IV.

Néma csend ölel körül, a fürdőszobában. Lehajtott mosdótetőn kuksolok és agyalok. A tegnapon. Olyan fölösleges kérdések járnak a fejembe, minthogy: Miért? Hogyan? Egyáltalán, tényleg megtörtént, vagy csak álmodtam? És a legrosszabb… hogy nem bántam meg. Lábaimat felhúzom, majd átkulcsolom rajta a kezem. Fejem, a hűvös csempének döntöm, a szemeimet lehunyom. Már éppen álomba szenderednék, mikor forró, mégis édesen puha érintést érzek az ütőerem fölött. Lassan nyitom ki a szemem, de a látvány abszolút nem lep meg. Patrick guggol mellettem, immár felöltözve.
− Baj van? – kérdezi aggódó tekintettel.
− Igen! – pattanok föl, majd kiviharzom a fürdőből.
− Bianca, ne csináld már! – lép be a szobába Patrick . Némán olvasom a telefonomban, barátnőm, Kiara által írt üzenetet. – Mondj már valamit! – csap idegesen a combjára. Újra csend. Leülök a gép elé, ugyanis, az üzenetben az állt, nézzem meg az iskola honlapját, gyorsan. Megnyitom, az első linket, amit kidob a kereső, megjelenik a főoldal. Friss, hír: Cserediák program, Görögországban. Felkelti az érdeklődésem a cikk, ezért rákattintok:
„Kedves Diákok és Szülők!
Mint minden évben, most is megrendezzük cserediák programunkat, amit idén, Görögországba, Athénba szervezünk. Két okból is rendhagyó ez az év. Eddig, angol, illetve iskolánkban tanulható spanyol vagy francia nyelvterületekre utaztattuk azt a diákot, aki jelentkezett, tanulmányi átlaga, 4,5 fölött volt, idén, viszont, mi választottuk ki azt az egy szerencsés tanulót, aki egy hónapot tölthet Európa, egyik csodás, történelmi városában és ott, ez idő alatt, a Nemzeti Képzőművészeti Gimnáziumában tanulhat. Gratulálunk, Bianca Potter! (Részletes tájékoztatás, hétfőn lesz az útról.)”
Újra és újra elolvasom, hátha rosszul láttam, de nem. Tényleg, az én nevem áll a szöveg végén! Ami egyet jelent azzal, hogy megyek Athénba…
− Bianca! – nyöszörög Patrick – Miért kínzol? – túr bele az eleve kócos hajába.
− Én… megyek… Görögországba…− motyogom. Kérdően pillant rám, majd közelebb hajol a képernyőhöz. Szeme gyorsan, többször jár végig a monitoron.
− Úristen! Ez csodálatos! – mosolyodik el hitetlenkedve. Sikoltozva kezdek ugrálni, mire elkap, majd megforgat. Hirtelen történik, hogy újra megcsókol, miközben még mindig a levegőben vannak a lábaim. Nagy örömömben, igazából, el is felejtem, hogy ezt nagyon nem kellene, így, átkulcsolom a kezem a nyaka körül, lábaimmal pedig, körbefonom a derekát. Ő, erőteljesen a falnak nyom, de mielőtt elforrósodnak a helyzet, elválok tőle. Érti a célzást, ezt követően letesz. – Szóval Görögország. – mosolyog rám.
− Szóval Görögország. – bólintok izgatottan az alsó ajkam rágcsálva.

Reggel fél hat, Chicago-i repülőtér.Egy hete tudtam meg, hogy utazom, egy hete volt az esténk Patrickkel, és most itt várok, a felszállásra. Általában, egy hónapja van a cserediáknak, az utazás előtt, de mivel, a szervezésben, valami nagyon elromlott, csak az utolsó pillanatban mondták meg a jó hírt, ezért egy hét alatt kellett, egy havi feladatot megcsinálni, ami annyit jelentett, hogy rohanás ide, rohanás oda, de végül, mindent sikerült elintézni, és hát… most itt vagyok. Pontosabban vagyunk. Én, anya, David és Patrick…
− Bianca, el tudsz velem jönni… valamit megnézni? – súgja a fülembe Patrick. Felvont szemöldökkel pillantok rá, de végül, bólintok.
− Mindjárt jövünk. – szólók hátra anyáéknak, akik hozzám hasonlóan, egy bólintással nyugtázzák. Addig keringünk a váróban, míg látótávolságon kívül kerülünk szüleinktől. Már éppen kérdezném, miért hívott, kezemnél fogva megragad, magához ránt, majd olyan hosszú és szenvedélyes csókot nyom a számra, hogy majd’ beleszédülök. Talán percek telnek el, mielőtt elválunk egymástól. Szemem sarkából látom, ahogy néhányan együtt érzően mosolyognak ránk. „Búcsú, meg minden alapon…”
− Remélem, tudod, hogy borzasztóan fogsz hiányozni, cica. – suttogja a homlokának támasztva az enyémet. Kikerekedett szemmel nézek föl rá. – Édes, mikor ezt csinálod. – nyom puszit az orrom hegyére mosolyogva. Egy hete történt az eset, Clary, még mindig a barátnője, velem, ugyan olyan kedvesen, védelmezően viselkedett, mint az ominózus este előtt, viszont, most megcsókolt. Emberek között. Mintha csak hozzá tartoznék… igazán örülök, hogy elmehetek. De mit is tudok a cseretársamról? Lány, tizenhat éves és nagyon jó fej. Abszolút nem jelent „veszélyt”, ugyanis, van barátja, és teljesen normális. Sötétbarna haj, mogyoróbarna szem és napbarnított bőr. Semmi feltűnő nincs rajta, amolyan „lány a szomszédból”.
− Szerintem menjünk vissza…− motyogom, de megszorítom a kezét, jelezve, hogy az előbbi tette, nem közömbös számomra, még ha, úgyis tűnik kívülről.
− Rendben. – bólint.
Mintha misem történt volna, úgy sétálunk vissza anyáékhoz.
− De jó, hogy visszajöttetek! – pattan föl anya a fehér, várói székről – Indulnod kell, most mondták be, nem hallottátok?
Pironkodva rázom meg a fejem. Nem éppen ezzel voltunk elfoglalva…
Anya felvont szemöldökkel néz ránk egy darabig, de végül, egy vállrándítással elintézi.
− Jaj, drágám, annyira fogsz hiányozni! – ölel szorosan magához, és talán, még pityereg is.
− Te is nekem anya, de csak egy hónapra megyek…− nevetek föl, miközben elszakadunk egymástól.
− Még szerencse! Akkor haltam volna csak bele, ha egy év lett volna, mint tavalyelőtt Rose-nak! Emlékszem, Kate, teljesen ki volt borulva…
Kate, anya legjobb barátnője, akivel, még egyetemen találkozott. Egy kolesz szobába rakták őket, anya művészeti karon tanult, Kate jogin. Elég nagy szerepe volt anya életében, ahogy végül is, most is. Kate, egy baráti társaságba járt apával, és ő hozta őket össze, ahogy később Daviddel is, ami már egy bonyolultabb dolog… Kate férje is zenei körökben mozog, pontosan, producer, ő jóba volt Patrick apjával, akiről ugyebár tudták, hogy elvált, és így jött képbe anya, aki akkoriban eléggé maga alatt volt, (én pici voltam, nem igazán érzékeltem semmit ebből) szintén a válás miatt, ezért Kate, elvitte egy ilyen, baráti összejövetelre, onnan meg már minden ment magától. Egyébként hozzá teszem, Kate a keresztanyám, és nagyon jóba vagyunk. Ja, és hát a lényeg, neki Rose a lánya, aki két éve volt cserediákprogramon Franciaországban. De nem, mi nem vagyunk legjobb barátnők. Oviba azok voltunk, de teljesen más lett az érdeklődési körünk, mondhatni, tűz és víz lettünk, szóval már csak ritkán beszélünk.
− Vigyázz magadra, Bianca! – ölel át David mosolyogva.
− Igyekszem! – nevetek föl. Alig válok el tőle, Patrick magához ránt, fejét a nyakamba fúrja, s puszit nyom az ütőerem fölé, amitől észrevehetően kiráz a hideg.
− Borzalmas egy hónapom lesz. – motyogja a fülem mögé – Megölöm, ha összeszedsz valami napbarnított, görög szépfiút…− nevet föl. Az eddig bénán magam mellett lógatott karomat, a nyaka köré fonom, közben szorosan hozzányomom magam. – Nagyon fogsz hiányozni, cica.
− Te is nekem. – suttogom. Talán percekig állunk így, mígnem, az idegesítő géphang, szét nem választ minket.
Bőröndöm, műanyag karját szorongatva indulok el, vállamon táskámmal, a bejárat felé. Utoljára hátra fordulok hozzájuk: anya, Davidhez bújva pityereg, Patrick fájdalmas tekintettel néz rám.
Hahó! Csak egy hónapra megyek, nem egy életre… majd akkor kell pityeregni, mikor végleg elköltözöm ebből a városból…
Jó párszor ültem repülőn, így számomra, nem új semmi. Várakozás közben, két kávét, és egy sütit tolok magamba, s mikor már unalmamba kikaparni tervezem a szemem, végre megszólal újra a robothang, aminek kivételesen borzasztóan örülök. A poggyászommal a kezembe sétálok ki a kapun, a repülőhöz vezető busz felé, ami, öt perc múltán a repülőnél van. Felszállás, majd a helykeresés. Hármas ülésben, az ablaknál ülök, a középső üres, a szélén, egy idősödő nő, aki ahogy leült, bekötötte az övét és elaludt… egy hosszú, unalmas, de legalább nyugodt útnak nézek, elébe azt hiszem…