-Úristen Hope! Te komolyan nem vagy normális!-ölelt át hátulról, miközben a karomat kezdte dörzsölgetni.-Ezt miért csináltad?-kérdezte.
-Régóta ezt csinálom, ha valami fájdalmas dolog ér! 13 éves korom óta.-motyogtam lila szájjal.
-Gyere menjünk és öltözz fel!-mondta, a kezemet megfogva. Engedelmesen bólintva követtem a szobámba, ahol gyorsan magamra kaptam egy sima viseletet , semmi kedvem nem volt kicsinosítani magam, ezért egy vonásnyi szempillaspirált sem kentem magamra. Öltözés után következett a hajam amit megszárítottam, ezenkívül lazán átfésültem. Törökülésben lehuppantam az ágyamra, és a fejemet a kezemmel megtámasztva némán üldögéltem.
-Még csak negyed hét múlt!-mondta Patrick a telefonját tanulmányozva, erre én csak erőtlenül bólintottam.-Ha szeretnéd itthon maradok veled, és majd megmondjuk miért nem voltunk suliban!-guggolt le elém.
-Nem kell!-vettem erőt magamon, viszont olyan hirtelen álltam fel, hogy a lábaim összecsuklottak, így a guggoló Patrick elé estem felhúzott lábakkal, ahol újra kitört belőlem a sírás.
-Annyira, de annyira szerettem apát!!!-kiabáltam bőgve.-Amikor a feleséged leszek ki fog az oltárhoz kísérni?! Ki?!!!-erre a mondatra Patrick arcán egy kövér könnycsepp gördült végig, mire még jobban sírni kezdtem.
-Majd...megoldjuk!-mosolygott rám a sírás szélén, földre leülve magához húzott. Pár perc csendes sírás után, újra csendesedett. Patrick óvatosan maga elé fordított, és finoman felemelte a fejemet.
-Jobb egy kicsit már?-kérdezte, de az ő szemében is láttam a könnyeket.
-Sosem lesz jobb.-motyogtam, mire szomorúan elhúzta a száját.
-Tudom...nagyon sápadt vagy, és a szád is ki van cserepesedve! Gyere le inni mielőtt elájulsz!-mondta ijedten, miközben letörölte a könnyeim.
-Jó!-bólintottam erőtlenül, és megpróbáltam felállni, de mivel 12 órája nem ittam, és nem ettem, emiatt rögtön visszazuhantam a földre.
-Nem birok felállni.-mondtam alig hallhatóan.
-Gyere!-fogott meg óvatosan Patrick, feltett az ágyra, ahonnan könnyebben feltudott segíteni.-Lassan!-fogta meg a derekam, és körülbelül 1 percbe telt egy lépést megtenni. Lassan de ájulás mentesen sikerült lejutnom az emeletről a konyhába.
-Köszi!-vettem el Patricktől a pohár vizet amit töltött. Állítólag ha sokáig nem iszol, először nem szabad lehajtani az egészet, még ha szomjan halunk sem. Óvatosan kortyolgattam ki a vizet az utolsó cseppig. A vége azt lett, hogy egy teljes üveg vizet megittam.
-Enni nem kérsz kicsim?-kérdezte a szintén zombi anyukám.
-Nem. Majd lehet később.
-És te szívem?-kérdezte szintén, a széken felhúzott lábakkal ülő húgomtól, aki csak maga elé nézve megcsóválta a fejét. A bátyám és a nagymamám még a szobájukban voltak.
-Hope! Indulnunk kell suliba!-mondta halkan Patrick, mire bólintva felálltam a székről és az ajtó felé vettem az irányt. Az ajtót kitárva megcsapott a késő nyár, ami kissé hűvös, de mégis kellemes.
-Mehetünk?-fogta meg a kezem Patrick. A sulihoz érve ugyan az a nyüzsgés fogadott, mint eddig minden olyan volt mint eddig, kivétel én. Az órák csendben teltek, és unalmasan. Végig magam elé bámultam üres tekintettel. Az ebéd idő szokás szerint rosszul telt. Vagyis...annyira mégsem. Szokásos asztalnál üldögéltem, amíg a srácok hozták az ebédet. Egyedül létemet kihasználva elém állt a három lány akik belekezdtek... .
