I.

Hát sziasztok! Mint látjátok, címként, egy egyes szám áll, vagyis, egy történet, első része lesz olvasható, a dumálásom után! :D Előző történetem, befejezés nélkül ért véget, mivel egyszerűen... elment az "ihletem", illetve a motivációm arra, hogy tovább írjam, viszont egy másik sztori volt a "tarsolyomban", amit most láthattok! :) Kellemes olvasást hozzá! :)

Annál, kevesebb szívfájdítóbb érzés van, mikor a szerelmed, pár lépésre tőled, egy másik szobában, egy másik lánnyal van… hallgatni, egész este a nevetésük… a beszélgetésük… és, hogy mi a legnagyobb szívás? Hogy az a srác, a mostohatestvérem. Anyáék, még tíz éves koromban elváltak, apa, Európába, Franciaországba költözött, azon belül is Párizsba, mi anyával maradtunk Chicago-ban, ahol megismerte David Stumph-et, majd két év múlva össze is házasodtak. Patrick, csak házasság után, tizenhárom éves koromban költözött hozzánk, és én az óta szerelmes vagyok bele… béna, kislányként, megjelent nálunk, ő, tizenöt évesen… hát hogy, ne szerettem volna bele? Akkor gondoltam, majd elmúlik. De… az időmúlásával csak egyre erősebb lett. És most itt vagyunk, ő tizennyolc én tizenhat. Húgaként kezel, ahogy kell, én viszont, mind már említettem, képtelen vagyok, bátyámként ránézni…

Másnap, nyúzott ébredek, Clary, a barátnője itt léte miatt. Éjszaka, sokáig hallgattam őket. Ha nem is szándékosan, akaratlanul is vékonyak itt a falak… igazán jó lett volna, néhány dolgot nem hallani…
Telefonom, kegyetlenül csörömpöl mellettem. Félálomban próbálom lekapcsolni, de ahelyett, hogy a kikapcsolóra nyomnék, a sötétben, lelököm az asztalról, legnagyobb szerencsémre, a szőnyegre zuhany. Nyöszörögve kászálódom ki az ágyból, majd az ablakom felé veszem az irányt. Rolómat, az ablak tetejéig húzom, az őszi nap, kegyetlenül világít be az ablakon. Itt, Chicago-ban, az ősz, egy ritka szeszélyes évszak. Egyik nap, még ujjatlanban és sortban sétálgatsz a napsütésben, másiknap, már hosszúnadrágban és pulcsiban… és hát… nem véletlen hívják a „Szelek városának”. Mennyivel jobb lenne, mondjuk az „Angyalok városában” lakni, L.A.-ben… felvetettem már néhányszor a költözés ötletét, de nemleges választ kaptam, több okból is… leginkább, David és Patrick miatt. David, itt folk énekes, Patrick, meg egy bandában játszik. Kezdetleges gimis banda, ami nem teljesen igaz mondjuk, mert lassan ő is elvégzi a gimit, ahogy a gitáros is, a másik két tag (a basszeros és a dobos), pedig már huszonegy felett van… szóval már felnőttek. Egyre többször lépnek föl, kisebb klubokban, gyűjtik a pénz, közös lakásra… a szívem, mindig kifacsarodik, mikor erről beszél, mert tudom, akkor még kevesebbet fogom látni… elköltözik, bejön nekik ez a banda dolog… már nem csak itt, Illinois-ban lépnek fel… de a francba is! Én is el akarok innen húzni, amint leérettségizem, ami még két év… Los Angelesbe akarok költözni és ott egyetemre járni, művészeti szakra. nem mintha, nem szeretném Chicagot, hiszen, itt születtem, de L.A… ki ne szeretne ott lakni? Esetleg, még Miamiban gondolkodtam… de New York-i főiskolát is be fogok jelölni. Tudtommal, Patrick, nem tervez tovább tanulni, teljes erejével a bandára akar koncentrálni… Szóval, miután konstatáltam, a ma