III.

Kezét leveszi a pultról, majd hátra lép. – Gyere, táncoljunk. – mosolyog rám gyengéden.
− Nem hiszem, hogy jó ötlet…− motyogom idegesen – mindenki ismer odakint…
− Bianca, csak táncolni hívtalak! – nevet föl – De, ha te mást is szeretnél…− húzza féloldalas mosolyra az ajkát. Pironkodva elmotyogok egy „okét”, majd a kezét megfogva, a nappali felé indulok. Két nagy lépéssel elém lép, hogy ő vezethessen. A helyiség, legeldugottabb részére irányít. Megragadj a karomat, majd magához ránt. Magához ölelve ringunk a dal ritmusára. Hirtelen a lassú szám megáll, majd elindul egy gyors, pörgős dal. Ideiglenesen felszerelt lámpák piros fényei villogni kezdenek, füst terjed szét körülöttünk, amit a számomra érthetetlen okból kihelyezett füstgépek ontanak magukból. Ringó csípőjű lányok, a szimpla látványuktól izgalomba jött srácok. Különböző parfümök, füstgép illatosító, illetve, enyhe izzadságszag keveredik a levegőben. A megfigyelésemet követő másodpercben, Patrick, a csípőjével a falnak taszít, kezeimet a fejem fölé szorítja, s az ajkát pedig, az enyémre. Hamar áttér a nyakamra, aminek érzékeny bőrére, forró csókot lehel. Ennek hatására, hátravetem a fejem, csípőm, az övének nyomom, majd egy halk sóhaj is elhagyja a szám. Már épp, nagyon belemelegednénk, mikor egy fiú hang, azonnal szétrebbent bennünket.
− Hát ti mit csináltok itt? – néz ránk, kissé kába tekintettel. Szuper. Pont annyira részeg, hogy nem fogta föl, pontosan mit is csináltunk.
− Mi…− kezdi Patrick a tarkóját vakargatva.
− Beszélgetünk! – vágok közbe, a kelleténél hangosabban.
− Jah, értem! – bólint – Patrick, kellenél nekünk egy kicsit. – csípőre tett kézzel állva vár a válaszra.
− Oké. – vonja meg Patrick a vállát – Gyere, B. – int a fejével.
− Bocs, a lány nem jöhet.
− Adam, jön. Nem hagyom itt. – jelenti ki határozottan, a nála, jó, két fejjel magasabb srácnak.
− Rakd le a kinti kanapéra, vagy mi tudom én, de nem jön. – néz rá összehúzott szemmel.
− Oh, istenem…− forgatja a szemét. Adam ötletével élve, az előtér, fehér, bőrkanapéján üldögélek, és várok. Már a távozás gondolata fut át az agyamon, mikor egy újabb hímnemű huppan le mellém… ebben a buliban, csak srácok vannak?
− Bianca, ugye? – néz rám mosolyogva, egy gyönyörű tekintettel megáldott srác. A halovány fény, még inkább kihangsúlyozza a különlegesen tengerkék szemeit. – Stump húga.
− Igen. Mostohahúga…− teszem hozzá, magamban erősítve, hogy nem tettünk Patrickkel az előbb, semmi… elítélendőt.  – Egyébként honnan tudod a nevem? – vonom föl a szemöldököm.
− A madarak csiripelték. – kacsint rám vigyorogva. Szemforgatással díjazom a válaszát, mire felnevet.  – És mond csak Bianca – nevemet, úgy ejti ki, mintha csak valamiféle édesség lenne, amit éppen jóízűen falatozik – hány éves vagy?
− Azt nem tudták azok a rosszcsont madarak? – döntöm oldalra a fejem, úgy mosolyogok rá – Egyébként, tizenhat.
− Mondták már, hogy szemtelen vagy? – kuncog.
− Néhányan. – bólintok.
− Szemtelen, okos, gyönyörű…− kisfiús mosollyal néz vissza rám, várva, hogy elolvadjak tőle…
− Okos? Ezt miből vontad le? Hogy nem dőlök be a dumádnak és a szemednek? – felvont szemöldökkel nézek rá.
