II.

A szüneteket, egészen az ebédig, egyedül töltöm. Nem tudom megfogalmazni, még Kiarának sem, hogy mi történt.
─ Na, jó, miért kerülsz engem? ─ lép mellém, a barátnőm, miközben elveszek egy üveg vizet.
─ Én nem kerüllek, csak…─ lépek ki a sorból.
─ Csak? ─ néz rám idegesen, almát szorongatva a kezében.
─ Ezt… inkább kint beszéljük meg, jó? ─ szorítom meg a tálcám szélét.
─ Bianaca… mégis mi a franc történt?
Kiindulok az udvarra, még véletlen sem ránézve, Patrickék asztalára. Szemem sarkából látom, ahogy végig mér. Minden, egyes, porcikám… látom, hogy Kiara, kikerekedett szemmel bámul rám.
─ Oké, mit csináltatok Stumphel?! ─ eszelős tekintettel néz rám, mikor letelepedünk az épülettől legmesszebb eső padra.
─ Meghívott egy végzős buliba. Azt mondta, csak az ő szabályai szerint mehetek. Megkérdeztem, mi lesz, ha nem tartom be, ő erre azt mondta: „Annak nem lesz jó vége…” ─ mélyen az alsó ajkamba harapok ─ aztán asztmás rohamot kaptam, ő megkérdezte jól vagyok-e, mondtam igen, ő erre felkapott, én a karjában, vele szembe fordultam. A te tanácsodra bátorodtam föl, mélyen egymás szemébe néztünk, aztán úgy az ajkába harapott, hogy ott, helyben, majdnem…
─ Elélveztél? ─ teszi hozzá nevetve, mire pirulva bólintok ─ De ezt mind a folyosón? ─ kérdezi döbbenten.
─ Nem. Nem vettem észre akkor, hogy közben bevitt a szekrényrésekhez. Ott el kezdett puszilgatni. Nem csókolt meg, csak az arcomra adott puszikat, és közben a combom is simogatta…─ hadarom álmodozóan.
─ És utána? ─ néz rám izgatottan.
─ Utána letett. És mintha misem történt volna mondott valamit… de… nem igazán emlékszem már rá mit…
─ Hm, jogos. ─ bólogat együtt érzően ─ De figyelj, már. Tetszel neki.
─ Kötve hiszem.
─ Csak úgy, nem kezdünk el senkit… puszilgatni. Testvéredet főleg nem. Na, hát a comját, meg főleg nem kezdi simogatni…─ hőköl hátra.
─ Jó… tudom… de… neki barátnője van! És egyébként is… mindenki azt várja tőlünk, hogy testvérek legyünk. Anyáék is úgy kezelnek minket. Fel sem merül bennük, teljesen jogosan, hogy bármifajta, más kapcsolat lehetne köztünk.
─ A lényeg, hogy ma elmész vele abba a buliba. És őszintén? Kipróbálhatnád azt a szabály szegést…─ vigyorog sejtelmesen ─ de délután, én csinállak meg! ─ vigyorog rám.

Délután, hat óra, a szobámban ülök, mögöttem Kiara szenved a hajammal.
─ A büdös….─ morog, miután huszadszorra is végig húzza a hajamon a hajvasalót. ─ Na, jó! Feladom! ─ csapja le mérgesen az asztalra.
─ Én mondtam, hogy lehetetlen. ─ nevetek ─ Amúgy meg… szeretem, a természetesen hullámokat benne. ─ vonom meg a vállam.
─ Jó, de a sminkről már akkor is én döntök. ─ fordít maga elé.
─ Nem teljesen. Nem engedem, hogy elfedd a szeplőim.
─ Mert? Sokkal jobb lenne ha…
─ Mert Patrick cukinak tartja…─ motyogom, megint vörösbe borult orcával.
─ Oh. ─ gonoszkásan vigyorog ─ Mindent az első…
─ Kiara Lewis! ─ ripakodok rá ─ Nem igaz, hogy neked csak ezen jár az eszed!