melegnek ígérkező időt, a fürdőbe vettem az irányt, ahol a mosdó után, fürdőszobai szekrényből kikutattam a kontaktlencsém, ugyanis, csak este hordok szemüveget, mert utálom. Kényelmetlen, bénán áll, folyton koszolódik… szörnyű. A következő teendő, a zuhanyzás volt, ami a reggeleim kedvenc része, a reggeli után. Törölközőt csavartam magam köré, majd a hosszú, hullámos, tűzvörös fürtjeimnek estem a hajkefémmel. A testem ékessége a sörényem. Apa ágról ír vérrel vagyok megáldva, az egész család, hozzám hasonló brutális fürtökkel rendelkezik. Egyébként, tartjuk az ír szokásokat, ahogy az angolokat is, ugyanis, anya angol. Vérbeli úri kisasszony. Nemesi család voltak a felmenői és őt is, még próbálták úgy nevelni, több-kevesebb sikerrel. Ahelyett, hogy Londonban maradt volna, és hozzá ment volna, valami gazdag angolhoz úrhoz, inkább apával Amerikába költözött, hogy itt éljék, az „amerikai álmot”. Micsoda tündérmese az én drága szüleim története, nem? Mégis válás lett a vége… egyébként, irtó büszke vagyok, a Brit felmenőkre, azon túl, hogy én már az Államokban születtem. Kiskoromban, folyton azzal dicsekedtem, hogy én angol hercegnő vagyok, és bizony, már jártam, a szivárvány végén, ahol találkoztam az ír manóval… A kisgyerekek és a sztereotípiák… hozzá teszem, régen, egész nyáron Nagy-Britanniában voltam, a nyár egyik felét, Írországban, a másik felét, Angliában töltöttem. De persze, néhány, skót rokont is meglátogattunk közben, akik elvittek, az ő, walesi ismerőseikhez… és ezt minden, egyes, nyáron… már úgy ismerem azt a szigete, mint a tenyerem… Szeplőimet, amik végig az orrom, illetve az arccsontom fedik, sose tűntetem el alapozóval, szeretem őket, sok más szeplőssel ellentétben. Melegben, csak szempillaspirált teszek föl, illetve színezett ajakápolót. Ruhám, egy egyszerű farmersort, hozzá, egy zöld ujjatlan, zöld, alacsonyszárú Converse-zel. Táskámmal a hátamon baktatok le a lépcsőn, majd a konyha felé, veszem az irányt, ahol a népes kiscsalád, már reggelizik. Ez az együtt reggeli, leginkább anya mániája, de nem bánom.
─ Jó reggelt. ─ motyogom, miközben levetem magam az asztalhoz.
─ Jó reggelt! ─ nagyjából, egyszerre hangzik a köszöntés.
─ Kicsim, te nem fésülködtél még? ─ néz rám anya kérdően. Pironkodva sütöm le a szemem.
─ De, anya. Nem tehetek róla, hogy nagy a hajam…
─ Jaj, jól van, tudod, hogy csak vicceltem! ─ kacag föl, David, szeretetteljesen forgatja a szemét mellette. ─ Tényleg, gyerekek, ma este elmegyünk, és csak holnap délután jövünk haza. Egy barátunknak szülinapja lesz, és ragaszkodott hozzá, hogy hotelt fizessen a vendégeknek.
─ Szívesen átjönnék, de hozzánk meg rokonok jönnek, és ma este, közös vacsora lesz…─ húzza el, csillogóra festett ajkát Clary. Köszönöm Anderson család! Ez a csaj, lassan többet van nálunk mint otthon… egy szót, alig bírok Patrickkel váltani miatta… senkit nem zavar rajtam kívül, mert David, inkább örül, hogy a fiának barátnője van, anyát pedig nem különösebben zavarja a lány itt léte… és én? Az senkit nem érdekel, hogy én mit akarok?
─ Idő van. Lassan indulni kéne iskolába…─ teszem hozzá gyorsan, miközben az utolsó falat palacsintát is magamba tömöm.
─ Uh, tényleg! ─ pillant a telefonjára Patrick.