-Jaj szegény Hope! Dobtak a srácok vagy mi? Amúgy is hogy nézel ki? Szánalmas! Sminktelen, ocsmány fej, ronda ruha, sírástól duzzadt fel! Röhej!-nevetett Dakota, miközben gúnyos pillantás méregetett. Most nem voltam erős mint szoktam lenni, mivel éppen elég fájdalom ért ahhoz, hogy pillanatok alatt sírásba törjek ki. Csak bőgtem, bőgtem, ők meg folyamatosan mondták a magukét, egyszer csak hirtelen megálltak, és ijedt tekintettel néztek mögém. Szipogva megfordultam, és Patrick, Pete, Joe és Andy álltak mögöttem.
-Azonnal takarodjatok innen! Mégis hogy képzeltétek ezt?! Tegnap tudta meg az édesapja halálát, ti meg ma itt bántjátok? Szánalmasak vagytok! Ilyen álnok, szemét, szívtelen ribancokkal még soha nem találkoztam mint amilyenek ti vagytok! Dakota! Te mégis hogy képzelted hogy valaha lesz nálam esélyed?! Soha a büdös életben nem járnék ilyen csajjal mint te! Gonosz, kétszínű, buta lány vagy! Azt hiszed mert mindenki oda van érted akkor én is? Hát nagyon tévedsz! Én utállak, és rohadtul nem tartalak szépnek! Nekem egy normális, kedves lány kell, akit nem tart mindenki a legszebbnek, de én igen! Nekem ő a legszebb, legokosabb, legkedvesebb, leghumorosabb, legaranyosabb lány világon! És őt Hope Hamiltonnak hívják, és nem Dakota Parksnak!-üvöltötte Patrick, az arcába a monológ végén pedig mellém lépett, leguggolt, átölelt, és egy hosszú, szívből jövő csókot nyomott a számra.
-Szeretlek! Csak téged szeretlek!-suttogta, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta. Az egész ebédlő először tátott szemmel bámult, viszont mikor felfogták a hallottakat ujjongásba kezdtek. A három lány abból is leginkább Dakota döbbenten néztek ránk földbe gyökeredzett lábakkal.
-Jól hallottátok! Húzzatok vissza a szoliba ne itt rontsátok a levegőt!-röhögött Pete, mire mindenki csatlakozott hozzá. Feleszmélve a döbbenetből gyors léptekkel kirohantak az ebédlőből, nem úszták meg ilyen könnyen, mivel kifelé menet minden félét feléjük dobáltak, és hangosan szidták őket. Eközben Patrickkel egymásnak támasztott homlokkal, mosolyogva néztük egymást. Itt jöttem rá, elvesztettem életem legfontosabb férfiját, de most vissza is kaptak, csak más formában! Azt mondják az apánk az életünk legfontosabb férfija...és mi van ha nincs? Akkor marad az igaz szerelmünk.
Ehhez a részhez nem fűzök hozzá semmit!:) Mindenki döntse el magában a véleményét!:) Illetve írjátok le nekem chatbe!:)<3:*
-Jobb egy kicsit már?-kérdezte, de az ő szemében is láttam a könnyeket.
-Sosem lesz jobb.-motyogtam, mire szomorúan elhúzta a száját.
-Tudom...nagyon sápadt vagy, és a szád is ki van cserepesedve! Gyere le inni mielőtt elájulsz!-mondta ijedten, miközben letörölte a könnyeim.
-Jó!-bólintottam erőtlenül, és megpróbáltam felállni, de mivel 12 órája nem ittam, és nem ettem, emiatt rögtön visszazuhantam a földre.
-Nem birok felállni.-mondtam alig hallhatóan.
-Gyere!-fogott meg óvatosan Patrick, feltett az ágyra, ahonnan könnyebben feltudott segíteni.-Lassan!-fogta meg a derekam, és körülbelül 1 percbe telt egy lépést megtenni. Lassan de ájulás mentesen sikerült lejutnom az emeletről a konyhába.
-Köszi!-vettem el Patricktől a pohár vizet amit töltött. Állítólag ha sokáig nem iszol, először nem szabad lehajtani az egészet, még ha szomjan halunk sem. Óvatosan kortyolgattam ki a vizet az utolsó cseppig. A vége azt lett, hogy egy teljes üveg vizet megittam.