─ Drága, tizenhét éves vagyok… min járjon? ─ kacag föl.
─ Például… hogy mi legyen veled, érettségi után.
─ Ezt szerintem te se gondoltad komolyan…─ rázza a fejét, miközben a csukott szemhéjamra felken egy vonalnyi tust.
─ Nem. Igazából, nem.
Hangos nevetésben törünk ki.
Kezei gyakorlottan járnak az arcomon. Akár egy profi. Néhány perc elteltével, késznek nyilvánítja a fejem.
─ Azta! ─ kapok a számhoz.
─ Vigyázz! Nehogy elkend a rúzst! ─ szól rám, figyelmeztetően.
Épp annyira természetes, amennyire elegáns. A fekete, cicás tusvonal, olyan ívvel terül el a szemem felett, mintha egy sminkmester húzta volna. Éppen csak a pattanásaim vannak elfedve, a szeplőim, barnán csillognak a bőrömön. Ajkamon vöröses rúzs. Közelebbről nézve, a szemhéjamon, még egy halvány rétegnyi ezüstös por is található, csak a hatás kedvéért.
─ Ez valami elképesztő lett Kia! ─ sikkantok föl, örömömben.
─ Tudom! ─ húzza ki magát, büszkén vigyorogva ─ Na, már csak a ruha hiányzik!
Innen kezdődnek a nehézségek. Barátnőm, mindenképp, egy által hozott, fekete, mini, koktélruhát akar rám adni, platform magas sarkúval, én sortot akarok felvenni, tornacipővel… A szekrényem tartalmát, szinte teljesen kirángattuk már. Különböző felsők, sortok, szoknyák, cipők hevernek a földön. Végső soron, egy kissé bizarr öltözetbe egyezünk ki. Felveszem, a fekete, testre simulós, mini ruhát, de hozzá, a zöld, alacsony szárú Conversem öltöm föl. Tükröm előtt vizsgálom magam. Vörös loboncom, „hátra tűrt” fazonban terül szét, sminkem, még mindig kifogástalan, a szeplőimet szeretem, ruhám nagyon rövid, nagyon feszülős… a tornacipőm, meg csodálatosan kényelmes. A szomszédlány és az nőies stílus keveredik rajtam, ami meglepően jól áll.
─ Te, mit raktál ebbe a ruhába? ─ húzom föl a ruhát, két szélén fogva.
─ Egy kis tömést… ha már melltartó nincs rajtad.
─ Argh…─ egy egyszerű mozdulattal benyúlok, majd kikapom a két, párnázott anyagot.
─ Ajj már, Bianaca! Miért baj az, ha nőnek nézel ki? ─ sóhajt föl, összeszedve a tömőanyagot.
─ Nem az baj, hogy nőnek nézek ki, hanem, nem akarok hazudni…
─ Ez nem hazugság…─ rázza a fejét ─ az nem fog lejjebb menni. ─ néz rám, ahogy próbálom lejjebb húzni a ruha alját.
─ Ajj! ─ engedem el ─ Lassan menni kéne. ─ pillantok az órára.
─ Igaz. Na, jó. Nem igazán tudok mit mondani… vigyázz magadra! ─ lép mellém, majd szorosan átölel ─ Hívj, ha hazaértetek.
Bólintok, mikor elenged.
Éppen egyszerre lépünk ki a szobánkból Patrickkel, aki, mikor meglát, fennakad a szeme. Éhesen legelteti rajtam a pillantását, s én se, nézek el róla. Mind mindig, most is kifogástalanul fest. Szürke, fekete kockás flaneling, kigombolva, alatta fekete póló, fekete farmer, fekete sportcipő, illetve kalap. Ami szintén fekete. Haja, kivételesen, baloldalra van fésülve, jobb helyett.
─ Nagyon jól nézel ki Bianca. ─ szólal meg ő először. Tudom, nekem ki kellene mondanom valamit… de ahhoz túl elfoglalt a szemem, hogy a szám is mozogjon közben. Egy pár másodpercig csak néz rám, válaszra vár. Végül, csak mosolyogva bólint.