Szokás szerint, hátra vágom be magam, ahol aztán elterpeszkedem. Többször is szólt már rám Patrick, de el lehet képzelni, mennyire érdekel… még ha az ó kocsijáról is van szó. Már nem sokáig kell a hátsó ülésén utaznom az iskoláig, ugyanis, egy hónap múlva, nekem is lesz jogsim! Nyáron már letetettem a vizsgát, már csak a papírokra várok, amit hosszadalmas beszerezni. Addig is… maradok hátul.
─ Jaj, Bianca, hányszor mondta már, hogy ülj rendesen? ─ néz rám a visszapillantóból.
─ Sokszor, Patrick, sokszor. De akár, még százszor is elmondhatod, ugyan annyira fog érdekelni. Amúgy, meg… úgy hangzott, mintha az apám lennél…─ forgatom a szemem.
─ Igaza van Patricknek… nem hiszem, hogy egy rendőr értékelné…─ szól közbe Clary. Hát beszarok, komolyan!
─ Na, te aztán pont ne magyarázz nekem! Hamarabb szereztem jogsit, mint te! Amúgy is…
─ Bia…─ szól rám figyelmeztetően Patrick.
─ Semmi baj… hagyjad. ─ rázza a fejét, a barátnője.
─ Legközelebb gyalog megyek, az tuti…─ morgom.
─ Dehogy mész gyalog. ─ sóhajt Patrick, mintha csak fárasztanám. Az út további részében, morgolódva ütöm tovább a telefonom klaviatúráját, mintha csak az tehetne a dühömről.
─ Na, szia, bébi. ─ állunk meg az egyik szekrény mellett, amit a barna boszorkány ural. ─ Még találkozunk. ─ villantja ki, hollywoodi mosolyát, majd csókot nyom Patrick szájára. Te szívesen megtépném.
─ Szia. ─ mosolyog vissza rá, majd megöleli. Türelmetlenül álldogálok mellettük, míg véget ér a gerlepár reggeli romantikája, ugyanis, Patrick ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen a szekrényemig, ami nem sokkal van az övé mellett.
─ Gyere! ─ fordul hirtelen felém, majd magához ránt. A fejem, a hajkoronám színéhez színeződik. ─ Utálom, mikor hisztizel! Sokkal édesebb vagy, vidáman! ─ nyom puszit a fejemre, és magához ölel. Igen, lehetne gondolni, hogy örülnöm kéne az ilyen gesztusainak, de sajnos, tudom, ezek csak testvériek. Tényleg, csak a húgaként kezel.
─ Én is sok mindent utálok…─ motyogom morcosan.
─  Jaj, ne legyél már ilyen! ─  hozzá el a száját, de látom, hogy az ajkán, mosoly játszik. Miután, a „kedves” barátnője nálunk alszik, mindig olyan, elképesztően vidám. Szóval általában kicsattan…─ Na, gyere ide! ─  int maga felé, mikor megállunk a szekrényem előtt. Vonakodva elé lépek, ő pedig, újra magához húz. Bénán a hátára csúsztatom a kezem, de ő elkapja a karom és a nyaka köré fonja. Patrick kezei, a derekamon pihennek. Felbátorodva, tudva, azt hiszi, nincs bennem más, a testvéri szereteten kívül, szorosan hozzábújok. Vállára hajtom a fejem, mélyen belélegzem a jellegzetes édeskés, mégis férfias, illatát, ami levendulás öblítővel keveredik. ─ Tudod, hogy szeretlek…─ suttogja kuncogva a nyakamba, majd belepuszil. Megdermedek tőle. Na, jó. Az ember, nem szokta a testvére nyakát puszilgatni. Mire föleszmélek, már elköszön. ─ Még számíthatsz rám, ma! ─ nevet vissza. Már a saját szerkényébe matat, mikor én még mindig csak állok. Földbe gyökerezett lábbal.
─ Reggelt’ B! ─ köszönt a barátnőm, Kiara ─ Mi a…─ értetlenül mered rám a következő pillanatban, mikor idegesen megragadom a karját.
─ Patrick ma meg ölelt! Többször is! És belepuszilt a hajamba!
─ És? Mostohatesód, nem? Nem nagy ügy. ─ vonja meg a vállát.
─ Nem fejeztem még be… aztán mielőtt itt hagyott, újra átölelt, de a nyakára emelte a kezem, majd belecsókolt a nyakamba! Rendesen, hosszan…─ hadarom, már izgatottan.