− Talán. – mély, mégis bársonyos hangon nevet föl. Tagadhatatlanul próbál elbűvölni. − De… mi is van a szememmel? Tán, tetszik? – alsó ajkába harap. Válaszul, újra a szememet forgatom. Kezd idegesíteni ez a bájolgás. Nem mondom, hogy nem helyes, de részben, biztos vagyok benne, hogy naponta új barátnője van, részben pedig… az én szívem már másé…
− Igazán izgalmas ez a beszélgetés, de most sajnos mennem kell…− állok föl a kanapéról. Hirtelen, ő is felpattan, majd a karomnál fogva, magához ránt. Éppen csak néhány centiméter válassza el az ajkát az enyémtől.
− Elképesztő módon beindít a flegmázásod…− sziszegi rekedten. Egy pillanatig fel sem fogom, mi történik, egy legkevésbé sem diszkrét köhintés ébreszt föl a döbbenetemből. Pillanatok alatt kiszabadulok a számomra, névtelen srác karjai közül. Szinte összeesek a megnyugvástól, mikor Patrick szikrákat szóró tekintetével találom szembe magam.
− Induljunk, B. – motyogja srácra szegezett szemekkel. Csukott szemmel bólintok, majd karon fogom. – Legközelebb, valamelyik részeg ribanccal próbálkozz, ne a Biancaval. – szól neki oda, mielőtt elindulnánk. Válaszát nem halljuk, addigra, már az ajtón kívül járunk. Mélyet szippantok a hűvös szeptemberi éjszakából, majd az orromon, szabadon eresztem a friss levegőt. – Jól vagy? Ugye… nem csinált semmit? – lép mellém, hangja, már nyugodt, mégis aggodalmas.
− Nem. – rázom a fejem – Valószínűleg, csak az utóbbi huszonnégy órában, nem volt csajjal, én meg magányosan üldögélve, pont kapóra jöttem volna.
− Akkor jó. – kifújja, a válaszomig bent tartott levegőjét – Mondani mondott valamit?
− A béna bókjain és néhány kérdésén kívül, csak annyit, hogy „Elképesztő módon beindítja a flegmázásom” – hangomat elmélyítem, ezzel őt utánozva. Patrick is a szemét forgatja. Erre a gyerekre, mást nem is lehet reagálni. – Komolyan, nem tudom, miért engem szemelt ki… hiszen… már az elején sejthette, hogy nem fogok ráakadni a horogra…
− Tudod B…− kezdi Patrick, miközben beülünk a kocsiba – a srácoknak, általában a megszerezhetetlen kell…− mosolyodik el, miközben beindítja a motort. Frufruja a szemébe lóg, csak az ajkát látom oldalról, ahogy mosolyra húzódik. Kissé, túl feltűnő csodálattal figyelem a mozdulatait. Egy idő után, felém is kapja a fejét. Még mindig vigyorog. Vörösödve pillantok a műszerfalra, mintha annyira érdekes lenne. Az út nagy részében csendben vagyunk. Vége felé kezd igazából kattogni az agyam. Ami a buliban történt… a konyhában… aztán a nappaliban is… az mi volt? Semmiféle, utóreakciót nem tudok Patrick arcáról leolvasni. Csak szórakozott volna, mert tudja, hogy odáig vagyok érte? Nem lehet… ő nem olyan… vagy mégis? Szomorúan kászálódok ki az autóból, mikor megállunk a ház előtt. Másodpercek töredéke alatt terem mellettem Patrick. Magához ránt, majd az ajkamhoz tapad. Kis híján, elolvadok a karjai között a gyengédségétől. Finoman az autónak taszít, kezeit a csípőmre vezeti, én az arcára.  Hosszú, gyengéd, egyben kínzó percek után, elválunk egymástól.