─ Na, srácok, én magatokra hagylak titeket. ─ vigyorodik el Kiara ─ Jó bulizást! ─ kacsint rám, amit egy szemforgatással nyugtázok.
─ Akkor… indulhatunk? ─ nyújtja felém a kezét Patrick. Bizonytalanul felé nyújtom a sajátom, ő teljes magabiztossággal ragadj meg.
Nem mintha, nem lettem volna már bulin, de… itt mégis, mindenki végzős. Megkockáztatom, talán én vagyok az egyetlen, aki nem.
─ Patrick! ─ semmiből tűnik elő, két pohárral az általam is ismert srác, Josh. ─ És…
─ Bianca. Patrick… húga. Mostohahúga.
─ Ühüm…─ mér végig ─ Őszintén, Stump… elég jó nő a húgod… vagyis…─ röhög föl ─ a mostohahúgod…─ vihog hangosan. Nagy esély van rá, hogy pián kívül, más is van benne már…
─ Josh, ha hozzá mersz érni, komolyan mondom, elintézem, hogy soha ne lehessen gyereked…─ ütögeti meg haverian a vállát Patrick.
─ Jól van, hát tudod, hogy csak vicceltem…─ magyaráz részeges hangon. Az alsó ajkam harapdálom, hogy visszatartsam a röhögést.
─ Gyere. ─ hajol közel a fülemhez, majd átöleli a derekam. A konyha felé irányít, ahol néhány ember lézeng. Kaját keresnek, inni töltenek… de nagyrészt, mindenki a hatalmas ház, hatalmas nappalijában ugrál a zenére. ─ Na, jó. A szabályok. ─ nyújt felém egy piros poharat ─ Senkitől nem fogadhatsz el inni, csak tőlem. Egyik részeg, seggfejjel sem állhatsz szóba, de még csak kevésbé részeggel sem. Fel, főleg nem mehetsz velük. Egész este maradj mellettem, vagyis… inkább én leszek melletted.
Felvont szemöldökkel hallgatom.
─ És, mi lesz, ha nem tartom be a hülye szabályaid? ─ kérdezem fennkölt vigyorral.
─ Hm…─ mosolyog rám sejtelmesen ─ mint mondtam, semmi jó. Vagyis…─ fogával belecsíp az ajkába ─ már ameddig…
Egy lépéssel közelebb lépek hozzá.
─ Igen? Mutass egy kis ízelítőt…─ suttogom összehúzott szemmel mosolyogva. Fenekemnél fogva felkap, a kiszolgáló pultra helyez, majd az ajkát az enyémre tapasztja. A meglepetéstől, hirtelen, ki sem nyitom a szám, kapva az alkalom, végig nyalja az alsó ajkam, majd elmosolyodik. Bátortalanul, mégis hirtelen nyílik szét, és nyelve, máris rátalál az enyémre. Kínzóan lassan, édesen csókol. Pontosan úgy, ahogy már három éve elképzelem. Tele van vággyal és ígérettel. Keze a combjaim közé téved, éppen csak, az ujjbegyivel kezdi cirógatni az érzékeny bőrt. A forróság lüktet bennem. Minden érintése után, képes lennék felnyögni. Általam, még ismeretlen érzések kavarognak bennem. Többet akarok. Már-már fájdalmasan. Kezem a tarkójára vezetem, lábamat a dereka köré fonom, így húzom közelebb magamhoz. Direkt, úgy helyezkedik, hogy ahányszor megmozdulok, az érzékeny pontom, az övéhez dörzsölődik. Ajka, éppen csak néhány milliméterre távolodik el tőlem. − Ennél még lenne rosszabb is…− susogja az ajkát az ütőeremre nyomva. Rosszabb? Nála ez a „rossz” kategória? Istenem, de szeretném tudni, milyen a „jó”…