─ Na, ez már máshogy hangzik! ─ kiált föl. Egy pillanatra, többen felénk fordulnak.
─ Nem tudom, mit gondoljak Kia… barátnője van… akivel elég jól elvannak…
─ Bah, már megint hallottad őket? ─ szorítja a gyomrára a kezét, mintha rosszul lenne.
─ Jah…─ forgatom a szemem ─ anyáék, ma nem lesznek otthon, de szerencsére a ribi nem tud átjönni, mert valami családi balhé lesz náluk…
─ Kettesben lesztek egész este, Patrickkel? ─ szorítja a szájára a kezeit, szemei izgatottan csillognak.
─ Igen… meg még másnap is… hotelben alszanak a szülők…
─ Hm, kicsit jobban nyomulsz nála, talán lesz egy igazán jó estéd…─ vigyorog huncutul.
─ Jaj, Kiara…─ pirulok el ─ semmi olyan nem fog történni.
─ Olyan prűd vagy Bianca! ─ csattan föl ─ Nem vagy már óvodás, hogy a szexet „olyannak” kell, hívjad…─  forgatja a szemét. Még jobban belepirulok a gondolatba, hogy elképzelem, hogy mi… Patrickkel… Kiarának válaszul, csak megvonom a vállam.
─ Inkább menjünk órára, oké? ─ vágom be a szekrényajtóm, amibe, időközbe pakolni kezdtem.
─ Okés! ─ vigyorog. Látszik, hogy nagyon meg van elégedve magával, hogy kínos helyzetbe hozott. Kiarát, szabadon nevelték. Gátlásosság nem szerepel a szótárába, ahogy a tabutéma sem. Langaléta mérete és kicsiny keblei ellenére is, olyan laza és magabiztos, amilyen ember kevés van… nem nagyképű, még véletlen sem, de nagyon jól tudja, hogy jól néz ki. Különleges arcával és derékig érő, szőke hajával, egy kifutói modellhez hasonlít. Az anyja és a nagymamája is, modellek voltak és természetesen, Kiarát is annak szánják, akinek, még fogalma sincs, mit csináljon. Nincs terve a jövőre nézve, velem ellentétben.
Egy borzalmas algebra után, a kedvenc órám következett, vagyis a művészet. Festés, rajzolás, szobrászkodás, vagy akár fotózás.  A sulinak, saját sötétszobája van, ami maga az álom. Tavaly lett felújítva, és valamii csodálatos lett! Bár, engem jobban izgat, hogy az egész művészeti terem új és nagyobb! Már saját asztalom van odabent, ugyanis az órákon kívül, szakkörre is járok, illetve, néhanapján, tanári engedéllyel, programon kívül, is bent dolgozom. Ez a szenvedélyem. Ma, nagy dicsőséges, feladatot kaptam, én egyedül. Saját, halloween-i kiállításom lesz, amire már most el kell kezdenem gyártani a munkáimat. Mrs. Armstrong, úgy véli, én vagyok a legtehetségesebb „művész” az iskolában, amit én azért nem jelentenék ki, ilyen egyértelműen… de jól esik az elismerés. Irigy, utálkozó pillantásokat kapok a társaimtól, amik legkevésbé sem érdeklenek. Első festményem, egy hatalmas festővászonra fog elkészülni, amin egy fekete szellemkastély lesz, körülötte temetővel, kerttel. Ez elsőre sablonos, bénaságnak hangzik, de annál sokkal több lesz. A természetfeletti lényeket, úgy akarom megfesteni, hogy másnak látszódjanak, amilyenek. Mindegyik, egy érzelmet fog közvetíteni. Félelem, gyűlölet, harag, fájdalom… és még sok más, rossz, kellemetlen érzelem. Egész órán, némán, szorgalmasan rajzolom az alapot ceruzával, vége felé, a festésbe is belekezdek. Más diákokkal, illetve közös kiállításokat is terveznek a jövőben, ezért egy külön, tároló helyiséget építettek, ahova csak kulccsal lehet belépni, az ott tárolt képek, illetve szobrok alkotóinak. Vidáman szökdécselek ki a teremből, a tároló kulccsal a kezembe. Folyosón, először barátnőmet kapom el, aki a nagy hír elmondása után sikongatva ugrálni kezd. Csatlakozom hozzá, de a lányos örömünket Patrick megszakítja.
