemekkel, akár egy kislány.
− A leggyönyörűbbnek…− simít végig a hajamon, az ajkamba mormolva. Will éjjeli szekrénye felé nyúlik, majd kihúz onnan egy csomagot.
− Honnan tudtad, hogy van ott óvszer? – kérdezem kuncogva.
− Igazából nem voltam benne biztos, az elmondásod alapján…− vonja meg a vállát, majd a következő pillanatban elakad a lélegzetem. Milyen rég éreztem ezt…− Kényelmes? – érdeklődik a pózunkra utalva. Bólintok. Az egyenletes, gyengéd mozgásunk mellé, apró csókok, gyengéd érintések társulnak, amik még csodálatosabbá teszik az egészet. Egy ugyan ilyen együttlétünk alkalmával fogant Declan is… ezért is ennyire csodálatos. Igazi… szerelemgyerek…

Patrick mellett pihegek, nézem a csodálatosra faragott arcát, a lehunyt szemét. Szinte abban a pillanatban szét is nyílik, így mélyen egymás szemébe nézünk.

− Jó éjszakát, hercegnő. – suttogja az ajkát, a homlokomra tapasztva. Régen, mindig így hívott. 

Válasz nélkül hunyom le a szemem. Egészen közel vagyunk egymáshoz, érzem a meleg légvételét az arcomon. Egyre lassabbá és fokozatosabbá válik a meleg levegő az arcomon, ami engem is lassan, álomba ringat…