− Menjünk be, mielőtt megfázol. – mormolja az orrát a fülem tövéhez dörgölve, amitől a test hőm, a normális fölötti értéket csapkodja. A ház sötét, néma és üres, mikor belépünk az ajtón. Patrick karon fog, majd a telefonja fényénél felvezet a lépcsőn, egészen a hálószobámig, aminek ajtaját gondosan bezárja. A történések közben, a szívem, már bőven a torkomban dübörög, végtagjaim remegnek, légzésem egyre szaporább. – Nyugi! – édes nevetése űzi ki a fülemben dobogó vért – Semmi olyat nem csinálok, amit nem szeretnél. – suttogja, miközben végig simít a karomon. Bent tartott levegőm kifújása, tisztító erővel bír. Kézen fogva az ágyamhoz vezet, a következő pillanatban már nem érik a földet a lábaim, az ezt követőben pedig már az ágyon fekszem. Mikor a testem minden része hozzáér a pihe-puha takarómhoz és párnáimhoz, végleg elszáll a józan eszem. Patrick fölém helyezkedik, majd az ajkát, a fülem mögötti, vékony bőrhöz nyomja. Mocorogni kezdek az egyre lejjebb haladó szájától, ami már a nyakhajlatomnál jár, keze pedig a cipőmet hámozza le rólam. Mindössze a kislámpám világít, s a csendes szobában a légzésemen kívül, a cipőm koppanását lehet hallani, mikor találkozik a padlóval. Határozott mozdulattal fogja meg a bokáim, majd teszi szét a lábaim, hogy közéjük férjen. Szűk szoknyám természetesen felcsúszik, egészen a medencém fölé. Patrick kapva az alkalmon odahajol, egy hosszú puszit lehel rá, majd a nyelvével megcirógatja. Hátam ívbe feszül tőle, így könnyen eléri a ruhám cipzárját. Okos. Borzasztó lassan húzza le, de mikor a végéhez ér, beharapom az ajkam. Gyorsan végig futtatom az agyamon, pontosan milyen fehérnemű is van rajtam. Fekete csipkézett melltartó, szintén fekete, teljesen csipkés, francia bugyi fazonú alsó. A ruhám, olyan hirtelen kapja le rólam, hogy észre se veszem, és már elakadó lélegzettel méreget. Már kezdeném magam kínosan érezni, mikor végre, újra megcsókol.
−  Annyira – újabb csók – gyönyörű − még egy – vagy − majd egy hosszabb. Kezei a mellemre tapadnak, ajkaim közül, szabadon szökik ki az első nyögés. Gyengéd, puha ujjai, tovább haladnak, át a hasamon, egészen az érzékeny pontomig. Finoman megcirógat, a vékony csipke anyagon keresztül, majd belecsúsztatja a kezét a fehérneműmbe.
− Várj! – állítom meg ziháltan – Nekem nem kéne… csinálnom… valamit… ? – alsó ajkam rágcsálom.
− Hm, mire gondolsz? − kérdezi huncut vigyorral.
−  Hát… − arcszínem egyre vörösebbé válik – levetkőztetni, vagy valami…− motyogom.
− Tekintve, hogy nem fogunk lefeküdni…− kuncog. Szomorú pillantásomtól felnevet. – úgy értettem egyelőre…− mosolya közben ujja, a legérzékenyebb pontom találja meg, amitől megmerevedek…
A takarót markolom, minden porcikám, szinte fájdalmasan kívánja az érintését. Hosszú, kínzóan édes percek után, vége lesz. Úgy érzem, mintha egy szakadékba zuhannék, teljesen öntudatlanul. Levezésképpen, Patrick, a nyakamat csókolgatja. Újabb néhány percbe telik, hogy teljesen helyre álljon a légzésem, és a szívem is normális ütembe verjen. Pólójának a szegélyéhez kapok, áthúzom a fején, majd újra az ajkára tapasztom az enyémet. Az alsóján kívül, minden ruha lekerül róla, de mielőtt bármi is történne, megállít.
− Ezt… nem kellene. – rázza a fejét.
− Én csak…− motyogom.
− Nem tehetsz róla! – vág közbe – Gyakorlatilag… én másztam rád.
− Én meg hagytam magam…− rázom a fejem, majd egy kövér könnycseppet törlök le az arcomról, miközben a magamra húzom a takaróm. Szégyenérzetem egyre erősödik, ahogy végig gondolom, mi is történhetett volna…
− Ne már, Bianca, ne sírj! – csúszik közelebb hozzám – Emiatt ne érezd rosszul magad, rendben? – a félig meztelen hátam, találkozik az ő meleg bőrével, miközben magához húz. Választ nem adok, csak bizonytalanul bólintok. Szeretném neki megmondani a véleményem, de helyette inkább, lehunyom a szemem. Érzem, hogy mocorogni kezd, majd a hátam az ágyamhoz ér. Lélegzetvétele csiklandozza az arcom, biztonságérzetem van a karjában. Az illata, a bőre melege és puhasága…