-Enni nem kérsz kicsim?-kérdezte a szintén zombi anyukám.
-Nem. Majd lehet később.
-És te szívem?-kérdezte szintén, a széken felhúzott lábakkal ülő húgomtól, aki csak maga elé nézve megcsóválta a fejét. A bátyám és a nagymamám még a szobájukban voltak.
-Hope! Indulnunk kell suliba!-mondta halkan Patrick, mire bólintva felálltam a székről és az ajtó felé vettem az irányt. Az ajtót kitárva megcsapott a késő nyár, ami kissé hűvös, de mégis kellemes.
-Mehetünk?-fogta meg a kezem Patrick. A sulihoz érve ugyan az a nyüzsgés fogadott, mint eddig minden olyan volt mint eddig, kivétel én. Az órák csendben teltek, és unalmasan. Végig magam elé bámultam üres tekintettel. Az ebéd idő szokás szerint rosszul telt. Vagyis...annyira mégsem. Szokásos asztalnál üldögéltem, amíg a srácok hozták az ebédet. Egyedül létemet kihasználva elém állt a három lány akik belekezdtek... .
-Jaj szegény Hope! Dobtak a srácok vagy mi? Amúgy is hogy nézel ki? Szánalmas! Sminktelen, ocsmány fej, ronda ruha, sírástól duzzadt fel! Röhej!-nevetett Dakota, miközben gúnyos pillantás méregetett. Most nem voltam erős mint szoktam lenni, mivel éppen elég fájdalom ért ahhoz, hogy pillanatok alatt sírásba törjek ki. Csak bőgtem, bőgtem, ők meg folyamatosan mondták a magukét, egyszer csak hirtelen megálltak, és ijedt tekintettel néztek mögém. Szipogva megfordultam, és Patrick, Pete, Joe és Andy álltak mögöttem.
-Azonnal takarodjatok innen! Mégis hogy képzeltétek ezt?! Tegnap tudta meg az édesapja halálát, ti meg ma itt bántjátok? Szánalmasak vagytok! Ilyen álnok, szemét, szívtelen ribancokkal még soha nem találkoztam mint amilyenek ti vagytok! Dakota! Te mégis hogy képzelted hogy valaha lesz nálam esélyed?! Soha a büdös életben nem járnék ilyen csajjal mint te! Gonosz, kétszínű, buta lány vagy! Azt hiszed mert mindenki oda van érted akkor én is? Hát nagyon tévedsz! Én utállak, és rohadtul nem tartalak szépnek! Nekem egy normális, kedves lány kell, akit nem tart mindenki a legszebbnek, de én igen! Nekem ő a legszebb, legokosabb, legkedvesebb, leghumorosabb, legaranyosabb lány világon! És őt Hope Hamiltonnak hívják, és nem Dakota Parksnak!-üvöltötte Patrick, az arcába a monológ végén pedig mellém lépett, leguggolt, átölelt, és egy hosszú, szívből jövő csókot nyomott a számra.
-Szeretlek! Csak téged szeretlek!-suttogta, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta. Az egész ebédlő először tátott szemmel bámult, viszont mikor felfogták a hallottakat ujjongásba kezdtek. A három lány abból is leginkább Dakota döbbenten néztek ránk földbe gyökeredzett lábakkal.
-Jól hallottátok! Húzzatok vissza a szoliba ne itt rontsátok a levegőt!-röhögött Pete, mire mindenki csatlakozott hozzá. Feleszmélve a döbbenetből gyors léptekkel kirohantak az ebédlőből, nem úszták meg ilyen könnyen, mivel kifelé menet minden félét feléjük dobáltak, és hangosan szidták őket. Eközben Patrickkel egymásnak támasztott homlokkal, mosolyogva néztük egymást. Itt jöttem rá, elvesztettem életem legfontosabb férfiját, de most vissza is kaptak, csak más formában! Azt mondják az apánk az életünk legfontosabb férfija...és mi van ha nincs? Akkor marad az igaz szerelmünk.
Ehhez a részhez nem fűzök hozzá semmit!:) Mindenki döntse el magában a véleményét!:) Illetve írjátok le nekem chatbe!:)<3:*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése