-Üdvözlök minden kedves szülőt, rokont, és legfőképpen a végzőseinket! Hosszú út áll mögöttetek...-kezdett bele a hosszú, de mégis megható beszédbe.-És akkor most jöjjenek a végzőseink!-mondta ki, mire felcsendült a zene.-Amanda Bolton!-taps, és ujjongás közepette kiment, hogy átvegye a bizonyítványát. Pár szó után következett Andy.-Andrew John Hurley!-szintén taps, és ujjongás követte. Így ment ez, míg én következtem.-Hope Ashley Hamilton!-mosolyogva felálltam, és átvettem a bizonyítványom. Nem vagyok a szavak embere így nem mondta semmit csak egy szimpla köszönömöt. Utánam nem sokkal jött Joe, Patrick és végül Pete. Mivel elég sokan vagyunk így sokáig tartott az átadás.
-Gratulálok minden végzősnek! Ezennel jó utat kívánunk az életben! Sok szerencsét!-mondta ki az igazgató, mire mindenki felállt, és egyszerre feldobta a kalapját. Egy pillanat...egy pillanat ami alatt véget ér az életed egyik része! Patrick, Pete, Joe, Andy és én! Kilencedik óta legjobb barátok! Rengeteg mindent megéltünk együtt, amik most már csak emlékek! A nyár! Petetel való szakítás, apró szerelmi háromszög, fájdalom, Patrick és én, apa halála, Dakota, és még napestig sorolhatnám, de erre nincs idő, mivel másfél óra múlva indul a gépem, amivel itt hagyok mindent, és elindulok a felnőtté válás rögös útján!
-Vége!-mondtam ki, és egyszerre borultunk egymás nyakába. Harmadszorra sikerült megríkatnom őket, de most nem csak könnyeztek, hanem rendesen sírtak! Körbe állva öleltük egymást és zokogtunk. Ezt a szűk körünket anya hangja szakította meg.
-Hope! Indulnunk kell!-súgta, mire szipogva bólintottam.
-Kimegyünk veled a reptérre!-mondta ki végül Patrick.
-Nem kell! Legyetek csak a családotokkal.
-Velük sokáig lehetünk, viszont te most mész a reptérre!-helyeselt Pete.
-Jó... .-sóhajtottam halványan elmosolyodva. Elköszönve mindenkitől hazamentünk (a srácokkal együtt). Éppen a hatalmas bőröndömet akartam lecipelni, mikor Patrick jelent meg.
-Hope!-lépett mellém.-Szeretnék veled beszélni!-kezdett bele.
-Igen? Mondjad!
-Nagyon de nagyon szeretlek, de ez a távolság nem fog menni...!
-Tudom... . Tudom hogy szakítanunk kell... .-hajtottam le a fejem, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Nem azért szakítok veled mert nem szeretlek már!-fogta a kezei közé a könnytől eláztatott arcom.
-Tudom... .-mondta hitetlenül.
-Hope! Nagyon szeretlek! Sosem akarlak elveszíteni, de te Seattle-ben lesz, én meg...remélem nem csak Chicago-ba.-utalt arra, hogy reméli befutnak.-Te...-kezdett bele megint, de nem tudta bejezni, mivel magamhoz rántva szorosan megöleltem, miközben hosszasan megcsókoltam.
-Patrick! Én nagyon szeretlek! Bármit mondasz én elhiszem neked!-támasztottam a homlokom az övéhez.-Tudom, hogy te sose hazudnál nekem!-mondtam, mire bólintott, és még egyszer megcsókolt.
-Menjünk mert el fogsz késni!-vált el tőlem, és megfogta a bőröndöm. Sóhajtva bólintottam, és a maradék táskám megfogva elindultunk lefelé. Miután bepakoltunk a kocsiba elindultunk a repülőtér felé, ahol megint kipakoltuk a táskáim. Becsekkolás után következett a várakozás, utána a bőröndök leadása, végül megint várakozás. Hét órakor viszont következett a világ legfájdalmasabb pillanata.
-Kérjük kedves utasainkat kezdjék meg a beszállást!-hallottuk a hangszórókból. És itt eltörött a mécses... . Négy fiú, és három lány kezdett bele egyszerre a sírásba. Anya, Ebony, Daisy, Patrick, Pete, Joe, Andy és végül a siratandó, vagyis én.
-Kicsim nagyon, de nagyon fogsz hiányozni!-borult a nyakamba anya.
-Te is nekem!
-Hope te vagy a leges legjobb testvér a földön! Nagyon szeretlek!-ölelt át Ebony.
-Én nem rég ismertelek meg, de nagyon nagyon jó testvér vagy!-ölelgetett meg Daisy.
-Szeretünk! A legbelevalóbb csaj vagy a világon, aki nagyon jó barát!-szorongatott meg Joe.
-Ügyes legyél! Vigyázz magadra!-suttogta Pete.
-Mindenképpen írj vagy telefonálj ha ott vagy!-lépett mellém Andy. Végül pedig...Patrick következett.
-Hope...megbeszéltük már! Én csak annyit mondok...vigyázz magadra és sose felejtsd el amit mondtam!-suttogta, kicsit eltolva magától a szemebe nézett végül hosszan megcsókolt. Egy-egy puszi után szipogva integettem a síró társaságnak, miközben a beléptem a kifelé vezető folyosóra. Könnyezve lépegettem befelé, repülőnél pedig felmentem a felvezető folyosón, a helyemet megkeresve leültem, és vártam a felszállást.... .
Az utazás nem telt rosszul, az út felénél kb. abba hagytam a sírást, és a fülhallgatómat a fülembe dugva relaxáltam. Leszállásnál már nagyon izgultam, mivel tudtam nemsokára a helyszínen vagyok. Miután kikaptam a csomagjaim gyorsan fogtam egy taxit, és kiadtam melyik címre vigyen... . A lakás nagyon szép, és kényelmes pont tökéletes! Egész estét végig pakoltam, végig rendezgettem. Másnap este pedig írtam...
Hát megérkeztem...nagyon szép itt minden de már most hiányoztok...! <3 Voltam ma bent az egyetemen, ahol elő napot tartottak, vagyis mi gólyák bent lehettünk egy napig úgy mint majd az első szemesztertől. Jó fejek az emberek, a tanárok zseniálisan tanítanak, meg úgy az egész hely gyönyörű! Várost néztem, illetve vásároltam egy-két dolgot. Igazából ennyi történt eddig, de biztos vagyok benne hogy jól fogom érezni magam!
Szeretettel: Hope!<33
Ennyi a levél...rövid. Szeretném hogy itt legyenek velem, de érzem most egyedül kell megtapasztalnom az életet! Segítség, és támasz nélkül! Innentől...elkezdődik a felnőtté válás!
Vége az 1. évadnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése