V.

„Kérjük, kedves utasainkat kezdjék meg a leszállást!”
Ébreszt föl, az utasító férfihang, ami egyet jelent azzal, hogy megérkeztünk. Izgatottan kászálódom ki a helyemről, várva, hogy végre lemászhassak a gépről. Mély levegőt veszek, majd kilépek. Forró, párás időcsap arcon. A hőmérséklet olyan harmincöt fok körül mozoghat, ami nekem, chicagói lánynak, szinte a pokol. Nálunk, egyszer, ha van nyáron harminc fok fölött a hőmérséklet… és London se éppenséggel egy trópusi hely. Kezemmel legyezgetem magam, legszívesebben letépném magamról a francos hosszúnadrágot. Légkondicionált reptéri váró, valamennyire lehűt, miközben a csomagjaimat várom. Hatalmas bőröndömmel és másik két táskámmal indulok el megkeresni a befogadó családom. Nem kell sokáig kapkodnom a fejem, hogy megpillantsam őket. Egy nagyjából százhetven centi fölötti férfi, mellette százhatvan körüli felesége. Nikolaos és Helena Canasz. A férfi, erősen napbarnított, fekete, göndör hajú. Inkább mondanám mexikóinak, mint görögnek. Neje, szinte tejföl szőke, napszítta, hullámos hajú, az ő bőre, inkább aranybarna. Első ránézésre, egy friss, házaspárnak tűnnek, nem két gyerekes szülőknek.
− Jó napot! – köszöntöm őket félénken.
− Szia, Bianca! – köszönt mosolyogva, két cuppanós puszival Helena.
− Szia! A nevem, Nikolaos Canasz és a feleségem Helena, de gondolom, már tudtad a nevünket. – mosolyog rám kedvesen a befogadó apám, miközben kezet rázunk −  Indulhatunk?
Bólintok, majd mielőtt észhez térnék, könnyedén felkapja a táskám, bőröndöm pedig, maga után húzza.
− Oh, és nyugodtan hívj Nik-nek! −  pillant rám. A hűvös váróból, újra a negyven fokos, párába kerülök.
− Jó lesz Drágám, ha bekapcsolod a légkondit a kocsiban, mert Bianca hosszúnadrágban van! −  mondja Helena.
− Öm… nem szükséges…− motyogom a tarkóm vakargatva.
− Dehogynem! Látom, hogy majd’ felgyulladsz! – rázza a fejét sajnálkozva, mielőtt beülnénk a járműbe. Talán egy órába is beletelik, hogy a házukhoz érjünk, a dugó miatt, a már számomra megszokott, viszont a környezet, teljesen más. Dimbes-dombos, kanyargós utak, tűző nap, csodálatosan régies házak. Persze, a belváros szíve, itt is tele van üzletekkel, de legnagyobb szerencsémre, külvárosi részen élnek Canasz-ék, ami egyet jelent a kék háztetős házakkal, a hegyed területeken, és a csodaszép tengerrel. Úristen, imádom Athént!
De természetesen az úton se unatkoztam, mert a nézelődés mellett, megtudtam egy s mást a családról.
− Már görög nevem van, nagy részben, mexikói vagyok. Édesanyám teljesen az, édesapám viszont, félig görög. Neki az apja görög volt, anyja viszont, szintén mexikói. Két évet éltem Mexikóban, legkevésbé se jó körülmények között, ezért is döntöttek a szüleim a költözés mellett. Azóta itt élek Athénban.
− Sose tervezte, hogy vissza megy Mexikóba? – kérdezem furcsállva.
− Részben, nyugodtan tegezz, részben nem. Én itt nőttem föl, ezt az országot tartom a hazámnak.
− Értem. – bólintok.
− Hát, rólam annyit, hogy ebben az országban születtem, bár nem Athénban, hanem Pireuszban, és tíz éve költöztünk ide. – magyarázza Helena – Hm, más egyebet a családról… Athina mellett, van még egy fiúnk, bár ezt gondolom, mondták a tájékoztatón. Nikon, néha kissé… nehézfejű. De ha akar, nagyon barátságos tud lenni.
Egy fehér, kétszintes csoda előtt állunk meg, ami közelről se hasonlít az ahhoz, amit eddig élőben láttam. Neten keresgéltem egy kicsit, és pontosan ehhez hasonlókat dobott ki. Igazán tető nem fedi, erre-arra, téglatestek, illetve kockák buknak ki belőle, ablakai, fehér, ajtói, kékre festett fából vannak, de, ezek se egyszerűen helyezkednek el a ház falain. Íves ablakszerű „bebúvókban” foglalnak helyet, vagy néhány centivel beljebb a falba, amit kék spaletták fognak közre jobbról és balról, illetve két terasz, amit szintén kék kerítések zárnak le. Persze mindenfelé zöld növények, színes virágok, padocska… emellett, a tradicionális kinézete mellett, valami modern elegancia is van benne, főleg a kocsi beállón álló, ezüst BMW, ami nem a legújabb változata, ha jól látom… de amennyire én értek az autókhoz…
Belsejében, megint csak összetalálkozik a görög kultúra, a modern szépséggel. Konyha legnagyobb része, világos márvány, sötét, fa konyhapulttal. Ebből nyílik a nappali, ami a rengeteg nagy ablaktól és a hatalmas terasztól mediterrán külsőt kölcsönöz neki. A kilátás is azért megér egy misét… tenger, zöld hegyek, kisebb része a városnak… azt hiszem, sok időt fogok tölteni azon a teraszon…
− Nikon, kérlek, gyere le, megérkezett Bianca! – kiált föl Helena az falépcsőn. Néhány perc elteltével… megérkezik maga a görög, mexikói isten. Arcom erősen égni kezd, szívem őrült tempóba kezd el verni. Tudom, Patrick otthon van, és én belé vagyok szerelmes… de édes Zeusz! Neki barátnője van és ez a srác… anyja aranybarna és apja erősen kreol bőre keveredik rajta, haja viszont teljes egészébe az apjáé. Koromfekete, erősen hullámos, már-már göndör. És… félmeztelen test. Száznyolcvan fölötti, tömör, csodálatos izom. Szinte bizseregnek az ujjaim, hogy megérinthessem azokat a csodás, kidolgozott kockákat…− Igazán felvehettél volna egy pólót, fiam. – ingatja a fejét az anyja. Én nem bánom, hogy nincs rajta.
− Anya, van vagy’ negyven fok! – férfias, simogató nevetést hallat, amitől újra elolvadok – Egyébként se tudtam mikor érkeztek, és mikor hívtál, siettem le, hogy láthassam a vendégünk…− mosolyog rám sejtelmes fél mosollyal. Bianca, beszív, kifúj. Nehogy elájulj…
− Szia… én…− makogom.
− Bianca Potter. Tudom. Én meg Niko Canasz, de gondolom, tudtad…− mosolyog rám újra, amitől megjelennek a gödröcskék az arcán. Azon a szobrász faragta arcán…
− Viselkedj már…− mordul rá halkan az apja.
 − Én viselkedek! – vigyorog, még mindig a szemembe nézve. Egyre inkább kezdem felfogni, hogy csak szórakozik velem, így egy grimasz kíséretében, összeszedem a méltóságom, és normális pillantást vetek rá.
− Semmi probléma, sejthettem volna, hogy tudja a nevem. – mosolyogok rá erőltetetten a szülőkre. Tengerkék szemű seggfej.
− Inkább tedd hasznossá magad fiam, és segíts felvinni Biancanak a cuccát! – utasítja Helena. Ő pedig egy könnyed mozdulattal a kezébe kapja a bőröndöm a táskámmal együtt. Felvágós…
− Két fürdőszoba van a lakásba, egy fent, egy pedig itt lent. – mutat át a nappalin – Érezd magad otthon, hiszen… egy hónapig ez az otthonod! – simogatja meg a karomat kedvesen – A szobádat, úgy dekorálod, ahogy szeretnéd, ha kell, segítség szólj bátran! Ha kipakoltál, Niko, körbevisz a környéken.
Az említett személy, kérdően fordul az anyja felé.
− Én? – néz ré felvont szemöldökkel.
− Nem mintha lenne egy harmadik testvéred, akit így hívnak, és jelen lenne, szóval igen, te!
Ajkamba harapva elfolytok egy mosolyt. Cuccaimat cipelő Nik mögött sétálok föl a lépcsőn, ami egy nagyobb folyosóra vezet, végén, erkéllyel… mily meglepő. Öt ajtó nyílik folyosóról, mi a terasz melletti felé vesszük az irányt. Fél lábbal belöki az ajtót, ami másik oldalán, egy nagy ablakos, szépséges szobácska tárul elém. Falak homokszínűek, a parketta szürkés fehér, hasonlít egy kopott hajópadlóhoz. Fehér ágy áll az ajtótól jobbra, azzal szembe egy tévé, mellette, egy bútorokhoz passzoló fehér szekrény, illetve, közvetlen az ajtó mellett, egy öltöző/íróasztal, székkel és persze egy nagy, kerek, fehér, szőrős szőnyeg. Meleg szellő lebegteti meg a függönyöket, amik szellemként táncolnak az ablak előtt. Minden olyan fehér, letisztult és mégis, kellemes. Ámulatom egy vigyorgó szempár szakítja félbe.
− Szóval Bianca… Potter? Nem éppen egy amerikai név…− kuncog.
−  Ha tudni szeretnéd, apám angol, anyám pedig félig ír. – motyogom sértődötten.
− Mi a baj, cica? – lép mellém, majd kókadt állam a hüvely és a mutatóujja közé veszi – Szeretnéd, hogy maradjak még? – suttogja, egészen közel hajolva a fülemhez. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, hogy ne lássa, hatással van rám…
−  Egy: TE ne cicázz engem, értve vagyok? – morgom összeszorított fogakkal − Kettő, előbb engedj el.
  − Amikor megláttál, teljesen mást mondott a tekinteted…− vigyorog, győztes mosollyal.
− Mert akkor még nem szólaltál meg… seggfej.
− Le seggfejezni valakit, úgy, hogy nem is ismered, nem túl szép dolog…− nevet föl jóízűen.
− Ismerem a hozzád hasonlókat…
− Igen? – hajol még közelebb, így a szánkat, már csak pár milliméter válassza el egymástól – Elég ártatlan kiscicának tűnsz ahhoz…− abban a pillanatban, ahogy összeért volna az ajkunk, Helena lép be a szobába.
− Na, hogy tetszik a szoba?
Azonnal szét röppenünk, még mielőtt bármit is láthatna.
− Nagyon… szép. – motyogom paprikavörös fejjel.
− Reméltem hogy tetszik…− billeg a sarkán, kínos mosollyal – Nik, gyere velem, kérlek, lenne egy kis… megbeszélni valónk. – morogja. A fiú csak bólint, majd kimegy a szobából, mintha misem történt volna…
Kipakolni készülnék, de mindegy egyes pólónál megakadok, hogy halljam a beszélgetésük…
Csúnya dolog, de… lesettenkedek a lépcsőn, majd a negyedik foknál leülök.
− Láttam, amit láttam, Nikon! – suttogja mérgesen Helena – Nem hagyom, hogy újra megtörténjen!
Megtörténjen? Mi?
− Úristen, anya… az csak egyszer volt!
− Egyszer?! Mióta működik a férfi ösztönöd, minden befogadott lányt behülyítesz! Ez a kislány, maga a tisztaság! Ha vele is bepróbálkozol, én komolyan mondom, kiteszlek a házból! – förmed rá – Kontrolláld magad!
− Pff… apa is ugyan ezt csinálta ennyi idősen! – motyogja Nik.
− Már megint az apáddal jössz? Igen, csinált hülyeségeket, de mostanra, hétköznapi emberként dolgozik, és családja van… egyébként se kell neked az ő útját járnod!
− És ha én azt akarom? – csap a combára.
− Akkor azt kell, hogy mondjam, hogy elképesztő buta vagy! Nektek, Mexikóiaknak a véretekbe van ez…
− Hagyjál már ezekkel a sztereotípiákkal!
− Hát, ezek szerint, nem az…− motyogja, majd abba marad a beszélgetés. Gyorsan hangtalanul, sprintelek föl a lépcsőn, majd behajtom az ajtót, majd pakolászni kezdek, mintha eddig is ezt csináltam volna…