─ Mi ez a nagy öröm? ─ kérdezi nevetve, mikor mellénk lép.
─ Saját, halloweeni kiállításom lesz itt, a suliban! ─ magyarázom tapsikolva.
─ Úristen, gratulálok! ─ néz rám döbbent örömmel. Derekamnál fogva megragad, majd magához ránt. ─ Nem baj, ha elrabolom egy kicsit, Biat? ─ néz át a hátam mögött Kiarára.
─ Dehogy baj! ─ biztos vagyok benne, hogy őrülten vigyorog. Patrick elválik, tőlem, majd fél kézzel ölelve, elindul velem a folyosón.
─ Lesz egy buli, ma este, az egyik barátomnál. Nem akarsz eljönni?
─ Én? Egy végzős bulin? ─ vonom fel a szemöldököm ─ Nem hiszem, hogy szívesen látnak…
─ Dehogynem! Hidd el, jól fogod érezni magad… persze, a szabályaimon belül. ─ kacsint, mire felnevetek.
─ Milyen szabályok?
─ Ihatsz, de csak azt, amit én adok, egész este mellettem maradsz, nem állsz le, egyik részeg vagy éppen beszívott seggfejjel se, vagy éppen, józannal.
─ Hm, és mi van, ha nem tartom be a szabályaid? ─ vigyorgok rá kacéran.
─ Annak nem lesz jó vége…─ suttogja a fülembe. Meleg lehelete cirógatja a fülem, szavaitól elakad a lélegzetem.  Szó szerint. Nem is említettem, hogy asztmás vagyok. Bénán sípolni kezdek, nehezen kapok levegőt. ─ Úristen, jól vagy? Itt van a pipád? ─ kérdezi ijedten. Mielőtt megszólalnék, a táskámhoz kapok, aminek a zsebében, ott van az életmentő szerkentyűm, ami nélkül, nem mehetek ki az utcára. Ritkán jön elő az asztmám, de amikor előjön, akkor szinte fulladozom. Mélyeket szívok a fehér, pipába, néhány másodperc múlva, újra normálissá válik a légzésem.
─  Jól vagyok nyugi. ─ nevetek föl, miközben elteszem a pici tárgyat.
─   Ebben az esetben…─ olyan hirtelen kap föl a karjába, hogy felsikoltok. A táskám, ami eddig a félvállamon lógott, majdnem a földre zuhan.
─ Hülye! ─ csapkodom nevetve. Kiara tanácsa jár a fejembe. Nyomulj. Bal lábam átvetem rajta, így a jobb oldalára kerül, a jobbat, hagyom a balon. Karom a nyaka köré tekerem. Csábítóan pillantok rá, már szembe vele. Állja a pillantásom, sőt. Szemei, rabul ejtik a testem többi részét. A forróság, villámszerűen árad az alsómban. Az alsó ajkába harap, amitől egyszerűen, konkrétan felnyögök. Ijedten pillantok körbe, mikor rájövök, már nem a folyosó közepén állunk, hanem a szekrények melletti kis helyen, ami bárkinek rejtett menedéket nyújt. Arcomhoz hajol, amit apró puszikkal halmoz el. Keze, a combomra téved. Lassan cirógatni, simogatni kezd. A szívem, vadul verdes a mellkasomban, a vérem lüktet az ereimben… Hirtelen megáll, majd letesz a földre.
─ Remélem, nem leszel engedetlen. ─ mondja, rekedten nevetve, mintha misem történt volna.
─ Aha…─ nevetek föl, bénán. Egy ideig tétovázik, majd puszit nyom a homlokomra és elviharzik. Kábán sétálok vissza a teremhez, ahol a következő órám lesz. Bár szeretem az irodalmat, és éppen, az egyik kedvenc könyvemről beszéltünk, de… nagyjából néhány „A” betűn kívül, semmit nem fogtam föl az anyagból…